Szöllősi Mátyás összes bejegyzése

Szöllősi Mátyás (1984, Budapest) író, fotóriporter. Írásait többek között az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Kortárs, a Mozgó világ, a Látó, a Tiszatáj és a Vigilia közölte. 2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, melyet 2011-ben követett az Állapotok – negyvenöt töredék című könyv. Ír prózát és drámát is. Örkény István Drámaírói Ösztöndíjas (2010).

Egy árva házról

A ház, amelyről írok, a szó szoros értelmében véve nem árva, hiszen negyven család él benne. Más tekintetben azonban nagyon is az. Sokszor felmerült bennem, miközben ott jártam, vagy amikor gondolkodtam később az ott élőkről, hogy bizonyára Magyarországon is van ilyen ház – sajnos könnyen találhatnék olyan közösséget, mely hasonló helyzetben van, mint amelyik ebben a Beregszász külvárosában álló épületben tölti a mindennapjait – , de akkor, amikor ilyen irányba terelődtek a gondolataim, hamar rájöttem, hogy azzal kell foglalkoznom, ami előttem van, és valamilyen módon “szembe jön” velem.

Az elmúlt években többször jártam Kárpátalján, és sok embert megismertem a látogatások alkalmával.  S. Tímea segítségével, aki az egyik helyi iskolában tanár, jutottam el végül is a házba, mely bizonyos értelemben erőteljes összefoglalása annak, ami ezen a vidéken tapasztalható mostanában. A házban magyarok, ukránok, romák élnek együtt alapvetően feszült hangulatban, mely nem a származásuk, leginkább a szociális helyzetük miatt problémás, hiszen abban a helyzetben, amiben élnek, a kulturális különbségek, a szokások nem képesek a maguk természetességében működni. Ha a túlélésről van szó, a másik megértésére, az odafigyelésre sokszor jóval kevesebb idő és energia jut.

A beregszászi G. utcában található épület még a ‘70-es években épült, és eredetileg a helyi szakközépiskola kollégiumaként, illetve a varroda munkásszállójaként működött. Tehát itt szállásolták el a tanulókat, valamint a dolgozókat több mint egy évtizeden keresztül. A ‘90-es években aztán a ház állami tulajdonba került, és hosszú időn át üresen állt. Ekkor kezdődött az igazi állagromlás, amihez hozzátartozik az is, hogy néhány évre hajléktalanok vették birtokukba az épületet. A városi vezetés aztán úgy döntött, hogy rászorulóknak adja ki a helyiségeket – lakásokról a legtöbb esetben nem igazán beszélhetünk még ma sem –, s méghozzá olyanoknak, akik korlátozott lehetőségeik miatt máshol lakást nem kapnának, de mégis csak képesek fizetni valamit a lakhatásért.

Nagyrészt ekkor, illetve innentől kezdve költöztek be azok, akik ma is a házban élnek. Mint ahogyan arról szó volt, a helyiségek kiutalása idején azok már lakhatatlan állapotban voltak. Fűtés és víz jelen pillanatban sincs, és a városvezetés úgy döntött, hogy olyan konstrukcióban köt szerződéseket a lakókkal, amelyben évenkénti újításra van szükség, s ami nyilvánvalóan nem a biztonság és a kiegyensúlyozottság érzését erősíti.

Ebből is fakad, hogy a lakók nagy többsége, egyrészt a korlátozott anyagi lehetőségek miatt, másrészt mert nem saját tulajdonról van szó, nem igazán költ a helyiségekre, hiszen könnyen megtörténhet, hogy a szerződés lejártakor nem annak megújítása következik, hanem valaki másnak adják át azt a teret, ahol addig ők éltek.

A ház szintjei nagyon különböznek egymástól. Minél följebb haladunk, annál súlyosabb a helyzet. A földszinten, ahol leginkább idős, nyugdíjas emberek laknak, még viszonylag rendezett körülményeket találunk, annak ellenére, hogy kapu nincs, és a földszint előtere teljesen nyitott a kinti térségek felé. Az elsőn és a másodikon már sokkal vegyesebb a kép, de ott is megfigyelhető az igény arra, hogy lakásszerű, bútorozott, belül egybenyitott helyiségekben éljenek a lakók. A harmadik emeleten (amit ott negyediknek hívnak) már szinte csak omladozó falakat, törmeléket és ablaktalan helyiségeket találunk, ahol szintén családok élnek, akárcsak az alsóbb emeleteken.

Annak ellenére, hogy bizonyos otthonok lakásszerűek és bennük rendezettebb körülményekkel találkozhat az, aki betér, végig nyilvánvaló volt, hogy a ház mégis csak egyetlen nagy tér, s hogy azoknak, akik ebben az épületben laknak, a sorsa sokkal több szálon fonódik össze, mint más épületek lakóinak, már csak a nagyon hasonló problémák, a nagyjából egyforma méretű terek, az állandó zaj, a vékony falakon átszüremlő, nem mindig barátságos hangok miatt is.

 

Két délutánt töltöttem a házban, és jó néhány ott élővel beszélgettem a helyzetéről, magáról a ház történetéről, s legfőképp arról, hogy milyen lassan, vagy épp hogyan nem változnak meg a dolgok. Viktória 2008-ban költözött az épületbe, két gyermekével, két olyan helyiségbe, amelynek ablakai sem voltak. Az első férje meghalt. Elmondása szerint semmilyen más lehetősége nem volt, minthogy ide költözzön, hiszen utcára nem akart kerülni a két gyerekkel. Lassan tíz éve dolgozik azon – most már a második férjével, és négy gyermekével együtt –, hogy normális, lakható otthont teremtsen a maguk számára, azzal a lehetőséggel együtt, hogy könnyen semmivé válhat lényegileg az egész.

Kérdésemre, hogy van-e esély arra, hogy megvásárolják az ingatlant,azt a választ kaptam, hogy akkor, amikor beköltöztek, szinte minden helyiség különálló egység volt, külön kijárattal a folyosóra, és se a falazásra, se a helyiségek közti ajtók kialakítására, de még az ablakok betételére sem kaptak hivatalos engedélyt, tehát ilyenről szó sincsen. Az első komoly lépés a városháza felé az volt, amit a lakók többsége szorgalmazott is, hogy legalább egy afféle, a környéken több helyen is alkalmazott pumpás megoldással próbálják megoldani a vízhiányt. Ezzel kapcsolatban nem történt előrelépés, csak ígéretek érkeztek, így kannákban hordják több száz méterről a vizet a házba nap mint nap. A számunkra természetes erőforrások közül egyedül az elektromosság áll rendelkezésre a házban. Az viszont drága dolog (főleg, ha a fűtés is azzal van megoldva), így a közösség folyamatos tartozást görget maga előtt, ami nem ritkán a használat felfüggesztéséhez vezet.

Évekig tető sem volt a házon. Ezt hosszas küzdelem árán, és egy komoly pályázati mizéria végigszenvedésével sikerült csak orvosolni úgy, hogy egészen Kijevig ment el a papírokkal néhány lakó, többek közt Viktória is, aki sok terhet és harcot vállal a ház ügyeivel kapcsolatban egyébként is. Mindehhez hozzátartozik még, hogy a házban élők között sincs természetesen a legtöbb dologban egyetértés, és komoly feszültségforrást jelent a legegyszerűbb probléma, és sokszor maga a kezelési, megoldási szándék is.

