Villányi G. András összes bejegyzése

https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e ELTE angolszakon végzett, majd Japánban öt évig Basó haikuját, illetve Szaigjót a 12. századi buddhista szerzetes-költőt tanulmányozta, akiből MA-tézisét írta a Kóbe Egyetemen, továbbá a buddhizmust tanulmányozta a Taisó Egyetemen. Ezirányú kutatásait Oxfordban folytatta. Verset és prózát ír, fordít japánból, angolból. Legutóbbi versekkel is megtűzdelt esszéregénye az Orpheusz szerelmei (Műhely, 2024) Tükröződések című verseskötetében (Scolar Kiadó, 2011) a 12. századi japán szerzetes Szaigjó vakáiból és saját költeményeiből, prózáiból alkotott dialógust. A Zilált hajam / szomorú játékok c. kötetben két századfordulós szerző tankáit mutatja be. (General Press, 2003). A papagáj meséi – felnőttgyermekekhez szól (Fapadoskönyv, 2011). 2005-től az évente megrendezésre kerülő Független Irodalmi Napok (FIN) tematikus kamara-versfesztivált szervezi. 2011-től tagja a Szépírók Társaságának. Versei, fordításai, esszéi az Ezredvég, ÉS, Hévíz, Mozgó Világ, Műhely, Nagyvilág, Napút, Új Forrás, Pannon Tükör, Pannonhalmi Szemle, Szépirodalmi Figyelő folyóiratokban és a Literán, SZIFonline-on, Új Forrás online-on, ÚjNautiluson jelentek meg.

W. Wordsworth: Óda: A halhatatlanság sejtelme a korai gyermekkor emlékeiből

Ode: Intimations of Immortality from Recollections of
Early Childhood

 

Gyermek az Ember atyja;
Hadd kívánom, napjaim kösse össze
– Sorban egymáshoz – természettől áhítat.
(W. Wordsworth: Szívem szökken)

Volt idő, hogy rét, liget és patak,
Föld és látványa bárminek
Olybá tűnt,
Mennyei csóvában ragyog,
Frissen tündöklő álomglóriában;
Másképp fest most, mint egykor:
Forduljak bár ide vagy oda
Éjidőn vagy nappalon,
Amint rég láttam, úgy nem láthatom.

II

A szivárvány ideér s távozik,
És dús bájú a Rózsa:
A Hold gyönyörűséggel lesi,
Ha az Ég makulátlan,
A vizek csillagos éjen

Szeplőtlen pompáznak,
A nap dicsőn kél fel;
Mégis tudom, bármerre menjek:
Dicse oda a földnek.

III

Most, bár boldog a madárdal,
És a bárányok akárha dobszóra
összebújnak,
Csak bennem kél bánatos gondolat,
De kimondom s jön rá enyhület;
Erős vagyok újra:
Trombitába bömbölnek a vízesések,
Az órának búm nem rontója;
A hegyről Visszhang tolong fülembe,
Álmos mezőről szellők nyalogatnak,
És a földkerekség vidám;
Part és tenger
Magukat a gyönyörnek átadják,
És májusszívvel
Ünnepel minden állat;
Boldogság Gyermeke,
Kurjants, hadd hallom rivallásod,
Pásztorfia vidámságnak!

IV

Áldott Teremtmények, fülemben
egymást hívja hangotok; s látom
ünnepetekkel vigadni a mennyeket;
a fesztiválon szívem nálatok,
homlokomon virágfüzér,
s érzem, dús örömötök érzem.
Ó, álnok nap! ha örömtelen lennék
Míg a Föld magával ékíti
Ez édes májusreggelt;
Virágszedő gyermekek
Ezer völgyön szanaszét,
És melegen ömlő napfény,
A Csöppség anyja karjába szökken;
Hallom, hallom, repeső örömem hallja!
Ám sok között áll ott egy Fa
S a rét, mit néztem valaha;
Ketten regélik, ami elszaladt:
S talpamnál az árvácska
Ismétli a mesét – ugyanazt:
Hova tűnt a látomásos ragyogás?
Hol a dics, hol az álmodás?

V

Születésünk álom csak és feledés:
A Léleknek mi kél velünk – életünk Csillaga –
Hona más vidék,
Messziségből fakad:
Nem tisztán feledés,
Nem teljesen pucér,
Dicsfény felhőjeként érkezünk
Istentől, ki otthonunk:
Gyermekként a menny körbeér!
Ám a börtön árnya zárulni kezd
A serdülő Fiúra,
De látja a fényt és ahonnét ered,
Gyönyörködve figyeli;
Az Ifjú útja Kelettől mind messzibb visz,
Még a Természet Papja,
És a ragyogó látomás
Számára az útján társ;
Végül a Férfi érzi, hogyan enyész,
S hétköznapok világosába tér.

