Ondrejcsák Eszter összes bejegyzése

1985-ben született, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója. Tornalján él.

Korlátoktól az álmok eléréséig (Kozák Annamária beszélgetése Ondrejcsák Eszterrel*)  

Kozák Annamária: Tartottál a felvételtől? Hogy nehezen fogunk tudni beszélgetni, hiszen nem ép a hallásod. Általában könnyen kommunikálsz másokkal?

Ondrejcsák Eszter: Tulajdonképpen nem aggódtam a kommunikáció miatt, de figyelembe kellett vennem a halláskárosultságomat, ami óvatosságra int, ha nyilvános szereplésről van szó, legyen az konferencia-előadás, könyvbemutató vagy rádiófelvétel, tehát el kellett gondolkodnom azon, milyen módon oldható meg, ha például élő adásban beszélgetünk. Ez esetben szükségesnek tartottam volna az írótolmácsot, elővigyázatosságból. Azonban megkaptam írásban a kérdéseket tőled, így pedig egyáltalán nem okoz gondot a beszélgetés. Általában valóban könnyen kommunikálok másokkal, bár vannak esetek, amikor nem, de ez személyválogató, hiszen mindkét félnek törekednie kell az érthető beszédre ahhoz, hogy gördülékenyen folyjon a beszélgetés, ez természetes az emberi kommunikációban, tehát nem mindegy, hogy akivel beszélek, mennyire törekszik arra, hogy megértsem, milyen hangmagasságban vagy gyorsasággal beszél. Az is fontos, hogy mennyire ismerem az illetőt, tehát mennyire tudok szájról olvasni X, Y esetében, vagy az illető milyen nyelven beszél, milyen a kiejtése. Az évek során megtanultam figyelni a non verbális megnyilvánulásokra, mint a testtartás, a mimika, a tekintet, így sokszor a másik félnek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne mondani. Attól is függ, mennyire értem a másik felet, hogy mennyire vagyok fáradt, vagyis képes vagyok-e 100%-osan a másikra figyelni, vagy nem, mert ha nem, akkor előfordulhat félreértés. Nekem a nap 16 órájában figyelnem kell másokra, a közlekedésre, ami hihetetlen energiát követel tőlem, illetve koncentrációt, türelmet, sőt empátiát, mert nem mindegy, hogy a pillanatnyi érzelmeim ragadnak-e el, és látok bele valamit egy dologba, ami nincs, vagy tisztán figyelek-e a másikra, és ezért tudom-e érzékelni a megnyilvánulásait úgy, ahogyan azok valójában vannak. Az sem mindegy, hogy hétköznapi vagy szakmai beszélgetésről van- e szó. Egy üzletben a beszélő fél, pl. az eladó szinte mindig ugyanazokat a mondatokat, szavakat használja, tehát lehet, hogy én egyáltalán nem hallom, amit az eladó beszél, mégis tudok jól és helyesen reagálni, mert tisztában vagyok a lehetséges mondatokkal és szavakkal, amik előfordulhatnak. Egyszóval egy másodperc alatt ki tudom választani, vajon az adott helyzetben miről lehet szó. Ez azonban egy egyetemi előadás alatt pl. nincs így, ott problémát okoz, ha a tanárt nem hallom, hiszen nem tudhatom előre kiszámítani az összes lehetséges szavak, szakkifejezések közül mi fog elhangzani. Végeredményben tehát igen, könnyen kommunikálok és gyorsan másokkal, jól tudok reagálni, mert nagyon gyorsan gondolkodom, és felhasználom a non verbális kommunikációt is, valamint a nagyon magas fokú érzelmi intelligenciám is, és nem, mert hiába mindez, ha olyan területre tévedek, ahol száraz, egyhangú, monoton beszédről van szó, és csak a szavakra hagyatkozhatom. Ez esetben magasabb a félreértés, meg nem értés lehetősége, amivel előre is számolnom kell.

35a4c930-368e-45fb-b5d8-8414d423cdbf

A.: Mikor és hogy derült ki, hogy a hallásod nem ép, hiszen hallóként születtél?

E.: Már alapiskolában, a felsőbb osztályokban, kb. 10-14 éves korom között nyilvánvaló lett számomra, hogy rossz a hallásom, ez diktálás közben, valamint felmérőkön vált igazán nyilvánvalóvá, ahol nem minden szót értettem, amit a tanár mondott, így leírni sem mindig tudtam arra a választ, amit a tanár kérdezett. Sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam, alapiskolában nem beszéltem a tanároknak erről (ami rontott a jegyeimen), vagy a szülőknek, a barátoknak, a családtagoknak, mert meg voltam ijedve, tartottam a megalázástól, a kiközösítéstől. A szüleim sem voltak soha támaszok, nem bíztam meg bennük, mert nem volt rá okom. Ebben az ügyben tehát nem fordultam senkihez, de nem tartott sokáig másoknak is felismerni a problémát. Amikor a szüleim előtt biztos lett, hogy rossz a hallásom (akkor még csak nagyon kismértékű hallásvesztésről volt szó), nem jól reagáltak, apám 10 éves koromtól nem foglalkozott velünk a testvéremmel, akinek szintén rossz a hallása (sőt az unokatestvérem úgy született, hogy egyáltalán nem hallott) szóval nem élt velünk, anyám pedig elbagatellizálta a problémát még akkor is, amikor a szomszéd, aki egészségügyi dolgozó volt, rászólt, hogy el kellene vinnie minket orvoshoz, mert rossz a hallásunk. Sokáig mondta ezt neki, de nem akart foglalkozni vele. Én ebből gyerekfejjel azt vettem ki, hogy erről nem szabad beszélni, el kell hallgatni, mert ez szégyellnivaló, ez valami olyasmi, amit nem szabad felvállalni. Úgyhogy középiskolába kerülve sem beszéltem erről a problémáról senkivel, hanem úgy próbáltam megoldani a felmerülő nehézségeket, ahogyan tudtam. Amikor már egyetemre elkerültem, az volt bennem, hogy mindent egyedül kell megoldanom, egyedül kell boldogulnom, nem számíthatok senki segítségére vagy támogatására. Így segítséget sem kértem orvosoktól, tanároktól, kivéve egy-két hallgatót, akik közel álltak hozzám, azokat megkértem, hogy adják ide a vizsgák előtt a jegyzetüket. Megoldottam a tanulást úgy, hogy végigültem a sok tanórát, majd este mindennap elolvastam én magam a könyvekből, miről is volt szó tulajdonképpen.

A.: Hogyan küzdesz meg a mindennapokban ezzel?