Az ukrajnai helyzetben az egyedülálló anyák, mondjuk egy átlagos fizetéshez képest, tisztes támogatást kapnak az államtól, de az például, hogy Viktóriának négy gyermeke van két külön apától, inkább csak hátrány ilyen szempontból, komoly támogatás igénylésére nem jogosítja fel. Úgy, hogy a férje mindeközben katona: a több mint ezer kilométerre lévő Donyeckben teljesít szolgálatot, és negyed évente térhet haza csupán néhány napra a családjához.

A háznak rossz a híre. Erre Viktória a beszélgetésünk alatt külön kitért. Számára az egyik legkétségbeejtőbb dolog, hogy a gyermekei az iskolában gyakorlatilag nem merik elmondani, hol is laknak, mert szégyellik. Hiszen volt rá példa, hogy más szülők nem engedték el a gyerekeiket, amikor születésnap volt, vagy más összejövetelt szerveztek. Viktória második férje ukrán, így a gyermekek otthon is gyakorolhatják, beszélhetik mindkét nyelvet, amivel így talán a szerencsésebbek közé tartoznak a nyelvkérdés szempontjából.

(Hozzátartozik a helyzethez a sokak által már bizonyára ismert nyelvtörvény, mely nemrég, 2017 nyarán lépett életbe. Erről bővebben nem írok, bárki tájékozódhat a témában, és eldöntheti maga, hogy hogyan látja az anyanyelvi oktatás kérdését Ukrajnában.)

Irénke az élettársával négy éve él a házban. Két gyermekük van. Irénke abban a táborban nevelkedett, amely Beregszász határában terül el – ott közel hétezer ember él embertelen körülmények között, vályogházakban, kartonpapírból összetákolt “építményekben”, és csak nagyon keveseknek sikerül “kiszabadulni” onnan. Nagyon tanulságos volt, ahogy beszélt a házról, a helyzetükről, a különbségekről, a vízhiányról, a tél nehézségeiről, arról, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, és ő hogyan lát másokat, hiszen ő még speciálisabb helyzetben volt sokáig, mint a többiek, a tábor ugyanis a háznál is jóval súlyosabb hely. (A táborról bővebben itt olvashatnak).

Erzsébet több mint húsz évig volt óvodavezető Beregszászban. Nyugdíjas, és több mint tíz éve él a házban. Ő a másodikon lakik, két kis helyiségben, az unokájával együtt, akit egyedül nevelt fel. Havi tizenkétezer forintnak megfelelő hrivnyából él, ami a téli hónapokban a villanyszámla kiegyenlítésére sem elegendő.

Találkoztam egy idős házaspárral, Nagyezsdával és Sándorral, akik az egyetlen helyiségükben fogadtak kávéval, mosolygósan, pedig a férfi komoly szívbeteg, több infarktusa volt, és a nyugdíja az orvosságok kiváltására sem elegendő. Öt éve élnek a házban. Sándor első felesége meghalt, ők ketten pedig tizenhárom éve alkotnak egy párt. Amikor a házba kerültek, a helyiség, amiben most is laknak, szintén üres volt, ablakok nélkül, teljesen csupaszon állt. A helyiség felújítását Nagyezsda végkielégítéséből finanszírozták, és így az övék az egyik legjobb állapotban lévő otthon az épületben. Sándornak öt dédunokája van. Kérdésemre, hogy mire vágynak a legjobban, Nagyezsda azt mondta: egészség, boldogság, szeretet – és mindez abban a közegben egy cseppet sem tűnt közhelyesnek.

Persze nem fogadott mindenki nyíltan, és sokan nem akartak beszélni arról, hogy hogyan élnek, bár jó néhány család beengedett magához, és láthattam a helyiségek állapotát, a négy szinten elhelyezkedő terek közti különbségeket, s a szótlanság is meglehetősen árulkodó volt. Ami engem mindig megdöbbent, az az intenzív kettősség, mely az ilyen közegben nevelkedő gyerekeken érződik. Elsőként talán a felszabadultság és a nyíltság szembetűnő, ahogy odarohannak az emberhez, és érdeklődve figyelik és követik, hogy mit csinál. Megérintenek, néha egyet-egyet kérdeznek, és nem hagynak addig, amíg meg nem értik azt, ami ismeretlen, s ami felkelti az érdeklődésüket. De van egy pont, amikor a nyíltságuk, az intenzitásuk hirtelen csendesülő figyelemmé, egy el nem leplezhető szomorúsággá és csalódottsággá változik, mintha megelőlegeződött volna  számukra egy valójában csak később bekövetkező felismerés megmutatásának képessége. És szavak nélkül is pontosan érzi az ember, hogy van egy határ, mely ott húzódik közöttünk. Megvan ez persze a felnőtteknél is, de ott, talán pont a beszéd miatt, sokkal hamarabb nyilvánvaló lesz, mennyire széles a szakadék, mely tátong – s hogy átléphető-e egyáltalán.

Szöllősi Mátyás: Birszk ablakai

Birszk Oroszországban, azon belül is a Dél-Uráltól nyugatra eső Baskír Köztársaságban található, a fővárostól, Ufától mintegy 80 kilométerre. A 19. század második felében majdnem Birszk lett a baskírok fővárosa, azonban a folyamatos ellenzéki álláspont, melyet az orosz politikával szemben tanúsított a birszki járás, úgy hozta, hogy ahelyett, hogy megerősödött volna a ma közel 50 ezer embernek otthont adó város, inkább lassú hanyatlásnak indult. Bár egyetem található Birszkben, mégis egy szellemvároshoz hasonlít, főleg a történelmi része, ahol azok a régi házak is találhatók, amelyeknek ablakairól a sorozat készült. A gazzal benőtt utcák peremén ezek a házak lassan az enyészeté lesznek, és sok faépületben ma már nem is lakik senki. Még a legegyszerűbb kerettel rendelkező ablakok is igézőek, s bizonyára az elhanyagoltságuk, a fa mállása, a legkülönfélébb színben felvitt festék kopása is hozzájárul ahhoz a különleges és egyedi bájhoz, ami a sajátjuk. Több száz ilyen házacska bújik meg a modernebb épületek közé szorulva, és még a félhomályból is kiköszönnek a színes négyzetek egymás mellett, akár egy-egy arc, kérlelő tekintet. Jól példázta számomra, hogy mi is zajlódhatott Birszkben az elmúlt 100-150 év során az, hogy gyanakvással, kérdezősködéssel, ami a fotózást illeti, csakis abban az esetben találkoztam, mikor ezeknek a házaknak az ablakairól készítettem felvételeket. Idén több mint három hetet töltöttem Oroszországban, és Danyir, aki a vezetőnk volt a baskír tartózkodás idején, beszélt nekünk arról, hogy milyen jó és hasznos volna, ha minél több dolgot meg lehetne örökíteni Baskíriából, és örülök, hogy ezeken az ablakokon keresztül egy kicsit láthatóvá válik Birszk története, érzései, hangulatai, belső világa.


 

Pásztorok

esztena a Nagy-Hagymás közelében

Sokan sokféleképpen bemutatták már a pásztorok mindennapjait, engem mégis – talán pont emiatt – régóta vonz a világuk, hogy velük legyek, s hogy amennyire csak lehetőség nyílik rá, köztük töltsek egy kis időt: lássam, hogyan dolgoznak, miből áll egy napjuk, milyen közösséget alkotnak, milyen örömök érik őket és miféle problémákkal küszködnek. Alapvetően az ember érdekel. Az a világ, pontosabban azok a különálló kis világok, amikben élünk, és amik között látszólag legtöbbször nincsen átjárás. Az érdeklődés és kíváncsiság mellett az is hajtott, hogy mennyire értem meg őket, és milyen módon tudom megértetni magam velük – értem ezt úgy, hogy olyan módon legyek képes létezni közöttük, ami csak kissé zavaró, és úgy tudjam megközelíteni őket, a munkájukat, azt az összetett tevékenységet, amit folytatnak, hogy igazán ne avatkozzak közbe. Ezen felül érdekel a nyelv, amit használnak, az a különleges élmény, mikor a helyiségben ülők egy nyelvet beszélnek ugyan, de van egy valaki (ez volnék én), aki perceken keresztül egy mukkot sem ért a beszélgetésből, mert olyan kifejezések, szóösszetételek, utalások hangzanak el, melyek tulajdonképpen egy ismeretlen világhoz tartoznak.

