Resolution and Independence

Fergeteg süvített álló éjjel,
Heves eső özönvízzel seprő,
Ám zavartalan kél a nap már, fényes;
Madárének csattog; messzi erdőn
Édes dalú gerle költ,
Szajkóé a riposzt, csacsog rá szarka,
Teli a tér nedves jósleső csobogással.

Kimerészkedik mind a napimádó;
Az ég örvend: világra jött a reggel;
Esőcseppet csillant fű; a lápon
Nyulat szalajt derűs kedélye;
Talpa tócsás talajról páraleget
Porol, napon csillámlik,
Tartson bármerre, rohan vele végig.

Utas voltam a lápon akkor;
Nyulat láttam szökdécselni vígan,
Erdőt hallottam és messzi vizet – morajlót;
Sőt meg sem hallva, sihederi gondtalan
Betöltötte szívem a gyönyörteljes évszak:
Elbujdostak régvolt emlékképek,
S velük hiún bús dolga az emberlénynek.

Ám mint megesik, hogy kifáradt
Gyönyör után nincs tovább az elmének,
Mit elragadtatás emelt magasba –

Csüggedés taszítja szintoly mélybe.
Azon a reggelen velem is így esett,
Félelmek s képzelmények rohantak rám,
Idegen, névtelen, vak ideák – bús homály.

Pacsirtát hallgattam az égen trillázni,
Felötlött a játékos nyúl képe;
Bár boldog Gyermeke e földnek itt:
Vagyok, mint ezek az áldott lények,
Távol járok e világtól s a gondtól véle,
De rám ronthat egy új, egy másik nap,
Magányt, szívbút, szükséget, szorongást hozva.

Létem java jóleső gondolatban múlott,
Mintha az élet dolga nyári derű volna,
Mintha keresetlen hullna ölbe, ami fontos:
Eredendő hitért, mi gazdag eredendő jóban;
Ám mástól miként várhatja el olyan,
Hogy építsen, szántson-vessen néki; ha füttyent,
Szeresse is, ki maga ilyenre ügyet se vet?

Chattertont idézte elmém, a csodás Fiút,
Ó, álmatlan lélek, ki gőgbe veszett;
Ő, ki dicsőn, boldogan vonult
Szántása nyomán hegygerinceken –
Hogy istenítse önnön lelke,
A költő ifjúsága delejében kezdi,
Ebből fakad csüggedése, mi megőrjíti.
Akkor – jóllehet csudás kegyképp –
Magasból vezetve ily adományhoz,
E gazdátlan vidéken olyasmi történt,
Míg birokra baljós szorongás hívott
A sasszemű menny révén a lápon
Megláttam váratlan egy Embert:
Ezüsthajúak közt is legvénebbet.

Ahogy elhever olykor óriás szirtdarab
Hegytető kopaszló ormán
Ámultára mindnek, ki látja:
Honnét, mi mód tévedt ideát;
Úgy tetszik, érző lény, aligha más,
Tengeri szörny tán, ki partra kúszott
Sütkérezni jót köves és homokpadon.

Ilyfélének tűnt az Ember: se élő, se holt,
Sem egészen alvó – páratlan vénségben
Hajolt ketté teste, feje lábáig lógott,
Élte vándorútján egész összetértek;
Mintha düh vagy kín szörnyű kényszerének,
Vagy régtől gyötrő makacs kórság
Emberfölötti koloncát hordná.

Ő maga szürke arcú, tagjait s testét
Hántolt, hosszú botra támasztotta,
Amint lassú léptem közelített felé
Mentén a mocsaras lápvilágnak.
Emberem felhőként állt moccanatlan,
Ki süket hangos szavára a szélnek –
Vonulhat benne, ha vonulni hívja kedve.
Végül megmoccant, hogy a tócsát
Botjával felkavarja, s állhatattal
Szegezte a zavaros vízre pillantását,
Mint ki könyvét gonddal olvassa;
Élve ekkor az utasok közt élő joggal:
Megszólítani léptem mellé –
„Szép reggel ez, pompás napot ígér az ég”.

Az Öreg szíves választ adott,
Illemtudó beszéde nyugodtan eredt.
Gondoltam, hát tovább faggatom:
„Mi dolog az, mit idekint végez?

Kietlen helyszín ez ily vénnek.”
Mielőtt szólalt, komor tekintetén
átsuhant csöppnyi meglepetés.

Gyenge mellkasból szava gyöngén eredt,
Ám ünneplő rendben követte egy a másikat:
Szárnyas szólás, ékesen öltöztetett,
Választékos mondat – formás –, meghaladja
Sokaságét; oly ékes a szónoklata,
Akár skótországi presbitereké,
Kik értik, mi illet embert, s mi az Istené.

Elmesélte okát, miért jött e láphoz:
Piócát szedni, mert vénsége pénztelen;
Kockázatos foglalatosság és fáradságos!
Elviselni számos viszontagságát kénytelen:
Tóról tóra bolyongva, láptól lápig megy;
Isteni segéllyel hál, hol kiválasztja, hol úgy esik:
Tisztes megélhetését ily módon nyeri.
Beszélt még az Öreg míg mellettem állott,
Ekkorra hangja fülemben patakként zenélt.
Alig kivehetőn szó a szóval összefolyt,
És olybá láttam vénséges testét,
Mintha álom sodorta volna elém;
Ideküldték ismeretlen messziségből,
Hogy intsen, s adjon hozzá erőt.

Korábbi képzeteim visszatértek: gyilkos félelem,
Olyféle remény, mi étkét megtagadja;
Fagy, kín és vesződés, testnek szenvedése,
Jeles költők, kik nyomorúságban haltak.
Tanácstalan vágyón nyugtató szóra,
Feltettem újra a kérdést:
„Mi a munkája, mily dologból él?”

Arcán mosollyal szavát ismételte:
Széltében-hosszában jár-kel, szedi piócáit,
Lába körött felkavarja a vizet,
Iszapját mocsárnak, hol lakhelyük rejtik.
„Felbukkantak a múltban itt is, ott is;
Lassacskán elenyésznek mára,
Fel nem adom, rájuk lelek kitartással.”
Míg ekként hallatta szavát: a kietlen hely,
Jelensége az Öregnek, mint beszédje – megzavartak:
Téblábolni láttam őt lelki szememmel,
Amint a kimerítő mocsárt nyakra-főre járja
Vándorként csöndes egymagában.
Miközben gondolatom rajzott ekképp,
Kis szünettel diskurzusunk élesztette ismét.
Nemsoká más tárgyat fűzött össze ezzel
Derűs kedvvel, szívélyes modorban:
Méltósággal főképp; amikorra befejezte,
Magamon nevethettem gúnnyal: találva
Szilárdabb elmét ily Öregben, roskatagban.
„Isten – hívtam –, megsegélj utamon;
Innét a Piócás vénre gondolok a kietlen lápokon!”

Villányi G. András fordítása

Illusztráció: Caspar David Friedrich