E.: Már nagyon jól. Ezek a kezdeti évek, amik bizony nehezek voltak, rengeteget segítettek az önállóságban, a megküzdésben. Lelkileg, testileg és érzelmileg is. Testileg az évek során az agyam hozzászokott a gyorsasághoz és azonnali reagáláshoz, az éber figyelemhez, a több felé való figyeléshez, a fokozott koncentrációhoz, az elmélyüléshez, a problémamegoldáshoz, ami még a munkámban is rengeteget segít, hiszen így hihetetlen gyorsasággal, egy-két nap alatt végzek el olyan feladatokat, amik másoknak heteket igényelnének, és nem a nehézségekre, akadályokra figyelek, hanem a megoldásokra, a módszerekre. Valamint nagyon sok energiám lett, amivel a környezetem igazából nem is tud mit kezdeni. Ez nem mindig volt ám így, gyerekként nagyon lusta voltam, energiahiányos. A mostanra kialakult magas energiaszintem viszont segít mindenben: nagyon nehezen fáradok el, óriási a munkabírásom. Ezen is szokták vakarni a fejüket az ismerőseim. Ezt sem igazán értik. Ennek ahhoz van köze, hogy sokat kellett másokra figyelnem, meg kellett felelnem az elvárásoknak. Amihez több energia kellett. A szervezetem tudott alkalmazkodni a megpróbáltatásokhoz, mert rá volt kényszerülve, vagy inkább kényszerítve. Lelkileg és érzelmileg azért viselem jól ezt az állapotot, mert megtanultam megvédeni magam a külső reakcióktól, az emberek elutasító, lekezelő magatartásától, a megalázásoktól, és nagyon erős lettem lelkileg. Engem nem zavar meg a sorozatos elutasítás, ahogyan egyáltalán nem érdekel az sem, mi a véleményük, szerintük nekem mi a jó, vagy mit kellene tennem. Engem sokáig féltett a családban mamám, keresztanyám, hogy ha egyetemre megyek, meg tudom-e állni a helyem, miből fogom kifizetni a kollégiumot, mit fogok enni, hiszen a szüleim nem támogattak, és ekkor már nem is éltem velük. Engem sohasem tudott befolyásolni az, mások mit szeretnének kezdeni velem, én mentem a saját fejem után, nem hallgattam meg a félelemből, aggodalmakból, de még csak a jóindulatból eredő tanácsokat sem. Azért, mert ha ezt megteszem, akkor ez visszatart attól, amit szerettem volna, pl. az irodalomtól, amit szerettek, mert vagy magamat féltem, és el sem indulok a saját utamon, meg sem próbálom leküzdeni a nehézségeket, vagy kiteszem magam a lehetséges negatív tényezőknek. Ha valakit sorozatosan negatív hatások érnek, képessé kell válnia arra, hacsak nem akar elcsüggedve, feladva mindent egyhelyben toporogni, hogy megvédje saját magát. Önmagától is. Sőt főleg önmagától, mert a legnagyobb akadályokat a belső gátlások, aggodalmak okozzák. Mert mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz ha majd soha nem lesz belőlem senki, mi lesz ha feleslegegesen pocsékoltam 8 évet egyetemi tanulásra stb. stb. stb. Megmondom, mi lesz: önbecsülés lesz ebből, tisztelet és önszeretet. Olyan, ami falakat épít mások előtt, ami megvéd mások negatív reakcióitól, amit nem tudnak áttörni. Persze fel lehet adni, most is meg tudnám tenni, hogy nem tanulok meg franciául, mert kifogások mindig akadnak, akadályok, nehézségek is lesznek, soha semmi nem lesz könnyű. De nem jobb 10 évet végigélni sok küzdéssel, még ha talán felesleges is mindez, mint el sem kezdeni a saját életemet formálni, ahogyan én szeretném? Úgyhogy engem nyugodtan szidhatnak, megalázhatnak, kritizálhatnak, elutasíthatnak, kiközösíthetnek az emberek, X mondhatja, hogy nem akar a barátom lenni, megtéphetnek a szakmámban is, otthon is, a családban is, ha tetszik, nekem ez nem fogja elrontani hosszú távon a közérzetem. Adhatnak tanácsot is az emberek, de nem fogadom el mindenkitől, mert nem tehetem meg, hogy olyanok véleményére hallgassak, akik nem ilyen helyzetben vannak, mint én. Akik nem ismernek annyira, mint én magamat. Mert egyedül én tudom, mi az, amit szeretnék. Ezért én nagyon meggondolom, kinek a tanácsát hallgatom meg, mit fogadok el és mit nem. Ezt nevezik ellenálló erőnek. Ez szükséges, mert enélkül nem tudtam volna idáig jutni. Érzelmileg pedig azért nem zavar az állapotom, mert nincs időm az érzelmeimmel foglalkozni. Lehetek szomorú… félhetek… lehetek dühös… szenvedhetek… ha akarok, de minek, ez nem változtat semmin, és meddig tart ez? 1 óráig? holnapra marad belőle valami? Persze néha lehet nyafogni, ezt azért még én is szoktam, néha még haragszom is. De csak néha. Az az igazság, hogy én jól érzem magam, a nap nagy részében boldog vagyok. Bár van, amikor én is elszomorodom, mert azért nekem sem minden esik jól, le tudnak törni, néha felesleges dolgokon gondolkodom vagy rágom magam, de ez nem tart tovább pár óránál, max. 3-4 napnál. Régen ez nem így volt, ma már így van. Én csak fontos dolgokkal foglalkozom. Csak azokkal akarok foglalkozni, amik számomra fontosak. Ebből nyerem az energiám nagy részét. A többi valójában nem számít.

A.: Miben látod a nehézségeidet?

E.: Leginkább a munkahelyi elhelyezkedésben. Ez nem könnyű a szakmámban sem, más szakmákban sem. Az én esetemben túl sokan vagyunk irodalmárok, kevés a hely, és magasak az elvárások. Homokba hiába dugom a fejem, ez van, tehát az a kérdés, hogy sikerül-e majd elhelyezkedni olyan munkahelyen, amit kitanultam, amiért ennyit küzdöttem. És ez nem az miatt van, hogy rossz-e a hallásom, ez a mai gazdasági, társadalmi helyzet miatt van. A valóság az, hogy meg kell felelni az elvárásoknak, amik a tudós életben vannak. Pl. hány nyelvet kell ismernie egy tudósnak ahhoz, hogy alkalmazzák? 1 nem elég. Legalább 2-3 nyelvismeret kell. Nekem pedig nyelvet megtanulni nem egyszerű, mert nem hagyatkozhatom a nyelvtanfolyamokra, ezt nekem másképp kell megoldani, vagy magánórákkal, vagy egyedül. Ezzel számolni kell, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A nyelvvizsga alól való felmentés nem megoldás, ha valaki tényleg szeretne tudós lenni, persze a szóbeli felmentés még rendben van, de legalább írásban szerintem igen, le kell tenni egy-két nyelvvizsgát, és igen, meg kell tanulni 1-2 nyelvet rendesen. Ami nem könnyű. Persze csak ha irodalmár akarok lenni, és itt az a kérdés, mennyit vagyok hajlandó ezért tenni. Senki nem kérte tőlem, hogy irodalmár legyek. Ez az igazság.