08
11

Elsőként július elején vitt el Ferencz Tamás barátom Csíkszentdomokosba, hogy onnan, Gáll Levente segítségével, feljussunk a Nagy-Hagymás alatti esztenához. Levente jó néhány embert fölvitt már hozzájuk, ilyen-olyan célból – merthogy ez a helyszín egyrészt a legszebb, másrészt itt tényleg olyanok a körülmények, amilyeneknek lenniük kell, ha fotóriportot szeretne valaki készíteni, mondta –, és az hamar nyilvánvalóvá vált abból, ahogy mesélt, hogy nem mindenkit látnak szívesen, nem minden pillanat alkalmas. Balánbánya után természetesen már csak földút van. És az is olyan, hogy még a terepjárók közül sem mindegyik bírja el. Aztán a kőbányát elhagyva, átvágva egy kis patakon, elém tárult egy olyan látvány, mely az egész Kárpát-medencében egyedülálló, sőt annál talán szélesebb körben is. Az esztena egy viszonylag szűk völgyben helyezkedik el, szinte közvetlenül a Nagy-Hagymás (más néven Bárány-havas – románul Hășmașul Mare) alatt, amelyről röviden annyit, amit Orbán Balázs írt a Székelyföldről szóló könyvében: „oly szép és ragyogó táj, melynél szebbet se Svájcz, se Tirol felmutatni nem képes”. (Maga a hely a Békás-szoros-Nagy-Hagymás Nemzeti Park részeként a Keleti-Kárpátokban, Hargita és Neamț megye határán fekszik. Kőzettani szempontból krétakori kristályos palából – üledékes kőzetből – felépülő, egészen különleges sziklaformáció.)

30

Amikor kiszálltunk az autóból és elkezdtek körbeszaglászni, sőt aztán körbeugatni a kutyák, rögtön éreztem, hogy nem csak az emberekkel kell hamar szót értenem, de az állatokhoz is közel kell kerülnöm ahhoz, hogy maradhassak. Levente váltott néhány szót a pásztorok vezetőjével, aki szintén Levente. Ő végigmért, lepergett egy pár másodperces csönd, aztán bólintott, és csak annyit szólt, hogy nyugodtan maradhatok, amíg szeretnék.

levente_kicsi

A két kísérőm hamar eltűnt a kocsival, én meg álldogáltam egy darabig, mert nem tudtam, mit szabad és mit nem, és ami azt illeti, a szemben tornyosuló hegy is gyakran elvonta a tekintetem. Aztán persze sorban kezet fogtam mindenkivel: Leventével, Józsival, Sanyival, Miki bácsival és Dragoșsal, akik kérdezősködni kezdtek – ki magyarul, ki románul, Dragoș leginkább tört angolsággal – arról, hogy miért is, mi célból, meg hogy minek csinálom, mire jó ez a fotózás, ki fogja ezt látni („Olvasni? Hát írni is fog?”), és csak nevettek, hogy akkor most ők rajta lesznek a képeken meg a juhok is, és hogy majd felkerülnek az internetre, vagy hova. Nem tudtam nem nevetni azon, amit mondtak, de hát ők is nevettek, és amikor elkezdtem mondani, hogy egyszerűen azért, mert érdekel, amit csinálnak, a hely, a hangulat, a téma, a hegyek, és hogy van már csekélyke tapasztalatom, merthogy húsz éve járok Erdélybe, akkor aztán csak bólogattak, és azt mondták, hogy az már tisztességes idő, jól van, őket egyáltalán nem zavarja, csináljam, ha kedvem telik benne.

10 12

20

A pásztorok négy óra felé kelnek, hogy legyen idő megfejni már korán a közel hatvan tehenet és a több mint háromszáznegyven juhot, amit négyen-öten végrehajtani igen masszív munka. Már maga a terelés, az állatok irányítása is azon a terepen hihetetlennek tűnik, hiába van tíz kutya az esztenán.

03

Egy bő három órás munkával indul a nap, amit újabb rész, a sajtkészítés, illetve annak egy bizonyos fázisa követ, majd előbb a juhok, aztán a tehenek kihajtása a legelőre. Úgy alakult, hogy ezen a napon a tehénpásztorral, Sanyival indultam el a hegyek közé, amikor is volt időnk beszélgetni. Sok mindent mesélt, de egy történet nagyon megragadt bennem, és csupán néhány héttel korábban történt, minthogy ott jártam. Ködös idő volt, és egyedül indult fölfelé, a hegy irányába, ahol a juhok legeltek éppen, és az erdőszélen egyszer csak meglátott három farkast, ahogy épp léptek ki a fák közül. Azonnal rárontottak az állatokra, és kiragadtak egy juhot, amit elkezdtek rögtön darabokra tépni. Talán öt percig tartott, amíg Sanyi visszalépett az esztenaház felé, hogy üvöltve jelezze a többieknek, hogy baj van, és amikor aztán visszatért, már csak a koponyacsont és a gerinc egy része maradt meg az állatból. Hevertünk ott a fűben, és Sanyi csak beszélt a látványról és az érzéseiről; a felelősségről, a veszteségről, mindarról, ami ezzel a munkával jár. Én meg azt éreztem, hogy bizonyos értelemben nagyon könnyű dolgunk van a városban, és hogy közben pedig milyen hatalmas különbség van a mi szorongásunk, és az ő izgalommal vegyes félelme között.
Ebédre napközben nincs sok idő, legfeljebb egy kis szalonnára és kenyérre futja, amit el is fogyasztottunk Sanyival az egyik medveles közelében, délután pedig visszaértünk az esztenaházhoz, hogy meglegyen a kora esti fejés, hasonlóképpen, mint kora reggel. Ebben a bő másfél napban a legmegdöbbentőbb az volt, hogy napi tizenhat-tizennyolc órát dolgoznak iszonyatosan keményen, olyan terepen, és olyan körülmények között, amire valóban elő kell készülni. Nem csoda, ha fogy a kávé, a cigaretta és a pálinka, a legfontosabb kiegészítők. Egyszerűen szükség van rájuk. Szó szerint elengedhetetlenek. Este persze készült puliszka, juhtúróval, ahogy azt kell, és már az este folyamán éreztem, hogy hiányozni fog mindez, ha már nem leszek itt.

pasztorok_nautilus_24pasztorok_nautilus_22pasztorok_nautilus_2107
06
pasztorok_022

Augusztus közepén mentem vissza, és igen csak jó érzés volt, hogy úgy fogadtak, mintha egyszerűen csak hazatértem volna. Miki bácsi és Dragos már nem voltak ott. Helyettük Ernő bá érkezett, tehát megritkult a csapat. Ez a hangulaton is érződött, és a munkabeosztásban is megmutatkozott.

