Ode: Intimations of Immortality from Recollections of
Early Childhood

 

Gyermek az Ember atyja;
Hadd kívánom, napjaim kösse össze
– Sorban egymáshoz – természettől áhítat.
(W. Wordsworth: Szívem szökken)

Volt idő, hogy rét, liget és patak,
Föld és látványa bárminek
Olybá tűnt,
Mennyei csóvában ragyog,
Frissen tündöklő álomglóriában;
Másképp fest most, mint egykor:
Forduljak bár ide vagy oda
Éjidőn vagy nappalon,
Amint rég láttam, úgy nem láthatom.

II

A szivárvány ideér s távozik,
És dús bájú a Rózsa:
A Hold gyönyörűséggel lesi,
Ha az Ég makulátlan,
A vizek csillagos éjen

Szeplőtlen pompáznak,
A nap dicsőn kél fel;
Mégis tudom, bármerre menjek:
Dicse oda a földnek.

III

Most, bár boldog a madárdal,
És a bárányok akárha dobszóra
összebújnak,
Csak bennem kél bánatos gondolat,
De kimondom s jön rá enyhület;
Erős vagyok újra:
Trombitába bömbölnek a vízesések,
Az órának búm nem rontója;
A hegyről Visszhang tolong fülembe,
Álmos mezőről szellők nyalogatnak,
És a földkerekség vidám;
Part és tenger
Magukat a gyönyörnek átadják,
És májusszívvel
Ünnepel minden állat;
Boldogság Gyermeke,
Kurjants, hadd hallom rivallásod,
Pásztorfia vidámságnak!

IV

Áldott Teremtmények, fülemben
egymást hívja hangotok; s látom
ünnepetekkel vigadni a mennyeket;
a fesztiválon szívem nálatok,
homlokomon virágfüzér,
s érzem, dús örömötök érzem.
Ó, álnok nap! ha örömtelen lennék
Míg a Föld magával ékíti
Ez édes májusreggelt;
Virágszedő gyermekek
Ezer völgyön szanaszét,
És melegen ömlő napfény,
A Csöppség anyja karjába szökken;
Hallom, hallom, repeső örömem hallja!
Ám sok között áll ott egy Fa
S a rét, mit néztem valaha;
Ketten regélik, ami elszaladt:
S talpamnál az árvácska
Ismétli a mesét – ugyanazt:
Hova tűnt a látomásos ragyogás?
Hol a dics, hol az álmodás?

V

Születésünk álom csak és feledés:
A Léleknek mi kél velünk – életünk Csillaga –
Hona más vidék,
Messziségből fakad:
Nem tisztán feledés,
Nem teljesen pucér,
Dicsfény felhőjeként érkezünk
Istentől, ki otthonunk:
Gyermekként a menny körbeér!
Ám a börtön árnya zárulni kezd
A serdülő Fiúra,
De látja a fényt és ahonnét ered,
Gyönyörködve figyeli;
Az Ifjú útja Kelettől mind messzibb visz,
Még a Természet Papja,
És a ragyogó látomás
Számára az útján társ;
Végül a Férfi érzi, hogyan enyész,
S hétköznapok világosába tér.

VI

A Föld öle gyönyörével dús;
Epedéssel, mit természete fakaszt,
Hozzá jobbára anyai szívvel:

Nem haszontalan céllal,
Dajkaként teszi, mit megtehet,
Hogy fogadott Fia, a Rab Férfi
Dicsét feledje, mind, amit ismert,
S a császárlakot, ahonnét eredt.

VII

Ím, a Gyermek új révülések közt,
Az édes csöppség hatéves!
Nézd, hogy fekszik önalkotta világában
Anyai csóközöntől kipirultan,
Beburkolja atyja szemefénye!
Lábánál lásd skiccét, a tervet,
Álomszilánkjait az emberlétnek,
Mit frissen tanult szakmával formáz:
Esküvőt vagy ünnepséget,
Temetést vagy Gyászt;
Ma szívét effélék bírják,
S ebbe keretezi énekét:
Nyelvét ekként igazítja
Munka-Szerelem-Viszálybeszédhez,
Ám hamar
Félredobja mindet,
És újult örömmel, büszkén
Más szerepet ölt a kis Színművész;

„Komédiás színpadát” időről időre
Népesíti velük – a bénult vénekig,
Minddel, kit fogatán az Élet elhoz;
Mintha teljes hivatása
Szüntelen utánzás volna.