VI

A Föld öle gyönyörével dús;
Epedéssel, mit természete fakaszt,
Hozzá jobbára anyai szívvel:

Nem haszontalan céllal,
Dajkaként teszi, mit megtehet,
Hogy fogadott Fia, a Rab Férfi
Dicsét feledje, mind, amit ismert,
S a császárlakot, ahonnét eredt.

VII

Ím, a Gyermek új révülések közt,
Az édes csöppség hatéves!
Nézd, hogy fekszik önalkotta világában
Anyai csóközöntől kipirultan,
Beburkolja atyja szemefénye!
Lábánál lásd skiccét, a tervet,
Álomszilánkjait az emberlétnek,
Mit frissen tanult szakmával formáz:
Esküvőt vagy ünnepséget,
Temetést vagy Gyászt;
Ma szívét effélék bírják,
S ebbe keretezi énekét:
Nyelvét ekként igazítja
Munka-Szerelem-Viszálybeszédhez,
Ám hamar
Félredobja mindet,
És újult örömmel, büszkén
Más szerepet ölt a kis Színművész;

„Komédiás színpadát” időről időre
Népesíti velük – a bénult vénekig,
Minddel, kit fogatán az Élet elhoz;
Mintha teljes hivatása
Szüntelen utánzás volna.

VIII

Te, kinek külleme cáfolja
Lelkében a végtelent;
Bölcsek Bölcse, ki őrzi hévvel
Örökségét; vakok közt Látó,
Ki süketnémán olvasod az örök mélyet,
Folyton az örök elmétől követve,
Áldott Jós! Hatalmas Próféta!
A való hozzád köttetett,
Mit élethosszant küszködve kutatunk,
De sötétbe vész, sírbolt sötétjébe;
Te, kit Halhatatlansága
Ügyel nap mint nap, akár Mester az Inasát,
Jelenlét, mely nem leírható;
Kisgyermek, lényed magasán
Menny-szült szabadság dicső ura,
Elszántan küszködve mért nógatod
Éveid, hogy a sorsszerű igát hozzák –
Áldottan, mégis küzdve vakon?

Lelkeden a föld súlya túl korán,
A megszokás vámterhe alá présel:
Nehéz, mint a dér s mély, akár az élet!

IX

Ó, boldogság! mi parázslásunkban
Ugyancsak éledez,
Mit a természet nem feled,
Bármennyire is szökevény!
Eljárt éveink emlékén tenyészt
Nem szűnő üdvöt: nem értük,
Mit áldani legjobban érdemes:
Elragadtatás, függetlenség, tiszta hite
Gyermeklétnek, buzgó vagy rest;
Mégsem értük éneklem
A hála dalát a dicséretét;
Hanem a csökönyös kérdezésért
Észlelésről, a külső világról,
Mi lepereg rólunk s elenyész;
Tompa sejtéséért a Lénynek,
Ki felfoghatatlan világokban kereng,
A magas ösztönért, mely előtt halandó természetünk
Tetten ért bűnösként remeg:
A korai vonzalmakért,
Ködös merengésekért

Legyenek bár, amik:
Mégis nappalunk eredő fényei,
Szemvilágunk nagylámpása;
Fenntart, gyámolít és hatalma által
Zajgó éveink pillanatnak tűnnek
Örök Csöndjében, ahol a való ébred,
Hogy múlhatatlan fennmaradjon;
Se közöny, se tébolyult szándék,
Se Férfi, se Fiú,
Semely ellenlábasa az örömnek
Gyökerestül kitépni, lerombolni képtelen!
Ekként nyugodalmas évszakon,
Akár mélyétől a szárazföldnek
Látja Lelkünk a halhatatlan tengert,
Mely idáig elsodort,
S perc múltán tovavihet
S a játszó Gyermeket nézzük a parton,
Hallva a szüntelen zúgó óriás vizet.

X

Madárkák, daloljátok boldog dalotok,
Báránykák táncra perdüljetek,
Mintha nektek peregne a dob!
Lelkünk veletek vigad,
Veletek, kik fújjátok vagy pengetitek,

Kik máma szívükkel érzik
Vígságát a majálisnak!
Bár a ragyogást, mely hajdan tündökölt,
Végleg törölték szememtől,
És vissza percét semmi nem hozza
Pázsitpompának, fényét a virágnak;
Nem búslakodunk, inkább erőt veszünk
Abból, ami megmaradt;
Ős együttérzésből,
Mert ha volt, el sosem apad;
Enyhet virágzó kedvünk
Megpróbáltatásainkból fakad;
Hitből, mi a halálon átlát,
Esztendőkből, mik a bölcsességet hozzák.

