[Téma nélkül.] Szoszei szerzetes
Zord őszi szélben[1]
hegyen a falevelek
elhagyják águk:
eszembe jut ilyenkor,
te vajon hogy érezhetsz?
(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok negyedik kötete, 714.)
[Téma nélkül.] [Ismeretlen költő]
Ruhám ujjára
oly korán hull a zápor!
Talán azért van,
mert szívedet elérte
ősz hűvös ridegsége?
(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok ötödik kötete, 763.)
Amikor bánatos volt. Ismeretlen költő
Mérhetetlen sok
gonddal teli lakomnál
nádak[2] közt az ősz
hírét hozó s elszálló
szellő kelti magányom!
(Dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 220.)
Fittler Áron fordításai
Szoszei szerzetes (Szoszei hósi, 素性法師)
- század vége – X. század eleje
Az egyik legjelentősebb IX. századi vakaköltő, Hendzsó főszerzetes (szódzsó Hendzsó, 僧正遍昭) fia. Világi neve Josimine no Harutosi (良岑玄利). A X–XI. századi költő, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) által kiemelt harimchat VII–X. századi költő, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Uda császár (Uda tennó, 宇多天皇, uralk.: 887–897) kegyeltje volt, a költészeten kívül jeles kalligráfusként is ismert. Fiatalon buddhista szerzetesnek állt, előbb a kiotói Urin-templomban (Urin’in, 雲林院), majd a narai Rjóin-templomban (Rjóindzsi, 良因寺) tevékenykedett. Verseire jellemző az ötletességen alapuló játkékosság és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása. Ez utóbbi itt közölt költeményében is tetten érhető. Hatvan verse császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.
[1] Az itt közölt három vers eredeti szövegében az azonos alakú „aki” (秋: ősz, 飽き: ráun valamire, valakire) szó segítségével kerülnek kifejezésre az évszak sajátos természeti jelenségei, illetve a lírai én bánata vagy – például jelen vers esetében – aggodalma amiatt, hogy kedvese elhagyja vagy elhagyta. A fordításokban ezt az emberi tulajdonságként is értelmezhető „zord”, illetve „hűvös ridegsége”, valamint az emberi cselekedetként is értelmezhető „elszálló (szellő)” szavakkal igyekeztünk visszaadni. Szoszei versében továbbá a 2–3. sor képe („hegyen a falevelek elhagyják águk”) ugyancsak utal az elhagyatásra.
[2] A Miscanthus sacchariflorus (japánul ogi, 荻) nevű fűféle, melyet a X–XIII. századi Japánban gyakran dísznövényként ültettek kertekbe vagy kerítések közelébe.
Borítókép: a narai Vakakusza-hegyen (a fordító felvétele)