Öt év múlt el; öt nyár, hosszúságával
öt hosszú télnek! és megint hallom
hömpölygőn hegyi forrásukból e vizeket
útjukon a vidéken puhán hümmögni. Megint
szemembe tolulnak e meredek, fennkölt szirtek:
a vad, kietlen tájban még elhagyatottabb
gondolatot idéznek, s összeadják
a tájképet az égbolt csendjével.
Eljött a nap, ismét megpihenhetek
az árnyas juhar alatt, hogy foltokban
a kerteket szemléljem, gyümölcsösök nyalábját
az évszak éretlen terméseivel;
minden zöld, s fények uszályába vész
csalitban, ligetben. Megint látom
e cserjéket, épphogy cserjesorok apró vonásait,
a játékosan szétszaladt fácskákat; pásztortanyákat
ajtajukig zölden; felszálló füstkoszorúk
a némaságban fenn a fák közt,
mint csavargók bizonytalan jelzései
a lakatlan berek mélyén,
vagy remetebarlangé, hol tüze mellett
egymagában a Remete üldögél.
……..Szépséges formák,
hosszas távollét alatt sem váltak ollyá,
mint világtalannak a tájkép;
de üres szobákban gyakran, és zajában
kis vagy nagy városnak nekik tudtam
ernyedt órákban az édes érzést
éreztem véremben, éreztem szívemben,
sőt elmém tisztább lényegéig ért
gyógyító halkan; feledt örömök érzete is,
mik nem apró és közönséges nyomot
hagynak a jóember élete legjaván:
apró, nevenincs, elfeledt tetteit
jóságnak s szeretetnek. Hiszem,
adós vagyok más kincsért nem kevésbé,
még fentebb fokról: az áldott kedvért,
melyben a titok terhe – mi magába
zárja elnehezült fáradságos súlyát e
teljes, felfoghatatlan világnak –
könnyűvé válik: a derűs és áldott kedvért,
mellyel vonzalmunk lágyan vezet,
amíg lélekzete e testi váznak,
sőt kerengése ez embervérnek
mintha megtorpanna, álomba ringva –
élő lélekké válunk a testben.
Közben szemünk – összhangjuk hatalmától
higgadtan és elemi hatalmával a gyönyörnek
– a dolgok életébe lát.
…………………………Bár legyen
csalfa e hit! – ám hányszor esett
sötétségben és formái közt,
örömtelen nappalnak mikor ingerlő, céltalan nyüzsgése,
láza e világnak szívverésemre nehezült –
hányszor fordultam lélekben feléd,
erdős Wye! Vándor, a fák közt,
hányszor fordult lelkem feléd!
Most félig kialudt derengésben, ám
megannyi halovány s ködlő ismeréssel,
szinte szomorkás zavarban
az elmekép újraéled:
míg itt álldogálok, nemcsak érzésével
a mostani örömnek, de jóleső gondolattal,
hogy e pillanat élte s tápláléka lesz majdan
eljövendő éveknek. Így bizakodom remélni
bár nem olyként ami voltam, mikor
először értem e hegyek közé; őzbakként
cikáztam szirtek és magányos erek felett –
bárhol, hová hívott a természet – immár férfiként
ki inkább menekszik, amitől retteg, semmint
vágyának tárgyát keresse. Mert egykor
(sihederi csiszolatlan örömeim napján
s elmúlt, gondtalan zsigeri tettein)
mindenem volt ez. Le nem festhetem,
mi akkor voltam. A bömbölő vízesés
szenvedélye kisért; magas szikla,
a hegyek mélyárnyú vadonja;
színeik és formájuk volt étvágyam;
oly érzelem, olyan szerelem,
melynek nem hiányzott messzi varázs,
mit gondolat alkot, sem oly izgalom,
mit nem a szem nyújt. Oda lett e korszak
– sajgó örömei mind kialudtak,
ahogy kimúlt kába mámora. Nem epedek
ilyenért már: se gyász, se sóhaj. Egyéb
készség jutott ily veszteségért – így hiszem –
bőséges elégtételül. Hisz megtanultam
más szemmel a természetet nézni,
mint szeles ifjúságom nyarán; sűrűn kihallani
a halk, szomorkás zenét, az emberét,
nem durvát, sem csikorgót, ám hatót,
hogy megtisztítson, legyőzzön. Borzongat
jelenléte annak, mi emelkedett
eszmék gyönyörével sajgat,
mélyen vegyült, fennkölt érzés:
nyugvó napok fényének hazája,
kerek tenger, élő levegő,
a kék égbolt s az emberi elme:
ajánlás és szellem, mely mindent
ösztökél, mi gondol s tárgyát a gondolónak –
a mindenséget járja át. Ekképpen máig
rétek s erdők imádója vagyok,
hegyeké, mindené mi elénk tárul
e zöld földön, szem és fül nagyszerű világáé –
mit félig maguk teremtve fognak fel,
élv felismerni a természet s érzékeim nyelvében
legtisztább eszméim horgonyát, dajkáját,
irányadóját, őrzőjét szívemnek, lelkemnek,
erkölcsi lényem egészének.
……………………Netán, ha nem
kaptam volna ily tanítást, inkább
szenvednék e derű hanyatlásától,
ám velem vagy te, partján
e pompás folyamnak; te legkedvesebb Barát,
drága, drága Barát; hangodban kihallom
régi szívem nyelvét, s olvasom
hajdani örömem lövellő fényeit
féktelen tekintetedben. Igen! Hadd lám
magamat benne, mi voltam volt egyszer,
Drága, drága Húg! Imám úgy szól:
tudom, nem árult el a Természet soha olyat,
kinek szíve érte dobban; előjoga néki,
hogy éltünk évein örömtől örömig
vezessen, hisz megvilágítja
elménket csenddel, szépséggel, táplálja
magas eszmével. Sem gonosz nyelvek,
se siető ítélet, önzés gúnyvigyora,
sem lélektelen köszöntés, sem
a sivár mindennapok
többé nem uralhatnak, nem zavarják
derült hitünk, hogy amit csak látunk:
áldott minden. Engedd hát a Holdat, hadd
fényesítse magányos sétád,
s engedd, hadd fújjon szabadon arcodba
a párás hegyi szél. Évek múltával,
mire e vad elragadtatások beérnek
józanabb örömmé, mire elméd
csodás formák birtoka lesz,
emlékezeted pedig lakhelye
sok édes hangnak s összhangnak, ó, akkor
ha sorod magány, szorongás, fájás vagy bú:
mily gyógyító gondolattal, gyengéd örömmel
emlékezel majd rám s e biztatásomra. Ha ott
leszek, hol szavad már nem hallik, se nyugtalan
szemed szállt szikráit nem látom – feleded-e,
hogy partján álldogáltunk e bűvös víznek
s én szerelmeseként jöttem a Természetnek,
fáradatlan e szolgálatban, ám forróbb szeretettel,
szentebb imádat mélyebb lelkesültségével?
Azt sem felejted majd, hogy kóborlás
és sokévnyi távollét után, e meredek erdők, gőgös sziklák
és e zöld pásztorvidék mily drága volt magáért s teérted.
Villányi G. András fordítása
In memoriam Ruttkay Kámán tanár úr:
A fordító ezt a műfordítást múlhatatlan hálával Ruttkay Kálmán (1922-2010) emlékének ajánlja, akivel privilégiumaként együtt olvashatta az eredetit az ELTE hajdani angoltanszékén.