XI

Ó, Források, Berkek, Hegyek s Ligetek,
Örömeink végét ne jövendöljétek!
Hatalmatok ismeri Szívem mélye;
Egyetlen örömet csak feladtam,
Hogy szokottabb rendetekben éljek,
A medrében csörgő Patakot ma inkább szeretem,
Mint mikor könnyű volt léptem, akár őneki;
Ártatlan tündöklése az újszülött napnak

Ma még szép, ám
A felhőket, mik a nyugvó napot kerítik,
A halandó embert őrző szem
Szürkére színezi.
Új játszma ez, újak koszorúi,
Hála az emberszívnek, ami éltet,
Hála gyöngédségének, örömének, félelmének;
Bennem, ha kivirágzik a legsemmibb gaz,
Könnyekétől mélyebb sejtelmet hajt.

Villányi G. András fordítása

 

Megjelent: Pannonhalmi Szemle 2023 XXXI/4

William Wordsworth: Túlzás nékünk ily világ

The world is too much with us

Túlzás nékünk ily világ; későn vagy rögtön
Veszünk-veszítünk; erősségeink csorbítjuk–
A Természetben alig látjuk viszont arcunk;
Szívünk elherdáltuk, hitvány a malaszt!
Keblét mezteleníti a tenger a Holdnak,
S a szelek mik bármi órán süvítnek most
Álomittas virágok, gyülekeznek épp;
Idegenül ilyentől, mint annyi mástól:
Meg sem rezzenünk. Nagy Isten! Volnék bár
Pogány, ósdi hiedelembe szippantva
És állanék e lágy réten oly tüneményt látón,
Mely árvaságomból elvenne sokat.
Próteuszt nézve kélőn tengerhabból
Vén Tritón kagylókürtje fülembe rivall.

Villányi G. András fordítása

William Wordsworth: Múlás és sérülékenység

(Mutability)

Múlás és sérülékenység (1)

Mélytől magasba kúszó mállás
Magasból mélységbe merül torz
Hangok skáláján; majd összecseng makulátlan:
Dallamos, bár bús melódiában.
Bűntől, kapzsiságtó s kételytől tiszták
Ők hallják meg csak:
Igazság el nem bukhat; ám gúnyája bármi
Tartós, fagyos zuzmaraként lottyad;
Reggel még dombot-síkot fehérített,
Mostanra sehol; aláomlik dicső tornya,
Fenséggel hordta tegnap
Mohos koronáját, ám viselni
Néma légbe hasító, kósza rikkantást sem bírt,
Nemhogy az Idő leírhatatlan érintésit.

Villányi G. András fordítása

—————————–

(1) Írhatta volna buddhista elmélkedő. A cím dünamisza különösen gondot okoz: ugyanis bár az elsődleges szótári értelem „múlékonyság”, ennél fontosabb e fogalom hatása a lényre, amely elszenvedi általa szűntelen sérülékenységét.

utcák; a meztelen király; rágás közben

 

utcák

……….egy nap rádöbbenek – olvasom valahol
hogy Déri Miksa bizony… Blátival és Zippernovszkival…
megütődöm, hogy évekig nem sejtettem
kié a név, utcáé, ahol lakom! mily zsákutcáin
tévelygünk a tudatlanságnak? életed helye, laksz ám
nem lakozol, hányezer hasonló sikátorán kóválygunk
az ismeretlennek e haszontalan röpke testben
semmit nem ismerve
se utat se várost, se férfit se nőt, se téged, se őt
hisszük mégis: csoda vagyok, már-már a hős…
……….
elpattan néha a buborék……….búrája az énnek
mit maga köré vérzett…..mintha lenne saját lénye
vagy ő maga lenne………..hisz emlékszik mennyit vérzett

