Álmomban három vitrin állt egymás mellett.
Az elsőben festetlen nippek, egyenes sorokban, egy nipphadsereg. Valahonnan messziről tudtam, ezek elrendezésükben bizonyos logikát követnek, de olyasmit mutatnak, aminek megfejtésére képtelenné váltam. A létem kezdetekor, azért, mert ezt álmodtam. Hogy az elején úgy lett döntve, hogy nem tudom. Olyan nippeket álmodtam, amiket nem tudok felismerni, és olyannak álmodtam magam, aki nem ismeri ezeket a nippeket. Főleg halakat. Ezek festetlen szemükkel vaksin néztek egymásra és egymás fenekére. De ez az érzés is csak egy másodpercre suhant el a tömegük felett, hogy ezek halak lennének. Valójában ezzel szinte egy időben bármik is voltak. Öltözködő dívák, táncoló parasztlányok, meg Róbert gida, egy lány Róbert gida, lába szárán egy mackót egyensúlyozva. Mit sokáig nem nézhettem volna, nehogy a törékeny bokája elrepedjen, míg rajta tartom a tekintetem. Azt hiszem, ezeknek a nippeknek kellett volna felvilágosítania a szaporodás természetéről gyermekkoromban. De akkor ezeket a nippeket elkerültem, vagy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget.
Ő néha álmában a fogát csikorgatta, én ilyen drámait sohasem tettem volna. A fogaim túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elengedjék egymást. Hogy egymáson elcsússzanak. Nem érte őket pihenés a szorításból.
A második vitrinnek inkább csak a tartalmáról tudtam eldönteni, hogy egy vitrin. Meg, hogy fölötte a vitrin érzése uralkodott. Hátára fektetett és egymásra halmozott üveglapok és sötétbarnára festett fadeszkák tetején ültek további nippszobrocskák, amilyeneket biztos nem láttam sem a szülői házban, sem semelyik rokonom otthonában. Ezek a szobrocskák sokkal komolyabbak voltak, úgy éreztem, másnap az egyetemen lefeleltetnek belőle. Hogy tanácsos lenne alaposabban megvizsgálni őket. Láttam a legmagasabb tanárnőmet, rám meredt, és várta a nippeket. Alfabetikusan, tematikusan, színek szerint csoportosítva. Hogy melyiknek mi az előnye. A véleményemet nem kérdezte. Szerencse. Álmomban én voltam az ő véleménye.
Arra bezzeg fel tudtam ébredni, hogy elfáradtam. Szuszogok, lihegek, szörcsögök, be akarom harapni a levegőt. Levegőért esdeklek.
Jobbon, kék árnyékot vetve állt a harmadik a semmiben. A három közül a legrégibb, a legkidolgozottabb, egyenlő volt azzal a szóval, hogy ódon. Akkor a szekrény ezt a szót jelentette, és ez a szó sem tartalmazott mást, mint ezt az egy bútort. Távolról üresnek látszott, de egyértelmű volt, hogy porcelánpor van benne. Nem törmelék. Semmi esetre sem olyasmi, ami időben követte volna a nippeket. A vitrin a nippek lehetőségét tartalmazta.
Sosem csikorgatta volna a fogát akkor, amikor nekem levegőért kellett küzdenem. A rémálmok udvariasak voltak egymással. Ő csikorgatott heti egyszer-kétszer, nekem ott volt a többi nap.
A világért se kerültem volna meg a vitrineket, hogy meglássam a hátdalukat. Semmitől nem undorodtam jobban, mint a bútor hátoldalától. Ahol kiderül a furnérlemez, ahol kicsapódik a dohszag, ahol eltenyésznek a fekete pókok. Csukott szemmel kellett volna belefúrnom az ujjamat. Abba, ami épphogy nedves és éppúgy puha, hogy ki se derülhessen, hogy most akkor egy pók gömbölyűre hízott teste, vagy csak a megtermett réteg penészbe tapadtam. Rácuppant és körülölelte.
A tenyerem izzadt volt, a szemöldököm izzadt volt, a hátamra rátapadt a vékony nyári paplan. A sötétben kibújtattam a kezem, utat kerestem a levegőre. Előrenyújtottam, arrafele, ahol védelmet reméltem. Lassan mozgott, de nem a bizonytalanságtól hajtva. Valahogy elgémberedett, az ujjak, mintha irtóznának egymástól, jobban különálltak, mint valaha, és mindenbe beleakadtak.
A távolság maga a viszonylag, hogy ne reméljek, és ne csodálkozzak rajta, ha elvétem. Azon annál inkább, ha eltalálom.
Megérintettem. Először úgy találtam, hogy furnérlemez, és akkor a pókok is, a penészcsomók is szétrebbentek.
Közben ujjaim egyre beljebb másztak a fenékhajlatban, izzadt szőrcsomókra leltek a porcelántömegekben.
Megizzadtam.
Én meg olyan baromságot álmodtam, hogy nem hiszem el.
Átfordult, hasra, hogy ne kelljen elengednem.