Villányi G. András összes bejegyzése

https://padlet.com/VillanyiGAndras/k-nyvek-essz-k-ford-t-sok-n1kuh3ybo9zui90e ELTE angolszakon végzett, majd Japánban öt évig Basó haikuját, illetve Szaigjót a 12. századi buddhista szerzetes-költőt tanulmányozta, akiből MA-tézisét írta a Kóbe Egyetemen, továbbá a buddhizmust tanulmányozta a Taisó Egyetemen. Ezirányú kutatásait Oxfordban folytatta. Verset és prózát ír, fordít japánból, angolból. Legutóbbi versekkel is megtűzdelt esszéregénye az Orpheusz szerelmei (Műhely, 2024) Tükröződések című verseskötetében (Scolar Kiadó, 2011) a 12. századi japán szerzetes Szaigjó vakáiból és saját költeményeiből, prózáiból alkotott dialógust. A Zilált hajam / szomorú játékok c. kötetben két századfordulós szerző tankáit mutatja be. (General Press, 2003). A papagáj meséi – felnőttgyermekekhez szól (Fapadoskönyv, 2011). 2005-től az évente megrendezésre kerülő Független Irodalmi Napok (FIN) tematikus kamara-versfesztivált szervezi. 2011-től tagja a Szépírók Társaságának. Versei, fordításai, esszéi az Ezredvég, ÉS, Hévíz, Mozgó Világ, Műhely, Nagyvilág, Napút, Új Forrás, Pannon Tükör, Pannonhalmi Szemle, Szépirodalmi Figyelő folyóiratokban és a Literán, SZIFonline-on, Új Forrás online-on, ÚjNautiluson jelentek meg.

William Wordsworth: Túlzás nékünk ily világ

The world is too much with us

Túlzás nékünk ily világ; későn vagy rögtön
Veszünk-veszítünk; erősségeink csorbítjuk–
A Természetben alig látjuk viszont arcunk;
Szívünk elherdáltuk, hitvány a malaszt!
Keblét mezteleníti a tenger a Holdnak,
S a szelek mik bármi órán süvítnek most
Álomittas virágok, gyülekeznek épp;
Idegenül ilyentől, mint annyi mástól:
Meg sem rezzenünk. Nagy Isten! Volnék bár
Pogány, ósdi hiedelembe szippantva
És állanék e lágy réten oly tüneményt látón,
Mely árvaságomból elvenne sokat.
Próteuszt nézve kélőn tengerhabból
Vén Tritón kagylókürtje fülembe rivall.

Villányi G. András fordítása

William Wordsworth: Múlás és sérülékenység

(Mutability)

Múlás és sérülékenység (1)

Mélytől magasba kúszó mállás
Magasból mélységbe merül torz
Hangok skáláján; majd összecseng makulátlan:
Dallamos, bár bús melódiában.
Bűntől, kapzsiságtó s kételytől tiszták
Ők hallják meg csak:
Igazság el nem bukhat; ám gúnyája bármi
Tartós, fagyos zuzmaraként lottyad;
Reggel még dombot-síkot fehérített,
Mostanra sehol; aláomlik dicső tornya,
Fenséggel hordta tegnap
Mohos koronáját, ám viselni
Néma légbe hasító, kósza rikkantást sem bírt,
Nemhogy az Idő leírhatatlan érintésit.

Villányi G. András fordítása

—————————–

(1) Írhatta volna buddhista elmélkedő. A cím dünamisza különösen gondot okoz: ugyanis bár az elsődleges szótári értelem „múlékonyság”, ennél fontosabb e fogalom hatása a lényre, amely elszenvedi általa szűntelen sérülékenységét.

utcák; a meztelen király; rágás közben

 

utcák

……….egy nap rádöbbenek – olvasom valahol
hogy Déri Miksa bizony… Blátival és Zippernovszkival…
megütődöm, hogy évekig nem sejtettem
kié a név, utcáé, ahol lakom! mily zsákutcáin
tévelygünk a tudatlanságnak? életed helye, laksz ám
nem lakozol, hányezer hasonló sikátorán kóválygunk
az ismeretlennek e haszontalan röpke testben
semmit nem ismerve
se utat se várost, se férfit se nőt, se téged, se őt
hisszük mégis: csoda vagyok, már-már a hős…
……….
elpattan néha a buborék……….búrája az énnek
mit maga köré vérzett…..mintha lenne saját lénye
vagy ő maga lenne………..hisz emlékszik mennyit vérzett

