esztena a Nagy-Hagymás közelében

Sokan sokféleképpen bemutatták már a pásztorok mindennapjait, engem mégis – talán pont emiatt – régóta vonz a világuk, hogy velük legyek, s hogy amennyire csak lehetőség nyílik rá, köztük töltsek egy kis időt: lássam, hogyan dolgoznak, miből áll egy napjuk, milyen közösséget alkotnak, milyen örömök érik őket és miféle problémákkal küszködnek. Alapvetően az ember érdekel. Az a világ, pontosabban azok a különálló kis világok, amikben élünk, és amik között látszólag legtöbbször nincsen átjárás. Az érdeklődés és kíváncsiság mellett az is hajtott, hogy mennyire értem meg őket, és milyen módon tudom megértetni magam velük – értem ezt úgy, hogy olyan módon legyek képes létezni közöttük, ami csak kissé zavaró, és úgy tudjam megközelíteni őket, a munkájukat, azt az összetett tevékenységet, amit folytatnak, hogy igazán ne avatkozzak közbe. Ezen felül érdekel a nyelv, amit használnak, az a különleges élmény, mikor a helyiségben ülők egy nyelvet beszélnek ugyan, de van egy valaki (ez volnék én), aki perceken keresztül egy mukkot sem ért a beszélgetésből, mert olyan kifejezések, szóösszetételek, utalások hangzanak el, melyek tulajdonképpen egy ismeretlen világhoz tartoznak.

Elsőként július elején vitt el Ferencz Tamás barátom Csíkszentdomokosba, hogy onnan, Gáll Levente segítségével, feljussunk a Nagy-Hagymás alatti esztenához. Levente jó néhány embert fölvitt már hozzájuk, ilyen-olyan célból – merthogy ez a helyszín egyrészt a legszebb, másrészt itt tényleg olyanok a körülmények, amilyeneknek lenniük kell, ha fotóriportot szeretne valaki készíteni, mondta –, és az hamar nyilvánvalóvá vált abból, ahogy mesélt, hogy nem mindenkit látnak szívesen, nem minden pillanat alkalmas. Balánbánya után természetesen már csak földút van. És az is olyan, hogy még a terepjárók közül sem mindegyik bírja el. Aztán a kőbányát elhagyva, átvágva egy kis patakon, elém tárult egy olyan látvány, mely az egész Kárpát-medencében egyedülálló, sőt annál talán szélesebb körben is. Az esztena egy viszonylag szűk völgyben helyezkedik el, szinte közvetlenül a Nagy-Hagymás (más néven Bárány-havas – románul Hășmașul Mare) alatt, amelyről röviden annyit, amit Orbán Balázs írt a Székelyföldről szóló könyvében: „oly szép és ragyogó táj, melynél szebbet se Svájcz, se Tirol felmutatni nem képes”. (Maga a hely a Békás-szoros-Nagy-Hagymás Nemzeti Park részeként a Keleti-Kárpátokban, Hargita és Neamț megye határán fekszik. Kőzettani szempontból krétakori kristályos palából – üledékes kőzetből – felépülő, egészen különleges sziklaformáció.)

Amikor kiszálltunk az autóból és elkezdtek körbeszaglászni, sőt aztán körbeugatni a kutyák, rögtön éreztem, hogy nem csak az emberekkel kell hamar szót értenem, de az állatokhoz is közel kell kerülnöm ahhoz, hogy maradhassak. Levente váltott néhány szót a pásztorok vezetőjével, aki szintén Levente. Ő végigmért, lepergett egy pár másodperces csönd, aztán bólintott, és csak annyit szólt, hogy nyugodtan maradhatok, amíg szeretnék.