pasztorok_nautilus_25
Szerencsém volt, mert egyrészt még véletlenül se tudtak foglalkozni velem, másrészt egyáltalán nem befolyásolta már őket a fotózás.
Három olyan dolog van még, amit ebben a rövid kis beszámolóban szeretnék fölidézni. Az első egy olyan éjszaka, ami egyszerre okoz hideglelést még most is bennem, s ami olyan erős élmény, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni, szerencsére. Az esztenaháztól nagyjából ötven méterre aludtam egy sátorban az egyik domb lábánál, Észak-Nyugat felé. Éjfél jócskán elmúlt már, amikor kutyaugatásra ébredtem, de nem egyetlen kutya ugatott, hanem talán mind a tíz, és az ugatásukat hallva azonnal eszembe jutott, amit Józsi mondott, mikor a különféle állatok ólálkodásáról beszélt az esztena körül. Ha vonítva ugatnak a kutyák, akkor farkas van valahol a környező dombokon, ha pedig szaggatottan, egyre gyorsuló ütemben, akkor medve jár erre, mondta, és ahogy feküdtem a hálózsákomban, egyértelműen az utóbbira lettem figyelmes. Az arcom fázott, mert augusztus végén már gyakran fagy közeli a hőmérséklet éjjel ilyen magasságban, de ahogy erősödött az ugatás, közben már izzadtam is, mert olyan volt, mintha az egész hegység visszhangzott volna körülöttem, és néha nagyon közel, szinte a fülemnél csattogtak a hangok, néha pedig már azt hittem, hogy végre vége van. Aztán egyszer csak valami elhúzott a sátram mellett. Aztán még egy, és még egy, és bizonyára a kutyák voltak, de már az a tudat, hogy ilyen intenzíven rámozdultak valamire, erős szívdobogást okozott. Szerencsére lassan véget ért az ugatás, és aztán elaludtam. Másnap Józsitól kérdeztem, hogy mi történt az éjjel, ő pedig csak annyit mondott, hogy szokásával ellentétben kimászott a kis kalyibából, ahol alszik, mert úgy mozgolódtak a juhok éjszaka, hogy biztos, hogy medve járt a közelben, méghozzá nagyon közel, szerinte a kőbánya felé, ami, ahogy belegondoltam, tőlem tényleg egy köpésnyire volt csak.

04

A második dolog az a szervezettség, amelyben léteznek. Hogy mindenkinek megvan minden órában, sőt percben a feladata, és ha nem végzi el, az nemcsak hogy rögtön megmutatkozik, de gyakorlatilag az egész napot átalakíthatja, vagy akár napokat változtathat meg, tehet tönkre. Gondolok itt az állatok kihajtására, őrzésére, a sajtkészítésre, vagy csak magára a felkelésre, hogy mikor is kezdik el a munkát: hogy lesz-e elég idő arra, hogy elvégezzék, amit el kell, amit muszáj. Ami nagyon nagy tanulság volt számomra, hogy milyen természetességgel végeznek minden mozdulatot. Egészen más dolog hallomásból, vagy olvasmányélményekből tudni valamit, és megtapasztalni, látni ott, ahol történik, ahol a helye van.

14
15
pasztorok_nautilus_23

És a harmadik, amit még említeni szeretnék, pontosan ezzel függ össze. A harmadik nap reggelén megjelent egy platós kocsi, kiszállt belőle három ember, akik az egyik borjúért jöttek, ami még áprilisban született, és azóta persze már vagy százötven kilósra hízott. Nem is tudom érzékeltetni azt a küzdelmet, amit a befogása jelentett. Ahogy öt-hat felnőtt férfi küzdött a táplálékért, hiszen tulajdonképpen erről van szó, s még a karámba való beterelés után is vagy húsz percükbe telt, mire képesek voltak lefogni az állatot. Nem tudom leírni azt a vágást, a kivéreztetést, és ahogy az állat lassan kimúlt ott a domboldalon, csak azokra a mozdulatokra emlékszem tisztán, mikor a kocsira rakták, hogy aztán levigyék és feldolgozzák, hogy később az asztalra kerüljön. Pedig figyeltem, képeket készítettem, de egyszerre volt nagyon idegen mindaz, ami akkor történt, s közben megint csak a természetesség jut eszembe, hogy így van ez már nagyon régóta, és hogy a hozzám hasonlók, akik nem látják mindezt nap mint nap, elfelejtették, sőt valójában meg sem tanulták, mit jelent megküzdeni ezért, szembenézni az elmúlással ilyen gyakran, és hogy nem maguktól történek a dolgok, merthogy ami nekem ismeretlen, számukra hétköznapi, és ami nekem idegen, nekik teljesen magától értetődő.

16171819

A Volga mentén és az Urál körül (5. rész)

lovak – Sámán-hegy – Bajszos kurgán

Nem könnyű befejezni, de muszáj lesz. Kezdettől fogva úgy terveztem, hogy nem nyújtom el a dolgot, igyekszem rövidre fogni a beszámolót, ez persze nem sikerült. De annyi minden történt velünk ez alatt a 28 nap alatt, hogy lehet, nem is lett volna megvalósítható most. Talán hagynom kellett volna jobban leülepedni az élményeket, és biztos is vagyok abban, hogy három hónappal, vagy fél évvel később egészen máshogy állnék a dologhoz, de hátha lesz még alkalom – más formában persze – , hogy írjak még az útról hosszabban.

ural_kepek_meg_nyers2_69

Augusztus 13-án elindultunk Dél felé, átszelve Baskíria nagy részét, hogy a Kazah határhoz érjünk le, Arkaimba, ahol egy Szintasta-lelőhely található, melyet az orosz kollégák mindenáron meg akartak mutatni a magyar régészeknek. Útközben még gyönyörködtünk a baskír tájban és a Tyemjaszovo-i múzeumnál igazi helyi vendéglátásban volt részünk: népviseletbe öltözött asszonyok és nők köszöntöttek minket, s míg a többiek a múzeumban végignézték a baskír történelem különböző szakaszait bemutató kiállítást, addig én igyekeztem a mostani állapotokról készíteni néhány felvételt.

URAL_KEPEK_MEG_NYERS_31URAL_KEPEK_MEG_NYERS_4267bb

Sanyi mindenáron szeretett volna az általa készített filmbe a helyi lovak vonulásáról egy drónos felvételt, és a délután folyamán ezt is sikerült elkészíteni.

62

Arkaim egy furcsa hely. A sztyeppe közepén ott áll egy fehér, hatalmas épület, mely egy tökéletesen felszerelt múzeum, s ha belép az ember, azt gondolná, hogy Ufában van – vagy legalábbis egy helyi város valamelyikében –, és nem a semmi közepén. Két „hegy” is található itt, a Bölcsesség hegye és Sámán-hegy, s a kettő között egy afféle orosz Ozora-fesztivál nyomaira bukkantunk, nem egy régészeti lelőhelyre. Rengetegen jönnek ide évről évre, hogy – Wells Tower novellista szavaival élve – kozmikus élményeket éljenek át, amiben egyébként (én legalábbis úgy éreztem) mégiscsak van valami.

70b

Pontosan persze nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, mikor felsétáltam a Sámán-hegyre (ami inkább egy dombocska), valószínűleg egyszerűen arról van szó, hogy Arkaim egy jó, békés hely, ahol a naplemente gyönyörű és lehetőség van arra, hogy az ember kikapcsoljon és abban higgyen, amiben szeretne, ami jólesik neki.

