Bodrogi Csongor és Enesey Diána ezúttal öt folyóirat tartalmából válogatva állította össze a decemberi lapszemlét.
- december 7.
A TIZEDIK: Markó Béla: Európa-programok a magyar költészetben (esszé) [Látó]
Markó Béla esszéje hatalmas ívet teremt meg, mely Janus Pannoniustól egészen a XXI. századig nyúlik. Az alapkérdés: hogyan viszonyultak a magyar költők Európához? A probléma annál is érdekesebb, mert már maga a szó is mintha nehezen szervesülne a magyar költői nyelvbe (már az is kérdés, hogy egyáltalán négy vagy három szótagosnak hallják-e nagyjaink), másfelől meg a tematizálás azt is jelzi, hogy a magyar szerzők mintha nem természetes adottságként (hanem valamiféle kivívandó eszményként) élnék meg Magyarország európaiságát. E kettősség nyomvonalán haladva idézi meg Markó Csokonait, akinél talán először jelenik meg a mai értelemben vett „európai integráció” eszméje. Vajon mit tudhatunk meg minderről költőinktől, Adytól, József Attilától, és mennyiben mondtak többet az ügyről ők, mint politikus-kortársaik? [B. Cs.]
A KILENCEDIK: Nagy Milán László: Klára (vers) [Székelyföld]
Egy kolduló, alighanem testileg és mentálisan is beteg öregasszony képe rajzolódik ki Nagy Milán László kis verséből. A szöveg valóban csak egy pillanatkép, de a részletek, a közbeiktatott, elejtett megjegyzések annál sokatmondóbbak. Már a tulajdonnév kimondása is szíven üti az olvasót, hiszen alig van rá példa, hogy egy kéregető hajléktalant név szerint is ismerjünk. Az igazi dráma azonban a végén bontakozik ki, amikor a vélhetően demens asszony összetéveszti a versbeszélőt saját fiával. Vajon nem helyesebb-e ilyenkor csakugyan hazudni, illetve általában is: nem helyesebb az elviselhetetlenül gonosz világgal az elképzeltet, a hamisat, de mégis legalább úgy-ahogy elviselhetőt szembeállítani? [B. Cs.]
A NYOLCADIK: Vajda Mihály: „Nehéz hát zsidónak lenni” (esszé) [Kalligram]
Vajda Mihály Tatár György köszöntésére írta esszéjét, kifejezve azt, hogy Tatár könyve, Az angyal színeváltozása újból a maga zsidóságával való szembenézésre ösztönözte. Vajda Mihály számára a shoá az a meghatározó élmény, amely mindig kezdőpontként jelenik meg, amikor a zsidósága kerül szóba. De mit is jelent zsidónak lenni, hogyan is alakul ki az az identitás, amely alapján valaki zsidóként gondol magára? Talán a beszélgetések során, a diskurzusokban formálódik az identitás, a történeteink mentén alakul, narratív identitásként? Lehetséges, ám Vajda Mihály, a saját esetében, nem innen eredezteti. A „zsidóságát” itt, akárcsak a Sisakrostélyhatás. Kísérteteim című kötetében, a „legfontosabb kísértete”-ként írja le. Zárásképp pedig úgy tekint a „zsidónak lenni” nehézségére, mint ami abból fakad, hogy bármily olvashatatlan is a kőtábla, aki zsidó, annak tudnia kell, mi áll rajta, tudnia kell, mi érvényes. Vajda Mihály identitáskereső leírása nem csupán a „zsidóság” esetében érvényesül, hanem minden identitás-felkutatás magában foglalhat hasonló utánajárást, végiggondolást, amelyre érdemes időt és gondolatokat szánni. [E. D.]
A HETEDIK: Robert Şerban: Szivárványpoéma (vers, Demény Péter fordítása) [Látó]
A román költő verse visszaemlékezés a gyerekkorra, melyet a beszélő Ceauşescu rezsimjében élt meg, ahol normális volt, hogy olykor kikapcsolták házukból az áramot. A felnőtt számára oly bosszantó esemény a gyermeknek azonban a boldogságot jelentette: „nem kellett megcsinálnom a házimat”, és mert
a sötétség olyan
békét hozott magával
amit a túlmozgásos aki
voltam
nem érzett soha
a sötétség eloltott bennem valamit
A fölidézett szorongások közül a vizsgák voltak a legnagyobbak, hiszen kudarcuk esetén a beszélőt deklasszálódás fenyegette, visszacsúszás egy elmaradottabb létmódba. Társadalmi és hétköznapi sík egybemontírozódik, a fölnövés beavatás-traumái egyszersmind egy embertelen rendbe való belenövés nehézségeivel vegyülnek. A mozaikszerű, nagy lélegzetű költeményben kicsi és nagy (súlyosság és köznapiság) folyamatosan játszik egymással. [B. Cs.]
A HATODIK: Fecske Csaba: Ha már nem vagy itt (vers) [Eső, őszi lapszám]
Ez a vers a hiányé és az elérhetetlenségé. Összefonódik benne a másokra és az önmagunkra rátalálás mozgássora: elvétett célok felé tartó folytonos mozgásban vagyunk? A vers elevensége nem csupán abban lelhető fel, hogy a mindennapi megélésekhez kapcsolódik, hanem a hiánnyal vegyült természetközeli képekben is, „két hattyú negatívja”-ként, a „tó szemére” ereszkedő ködként, a „gazdáikat” kereső „tavalyi lábnyomok”-ként. Megáll és kimerevedik a táj, s ha mozog is, az is egysíkú, szigorúan monoton mozgás. Ugyanaz minden, kivéve a hiány, az folyton változik. [E. D.]