A.: Minden probléma ellenére elvégezted az egyetemet, doktorizol. Milyen akadályokat kellett legyőznöd? Mi segített ebben?

E.: Igen, most fejezem be a doktori iskolát az ELTE-n. A doktorin nem voltak valódi problémáim, nem volt mit legyőzni. A magiszteren sem voltak, a tudományos életben sem. A bakalár képzésen gondot okozott az oktatási módszer, vagyis az, hogy a tanár többnyire azt kérte vissza vizsgán, amit ő mondott el az órán, de a barátaim ideadták a jegyzetet, ha kértem. Az idő viszont gond volt, mert 3 év alatt 85 tárgyam volt, történelem, magyar nyelv és irodalom szakon, amihez még jött a pszichológia és pedagógia is, így semmi másra nem jutott időm, mint a folyamatos tanulásra, utána olvasásra. Amivel természetesen többet tanultam meg, mint amit kértek, de kevesebbet is aludtam és pihentem, a magánéletemre vagy családomra pedig alig jutott időm. A magiszter képzésen már önállóbb volt az oktatási módszer, én magam jegyzeteltem ki a könyvekből mindent, így rengeteget olvastam itt is. A doktori számomra ezért már igazából nagyon könnyű, mint ahogyan a tudományos munkák is azok: az írás, szerkesztés, konferencia-előadás, szervezés. Ami nehéz, az most következik: a doktori eljárás, mert szükségem van még egy nyelvvizsgára, meg kell írnom a disszertációt, meg is kell védenem, illetve fel kell készülnöm a szigorlatra. Erre maximum 3 év van tudomásom szerint, így nem mindegy, hogyan osztom be az időm, mert ez mellett még dolgoznom is kell, magánéletem is van, és sok mást is magamra vállaltam. Egy szóval meg tudom mondani tehát mi segített az egyetem alatt, és mi fog ezután is segíteni: az akarat.

A.: A halláskárosodásod mennyire gátol az emberi kapcsolataidban? Vagy pont emiatt figyelnek mások jobban rád, a mondanivalódra?

E.: A kommunikációt nehezíti, ahogy mondtam, de az emberi kapcsolatokat szerintem nem gátolja. Figyelni kell a másikra. De hogy jobban figyelnek-e rám azért, mert rossz a hallásom? Nem. Nehezére esik az emberek 99%-ának, mégpedig a türelem, az időhiány miatt. Mert ez fárasztó. Mármint a másokra való figyelés. Mert rohanás van. Mert semmire nem nagyon tudnak figyelni, időt szánni, nemhogy az emberi kapcsolatokra, a szavak újraismétlésére, mert türelmetlenek, mert az emberek többségének nincs sok energiája, és olyan dolgok kötik le a figyelmüket, amik még nekik sem igazán fontosak.

A.: Milyennek látod a hallássérültek, a fogyatékkal élők helyzetét?

E.: Nehéznek. Van, amin muszáj változtatni. El kell gondolkodni azon, mi az, amit az ember meg tud tenni, meg tud változtatni, és mi az, amit fogadjon el úgy, ahogyan van. Ha elfogadja az ember saját magát, azokat a dolgokat, állapotokat, helyzeteket, amin nem tud változtatni, akkor több ideje lesz azon gondolkodni, min tudna változtatni. Erre kell koncentrálni pedig, ha valaki el szeretne érni valamit. A lehetőségekre, megoldásokra. Fontosnak tartom, hogy amennyire tudják, segítsék a hallássérült személyek tanulását, munkahelyi elhelyezkedését, mert ezzel az életszínvonaluk növekedhet. Segítenie kell a családnak is, elsősorban a lelki támogatással. Nincs olyan ember, akinek ne lenne valami problémája, aki ne szorulna valamiben segítségre, ne lennének nehézségei. Itt most nem arról van szó, hogy egy hallássérült ki van szolgáltatva és mások segítségére szorul, ahogyan általában az emberek róluk gondolkodnak, hanem arról, hogy minden ember mások segítségére szorul. Pl. Menjünk át az úton, ha zöldet világít a lámpa, lefogadom, hogy 50% esély lesz csak arra, hogy oda is érünk. Csak nem tudatosítjuk, de tényleg, honnan tudjuk, hogy éppen nem történik-e valami velünk? Ki vagyunk szolgáltatva mindannyian, senki nem marad életben mások segítése nélkül. Hallottam már ezerszer, hogy de Eszter, hallássérülten, hogy is gondolom ezt, hogy én ide meg oda menjek, meg én ezt meg azt akarjam. Sajnálkoztak az emberek, lesajnáltak. Pedig az igazság az, hogy nem a hallássérültek vannak rászorulva másokra, meg nem a vakok, bár lehet, több segítséget igényelnek, de ez sem minden esetben van így, vagy nem biztos, hogy több segítségre szorulnak, mint pl. egy idős férfi, akinek májproblémái vannak, és állandóan műtéten kell átesnie, hanem az emberek vannak egymásra szorulva. És aki ezt nem látja, hogy bizony ő rá van szorulva arra, hogy ne maga készítse el a kenyeret, hanem megvegye a boltban, mert ő nem tud kenyeret sütni, az nem tudja, mit jelent az a szó: hála, köszönöm, bocsánat. Ilyen emberekkel én nem akarok kapcsolatban lenni. De mennyire félünk az öregkori kiszolgáltatott helyzettől, a betegségektől, a kórházaktól, a haláltól. Annyira félünk, hogy nem akarunk 70 évesen egyedül maradni, a gyerekünk ápolására bízni magunkat, nehogy a terhükre legyünk. Nem merjük meglátogatni a betegeket, a nagyit. Mert akarjuk meglátni, hogy nem mi irányítunk mindent, nem tudunk előre semmit, nem tudunk elengedni másokat. Megtervezzünk egy napot, egy projektet, egy utazást, aztán szitkozódunk, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Ez nagyon mulatságos nekem. Komolyan, nagyon mulatságos.

A.: Mit tudsz tenni ennek a javításáért?