70

A szállásunk egy igazi kozák házban volt, ami mintha egy skanzen része lenne, de szintén egyedülálló épület a pusztán, tehát önállóan kevés ahhoz, hogy átfogó élményt nyújtson arról, hogyan is éltek a kozákok egykor. Csak néhányunknak volt lehetősége a ház belsejében aludni, tehát újra elő kellett kapni a sátrakat, amiket még az Ujelgi-tó mellett csomagoltunk el. Az első este az élmények felelevenítésével, némi koccintással, a Sanyi által addig készített felvételek megtekintésével, és Szergej Botalov érzelmes beszámolójával telt az orosz nép helyzetéről és fogyatkozásáról.

71

Arkaim – nagyon úgy tűnt – összegyűjti a legkülönfélébb arcokat; komoly olvasztótégely az amúgy is ezerarcú Oroszországban. A Kazah határ közelsége és a fesztiváljelleg csak még jobban ráerősít, hogy egészen különböző kultúrájú és életszemléletű emberekkel találkozhassunk ezen a helyen. Lichtenstein Lacival például egy kazah család kis bodegájába jártunk reggelente teázni, de az út mentén egy olyan fickó is árusított tejes teát, akit mintha az egyik Kusturica-filmből teleportáltak volna ide. A Szintasta-lelőhely megtekintését koordináló vezetőnk pedig Tarkovszkij Sztalkerjának pontos mása volt.

8081URAL_KEPEK_MEG_NYERS_75

Elvitt minket a lelőhelyre is, ahol egyszerre látható a feltárt település egy része, és annak rekonstruált mása is, mely jól bemutatja, hogyan éltek a Szintasta-kultúra lakosai a Kr. e. 15-12. század környékén.

URAL_KEPEK_MEG_NYERS_77URAL_KEPEK_MEG_NYERS_83

A második napon még kurgánrekonstrukciókat is megtekintettünk, illetve egy olyan „Bajszos” kurgán maradványát, mely egy egészen különleges temetkezési hely a térségben.

8284

Szergej Botalov a sztyeppe közepén tartott előadásában összefoglalta az elméletét, hogy a magyarok elődei miként is kapcsolódhatnak ezekhez a helyekhez, illetve a Baskíriában és a korábbi helyszíneken feltárt leletek miért is fontosak a kutatás szempontjából. A harminc évnyi csöndet követően újrainduló magyar kutatás egyik alappillére egyébként Szergej Botalovhoz kapcsolódik. Ugyanis hozzá kerültek azok a lószerszámveretek, melyek egy szintén cseljabinszki, Sztokolosz nevű régész hagyatékából bukkantak fel, s amiknek mintázata, a palmettás növényi díszítés egyértelmű rokonságot mutat a honfoglalás kori, Kárpát-medencében megtalált leletanyaggal. Ahogy álldogáltunk a pusztán és átfutott az agyamon az a néhány helyszín, ahol megfordultunk az ezt megelőző három hétben, és belegondoltam abba, hogy milyen hatalmas területről van szó, érteni kezdtem, milyen hihetetlenül nehéz dolga van az őstörténet-kutatóknak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon hasznos volna óvatosan fogalmazni bizonyos kérdésekben, s hogy a mostanában oly divatos a vélemény-újságírás,  mely elsősorban a lájkszámra és a kattintásszámra blazírozik, milyen romboló tud lenni.

Defekt – dorbézolás – útban hazafelé

Arkaimot elhagyva még egy másik Szintasta-lelőhelyet is meglátogatott a csapat, majd Sanyival átestünk az első defektünkön. A jobb hátsó gumi darabokra szakadt, ám mindösszesen két kilométert kellett mennünk a következő településig, ahol azonnal orvosolni tudták a problémát – tehát megint óriási szerencsénk volt. Itt egy érdekes, bár Oroszországban talán nem ismeretlen szituációba „botlottunk”; a szerelőműhely ajtaja előtt feküdt egy fickó (ez nagyjából délelőtt tíz óra körül lehetett), aki az éjszakai vagy reggeli dorbézolást pihente ki éppen az egyre erősödő napfényben.

69d

Délután odaértünk az utolsó sztyeppei táborhelyre, ahol 50-60 km/órás szél kísért minket, s az egyre inkább halmozódó fáradtság kellő lökés adott ahhoz, hogy úgy döntsünk Sanyival; egy fél nappal korábban indulunk el, vagyis már vasárnap este, ezzel is nyerve egy kis időt. Augusztus 15-én visszamentünk Cseljabinszkba, hogy ott várjuk be a csapatot, akik az utolsó lelőhelyen tiszteletbeli régésszé avatták Konyári Danit, akinek a legkülönfélébb, izzasztó próbákon kellett átesnie. Vasárnap délelőtt bevásároltunk a hosszú autóút előtt, a cseljabinszki múzeumnál aztán bevártuk a többieket, majd végigjártuk itt is a helyi kiállítást, mely szintén átível gyakorlatilag az egész helyi történelmen az őskortòl napjainkig.

Vasárnap este elbúcsúztunk a csapattól – akik innen Szentpétervárra repültek, hogy benézzenek az Operába és az Ermitázsba! –, és elindultunk Sanyival Budapest felé. Az első megállóhelyen, Ufa környékén, a már sötét, esős hegyvidéki tájon szinte elérhetetlennek tűnt Magyarország, és egyszerre éreztem azt, hogy mindennél jobban vágyom rá, hogy ismerős arcokat, házakat, kocsmákat lássak, s hogy ugyanakkor hiányozni fog az oroszországi csönd. És itt nemcsak arról van szó, hogy egy olyan helyen jártam, ahol korábban még sosem, s hogy olyan nyelven beszélnek, amit nem értek, s hogy teljesen mások a távolságok, a méretek, mint itthon, hanem arról, hogy egy olyan témába, olyan munkába csöppentem bele, ahol muszáj volt hallgatnom.

Három napig tartott az út hazafelé. A fehérorosz-lengyel határ rizikós helyzetét – amikor miattunk állt a sor háromnegyed órán át egy hiányzó autó-regisztrációs papír miatt –, és a második defektet leszámítva, viszonylag simán lenyomtuk a több mint négyezer kilométert. Az időzónák váltakozása, az eltelt hónap feszített tempója, és számtalan más ok miatt az egész hazaút mintha egy sűrű ködön való áthatolás lett volna, amiből néhány rövid vásárláson, az almát árusító idős nénin, az előttünk hosszan futó, szürke aszfalton és a változó tájon kívül nem sok mindent tudok felidézni.

6I0A5450

Esős időben értünk az Ugocsa utcához, 19-én, éjfél körül, s mivel Sanyinak még Keszthelyig el kellett mennie, nem tudtunk leülni, hogy egy jó kávé mellett, kifújva magunkat, elkezdjünk beszélni erről a bő 11 ezer kilométerről.

Mindenféle pátosz nélkül írhatom – ebben, úgy gondolom, minden résztvevő egyetért majd velem –, hogy két hónapja ül rajtunk már valami, egy nyomás, fáradtság, egy hiány, ami folyamatosan alakul át vágyódássá és örömmé, merthogy végigjártuk ezt az utat, és nem is eredménytelenül.