 

a meztelen király

a kelme útja gubótól
paraszton-szövőkön-kalmáron át
udvari szabóig
tízezer rőf megvolt
halált vajúdott
vérrel könnyel érkezett
mikorra méretem vették
szabták és összevarrták
olybá vált egészen
mint e szélesebb vég – álomvilág
már-már léttelen fátyol
sunyi vigyor a tömegen
mikor e derengést
illő kellem testemre ölti
király másképp nem tehet

vigyora nyálán
hadd másszon tovább
a lárvaarcú
a meztelen tömeg

 

rágás közben

Sabbaṃ bhikkhave ādittaṃ”[1]

rágás közben
vinnyogó zaj ijeszt
csikorog herseg
……….mintha visongna
röfögne valami bent
hegyezni fülem
állkapcsom leáll
……….halkul a zúgás
……….szélen lebbenő
……….ének ül helyébe
ám az étel zamata kiált
rágj tovább! nyelj! igyál!
állkapcsok rajtolnak:
fogak örvénye darál
összes porcikám rág
szemem kékje felhőt nyel
csillagot……….perzselt pillét
mécses lángját
mind szomjasabb
(bár érzem így látnak
……….kik látni tudnak)
mohó szél harap bőrömbe
szívem fogyón kalapálja
a mindenség ledarálja

szökő lázban
olthatatlan vággyal
faljuk egymást a világgal

 

[1] Bhikkuk, minden lángban áll.

(Illusztráció: Aaron Morse: Cloud World (#3))

Emily Dickinson (Villányi G. András tolmácsolásában)

I’m Nobody! Who are you? 288

Senki vagyok, ki vagy te?
–  Senki – lennél te is?
Párba állunk ketten így!
El ne áruld! Hírét keltik – hisz érted!

Mily sivár – lenni – Valaki!
Mily közönséges – egy Béka
Nevét hajtogatja– Júniusba’ végig –
Az álmélkodó Pocsolyának!

 

The Heart asks Pleasure – first – (536)

A Szív örömet kér – előbb –
És utóbb – Felmentést a Fájdalomból –
És utóbb – kevéske Balzsamot
Mi a sínylődéssel leszámol –

És utóbb – elmenni aludni –
És utóbb – ha ez volna
Inkvizítora óhaja
Szabadságát meghaláshoz –

 

This World is not Conclusion (501)

E Világ aligha a Zárszó
Mögötte áll egy másik Minta –
Mint muzsika Láthatatlan, –
Ám tény, akár a Hang –
Csalogat s megzavar –
Filozófiát – nem érti –
Talányán legvégül –
a Bölcsesség megfeneklik –
Tépelődő tudós találgatja –
Elnyerni Férfiak viselik
Nemzedékek csúfkodását
És lásd, a megfeszíttetést –
A Hit bicsaklik – kuncog és ugrat –
Elpirul, ha értik –
Bizonyság szalmaszálát megragadja –
Szélkakastól kérd Irányt –
Sor hókuszpókusz Pulpitusról –
Hömpölyget dörgő Hallelúját–
Nem nyugtatja a Fogat ópiát
Mely a lélekbe belerág –

 

‘Hope’ is the thing with feathers – (314)

„Remény” a tollas szerzet –
A lélekre rárepül –
És dalolja dallamát szavak nélkül –
És abba sose hagyja – sose –

És legédesebben – Orkánban – szól –
És fájó kell legyen a vihar –
Mi e Madárkát szégyenbe hozná
Mely melegen tart oly sokat –

Hallottam őt fagynak a földjén –
És a legfurcsább Tengeren –
Mégis – soha – bármi vészkor
Morzsányit se várt– tőlem el.