A két kísérőm hamar eltűnt a kocsival, én meg álldogáltam egy darabig, mert nem tudtam, mit szabad és mit nem, és ami azt illeti, a szemben tornyosuló hegy is gyakran elvonta a tekintetem. Aztán persze sorban kezet fogtam mindenkivel: Leventével, Józsival, Sanyival, Miki bácsival és Dragoșsal, akik kérdezősködni kezdtek – ki magyarul, ki románul, Dragoș leginkább tört angolsággal – arról, hogy miért is, mi célból, meg hogy minek csinálom, mire jó ez a fotózás, ki fogja ezt látni („Olvasni? Hát írni is fog?”), és csak nevettek, hogy akkor most ők rajta lesznek a képeken meg a juhok is, és hogy majd felkerülnek az internetre, vagy hova. Nem tudtam nem nevetni azon, amit mondtak, de hát ők is nevettek, és amikor elkezdtem mondani, hogy egyszerűen azért, mert érdekel, amit csinálnak, a hely, a hangulat, a téma, a hegyek, és hogy van már csekélyke tapasztalatom, merthogy húsz éve járok Erdélybe, akkor aztán csak bólogattak, és azt mondták, hogy az már tisztességes idő, jól van, őket egyáltalán nem zavarja, csináljam, ha kedvem telik benne.

A pásztorok négy óra felé kelnek, hogy legyen idő megfejni már korán a közel hatvan tehenet és a több mint háromszáznegyven juhot, amit négyen-öten végrehajtani igen masszív munka. Már maga a terelés, az állatok irányítása is azon a terepen hihetetlennek tűnik, hiába van tíz kutya az esztenán.

Egy bő három órás munkával indul a nap, amit újabb rész, a sajtkészítés, illetve annak egy bizonyos fázisa követ, majd előbb a juhok, aztán a tehenek kihajtása a legelőre. Úgy alakult, hogy ezen a napon a tehénpásztorral, Sanyival indultam el a hegyek közé, amikor is volt időnk beszélgetni. Sok mindent mesélt, de egy történet nagyon megragadt bennem, és csupán néhány héttel korábban történt, minthogy ott jártam. Ködös idő volt, és egyedül indult fölfelé, a hegy irányába, ahol a juhok legeltek éppen, és az erdőszélen egyszer csak meglátott három farkast, ahogy épp léptek ki a fák közül. Azonnal rárontottak az állatokra, és kiragadtak egy juhot, amit elkezdtek rögtön darabokra tépni. Talán öt percig tartott, amíg Sanyi visszalépett az esztenaház felé, hogy üvöltve jelezze a többieknek, hogy baj van, és amikor aztán visszatért, már csak a koponyacsont és a gerinc egy része maradt meg az állatból. Hevertünk ott a fűben, és Sanyi csak beszélt a látványról és az érzéseiről; a felelősségről, a veszteségről, mindarról, ami ezzel a munkával jár. Én meg azt éreztem, hogy bizonyos értelemben nagyon könnyű dolgunk van a városban, és hogy közben pedig milyen hatalmas különbség van a mi szorongásunk, és az ő izgalommal vegyes félelme között.
Ebédre napközben nincs sok idő, legfeljebb egy kis szalonnára és kenyérre futja, amit el is fogyasztottunk Sanyival az egyik medveles közelében, délután pedig visszaértünk az esztenaházhoz, hogy meglegyen a kora esti fejés, hasonlóképpen, mint kora reggel. Ebben a bő másfél napban a legmegdöbbentőbb az volt, hogy napi tizenhat-tizennyolc órát dolgoznak iszonyatosan keményen, olyan terepen, és olyan körülmények között, amire valóban elő kell készülni. Nem csoda, ha fogy a kávé, a cigaretta és a pálinka, a legfontosabb kiegészítők. Egyszerűen szükség van rájuk. Szó szerint elengedhetetlenek. Este persze készült puliszka, juhtúróval, ahogy azt kell, és már az este folyamán éreztem, hogy hiányozni fog mindez, ha már nem leszek itt.

Augusztus közepén mentem vissza, és igen csak jó érzés volt, hogy úgy fogadtak, mintha egyszerűen csak hazatértem volna. Miki bácsi és Dragos már nem voltak ott. Helyettük Ernő bá érkezett, tehát megritkult a csapat. Ez a hangulaton is érződött, és a munkabeosztásban is megmutatkozott.