A Volga mentén és az Urál körül (4. rész)

rendőri szervek – plov – emberarcú sziklák

Elindultunk tehát Sanyival Cseljabinszkba: egy egész éjszakás út az atomkatasztrófáról híres város felé. Éjfél után valamivel – már mögöttünk volt vagy kétszáz kilométer – megláttunk egy szimpatikusnak tűnő benzinkutat (persze a másik oldalon), amihez kajálda is tartozott. Pár száz méter megtétele után megfordultunk, hogy visszamenjünk nyújtózni egyet, amikor is rendőri ellenőrzés következett. Cseljabinszk, Cseljabinszk, ezt ismételgettük; a rendőr persze kerekedő szemmel nézett, majd mutatta, hogy az a város bizony a másik irányban van – láthatóan nem nagyon értette, mit keresünk az útnak ezen az oldalán. Szerencsére a papírjaink rendben voltak, úgyhogy a csomagtartó ellenőrzése után utunkra engedett minket egy félmosollyal, s talán azzal a gondolattal a fejében, hogy „Szerencsétlenek, vajon mióta mehetnek a rossz irányba…”

Megtankoltunk a benzinkúton, ettünk és pihentünk is kicsit, majd én folytattam a vezetést. Kihajtottunk a benzinkútról: záróvonal. A gps mutatta, hogy nagyjából 10 kilométert vissza kéne menni egy körforgalomig; ott tudunk megfordulni. Írnom se kéne, hogy nem mentünk vissza, és ez abban a pillanatban vált érdekessé, amikor kb. száz méter megtétele után kilépett elénk ugyanaz a rendőr, aki nagyjából egy órával korábban is. Nem tudom, mennyire látszott, hogy vörös a fejünk, de nagyon is az volt, és ahogy húztam lefelé az ablakot, bizony a rendőr is furcsa fejjel bámult befelé. Egyrészt, azonnal kiderült, hogy látta a manőverünket, ami alapból nem jó. És az is érződött, hogy erősen gondolkodik, honnan vagyunk számára ennyire ismerősek. Kiállt az út közepére és határozottan mutatott lefelé, a vonalak irányába, jelezve, hogy valami olyasmit csináltunk, amit nem szabad. Aztán visszaállt az autó mellé, s láthatóan már nem élvezte annyira, hogy nem értünk a szavaiból egy árva mukkot sem. Itt jött el annak az időpontja, hogy a Joker-kártyánkat újra latba vessük: vagyis a hivatalos cseljabinszki meghívónkat nyomtuk a kezébe. A vezetőoldalról tényleg úgy festett; teljesen összezavarodott szegény, mert ugye a fejünk is ismerős lehetett, meg hát, Cseljabinszk is, és bizony, ezek a pecsétes papírok – igaznak bizonyult a jóslat! – nagyon komoly hatást gyakorolnak a helyi rendvédelmi szervek képviselőire. Komolyan gondolom, hogy – bár ezt sem értettem, de – szabadkozni kezdett, és mutatta, hogy jó irányba megyünk, s hogy nyugodtan haladjunk tovább.

baskiria_lovak_03

Jekatyerinburgot érintve – beiktatva egy órás alvást – megérkeztünk Cseljabinszkba, ahol rögtön a pályaudvarra mentünk, hogy bevárjuk a többieket. Visszagondolva, biztos nem volt elég a rendőrös stressz nekem az úton, mert – bár gondolhattam volna, hogy Oroszországban ez nem annyira jó ötlet – fölmentem a helyi pályaudvar fölött húzódó hídra, hogy a vonatokat fotózzam. Tényleg két perc volt, és már ott is termett két katona, hogy érdeklődjenek, mit is csinálok tulajdonképpen. Pont attól, hogy nagyon korrektül viselkedtek, váltak félelmetessé, és jobbnak láttam, hogy ha látványosan megmutatom nekik, ahogy törlöm a képeket a kártyáról.

40

Itt is, mint a korábbi alkalmakkor, a csapat megérkezése után azonnal kimentünk az ásatási helyszínre, vagyis az Ujelgi-tóhoz, amelynek szintén köze van az atomkatasztrófához; a helyi legendák szerint még most sem érdemes megmártózni benne. Nem sok időt töltöttünk itt, mindössze egy éjszakát. A csapat – a tábor felállítása és a zászlófelvonást követően – délután beszállt, hogy az orosz régészeknek segítsen az új szelvények kibontásában, de valójában az itt tartózkodásunk arról szólt, hogy előkészítsük azt az Dél-Urál-kerülő túrát, mely a következő hat napban várt ránk.

ujelgi_47

Persze egy-két dologról muszáj említést tennem, mielőtt továbblépünk: érkezésünk előtt nem sokkal tártak fel egy sírt; Ebben az eltemetett személy maradványai mellett egy egész ló csontvázát találták meg, mely teljesen egyedülálló az Urálnak ezen a részén. Lichtenstein Laci, aki állatcsont-specialista, „rá is vetette magát” a leletanyagra; izgalmasan telt számára ez az augusztus 8-ai este. Szergej Botalov közben birkából főzött nekünk plovot, ez egy rizzsel és hússal készülő orosz étel. Ránk is fért egy jó adag finom vacsora a reggel ötös indulás előtt.

ujelgi_48

Az este főleg a tábortűz körül telt. Az oroszok itt is bebizonyították, hogy nehéz őket túlszárnyalni, ha a jókedvről és a közösségi gitározásról-éneklésről van szó, és a klasszikus rock-számok mellett jó sok orosz (nép)dalt is meghallgathattunk, miközben nekem újra kedvem támadt a Mester és Margaritához.

ujelgi_49 ujelgi_50

A reggel tényleg kemény volt. Nemcsak azért, mert mindenki majd’ szétfagyott az éjjel, hanem mert a sietős indulás miatt a sátrakat úgy, a dértől nedvesen kellett elcsomagolni, aminek, tudtuk, meg lesz a következménye. A napfelkelte fantasztikus a pusztán, ahogy a pára beborít mindent, mint egy lepel, s ahogy a Nap korongja szétcsúszik az ég alján, sárgává színezve a táj távolabbi részét.

ujelgi_51

Nyolc óra körül már egy volt áldozóhelynél jártunk, ahol emberarcokra emlékeztető sziklák húzódnak egy olyan kék tó mellett, amilyet még sosem láttam.

ujelgi_53

szauna – szarmata aranykincs – baskír tejút

Baskíria felé vettük aztán a nap folyamán az irányt, és késő délután össze is találkoztunk a baskír régész-kollégákkal, akik, az említett Szergej Botalov mellet, a vezetőink voltak néhány napig. Kellően meggyötörtnek éreztük már magunkat ahhoz, hogy egy semmilyen szempontból sem várt, illetve remélt esemény következzen be. Főleg, hogy az aznapi szállásunkra egy olyan 70 km hosszú földúton mentünk végig a sötétedés után, amit késő délután még úgy jellemzett Danyir, a helyi múzeum egyik fő-főnöke, hogy az egy olyan új autópálya-szakasz, amit még ők sem próbáltak ki sosem. Hát, el is hittem neki – mikor Sanyi a kiborulás határán volt, hogy mi is lesz az autó lengéscsillapítójával –, hogy jó rég nem jártak már arrafelé. Este aztán volt még egy várakozós körünk egy sorompónál, ami Baskíria határát jelzi, majd megérkeztünk egy folyóparti faházhoz, mely szaunával is rendelkezik! Ez – tisztában vagyok vele – nem egy hihetetlen információ, de a jekatyerinovkai hőség, a permi eső, az ujelgi hideg és az eddig megtett több ezer kilométer után nagyon is komoly hír volt számunkra. Az izzadós buli előtt még egy olyan igazi koccintós-tósztos vacsorában is részünk volt. A tíztől kettőig tartó időszakról a személyiségi jogokra való tekintettel nem közlök képeket; annyi bizonyos, hogy a szauna és a merülőmedence tájékán a magyar kultúrát (is) megreformáló gondolatok születtek egy cseppet sem letargikus hangulatban.