AZ ÖTÖDIK: Tamás Dénes: Szabadulni a vastüdőből. Kérdések Krusovszky Déneshez (interjú) [Látó]
Krusovszky Dénes nevét az irodalmárok már évtizedek óta ismerik, a szélesebb nyilvánossághoz azonban igazából csak nagyregénye, az Akik már nem leszünk sosem megjelenésével jutott el. Tamás Dénes korántsem csupán erről a regényről kérdezi a szerzőt, a (már most is nagyon) változatos életmű sok részletéről, illetve az ezekhez kapcsolódó általános, sőt olykor elméleti jellegű problémákról is szó esik. Hogyan viszonyuljon egy szerző a közélethez, vagy például az apokalipszishez? Mennyire nehéz váltani a műnemek között? A kifejlő válaszokból egy érett, kiegyensúlyozottan gondolkodó alkotó arcképe körvonalazódik, akinek fejtegetéseit élmény olvasni. [B. Cs.]
A NEGYEDIK: Somlyó Bálint: „Tudnak-e szenvedni?” (tanulmány) [Kalligram]
Somlyó Bálint tanulmányának kiindulópontja Bentham kérdése: Tudnak-e az állatok szenvedni?
Úgy tűnik, a filozófusok és a tudósok nem kívánják feltenni ezt a kérdést. Az állatokról és az állati észlelésről való gondolkodás során Somlyó Bálint számos gondolkodó szövegét mozgásba hozza. Az állatokról szóló gondolkodást illetően alapvető distinkció jelenik meg Derridánál, aki különbséget tesz a filozófiai és a költői gondolkodásmód között, előbbiben — úgy látja — „Descartes-tól Heideggerig, sőt Lévinasig” a szerzők „sosem érezték magukon egy állat tekintetét”. Ezzel szemben a költői beszédben, amelyet Rilke és Baudelaire neve fémjelez, észrevehető az „állati tekintet nyoma”. A tanulmány szerzője különös hangsúlyt fektet Heidegger gondolkodására, ám jelentős szerepet játszik az írásban Montaigne, Descartes és Agamben is, akivel a tanulmány kezdődik. Hogyan kapcsolódik a heideggeri értelemben vett nyitottság fogalma az állati és az emberi észleléshez? Milyen világfogalmak mentén lehetséges az emberek és az állatok közötti különbségtétel? És hogyan áll feszültségben a heideggeri állatfelfogás Rilke Nyolcadik elégiájának gondolataival, ahol a nyitottság más értelmet nyer? Talán mégiscsak hasonlítanak hozzánk az állatok — lehet, hogy épp a szenvedés a megfelelő mérce a hasonlóságok felfedezéséhez. [E. D.]
A HARMADIK: Bánki Éva: Hogy neveld a sárkányodat? (próza) [Eső, őszi lapszám]
Bánki Éva prózája az Eső őszi számának „Kriminovellák, bűntörténetek” című szakaszában jelent meg. Az írás az igazság kifürkészésének nehézségével szembesít, mégpedig Mihály atya különös gyóntatási történetén keresztül. Egy asszony haldokló fiához, Józsihoz hívta Mihály atyát, a férfi pedig arról vallott Mihály atyának, hogy gyilkosságot követett el, s megjelölte a tette színhelyét is. De vajon hol van a beismerő vallomás és a gyónás határa? S ha a férfi beismerése valójában gyónás volt, lehet-e jelenteni a rendőrségnek? Mihály atyát egyébként is gyakran kétségek gyötörték a gyónások tartalmának valósághoz fűződő viszonyát illetően. Mire épp elfeledhette volna a gyilkosság ügyét, a tettes anyja ismét előkerült, ezúttal Jocóka, az unoka védelmét kéri, hogy a kamasz megúszhassa a büntetést. Vajon el lehet-e fedni végleg az igazságot, és lehet-e Istenre hivatkozva eltakarni a valóságot és a szeretet jegyében hazudni? [E. D.]
A MÁSODIK: Mesterházy Balázs: A mediterrán-állandó (versciklus) [Székelyföld]
Mindannyiunkban él egy Brazília – írta Esterházy Péter egy helyt arra utalva, hogy él bennünk a gyermeki életörömnek, boldogságnak egy kiirthatatlan ősanyaga. Mintha Mesterházy Balázs készülő verseskötetének a címe is ezt a közös, szinte archetipikus boldogság-réteget idézné meg. A Székelyföldben három részletet olvashatunk ebből a ciklusból, melyek egy tengerparti nyaralás részleteit éneklik meg. A képek olykor a giccshatáron egyensúlyoznak, de valamiféle melankólia közbeiktatása megakadályozza, hogy át is billenjenek a vállalhatatlanságba. Bizonyos pontokon pedig filozofikusan is elnehezül, elmélyül a szöveg:
Zavartan mosolyogtál, a
hajadat kapkodva akartad kisodorni a szemedből. Úgy képzelem, hogy az a hullám, ami
akkor átbukott rajtunk, többszáz éves volt és senki nem tudja, hogy hol keletkezett.
[B. Cs.]
Izsó Zita: Közös vizek (vers) [Apokrif, téli szám]
Izsó Zita verse a másiktól vett búcsú és az önmagunkra találás kettősségében mozog. A víz tisztító ereje és a víz nyomai vezérmotívumokként tárulnak elénk. Tiszta vizet kell önteni a pohárba — gondolhatnánk —, ám ennél többről van szó. A víz tisztít is és foltokat is hagy, a poros múltnak intett búcsú is emléknyomokat felejt bennünk. Ám ahogy a víz felszárad, úgy halványul a búcsú fájdalma is, és annál tisztább lesz a találkozás pillanata, az önmagunk felett érzett öröm. Mintha egy „rég nem látott ismerős” neve jutna eszünkbe, úgy találunk rá saját magunkra, így üdvözöljük önmagunkat. [E. D.]