E.: Én?? Hiszen most is teszünk együtt valamit. Meg fognak azok is, akik hallgassák ezt az adást. Sok mindent tudunk tenni együtt. Magamra terelve a szót: augusztustól szeretnék jelnyelv tanfolyamra járni, aztán előadni jel és szó összhangban, bárhol, ahol kérik. Szeretnék többet írni a témáról, hogy rámutassak azokra a lehetőségekre, amikkel pl. a tanórán segíthetik a tanárok a hallássérült diákokat, hogy ne keljen annyi időt a tanulásra szánniuk otthon, mint nekem kellett, és jobb eredményeket érhessenek el. Milyen jó volna, ha doktorizhatnának 100-an, 1000-en, ha kaphatnának sokan munkát, mert megkapták a szükséges támogatásokat, segítséget, és mindenekelőtt bíztak magukban, meg a családjuk, barátaik is biztatták őket. Már most mondom, hogy az sem lenne felesleges, ha az emberek egy része megtanulná a jelnyelvet, vagy legalább próbálna segíteni. Nekem nem sok ember akart segíteni, és én sem sok embert kértem meg, hogy segítsen, büszkeségből, vagy mert azt hittem, úgysem fognak segíteni – ami hiba volt. Nem szeretném, ha mások is ilyen hibába esnének. El tudnám mondani, ha a hallássérültekkel foglalkozhatnék egy vallási vagy polgári csoporton belül, amit én már megtapasztaltam, így jobb esélyeik lennének, tudnám segíteni a lelki támogatásukban, erősebbé tudnám tenni, ösztönözni tudnám őket, ezzel együtt magamat is. Nagyon szeretnék velük foglalkozni a jövőben valamilyen módon.

A.: Milyen tevékenységeket végzel szívesen?

E.: Tagja vagyok számos kulturális és társadalmi csoportnak. Foglalkozom a cseh- szlovák- magyar viszonyokkal a kultúra területén, természet- és állatvédelemmel, pár helyen önkéntes vagyok, pl. a helyi katolikus Karitásznak is segítek Dányban, ahol élek. Itt decemberben alakult meg a rászorultakat segítő csoport, a plébános, Kovács András javaslatára. Füzesi Zsuzsanna, a vezetője, akivel együtt rengeteget dolgozik azért, hogy a rászorultak megkapják a nekik megfelelő segítséget, és a tagok is heti szinten segítenek, amiben csak kell. Munkát keresnek, adnak másoknak, élelmet- és ruhát, bútort gyűjtenek, a gyereknek játékot, pár családnak biztosították a téli fűtését, fát vettek, látogatunk nagycsaládosokat és időseket is, s így tovább. Most, ha megengedi, megemlíteném, hogy szükségünk lenne egy kis segítségre, ugyanis egy fiatal fiút nem tudunk megfelelően ellátni. Bármennyi erőfeszítést teszünk is érte, komolyabb segítséget igényel, mint amilyet mi tudunk nyújtani. A szüleire, testvéreire nem számíthat, egyedül van, az anyja kitette otthonról, pillanatnyilag egy olyan házban lakik, ahol nincs víz. December óta a fűtést és étkezést a Karitász oldotta meg, a helyi katolikus ifjúsági házban zuhanyozik, a lakását nagyjából rendbe tettük, a plébános tanítja hittanra, bérmálkozásra készíti fel, a Karitász vezetője foglalkozik vele mindennap, és sorolhatnám még tovább, de a lényeg az, hogy hosszú távon nem maradhat abban a lerobbant házban, emellett szüksége van egészségügyi gyógykezelésre, mert mentálisan, lelkileg a rengeteg nélkülözés gyerekkorától kezdve, illetve a fizikai bántalmazás a családban nagyon rossz hatással volt rá. Amennyire tudjuk, változtatjuk pozitív irány felé az életét, a lelkiállapotát, aminek látható és gyors jelei vannak, de véleményünk szerint a gyógykezelés, és egy biztonságos otthonba való elhelyezés, ahol tudnának vele szakszerűen foglalkozni, vagy ahol el tudná foglalni magát az egyszerű munkákkal, többet tudna segíteni. A neve Káplár Béla, 28 éves, mezőgazdasági iskolát végzett. Ezért kérem országosan a hallgatóság segítségét, keressenek meg engem az interneten, ahol nyilvánosak az elérhetőségeim, amennyiben tudnak segíteni neki, hogy megfelelő helyre kerülhessen el, az sem baj, ha messze van innen, Budapest környékétől.

Köszönöm szépen.

* Az írás a Magyar Katolikus Rádió Sorsfordítók című műsorában, 2016. június 4-én elhangzott beszélgetés rövidített változata. A beszélgetés teljes anyaga meghallgatható az alábbi linken: http://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/402321

 

Az elmúlás szomorú kertjében

garden_by_x_Marionette_x(Csáth Géza: Szeptember, Józsika)

 

Bóka László disszertációjában két jellegzetes tulajdonságát említi meg Csáth novelláinak. „Az egyik egy stiláris sajátság, a másik egy ezzel szorosan egybefüggő szerkesztésmód.” 1 Elbeszélései „úgy vannak írva, mintha élőbeszéd után jegyezte volna le őket valaki, stílusának dinamikája az élőbeszéd üteméhez igazodik.” 2 Hogy az író mivel éri el ezt a beszédszerűséget, arra – sok más sajátosságával együtt – elemzéssel igyekszem itt rámutatni. Közben nem térek ki minden részlet széles körű leírására, hanem arra keresem a választ, hogy mely alakzattípusok dominálnak az alkotásokban, milyen nyelvi és formai jellegzetességek fordulnak elő a novellákban, és mindezek hogyan konstituálják Csáth Géza elbeszélő művészetét.

 

Mieke Bal alapján „stílus alatt a nyelvi választékot értem,” 3 alakzaton (szkhéma, figura) pedig a nyelvi közlésnek (hangtani, szókészleti, alak- és mondattani jelenségek) elvileg adott olyan törvényszerűségeit, amelyek „egyszerre töltenek be stilisztikai és szövegszervező (kohéziós) szerepet”. 4

 

„Az alakzatokat a retorika hagyományosan úgy definiálja, mint eltérést a megszokott használattól. Ezt állítja Durmarsais is Des Tropes című tanulmányában: ’Az alakzatokról a közmegegyezés azt mondja, hogy olyan beszédmódok, melyek eltávolodnak a természetestől és mindennapitól, olyan fordulatok és kifejezésmódok, amelyek valamiben eltérnek az egyszerű és általános nyelvhasználattól. E ’beszédmódok’ közül azokat, amelyek az érzékek területére vonatkoznak, trópusoknak nevezzük. Az összes többire, amely az érzékeltel nem kapcsolatos, mivel egyetlen közös vonásuk ez a negatív jegy, a „nem-trópusok” elnevezést alkalmazzuk.” 5 Fontanier szerint „amint egy jelentés átmegy a közhasználatba, elveszti alakzat minőségét”. 6

 

A szöveg nyelvi stílusának kiformálódásában meghatározó szerepet betöltő alakzatok közül számunkra leginkább azok érdemelnek itt fokozott figyelmet, melyek a lexémák, szintagmák és tagmondatok szintjén túlnőve hatják át az egész alkotást. A szöveg- és stílusstruktúra létrehozása szempontjából ugyanis ezeknek van jelentőségük, hiszen ezek azok, „amelyek maguk köré rendezik a szöveg többi, ily módon ki nem emelt részeit,” 7 és így az alá- és mellérendeltségi viszonyba hozott alakzatok fölé kerülve, vezéralakzatként járulnak hozzá a műben lévő tények összefüggéseinek megállapításához.