Szerencsém volt, mert egyrészt még véletlenül se tudtak foglalkozni velem, másrészt egyáltalán nem befolyásolta már őket a fotózás.
Három olyan dolog van még, amit ebben a rövid kis beszámolóban szeretnék fölidézni. Az első egy olyan éjszaka, ami egyszerre okoz hideglelést még most is bennem, s ami olyan erős élmény, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni, szerencsére. Az esztenaháztól nagyjából ötven méterre aludtam egy sátorban az egyik domb lábánál, Észak-Nyugat felé. Éjfél jócskán elmúlt már, amikor kutyaugatásra ébredtem, de nem egyetlen kutya ugatott, hanem talán mind a tíz, és az ugatásukat hallva azonnal eszembe jutott, amit Józsi mondott, mikor a különféle állatok ólálkodásáról beszélt az esztena körül. Ha vonítva ugatnak a kutyák, akkor farkas van valahol a környező dombokon, ha pedig szaggatottan, egyre gyorsuló ütemben, akkor medve jár erre, mondta, és ahogy feküdtem a hálózsákomban, egyértelműen az utóbbira lettem figyelmes. Az arcom fázott, mert augusztus végén már gyakran fagy közeli a hőmérséklet éjjel ilyen magasságban, de ahogy erősödött az ugatás, közben már izzadtam is, mert olyan volt, mintha az egész hegység visszhangzott volna körülöttem, és néha nagyon közel, szinte a fülemnél csattogtak a hangok, néha pedig már azt hittem, hogy végre vége van. Aztán egyszer csak valami elhúzott a sátram mellett. Aztán még egy, és még egy, és bizonyára a kutyák voltak, de már az a tudat, hogy ilyen intenzíven rámozdultak valamire, erős szívdobogást okozott. Szerencsére lassan véget ért az ugatás, és aztán elaludtam. Másnap Józsitól kérdeztem, hogy mi történt az éjjel, ő pedig csak annyit mondott, hogy szokásával ellentétben kimászott a kis kalyibából, ahol alszik, mert úgy mozgolódtak a juhok éjszaka, hogy biztos, hogy medve járt a közelben, méghozzá nagyon közel, szerinte a kőbánya felé, ami, ahogy belegondoltam, tőlem tényleg egy köpésnyire volt csak.

A második dolog az a szervezettség, amelyben léteznek. Hogy mindenkinek megvan minden órában, sőt percben a feladata, és ha nem végzi el, az nemcsak hogy rögtön megmutatkozik, de gyakorlatilag az egész napot átalakíthatja, vagy akár napokat változtathat meg, tehet tönkre. Gondolok itt az állatok kihajtására, őrzésére, a sajtkészítésre, vagy csak magára a felkelésre, hogy mikor is kezdik el a munkát: hogy lesz-e elég idő arra, hogy elvégezzék, amit el kell, amit muszáj. Ami nagyon nagy tanulság volt számomra, hogy milyen természetességgel végeznek minden mozdulatot. Egészen más dolog hallomásból, vagy olvasmányélményekből tudni valamit, és megtapasztalni, látni ott, ahol történik, ahol a helye van.

És a harmadik, amit még említeni szeretnék, pontosan ezzel függ össze. A harmadik nap reggelén megjelent egy platós kocsi, kiszállt belőle három ember, akik az egyik borjúért jöttek, ami még áprilisban született, és azóta persze már vagy százötven kilósra hízott. Nem is tudom érzékeltetni azt a küzdelmet, amit a befogása jelentett. Ahogy öt-hat felnőtt férfi küzdött a táplálékért, hiszen tulajdonképpen erről van szó, s még a karámba való beterelés után is vagy húsz percükbe telt, mire képesek voltak lefogni az állatot. Nem tudom leírni azt a vágást, a kivéreztetést, és ahogy az állat lassan kimúlt ott a domboldalon, csak azokra a mozdulatokra emlékszem tisztán, mikor a kocsira rakták, hogy aztán levigyék és feldolgozzák, hogy később az asztalra kerüljön. Pedig figyeltem, képeket készítettem, de egyszerre volt nagyon idegen mindaz, ami akkor történt, s közben megint csak a természetesség jut eszembe, hogy így van ez már nagyon régóta, és hogy a hozzám hasonlók, akik nem látják mindezt nap mint nap, elfelejtették, sőt valójában meg sem tanulták, mit jelent megküzdeni ezért, szembenézni az elmúlással ilyen gyakran, és hogy nem maguktól történek a dolgok, merthogy ami nekem ismeretlen, számukra hétköznapi, és ami nekem idegen, nekik teljesen magától értetődő.