They shut me up in Prose— (445)

Prózába zártak engem –
Mint mikor még kislányt
Becsuktak egy szekrénybe –
Mert „csendben” szerettek –

Csendben! Kukucskáltak volna –
Hogy lássák Elmém – perdülését –
Zárhattak volna hazaárulásér’
Madarat – a puszta Csűrbe –

Gondolna bár ő csak egyet
S könnyeden akár Csillag
A Fogságra letekintne –
Kacagni – hisz Semmi lett az –


This was a Poet — It is That (448)

Ez volt a Költő – Ő, Ki
Csodás értést párol
A szokott Jelentésből –
Illatolajt oly végtelent

A hétköznapi fajból
Mi a Kapu előtt pusztult –
Tűnődhetünk, miért nem
Ragadtuk meg – előbb – Magunk

Képek Felmutatója –
A Költő – Ő az, ki –
Mintegy – Kifordítva – felruház
Szüntelen Nyomorunkkal

Osztályrész – számára ismeretlen –
Eloroznák – neki mi sem árt –
Magának – Önmaga – a Vagyona
S az Időn – kívül áll – [1]

 

Villányi G. András fordítása

 

eredetileg megjelent  a Műhely 2021/4. számában

 

 

 

 

 

[1] V.ö. Horatius: Exegi monumentum vagy Shakespeare: szonett LXXXI (VGA)

William Wordsworth: A tinterni apátság fölött írt sorok

 

Öt év múlt el; öt nyár, hosszúságával
öt hosszú télnek! és megint hallom
hömpölygőn hegyi forrásukból e vizeket
útjukon a vidéken puhán hümmögni. Megint
szemembe tolulnak e meredek, fennkölt szirtek:
a vad, kietlen tájban még elhagyatottabb
gondolatot idéznek, s összeadják
a tájképet az égbolt csendjével.
Eljött a nap, ismét megpihenhetek
az árnyas juhar alatt, hogy foltokban
a kerteket szemléljem, gyümölcsösök nyalábját
az évszak éretlen terméseivel;
minden zöld, s fények uszályába vész
csalitban, ligetben. Megint látom
e cserjéket, épphogy cserjesorok apró vonásait,
a játékosan szétszaladt fácskákat; pásztortanyákat
ajtajukig zölden; felszálló füstkoszorúk
a némaságban fenn a fák közt,
mint csavargók bizonytalan jelzései
a lakatlan berek mélyén,
vagy remetebarlangé, hol tüze mellett
egymagában a Remete üldögél.

……..Szépséges formák,
hosszas távollét alatt sem váltak ollyá,
mint világtalannak a tájkép;
de üres szobákban gyakran, és zajában
kis vagy nagy városnak nekik tudtam
ernyedt órákban az édes érzést
éreztem véremben, éreztem szívemben,
sőt elmém tisztább lényegéig ért
gyógyító halkan; feledt örömök érzete is,
mik nem apró és közönséges nyomot
hagynak a jóember élete legjaván:
apró, nevenincs, elfeledt tetteit
jóságnak s szeretetnek. Hiszem,
adós vagyok más kincsért nem kevésbé,
még fentebb fokról: az áldott kedvért,
melyben a titok terhe – mi magába
zárja elnehezült fáradságos súlyát e
teljes, felfoghatatlan világnak –
könnyűvé válik: a derűs és áldott kedvért,
mellyel vonzalmunk lágyan vezet,
amíg lélekzete e testi váznak,
sőt kerengése ez embervérnek
mintha megtorpanna, álomba ringva –
élő lélekké válunk a testben.
Közben szemünk – összhangjuk hatalmától
higgadtan és elemi hatalmával a gyönyörnek
– a dolgok életébe lát.

…………………………Bár legyen
csalfa e hit! – ám hányszor esett
sötétségben és formái közt,
örömtelen nappalnak mikor ingerlő, céltalan nyüzsgése,
láza e világnak szívverésemre nehezült –
hányszor fordultam lélekben feléd,
erdős Wye! Vándor, a fák közt,
hányszor fordult lelkem feléd!