 

Az elemzés céljára kiválasztott elbeszélések szövegein felismerhető szervező pragmatikus alakzat az ismétlés és ellentét, párhuzammal párosulva. Ezek határozzák meg leginkább a prózaritmust is. A kevésbé fontos alakzatok, mint a halmozás, a fokozás, a kötőszóhalmozás, a kérdés-felelet…, mind ezeket erősítik.

 

A szövegeken végigvonuló paralelizmus és ellentét már a témaválasztásban konkretizálódik: a Szeptemberben az élet-halál (fiatalság-öregség) kettőségben, a Józsikában a gyermekkor-felnőttkor (képzelet-valóság) dualitásban. 8 Az első novellában az antitézis elsősorban a cselekmény szintjén jelentkezik, ahol paradigmatikus ellentétként a szereplők közti antitetikus kapcsolatrendszerre koncentrálódik: az öregedő férj és fiatal feleség világának szembenállására. A történetben részt vevő harmadik szereplő alaktalan, jelentősége kimerül a betöltött funkció ellátásában (szerető).

 

Az eseménysorozat hátteréből egy vázlatszerű kispolgári létmód rajzolódik ki jellegzetes környezetével (szoba konkrétumai, park stb.) és ruházkodásával (kalap, kesztyű stb.). 9 A szereplők magatartása harmonikusan illeszkedik ehhez a szférához, mint egyedül elfogadható létezési módhoz. 

 

A cselekmény az indító helyzetből a feleség késő esti hazaérkezésével bontakozik ki, mely megzavarja a férj eddigi világának rendjét. Ez nyilvánul meg abban, hogy még meg sem pillantotta a nőt, de már arról győzködi magát, hogy most bizonyosan hűtlen lett hozzá. Vívódása egyre fokozottabb mértékben nyilatkozik meg az elbeszélésben, féltékenységtől vezérelve egyre intenzívebben szeretné megbüntetni a vétkeseket, annak ellenére, hogy a házasságtörés csak az ő képzeletében, feltételezés formájában valósult meg egyelőre. 10 (A feleség megszokottan viselkedik, mintha nem történt volna semmi különös. Az elbeszélés ezen a pontján az ő viselkedésének külső megnyilvánulásaira helyeződik a hangsúly: „Leveti a kesztyűt a kezéről, leveszi a kalapot….”) A férj cselekedni vágyása ekkor szembekerül saját helyzetének tudatosításával: öregségéből adódó tehetetlenségével és cselekvésképtelenségével. Nem tudja, mit tegyen, vagy mit mondjon, mikor felesége megérkezik. Olyan akadályokkal találja szemben magát, melyeket képtelen legyőzni. Cselekvésével ugyanis veszélyeztetné azt az ál-harmonikus világot, amelyben él, és amely kellemes létformát biztosít a számára (törődés, ápolás).

 

A fiatalság hatalmának birtokában lévő feleség életösztönének megnyilvánulása a helyzetsorban a hűtlenség. Ez a tett az olvasó számára mindaddig bizonytalan, míg a „kimondott” szó –„ez kötelessége volt saját maga iránt” – ezt meg nem szünteti. 11 [Kiemelés – O. E.]

 

A két világ szembenállása az érdek- és értékrendszer területén jól láthatóan átszövi tehát egymást. 12 Az öregedő férj birtoklásvágya áll itt szemben a nő életösztönével, a feleség magatartása pedig a férfiéval. A férj a fiatal feleség adta előnyöket igyekszik kihasználni; a nő pedig az „öregségből” származó lehetőségeket akarja megragadni. Ebből következik, hogy egyik főszereplő sem tekinthető pozitív vagy negatív értékűnek, a befogadó mégis inkább a férfival rokonszenvez, mégpedig azért, mert a történet középpontjában az ő gyötrődése áll, 13 amire komoly ellentétként hat a novella végén, hogy halála után a nő nyugodt álomba szenderül (a novella csattanója). 14 A férj halála a cselekmény szintjén jelentkező ellentétsor elemeinek kiegyenlítődést hozza magával, mivel megszünteti a két világ szembenállását, és az ebből fakadó feszültséget. Az erő és egészség győzedelmeskedése a betegség és gyengeség fölött azt a Darwin és Nietzsche által hangoztatott tételt látszik igazolni, miszerint „a földi lét szakadatlan háború és rostálás; [melyben] igazuk mindig az erőseknek van, ők győznek”. 15

 

Az antitézis/paralelizmus a szó- és mondatszerkezet szintjén is végigkíséri a művet. Rögtön az első sorokban feltűnik a szófajok felsorakoztatásával és a mögéjük rendelt tényeknek a szembeállításával. Különös erősséget azáltal kap itt ez az alakzat, hogy az író szimmetrikusan is ellentétes attribútumokat ütköztet egymással: „45 éves, öregedő Szeptember” – „fiatal 25 éves asszony”. Feltűnő továbbá a nő „mozgalmasságának” a jelzése is („belebben a szoba szürkéjébe egy fehér ruha”), szemben a férfi mozdulatlanságával („föl akar ugrani”, de a csúz leüti lábáról). A két személy környezete is elüt egymástól: a szoba szürkéjében ülő férfi világába hirtelen betörő fehérség kontraszthatást kelt. A szöveg nyitó és záró kerete szintén kapcsolódik egymáshoz. A kezdő mondat – „Sötétség, szeptemberi este.” – módosított ismétléssel tér vissza az elbeszélés végén: „Künn megint sötétség van, szeptemberi este.” Az így megteremtett térbeli és időbeli kezdő- és végpont egy év lezárulását, de az ősz újraindulását is jelzi. Ez a körforgás Nietzsche „örök visszatérés” gondolatát idézi fel, melynek lényege, hogy „a görög istenvilág szétszaggatott Dionüszosza ugyanarra az életre támad mindig újra fel, amelyből halála kiszakította. Az újjászületés kapui ugyanoda nyílnak, ahová a születés kapui.” 16

 

A novellát indító természeti kép baljós és kísérteties. A „csend” szó Csáth-toposzként már önmagában is a halált előlegezi. A szóösszetétel – „csend nehezedik” – metaforikus szinten a házaspár közti távolságot is jelezheti, ez a jelentéstöbblet azonban csak a novella végigolvasása után keletkezik. Ugyancsak így kerül összefüggésbe az emberi lelkek tévelygése a házasságtöréssel, az elnyugvás pedig a szövegben állandóan visszatérő „nyugalom” szó révén a férj halálával.