ufa_08

A következő napot Ufában, Baskíria fővárosában töltöttük, ahol részt vettünk egy leletmegmutatós-sajtónyilvános eseményen az Ufa II-nél (ez egy legendás ásatási helyszín a város közepén), s ahol Türk Attila és Langó Péter – Szergej Botalovval együtt – sajtótájékoztatót tartott az eddigi magyar vonatkozású eredményekről és az együttműködés lehetőségeiről.

ufa_sajto

Délután beiktattunk egy rövid városnézős-vásárlós körutat, illetve megnéztük a helyi múzeumban a régészeti leletanyagot, és azt a 300 kiállított, de valójában több mint 4000 tárgyból álló szarmata aranykincset, ami tényleg hihetetlen.

ufa_11

Az Ufában eltöltött éjszaka után elindultunk Baskíria belseje felé, hogy a helyi mitológiával és magával a tájjal is jobban szembesüljünk kicsit. Nem egyszer volt egyébként olyan érzésem a baskír vidék láttán, mintha Erdélyben járnék.

baskiria_01

Nagyságrendileg 4 és fél millió ember él egy közel 140 ezer négyzetkilométernyi területen, ami nemcsak gyönyörű, de nagyon is rendben tartott, és egyértelmű, hogy ez egy külön ország Oroszországon belül. A konvojban haladás nem volt egyszerű számunkra, mert az oké, hogy az oroszok pörögnek a Ladáikkal, és hogy a Toyota terepjárónak meg se kottyan a murva, de mi, ketten Sanyival, a közel húsz éves Audiban ülve bizony sokat imádkoztunk azért, hogy a kaszni egyben maradjon.

shulgan_01

Két napot Shulgan-Tash közelében töltöttünk, mely a baskír mitológia egyik központja. Itt található az a három és fél kilométer hosszú barlangrendszer, aminek a feltárása még most is zajlik: a hagyományok szerint Shulgan, a baskírok egyik őse itt ment le az alvilágba, és a Káosz termében található az alvilág kapuja, amit mi is megtekintettünk egy komoly, három szintet bejáró barlangi túra során.

shulgan_04

A barlangban egyébként a legutolsó jégkorszakból, és az előttről származó barlangrajzok találhatók, főleg lovakról, mammutokról, és egyéb, az akkor itt élők számára fontos állatokról. Shulgan-Tash áldozóhely is volt, és a barlang mélyén feltárt csontokból kiderült, hogy fiatal lányokat áldoztak anno az isteneik előtt.

A baskírok remek vendéglátók, és elhalmoztak minket mindenféle jóval. Minden egyes étkezésnél kiderült, hogy a közösségi létnek mennyire fontos szerepe van nálunk; a közös éneklésnek, egymás meghallgatásának. Az első közös vacsoránál még én is mondtam egy tósztot, amit hol Attila, hol Budai Dani fordított oroszra, Füredi Ági és Ilés-Muszka Andrea pedig kellően ráhangolt mindenkit arra, hogy együtt énekeljünk vendéglátóinkkal.

Szerdán, augusztus 12-én Aybullat Gabidullinnal, aki az ufai múzeum egyik koordinátora, lehetőségem nyílt egy picit szabadabban mozogni. Elvitt a szülőfalujába, ami nem messze található Shulgan-Tashtól. Meglátogattunk egy idős hölgyet, aki a kedvemért népviseletbe öltözött, és nagy szerencsémre még a barátnői is átjöttek közben, úgyhogy találkozhattam az idősebb generáció képviselőivel. Főleg, hogy aztán Aybulat szülőházához is elmentünk, ahol a szülei és a nagymamája láttak vendégül egy délutáni rövid kis teázásra.
holgyek_01 aybulat_01

Baskíria nemcsak a táj jellege (és a Tejút látványa) miatt volt egészen más, mint a korábbi helyek és a későbbi Alakul, de igazi pihenés, átszellemülés is volt a csapat számára.

baskiria_augusztus_11_nyers2_1018_kicsi

Régészeti szempontból pedig egészen új terület, ahol valóban úgy tekintenek ránk, mint a nyugatra szakadt rokonokra, ami – akárhogy is van – nyitottságot és szeretettel teli befogadást jelentett, ami különösen jól jön a magyarok számára. A Shulgan-Tash-i tartózkodás után aztán dél felé vettük az irányt, hogy egészen a Kazah határig jussunk le, a valódi sztyeppére, egy Szintasta-lelőhely közelébe, mely egy kr. e. 15. és 12. század között működő kultúra volt a dél-uráli térségben.

fotók: Szöllősi Mátyás

A Volga mentén és az Urál körül (3. rész)

Káma-vidék – eső – 10. századi maszk

A permi (határ)terület már egészen más, mint a Volga mente és gyakran érzi Oroszországban az ember, hogy valójában már egy másik országban van, ami bizonyos értelemben igaz is, bár ennek a későbbiekben lesz igazán jelentősége. Sanyival megérkeztünk a városba tehát, ami – persze csak képekről ismerem, de – kb. a ’70-es évek Dunaújvárosát idézi lakótelepeivel, fakóságával, a szoci lepusztultság-bájjal. A közeli piac tele rendőrökkel, a buszpályaudvar ötpercenként cserélődő utasgárdája mellett pedig ott voltak a hajléktalanok is a várófülkékben, voltak alvók, kéregetők és jó kedélyű, bevodkázott arcok is.

31

Az állomáshoz közeli hosszú üzletsor előtt egy egészen alacsony nő mászkált föl-le, magában beszélt; megszólította a járókelőket, de nem kéregetett, hanem – amennyire ki tudtam venni a gesztikulációjából – valamit nagyon-nagyon magyarázott. Orosz olvasmányélményeim bizonyos karakterei elevenedtek meg, ahogy figyeltem azt a nőt.

30B

Fél kettő felé aztán megérkeztek vonattal a többiek is. A helyi egyetemtől egy nő elvitte mindannyiunk útlevelét a regisztrációs papírok kitöltése miatt és nyomban el is indultunk külön kocsikkal a Bojanovo melletti ásatási helyszínre, mely 100 kilométerre helyezkedik el Permtől, a Káma folyóhoz közel.

26

Eddig azt gondoltam, hogy a Duna tényleg egy hatalmas folyó, de ami azt illeti, a Káma az. Ahogy haladtunk fölötte egy hídon, kezdtem érteni, hogy mi a folyó és a folyam közti különbség.

Egy földúton mentünk még vagy tíz kilométert, és egyszer csak megállt a kisbusz. Az úton és a jobbra-balra húzódó bozótoson kívül nem volt ott semmi, se tábor, se egy falu. Kiszálltunk a kocsiból, és az oroszok rámutattak egy kis ösvényre, hogy azon kéne befelé menni, és bent az erdőben van a tábor pár száz méterre. Mikor nagy nehezen átverekedtünk magunkat a bozótoson, majd egy rövid erdőszakaszon; feltárult az új helyszín, mely egy dombokkal körbeölelt kis medenceszerű mélyedésben volt, egy tisztáson – és már az első fél órában, a sátrak felállításakor nyilvánvalóvá vált, hogy itt legalább annyira fázunk majd, mint amennyire izzadtunk a Volga mellett.

34

Két napig folyamatosan esett. Bőrig áztunk, de szó szerint. A bakancsok felmondták a szolgálatot, mindenki beázott mindenhol, a fenyőgallyakkal végigborított tábor is cuppogott a fentről áramló víztől. A hideg levegő beszorult ebbe a mélyedésbe, és a tábor körül húzódó erdősáv is csak még hidegebbé tette a levegőt. A helyi táborhely nem nevezhető komfortosnak; szinte végig kását ettünk, teát ittunk, s csak a közeli Tabori (semmi sem véletlen!) nevű kis falu boltjának termékei jelentettek némi változatosságot (sör, vodka, konzervek, snickers) és az elengedhetetlen gumicsizmák és a gumi félcipők a 200-tól 400-ig terjedő számozásban.