 

a meztelen király

a kelme útja gubótól
paraszton-szövőkön-kalmáron át
udvari szabóig
tízezer rőf megvolt
halált vajúdott
vérrel könnyel érkezett
mikorra méretem vették
szabták és összevarrták
olybá vált egészen
mint e szélesebb vég – álomvilág
már-már léttelen fátyol
sunyi vigyor a tömegen
mikor e derengést
illő kellem testemre ölti
király másképp nem tehet

vigyora nyálán
hadd másszon tovább
a lárvaarcú
a meztelen tömeg

 

rágás közben

Sabbaṃ bhikkhave ādittaṃ”[1]

rágás közben
vinnyogó zaj ijeszt
csikorog herseg
……….mintha visongna
röfögne valami bent
hegyezni fülem
állkapcsom leáll
……….halkul a zúgás
……….szélen lebbenő
……….ének ül helyébe
ám az étel zamata kiált
rágj tovább! nyelj! igyál!
állkapcsok rajtolnak:
fogak örvénye darál
összes porcikám rág
szemem kékje felhőt nyel
csillagot……….perzselt pillét
mécses lángját
mind szomjasabb
(bár érzem így látnak
……….kik látni tudnak)
mohó szél harap bőrömbe
szívem fogyón kalapálja
a mindenség ledarálja

szökő lázban
olthatatlan vággyal
faljuk egymást a világgal

 

[1] Bhikkuk, minden lángban áll.

(Illusztráció: Aaron Morse: Cloud World (#3))

Emily Dickinson (Villányi G. András tolmácsolásában)

I’m Nobody! Who are you? 288

Senki vagyok, ki vagy te?
–  Senki – lennél te is?
Párba állunk ketten így!
El ne áruld! Hírét keltik – hisz érted!

Mily sivár – lenni – Valaki!
Mily közönséges – egy Béka
Nevét hajtogatja– Júniusba’ végig –
Az álmélkodó Pocsolyának!

 

The Heart asks Pleasure – first – (536)

A Szív örömet kér – előbb –
És utóbb – Felmentést a Fájdalomból –
És utóbb – kevéske Balzsamot
Mi a sínylődéssel leszámol –

És utóbb – elmenni aludni –
És utóbb – ha ez volna
Inkvizítora óhaja
Szabadságát meghaláshoz –

 

This World is not Conclusion (501)

E Világ aligha a Zárszó
Mögötte áll egy másik Minta –
Mint muzsika Láthatatlan, –
Ám tény, akár a Hang –
Csalogat s megzavar –
Filozófiát – nem érti –
Talányán legvégül –
a Bölcsesség megfeneklik –
Tépelődő tudós találgatja –
Elnyerni Férfiak viselik
Nemzedékek csúfkodását
És lásd, a megfeszíttetést –
A Hit bicsaklik – kuncog és ugrat –
Elpirul, ha értik –
Bizonyság szalmaszálát megragadja –
Szélkakastól kérd Irányt –
Sor hókuszpókusz Pulpitusról –
Hömpölyget dörgő Hallelúját–
Nem nyugtatja a Fogat ópiát
Mely a lélekbe belerág –

 

‘Hope’ is the thing with feathers – (314)

„Remény” a tollas szerzet –
A lélekre rárepül –
És dalolja dallamát szavak nélkül –
És abba sose hagyja – sose –

És legédesebben – Orkánban – szól –
És fájó kell legyen a vihar –
Mi e Madárkát szégyenbe hozná
Mely melegen tart oly sokat –

Hallottam őt fagynak a földjén –
És a legfurcsább Tengeren –
Mégis – soha – bármi vészkor
Morzsányit se várt– tőlem el.


They shut me up in Prose— (445)

Prózába zártak engem –
Mint mikor még kislányt
Becsuktak egy szekrénybe –
Mert „csendben” szerettek –

Csendben! Kukucskáltak volna –
Hogy lássák Elmém – perdülését –
Zárhattak volna hazaárulásér’
Madarat – a puszta Csűrbe –

Gondolna bár ő csak egyet
S könnyeden akár Csillag
A Fogságra letekintne –
Kacagni – hisz Semmi lett az –


This was a Poet — It is That (448)

Ez volt a Költő – Ő, Ki
Csodás értést párol
A szokott Jelentésből –
Illatolajt oly végtelent

A hétköznapi fajból
Mi a Kapu előtt pusztult –
Tűnődhetünk, miért nem
Ragadtuk meg – előbb – Magunk

Képek Felmutatója –
A Költő – Ő az, ki –
Mintegy – Kifordítva – felruház
Szüntelen Nyomorunkkal

Osztályrész – számára ismeretlen –
Eloroznák – neki mi sem árt –
Magának – Önmaga – a Vagyona
S az Időn – kívül áll – [1]

 

Villányi G. András fordítása

 

eredetileg megjelent  a Műhely 2021/4. számában

 

 

 

 

 

[1] V.ö. Horatius: Exegi monumentum vagy Shakespeare: szonett LXXXI (VGA)