 

A központi alak és a szeptember hónap közti azonosítás a szöveg első soraiban már végbemegy: „Egy férfi néz az utcára egyik földszintes házból: nyugtalanul, féltékenyen, betegen; ő maga az, a 45 éves, öregedő Szeptember.” Ezt követik az azonosságon alapuló párhuzam-sorozatok: „Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé kövéres arcával; majd a saját sovány sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két kabátujjból, mint a száraz lombjavesztett fa a szikes sáros földből.” vagy: „Tanácstalanul bámul ki az őszülő alkonyba, s magát látja benne….” stb. A különválás hasonló és hasonlított között a férfi halálával következik be: „Ott feküdt másnap a szobában kiterítve György. A be-bámuló szeptemberi napsugár rásütött az arcra.” Mindez arra enged következtetni, hogy a szöveg felépítésében megfigyelhető okozatiságtól eltekintve a hasonlóság a mű legfőbb formaelve. A fellazult metonimikus szerveződésű epikai szerkezet a belső történések kifejezésének, a lélekrajznak rendelődik alá. „A természeti jelenségeknek a lelki élet tényeivel való azonosítása, a külső táj megszemélyesítése, a lelkiállapotok közvetett kifejezésére használt beleérző leírás, az érzelmi tónusra metaforikusan utaló környezet hangulata, egyszóval a tudattartalmakat helyettesítő leírás, a metonimikus szövegépítkezésű elbeszélés jelentésképzésében” 17 a képzettársítást teszi az értelmezés alapjává.

 

Roman Jakobson „a metaforikusságot és metonimikusságot a lírai és epikai művek olyan formaszervező elveként fogta fel, melyek a szöveg különböző szintjein juthatnak érvényre,” tehát ’domináns, jellegadó’ vonásuk van. 18 Paul de Man „a metaforát a szükségszerűség, a metonímiát pedig a véletlenszerűség alakzataként határozza meg.” 19 Benyovszky Krisztián szerint a „metaforikusság az elbeszélő művekben első fokon a szűkebb értelemben vett stílus szintjén érhető tetten, mégpedig az elbeszélő(k) vagy a szereplő(k) szólamába szőtt metafora-típusú szóképek (hasonlatok, megszemélyesítések, metaforák) gyakoribb használatában. Ebben az esetben ún. lokális metaforákról beszélünk, amelyeket a stilisztika az ún. képi stíluseszközök vagy stilisztikai alakzatok között tart számon. Funkciójukat általában a szemléletessé vagy érzékletessé tételben, illetve a hangulati és érzelmi hatás fokozásában jelöli meg.” 20

 

Ebben az elbeszélésben a metaforikusság a szavak, a mondatok és a kompozíció szintjén is jelen van. A cím különös jelentőséget azáltal kap itt, hogy nemcsak megnevezi a témát (elmúlás), és kijelöli a cselekmény időpontját, hanem a narrációt irányító szóképként is funkcionál. Ez a kifejezés az, ami elbeszélt történetté válik a novellában. A metaforikus szerkezet kialakításában ez a motívum ismétlődés útján tölti be szerepét. A hozzá kapcsolódó szóképek segítségével, 21 hálót alkotva fogja egybe a szöveget. „Olyan ismétlődő narratív trópusnak fogható” 22 föl tehát, mely a történetben lévő központi szereplő lényeges attribútumát, problematikáját is érzékelteti, s ráirányítja a figyelmet a cselekmény többletjelentésére. Halált szimbolizáló értéke révén György útja az (ön)megsemmisülés aktusaként fogható fel.

 

Az elbeszéléshez hasonlóan a Józsika című novellából is egy polgárcsalád életvitele bontakozik ki. Egy védettnek hitt világ, a gyermekkor köszön vissza a felnőtté vált ember emlékezésén keresztül. „Három nemzedék van jelen, de a legfiatalabb generáció látásán, gondolkodásmódján átvetítve”. 23 Így kap az elbeszélés olykor idillikus, olykor elégikus hangulatot.

 

Csáth itt szintén képet rajzol: apáról és anyáról, dadáról és nagymamáról, rendőr bácsiról és szomszédokról. A gyermek érzelemvilágán átszűrve, iróniával fűszerezve jeleníti meg a felnőttek kicsinyes szokásait, csínytevéseit, mintha mutatós külsőségeiket akarná leleplezni. 24 Előbukkannak a családi idill „kellékei is: a lámpa fénye,” 25 a tükörasztal, a kézi csengő, a (mézes)kalács stb.

 

„Az örök változatlanság fülledt levegője uralja a nagymama házát, ahol Józsika gyermekkorát tölti. Apró, reális mozzanatokból áll össze a kép: színekből 26 (főleg fehérből, ezüstös-aranyosból, s ezeknek ellenpólusaként ijesztő zöldből, vörösből, barnából), illatokból (a szájvíz, a reggeli kávé, az öreg bútorok illatából), hangokból (a nagymama csengőjéből, a dada vidám reggeli hangjából és sok-sok csendből). A négy fal közé zárt, unatkozó gyermek az álmodozásba menekül a mindennapok egyhangúsága és sivársága elől:” 27 „Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék menni, és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze, ez nem valósulhat meg és talán éppen ezért – annyira szép.”

 

Az idillbe betörő realitás tehát megszünteti a harmónia és a boldogság látszatát. De megszünteti ezt a gyermeken eluralkodó egyetemes szorongás is: „Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalonban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember, és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.”

 

A kivetített belső vízió hatására az olvasó valósággal megborzong. A nyugtalanító hatást a műből áradó kettőség és ellentétezés adja, mely leginkább az elbeszélői distanciában és a szereplő látásmódjában nyilvánul meg. De megmutatkozik ambivalens életérzésében is, amelyben a szomorúság, a rettegés, a fásultság és kiszolgáltatottság mellett egyúttal a hit, a boldogság is jelen van: „Este, ha a lámpát meggyújtják, szívesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a napfény, és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a mennyország, ahol az Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon, és álmunkban, amikor aluszunk, és este, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopózhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyújtják, és kigyúlnak az égen a csillagok, már keresztülsuhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat, és mosolyogva megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket, és ha fütyül a szél, ha esik az eső, és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik, hogy a kutyák éberek legyenek, és dühösen ugassanak minden gyanús neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék.”