44

Mende Balázs Gusztávval és Lichtenstein Lacival nem egyszer megtettük a faluig vezető mintegy 2-3 kilométeres távot, hogy beszerezzük a – lelkiekben legalábbis – életmentőnek számító dolgokat, és a patakban fürdés is lezajlott reggelente annak rendje-módja szerint.

34B

Az eső miatt az éjszakák is kemények voltak. Aludni itt nem sokat aludtam, viszont a Mester és Margaritába, ha már Oroszország, még a rengeteg víznél is jobban belemerültem. Egyetlenegyszer elindultam, hogy keressek egy távolabbi, de nem túl távoli települést, ahol helyi arcokat fotózhatok még, de 5-6 kilométer után, az esős időben aztán visszafordultam.

41

Tabori egy klasszikus kis orosz falu a „semmi közepén”, leomlott iskolával, így-úgy megépített kis faházakkal és egy ligetes-vadregényes temetővel. Ahogy járkáltunk a házak között, gondolkodni kezdtem, milyen lehet a tél itt a tajgavidéken, és bizony elég kemény.

42

Egy idős bácsi házát elnézve, aki örömmel vette, hogy portrét készítsek róla, nem sok jót sejtetett a dolog. És ez még nem is igazán észak, még „csak” a tajga; Tabori nagyságrendileg Szentpétervárral lehet egy magasságban.

Maga az ásatási helyszín egy dombtetőn helyezkedik el a fák között; itt kezdték el a valóban megállíthatatlannak tűnő oroszok felnyitni az új szelvényeket – az egyik régészsrác tényleg a munka, a pörgés, az azonnalcsináljunkmegmindent megtestesítője. Az ő tevékenységének következtében tényleg pörögtek az események minden területen.

40b

Az első két napban egyre mélyebbre jutottak a srácok a lomovátovói kultúrához köthető temetőrészlet feltárásában; sorra kerültek elő a gyöngyök, a csüngők a női sírokból, majd egy tőr is, és a szerdai, részben napsütéses nap – és az egész út – egyik szenzációjaként egy 10. századi maszk, mely azért is különleges, merthogy mosolyog. Talán a maszkról készített egyik képen is látszik, hogy vidám temetés zajlott mintegy ezer évvel korábban.

36D

37b

Az esős idő persze nem barátja a régészeknek, így a csütörtöki tartózkodásig az ott létünk nagy része várakozással, a vízzel való küzdéssel, favágással, a tábortűz körüli beszélgetéssel, koccintással, és – jó néhányunknak – az orosz nyelv elsajátítására tett kísérletekkel zajlott. Hogy milyen arrafelé az idő, s hogy ez által milyen a föld minősége, jól mutatja, hogy a feltárt sírokban egyáltalán nem voltak csontok, a savas talajban elporladt minden emberi váz a századok alatt, s csak az előkerült tárgyak elhelyezkedése mutatta, hogy hová is temették azoknak tulajdonosait.

39

Talán írnom se kéne, milyen örömöt láttam a régészek arcán a maszk előkerülését követően, még akkor is, ha ez a típusú lelet ezen a vidéken a sírok nagyságrendileg 15%-ában egyébként megvan. Jó volt látni az együttműködést az orosz és a magyar felek között, és Sanyival nem egyszer beszélgettünk arról az itt tartózkodásunk alatt, hogy más területeken nem biztos, hogy ilyen jól működnének a dolgok.

36

Egyébként többször is hallottam arról érintőlegesen a túrán, hogy nagyon is a fejekben van, főleg ebben a körben, milyen események történtek a 20. században, ami a két nép közös ügyeit illeti, s hogy az oroszok bizony éreznek bűntudatot és megbánást az irányunkban.

35

Szerdán én is részt vehettem az ásásban. Az egyik sírhely megtisztítása és szintbe hozása közben még két csüngőt és gyöngyöket is találtam, ami csak erősítette bennem azokat az érzéseket, melyekről már a volgai ásatás kapcsán írtam. A távozásunk előtt persze volt egy szolid vodkázás, jávorszarvas-húst is ettünk, úgyhogy a kemény esőnek, és a temérdek mennyiségű kásabevitelnek meglett azért a jutalma.

40

A kemény napok után aztán visszatértünk Permbe, ahol egy négyszobás, nagyszerű lakásban szállásolt el minket a Belavin-házaspár, és minden értelemben feltöltekeztünk. Még mosógép is volt; ilyenkor érzi az ember, hogy alapjában véve milyen szerencsések vagyunk, hogy bizonyos eszközök a rendelkezésünkre állnak. A hal- és kagylómániámat kiélhettem egy közeli boltban, és olyan konzerveket és egyéb cuccokat szereztem be, amikről még mostanában is álmodom néha.

Már eddig is meg kellett volna tennem, hogy leírom, kik is voltak tagjai a túrának, így most pótlom az elmaradásom. Kapóra jön ugyanis az a fordulat, hogy Mende Balázs Gusztáv, a csapat antropológusa augusztus 6-án reggel repülőre szállt, hárman pedig csatlakoztak az expedícióhoz; Füredi Ágnes, a Forster Intézet munkatársa, Konyári Dániel borász (már tiszteletbeli régész), illetve Gallina Zsolt, az Ásatárs Kft. vezetője. Mint ahogy említettem, Türk Attila, az MTA munkatársa vezette az expedíciót, nagyon is jelen voltak még: Polónyi Emese, aki a Pázmány hallgatója, Ilés-Muszka Andrea, aki Szegeden tanul régésznek, Budai Dániel, aki szintén pázmányos, s aki az ezt megelőző félévet Oroszországban töltötte, hogy elmélyedjen a helyi régészeti viszonyokban és az orosz nyelv rejtelmeiben; Lichtenstein László archeozoológus (állatcsont-specialista), Antal Miklós turkológus, Langó Péter a Régészeti Intézettől és Konnát Árpád az erdélyi régészek képviseletében. Remek csapat, tényleg, és ehhez még lesz egy-két szavam a továbbiakban.

Augusztus 7-ét a permi múzeumok látogatásával töltöttük, és a csapatot kifejezetten érdeklő leletanyag mellett gyakorlatilag a régió elmúlt több ezer éves történelmének áttekintése zajlott, hosszú órákon át. Sőt, még egy olyan múzeumban is jártunk, ahol a dinoszaurusz-csontvázaktól kezdve a mammutokon át, a legkülönfélébb, valaha itt élt élőlények maradványaival találkozhattunk. Szóval, alapos képzésben volt részünk. A délutáni kávézás alatt aztán beavattuk az újonnan érkezetteket az addigi események menetébe. Este aztán kettévált a csapat; mi Sanyival már nyolc körül elindultunk Cseljabinszk felé autóval – a többiek ismét vonatra szálltak –, hogy a várostòl nem messze lévő Ujelgi-tó mellett folytatódjon a túra, a harmadik ásatási helyszínen.

46_b

Itt minden értelemben új fejezet kezdődik. Sanyival – akárcsak Brest után – jól belehúztunk, és újra kiderült; mégsem olyan egyszerű összesen 11 ezer kilométert, s azon belül nagyjából 7 ezret Oroszországban autózgatni.

fotók: Szöllősi Mátyás