Ideje lenne összetörni,
feladni mindent, amit
eddig összeszedtem.
Jó lenne kint feküdni,
és nézni, a felhők hogy robognak.
Intek egy régi jó barátnak,
aki meg sem áll, és
többé nem is jön vissza,
túlzok, visszajön,
mondjuk úgy egy hónap múlva.
De te itt vagy velem,
nem hagysz egyedül,
hálás vagyok neked ezért,
és mindenért, amit adsz nekem.
Melletted van a helyem,
én meg rohannék
egyedül el innen,
hogy kiszellőztessem a fejem,
hogy új érzésekkel töltekezzem.
Megijednél, szóval nem teszek ilyet,
de ez van…
A felhők sötétek, kavarognak,
a kék minden árnyalatában,
vannak világosak, sötétek,
a mama háza előtt fekszem a fűben
kint a kapu előtt,
jön a vihar, vagy valami olyan,
néhol furcsán zöldek, mint a méreg,
még mindig a felhőkről beszélek,
és úgy érzem, megérkeztem belül
valahol egy másik dimenzióban
oda, ahova már régen tartottam,
ahova olyan rég elindultam
egy hosszú-hosszú úton.
Meleg van, nyár és a nap süt
még valahogy át a sűrű fellegen
sugarait veti szerteszét.
Itt állsz mellettem és nem tudod,
sosem tudhatod, hogy
mi zajlik bennem,
és talán senki sem,
vagy néhányan sejtik
ezt meg én nem tudom,
de mégis mikor találkozol velük,
az olyan, hogy azt te is ismered.
Dombóvár, 2024. 08. 07.
(Illsuztráció: Charlotte Castillo: Storm Clouds over the Slough)