 

A festői látványt az író hasonlatokkal, ismétléssel, jelzőhalmozással, a szó- és mondatépítésben megmutatkozó zeneiséggel éri el. Hatását a ritmikus fokozás művészetének is köszönheti. A szavak ugyanis „úgy vannak odavetve, hogy a hangzási forma különös érzelmi-kifejező erőt kap,” 28 ami jól tükrözi a gyermekben végbemenő belső állapotokat és tudati folyamatokat. Hangulatfelidéző szerepük van a hangutánzó- és hangfestő szavaknak („z-z-z-z-z-z!…”), a szójátékoknak („- Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér!”), a mondókáknak („- Csigabiga, gyere ki!”), és a mesemotívumoknak (Hüvelyk Matyi) is. A kicsinyítő képzők használata szintén a megnyilatkozó korára tett vonatkozását érzékeltetik. 29

 

A narratív szerkezetet a bővítés eljárásai alakítják: „az érzelmi-hangulati reflexiók lazán egymáshoz kapcsolódó epizódokká tördelik [az elbeszélést]. A lelassított mozgás, az eseményhiány a belső szemlélődésben elmerült szereplőben természetes módon újabb és újabb reflexiókat vált ki.” 30 Ezek a látomások idézik elő a képzelet világába való eltolódást, ami hangsúlyosabbá teszi a hős „valós életének sivárságát”. 31 De nemcsak ellenpontozza, hanem ki is egészíti a tényleges megtörténéseket. Az így szakadozottá tett történet linearitása azonban mégsem szakad meg, hanem fokozatosan halad a szereplő napjának befejezése felé.

 

A novella keretét személyes közlés alakítja ki: „Abban az időben így éltem.” A hitelességet a szerző ajánlása is fokozza: „Dadámnak, Évának”. Növeli a valószínűséget az is, hogy a beágyazott történetben a narrátor, mint tanú lép fel. Ezzel az elbeszélő személye megkettőződik és a narratív struktúra több beszédszólamból szövődik. A beékelt elemek (víziók) a gyermekkori én félelmeinek, magányosságának, idegenségérzetének kifejezőivé válnak. A „vallomásos jelleg szuggesztívvé teszi és közérzetelemzéssé tágítja” 32 az elbeszélést. A „történeten átderengő hangulat” 33 pedig az eltékozolt idő feletti fájdalom és elmúlás melankóliáját árasztja.

 

A beágyazott történetben az elbeszélő én visszaemlékezése kifejezetten tudatos. A határozószók és igeidők „egy kiterjesztett időkeret érzetét” 34 keltik. Ebbe a látszatmúltba tör be folytonosan a jelenbeli én érzékelése, mely távolságot létesít a két narrátor között. A távolító önnarráció mellett azonban megfigyelhető az elbeszélésben (itt elsősorban a beékelt látomásokra gondolok) a hős belső érzéseinek közvetlenebb visszaadása is. Ezekben az esetekben a távlattal rendelkező narrátor háttérbe szorul és „átadja helyét” korábbi megtestesülésének. A látvány így egyszerre kapcsolódik az emlékező- és átélő énhez, melynek folytán dinamikus élet bontakozik ki. A záró keretben aztán visszatér a kezdeti elbeszélésmód szűkszavúságával és tárgyilagosságával, és visszatér a kiinduló tér és idő is. „Sajátos viszony alakul ki így a keretes elbeszélés kerete és a beékelt narratív tartam között.” 35 A keret egyrészt valószerűsítő elemként körbezáró funkciót tölt be, másrészt viszonyul is a beágyazáshoz.

 

A Józsikától eltérően a Szeptember című novella keretének inkább stiláris jellege van. A racionalizáló funkció viszont megmarad, ami hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó a műben egy valós helyzet rekonstruálását látja. Az emberi lelkek bolyongásának, tévelygésének és elnyugvásának záró keretben való újbóli ismétlése nyomatékosítja a megjelenített eset kollektív vonatkozását. A magatehetetlenül vergődő ember lelki drámája, az öreg férj – fiatal feleség sorstörténetének képe ily módon típussá formálódik a műben, és bizonyos értelemben az időtlenség és általános érvényűség szintjére emelkedik.

 

Másféle beékeléssel találkozhatunk például a Délutáni álom című novellában, amelyben a keretezést „az elalvás előtti és utáni pillanatok leírása” teszi ki, a beékelt történetet pedig „az elbeszélő egy álmának felidézése”. 36 A Józsikához hasonlóan azonban az álmodozás, álomba merülés ebben az elbeszélésben sem tudja végérvényesen eloszlatni a rideg, egyhangú és félelmekkel teli valóságot. A gyermek- és felnőtt én mögött mindig ott lapul az a világ, amelyből menekülni szeretnének, de amely elől nem tudnak menekülni. 37


 

Lábjegyzet:

  1. BÓKA László, Csáth Géza novellái, Bp., Franklin-Társulat, 1937, 39.
  2. Uo.
  3. Mieke BAL, A leírás mint narráció = Narratívák 2.: Történet és fikció, szerk. THOMKA Beáta, Bp., Kijárat Kiadó, 1998, 164 (HUSZANAGICS Melinda fordítása).
  4. SZATHMÁRY István, Az alakzat mint szövegszervező erő: Márai „Halotti beszéd” című versében = A retorikai-stilisztikai alakzatok világa, szerk. SZATHMÁRY, Bp., Tinta Könyvkiadó, 2003, 191.
  5. Jean COHEN, Alakzatelmélet = Az irodalom elméletei I., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor, Janus Pannonius Tudományegyetem, 1996, 199-200 (ford. BÁRDOS Miklós).
  6. Uo., 201.
  7. PETHŐ József, Koherencia és adjekció = A retorikai-stilisztikai  alakzatok…, i. m., 170.
  8. CSÁTH Géza, Mesék, amelyek rosszul végződnek: Összegyűjtött novellák, szerk. SZAJBÉLY Mihály, Bp., Magvető, 1994, 265-267; 137-147.
  9. Jellemző Csáthra, hogy szereplőinek társadalmi hovatartozását az adott életmódhoz kötődő viselettel, szokással is jelzi.
  10. Az elbeszélésből jól kivehető, hogy a férfi állandó visszatérő gondolata a hűtlenség, amelytől retteg, de egyúttal vár is, ezért látja a nő késői hazaérkezésében ennek igazolását. A testi betegségig (reuma) fajuló lelki probléma (megmagyarázhatatlan szorongás, idegesség, féltékenység) magyarázatot ad a szereplő viselkedésére (betegszerepére) az elbeszélésvilágban. Más novellákban, például a Fekete csöndben, a féltékenység idegbetegséggé alakul, és az itt még csak gondolat formájában jelen lévő ölés ott már tevékenységgé válik.
  11. A szövegben a hűtlenség szó szerinti leírása helyett az író a sugalmazás technikájával él. Ezzel elbizonytalanítja az olvasót, aki csak fokozatosan, elejtett utalásokból jut el a felismeréshez. A nő részéről a cselekvés érzelmi indítéka nincs megindokolva, így a tett inkább racionális eredetű mozgatórúgónak tekinthető, ami azt érzékelteti, hogy mindennek természetszerűen be kellett következni.
  12.  Fontosabb párhuzamos ellentétek a cselekmény szintjén például a férfihoz kapcsolható jegyek: öregség, betegség, mozdulatlanság, szemlélődés, agresszivitás – higgadtság, szeretet, birtoklásvágy, erkölcsösség; a nőhöz rendelt vonások: fiatalság, egészség, mozgalmasság, jószívűség, gondosság – közönyösség, életösztön, amoralitás. A házastársak között nincs egyenrangúsági viszony. Ez jól látható a nő kedveskedő, de mégis leereszkedő, parancsoló hangneméből, abból, ahogyan férjéhez beszél: „- Mi az, édes, ne kelj fel: no istenem, sírsz? ne sírj – szól a csengő hang” vagy: „- Vacsorázni – szólal meg az előbbi hang megint, s jön a szobába az asszony, vezetni a beteg férjet. – Támaszkodj ide; így ni! Menni fog ez még, csak vigyázz. No, itt vagyunk…” és: „- Egyél már – szól, s ő újra az evéshez lát.” 
  13. Az ellentétezés mutatkozik meg a férfi személyiségváltozásában is. A novella kezdetén még agresszivitásra hajlamos, majd a tetőpont – „De mégis mily szép lenne ölni!” – után mentalitása átalakul: nyugodttá, higgadttá válik. Tudatos és kifinomult kompozíciós készségről vall, hogy a kiélezett helyzet tetőfokán hangzik el ez a felkiáltó mondat, így váltva ki a legoptimálisabb hatást az olvasóból.
  14. Az elalvás motívuma Csáth sok más elbeszéléséhez hasonlóan (pl. Anyagyilkosság) itt is az egészség és a „bűnös” tiszta lelkiismeretének a kinyilvánítása. A gondosan megmosott kéz a nő saját lelkiismeretének megnyugtatását jelzi.
  15. SZAJBÉLY Mihály, Csáth Géza, Bp., Gondolat, 1989, 60. 
  16. NIETZSCHE, Túl jón és rosszon, szerk., ford. TATÁR György, Bp., Ikon, 1995, 7. Ebben a könyvben jelenik meg „az apollóni – dionüszoszi ellentétpáron kívül (…) az a történelemfelfogás, amely Szókratészben, a szókratészi szellemben látja a tragikus világlátás (tehát a görögség) megrontóját. Ez a szókratészi szellem kikerülhetetlen szenvedésnek látja az életet, s ezért nem csupán megváltásként jelenik meg előtte a halál, de a „helyesen” élt életet egyenesen a halálra való felkészüléssel azonosítja. Az életnek ezzel a megrágalmazásával, leértékelésével állszemben a dionüszoszi szellem, amely tehát így minden életpesszimizmus ellensége, beleértve minden keleti aszketizmust és a kereszténységet is. A szókratészi szellem az élethez gyengék, a póruljártak, az élettől mint valami betegségtől szenvedők szelleme.” (TATÁR, Életrajzi vázlat = NIETZSCHE, Túl jón és rosszon, i. m., 4-5.) A novella ennek értelmében úgy is magyarázható, mint a dionüszoszi és szókratészi szellem (nő-férfi) összeütközése. A férfi számára a halál megváltást hoz, megoldást nyújt az élet gyötrelmeire. Ezért lehet, hogy a novellában a halál esztétizált formában jelenik meg.
  17. DOBOS István, Alaktan és értelmezéstörténet: Novellatípusok a századforduló magyar irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995, 155-156.
  18. BENYOVSZKY Krisztián, Az elbeszélt metafora, Világosság, 2006/8-9-10, 137.
  19. Uo., 138.
  20. Uo., 138-139.
  21. Ezek elmúlást idéző szóképek („szoba szürkéje”, „sápadt kéz”, „lombjavesztett fa”, „szikes sáros föld”, „őszülő alkony” stb.), melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy az elbeszélésvilágon az ősz hangulata vonul át.
  22. Uo., 140.
  23. KRIKETY Olga, Helyi színek Csáth Géza műveiben, Üzenet, 1984/1-2, 20. 
  24. Uo.
  25. Uo.
  26. Csáth elbeszélő művészetében a színek nem mindig egyszerű melléknevek, néha jelentés is fonódik köréjük, mint A kék csónak című novellában. (KELEMEN Zoltán, Mitikus átváltozások: Multikulturalizmus a közép-európai irodalmakban, Szeged, Lazi Bt., 2004, 156-157.) A Józsika színrendszeréből a kék, a vörös és a sárga emelkedik ki. A kék, mint a harmónia, a vörös, mint az erőszak, a sárga pedig, mint a remény és a fény ’jelképe’ jelenik meg. „A szecesszió (s ugyanakkor az impresszionizmus) érzetkultuszával függ össze a novellabeli színek jelentősége”. (BODROGI Enikő, Szecessziós világnézet és forma Csáth Géza novelláiban, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1994/1, 28.) Ezzel áll kapcsolatban az illat és hanghatás is.
  27. BODROGI, i. m., 25.
  28. Borisz EICHENBAUM, Hogyan készült Gogol köpönyege = A modern irodalomtudomány kialakulása: A pozitivizmustól a strukturalizmusig: Szöveggyűjtemény, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, Bp., Osiris, 2001, 294 (ford. GELLÉRT György).
  29. A szerzőre jellemző, hogy nyelvhasználata novelláinak tárgyához igazodik. A Torban például népi-köznyelvi és trágár szavakkal él, amivel a hiteles szövegkörnyezet megteremtéséhez és a szereplők szociokulturális színvonalának felismeréséhez járul hozzá. Levélformában írt elbeszéléseiben nyelvi udvariasságra törekszik. Egy budapesti kutya emlékei című novellában az archaikus- és tájnyelvi szavak fokozott használatával (és a helyesírással) az atmoszférateremtést és korfestést szolgálja. A Szeptember című novella „líraiságát” a szó- és mondatismétléssel, a toldalékok egymásra következésével (pl. „bolyonganak, tévedeznek, elnyugosznak”), a felsorolással és halmozással (pl. „jóízűen, fiatalosan, egészségesen”), az alliterációval (pl. „saját sovány sápadt kezeire bámult”), a költői jelzők használatával stb. éri el. [Kiemelés – O. E.]
  30. DOBOS, i. m., 124.
  31. THOMKA Beáta, A pillanat formái: A rövidtörténet szerkezete és műfaja, Újvidék, Forum, 1986, 69
  32. THOMKA, i. m., 68.
  33. DOBOS, i. m., 124.
  34. Dorrith COHN, Áttetsző tudatok: A tudatfolyamatok ábrázolásának narratív módozatai a szépirodalomban = Az irodalom elméletei II., szerk. THOMKA, Pécs, Jelenkor, Janus Pannonius Tudományegyetem, 1996, 109 (ford. CSERESNYÉS Dóra).
  35. DÉRCZY Péter, Szecesszió és világkép összefüggése Csáth Géza prózájában, Literatura, 1987-88/4, 377.
  36. SZAJBÉLY, i. m., 192.
  37. „De hát az élet fele álom, és így nincs ok a zúgolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és a nagymama, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.” (Józsika)