VIII

Te, kinek külleme cáfolja
Lelkében a végtelent;
Bölcsek Bölcse, ki őrzi hévvel
Örökségét; vakok közt Látó,
Ki süketnémán olvasod az örök mélyet,
Folyton az örök elmétől követve,
Áldott Jós! Hatalmas Próféta!
A való hozzád köttetett,
Mit élethosszant küszködve kutatunk,
De sötétbe vész, sírbolt sötétjébe;
Te, kit Halhatatlansága
Ügyel nap mint nap, akár Mester az Inasát,
Jelenlét, mely nem leírható;
Kisgyermek, lényed magasán
Menny-szült szabadság dicső ura,
Elszántan küszködve mért nógatod
Éveid, hogy a sorsszerű igát hozzák –
Áldottan, mégis küzdve vakon?

Lelkeden a föld súlya túl korán,
A megszokás vámterhe alá présel:
Nehéz, mint a dér s mély, akár az élet!

IX

Ó, boldogság! mi parázslásunkban
Ugyancsak éledez,
Mit a természet nem feled,
Bármennyire is szökevény!
Eljárt éveink emlékén tenyészt
Nem szűnő üdvöt: nem értük,
Mit áldani legjobban érdemes:
Elragadtatás, függetlenség, tiszta hite
Gyermeklétnek, buzgó vagy rest;
Mégsem értük éneklem
A hála dalát a dicséretét;
Hanem a csökönyös kérdezésért
Észlelésről, a külső világról,
Mi lepereg rólunk s elenyész;
Tompa sejtéséért a Lénynek,
Ki felfoghatatlan világokban kereng,
A magas ösztönért, mely előtt halandó természetünk
Tetten ért bűnösként remeg:
A korai vonzalmakért,
Ködös merengésekért

Legyenek bár, amik:
Mégis nappalunk eredő fényei,
Szemvilágunk nagylámpása;
Fenntart, gyámolít és hatalma által
Zajgó éveink pillanatnak tűnnek
Örök Csöndjében, ahol a való ébred,
Hogy múlhatatlan fennmaradjon;
Se közöny, se tébolyult szándék,
Se Férfi, se Fiú,
Semely ellenlábasa az örömnek
Gyökerestül kitépni, lerombolni képtelen!
Ekként nyugodalmas évszakon,
Akár mélyétől a szárazföldnek
Látja Lelkünk a halhatatlan tengert,
Mely idáig elsodort,
S perc múltán tovavihet
S a játszó Gyermeket nézzük a parton,
Hallva a szüntelen zúgó óriás vizet.

X

Madárkák, daloljátok boldog dalotok,
Báránykák táncra perdüljetek,
Mintha nektek peregne a dob!
Lelkünk veletek vigad,
Veletek, kik fújjátok vagy pengetitek,

Kik máma szívükkel érzik
Vígságát a majálisnak!
Bár a ragyogást, mely hajdan tündökölt,
Végleg törölték szememtől,
És vissza percét semmi nem hozza
Pázsitpompának, fényét a virágnak;
Nem búslakodunk, inkább erőt veszünk
Abból, ami megmaradt;
Ős együttérzésből,
Mert ha volt, el sosem apad;
Enyhet virágzó kedvünk
Megpróbáltatásainkból fakad;
Hitből, mi a halálon átlát,
Esztendőkből, mik a bölcsességet hozzák.

XI

Ó, Források, Berkek, Hegyek s Ligetek,
Örömeink végét ne jövendöljétek!
Hatalmatok ismeri Szívem mélye;
Egyetlen örömet csak feladtam,
Hogy szokottabb rendetekben éljek,
A medrében csörgő Patakot ma inkább szeretem,
Mint mikor könnyű volt léptem, akár őneki;
Ártatlan tündöklése az újszülött napnak

Ma még szép, ám
A felhőket, mik a nyugvó napot kerítik,
A halandó embert őrző szem
Szürkére színezi.
Új játszma ez, újak koszorúi,
Hála az emberszívnek, ami éltet,
Hála gyöngédségének, örömének, félelmének;
Bennem, ha kivirágzik a legsemmibb gaz,
Könnyekétől mélyebb sejtelmet hajt.

Villányi G. András fordítása

 

Megjelent: Pannonhalmi Szemle 2023 XXXI/4