Most félig kialudt derengésben, ám
megannyi halovány s ködlő ismeréssel,
szinte szomorkás zavarban
az elmekép újraéled:
míg itt álldogálok, nemcsak érzésével
a mostani örömnek, de jóleső gondolattal,
hogy e pillanat élte s tápláléka lesz majdan
eljövendő éveknek. Így bizakodom remélni
bár nem olyként ami voltam, mikor
először értem e hegyek közé; őzbakként
cikáztam szirtek és magányos erek felett –
bárhol, hová hívott a természet – immár férfiként
ki inkább menekszik, amitől retteg, semmint
vágyának tárgyát keresse. Mert egykor
(sihederi csiszolatlan örömeim napján
s elmúlt, gondtalan zsigeri tettein)
mindenem volt ez. Le nem festhetem,
mi akkor voltam. A bömbölő vízesés
szenvedélye kisért; magas szikla,
a hegyek mélyárnyú vadonja;
színeik és formájuk volt étvágyam;
oly érzelem, olyan szerelem,
melynek nem hiányzott messzi varázs,
mit gondolat alkot, sem oly izgalom,
mit nem a szem nyújt. Oda lett e korszak
– sajgó örömei mind kialudtak,
ahogy kimúlt kába mámora. Nem epedek
ilyenért már: se gyász, se sóhaj. Egyéb
készség jutott ily veszteségért – így hiszem –
bőséges elégtételül. Hisz megtanultam
más szemmel a természetet nézni,
mint szeles ifjúságom nyarán; sűrűn kihallani
a halk, szomorkás zenét, az emberét,
nem durvát, sem csikorgót, ám hatót,
hogy megtisztítson, legyőzzön. Borzongat
jelenléte annak, mi emelkedett
eszmék gyönyörével sajgat,
mélyen vegyült, fennkölt érzés:
nyugvó napok fényének hazája,
kerek tenger, élő levegő,
a kék égbolt s az emberi elme:
ajánlás és szellem, mely mindent
ösztökél, mi gondol s tárgyát a gondolónak –
a mindenséget járja át. Ekképpen máig
rétek s erdők imádója vagyok,
hegyeké, mindené mi elénk tárul
e zöld földön, szem és fül nagyszerű világáé –
mit félig maguk teremtve fognak fel,
élv felismerni a természet s érzékeim nyelvében
legtisztább eszméim horgonyát, dajkáját,
irányadóját, őrzőjét szívemnek, lelkemnek,
erkölcsi lényem egészének.

……………………Netán, ha nem
kaptam volna ily tanítást, inkább
szenvednék e derű hanyatlásától,
ám velem vagy te, partján
e pompás folyamnak; te legkedvesebb Barát,
drága, drága Barát; hangodban kihallom
régi szívem nyelvét, s olvasom
hajdani örömem lövellő fényeit
féktelen tekintetedben. Igen! Hadd lám
magamat benne, mi voltam volt egyszer,
Drága, drága Húg! Imám úgy szól:
tudom, nem árult el a Természet soha olyat,
kinek szíve érte dobban; előjoga néki,
hogy éltünk évein örömtől örömig
vezessen, hisz megvilágítja
elménket csenddel, szépséggel, táplálja
magas eszmével. Sem gonosz nyelvek,
se siető ítélet, önzés gúnyvigyora,
sem lélektelen köszöntés, sem
a sivár mindennapok
többé nem uralhatnak, nem zavarják
derült hitünk, hogy amit csak látunk:
áldott minden. Engedd hát a Holdat, hadd
fényesítse magányos sétád,
s engedd, hadd fújjon szabadon arcodba
a párás hegyi szél. Évek múltával,
mire e vad elragadtatások beérnek
józanabb örömmé, mire elméd
csodás formák birtoka lesz,
emlékezeted pedig lakhelye
sok édes hangnak s összhangnak, ó, akkor
ha sorod magány, szorongás, fájás vagy bú:
mily gyógyító gondolattal, gyengéd örömmel
emlékezel majd rám s e biztatásomra. Ha ott
leszek, hol szavad már nem hallik, se nyugtalan
szemed szállt szikráit nem látom – feleded-e,
hogy partján álldogáltunk e bűvös víznek
s én szerelmeseként jöttem a Természetnek,
fáradatlan e szolgálatban, ám forróbb szeretettel,
szentebb imádat mélyebb lelkesültségével?
Azt sem felejted majd, hogy kóborlás
és sokévnyi távollét után, e meredek erdők, gőgös sziklák
és e zöld pásztorvidék mily drága volt magáért s teérted.

Villányi G. András fordítása

 

In memoriam Ruttkay Kámán tanár úr:

A fordító ezt a műfordítást múlhatatlan hálával Ruttkay Kálmán (1922-2010) emlékének ajánlja, akivel privilégiumaként együtt olvashatta az eredetit az ELTE hajdani angoltanszékén.