– interjú Galambos Szilveszterrel
Szilveszter bácsival mindig élmény a találkozás. Elképesztő frissesség, életkedv és -erő jellemzi; választékos beszédmódja, hihetetlen történetei, az, ahogy a nőkről és az életről beszél, nem csak egy tapasztalt idős urat mutat meg nekünk, hanem egy olyan személyt, akire mindenféle mellékzönge nélkül felnéz az ember, akitől tanulni lehet, és persze érdemes is.
G. Sz.: Képzelje el, csak hogy kezdjem a dumát: a múltkor majdnem lenyeltem a háromszázezer forintos hallókészülékemet, mert babfőzeléket ettem és az a műszer a tarkababhoz hasonlít, már a számból kellett kivenni.
Sz. M. De ezek szerint akkor nem lett belőle nagy baj. Talán kezdjük is azzal, hogy hogy is érzi magát mostanában…
G. Sz.: Én mindig, egész életemben jól éreztem magam, annak ellenére, hogy nagyon vékony ember vagyok. Persze vannak már bajok, például lábviszketegség üldöz évek óta. Voltam már a bőrgyógyászati klinikán, ami az Üllői út és a Körút sarkán van. Van erről egy kis történetem!
Sz. M.: Feltétlenül mondja el.
G. SZ.: Mikor beléptem, regisztrálni kellett, emlékszem, egy kicsit morc volt a középkorú hölgy. Nem tudják, ki vagyok, hivatalosan Galambos György a nevem, a Szilvesztert én vettem föl, mert hát hány Galambos György van! A készülékem nálam volt, hallottam rendesen, azt mondták, hogy a 3-as ajtóhoz üljek le. Persze nem ültem le, mert olyan kevés szék van, hogy a nálam idősebb és nehezebben járók sem tudnak leülni. Megszólalt egy hang, hogy nem jó helyen vagyunk, mert az alagsorban rendel a doktor. Ennyit megértettem, mert mindenki fölállt és csatlakoztam hozzájuk, mint a csordához. Aztán megint bajban voltam, mert vagy tizenkét helyen rendeltek egyszerre, de annyit megjegyeztem, hogy Nórának hívják a hölgyet, aki majd megnéz. Aztán végül is olyan gyorsan kerültem sorra, hogy a fiatal kislányra, akinek közben udvaroltam, már nem sok időm jutott. Csak épp annyi, hogy mondtam neki: az eljegyzést majd megbeszéljük, mire kinyílt az ajtó és egy nála 5-6 évvel idősebb hölgy jött ki. Tudja milyen a rokonszenv? Nem kell hozzá csak egy perc. Szóval, ez a hölgy is egy helyes nő volt, mondtam neki, hogy most éppen udvarolok, mire ő azt felelte, hogy jól teszem. Kérdeztem, hogy mikor kerülök sorra. Rögtön mondta, hogy Galambos úr, önt már keresték. Nem értettem a dolgot, nem kértem protekciót, de egy perc múlva már bent is voltam. Aztána doktor nő megkért, hogy mutassam meg a lábam, mire a nadrágomat kezdtem levetni. Jelezte, hogy nem kell, de erre én: az orvosnál azt veszek le, amit akarok. Megvizsgált, megkaptam a kenőcsöt, és mivel vagyok olyan hiú, hogy van nálam mindig olyan olvasnivaló, amit én írtam vagy nekem írtak, otthagytam neki. Aztán elköszöntem, kezet csókoltam. A kint várakozóktól meg elnézést kértem, hogy önhibámon kívül kerültem sorra. Mosolyogtak. Na, például ez szerencse.
Sz. M.: Bizonyára érte máskor is szerencse, a 20. században szükség volt rá. Mesélne a gyerekkoráról?
G. Sz.: Kifejezetten Hetedik kerületi srác vagyok. Három lakásban laktam eddig; pici koromban a Szövetség utca 45-ben, aztán kicsivel később az István úton és 77. éve lakom a Dembinszky utcában. Mivel szabó volt az egész családom, én kilógok a sorból. Szegények voltunk. Anyám paprikás krumplit főzött hús és kolbász nélkül, de nem éheztem, kivéve persze a háborút. Politikáról nem szívesen beszélek, magyar ember vagyok, és nem kötelezem el magam semmiféle irányban. Gyűlölni nem tudok, kivéve a két vezéregyéniséget: Hitlert és Sztálint vagy Sztálint és Hitlert. A gyerekkoromra egyébként a háború rányomta a bélyegét, de mivel politikai színezete van, a megmenekülésemről csak annyit, hogy egy csoda, hogy itt vagyok. Sokféle kalandban volt részem; két centire süvített el a golyó a fejem mellett, engem a sugallat jó felé hajoltatott, de a társam meghalt a golyótól. Az egész életemet végigkísérte ez a sugallat, amit nem feltétlenül Istennek nevezek, hanem valami hatalomnak, ami felettünk uralkodik. 101%-ra tudom, hogy a sorsunk meg van írva. Ezt pedig a nővéremtől tanultam, és az öregség örömeit is.
Sz. M.: Mindig megdöbbentő tisztelettel, de mégis furfanggal beszél a nőkről – hogy is van ez?
G. Sz.: Azt szoktam mondani, hogy én a nők pártján állok. Sokkal érzékenyebbek, mélyebb a lelkük, mint nekünk, férfiaknak. Nekem igazi szerelmem nem igen volt, valahogy így alakult, bár sok nő volt az életemben. 20 évesen is megbénulhat a férfi, ha el van ragadtatva egy nőtől, de persze ha nem volt annyira ragyogó, elérhetetlen csoda, akkor nem működött az egész ügy, és ez így megy a mai napig. Nincs igazi párom, de azért persze hogy megnézek egy szép nőt – ez az élethez tartozik. És akiből ez hiányzik, az nagyon sokat veszít. Egyébként a bulvárlapok azt írják, hogy 50 éves kor felett kezdődik az igazi szexuális együttlét.
Sz. M.: Sosem akart gyereket?
G. Sz.: Ahogy mondják; a nő mindent megtesz azért, hogy gyereke legyen, és mindent megtesz azért, hogy ne legyen gyereke. Én megvagyok gyermek nélkül, de imádom a gyerekeket és kiélem magamat. Persze nem pedofil módon, hanem például az emeleten lakik néhány ajtóval arrébb egy öttusázó és a fiatal kedves felesége, aki kézilabdázó volt. Néha bekopogok hozzájuk, a gyerekeknek viszek egy kis csokit, olvasnivalót, mesét, de sem karácsonykor, sem szilveszterkor nem zavarom őket. Jóban vagyok a házban mindenkivel, csak a világgal nem, az egyre vacakabbá válik.
Sz. M.: Bizonyára ennek ellenpontozására kezdett el a humorral foglalkozni komolyabban. Hogyan kezdődött ez?
G. Sz.: Kezdjük az első szerelemmel. Ella néni volt az első szerelmem a Dob utcai elemi iskolában. Mikor anyám elkísért az első napon, 6 évesen, sírtam, hogy anya ne hagyj itt! Ella néni nem volt kifejezetten szép, ellenben nagyon dekoltált ruhát viselt és tetszett nekem, hogy mikor leejtettem, majd lehajolt a ceruzáért, kicsit mélyebbre láttam. A csecsemőben is benne van az a bizonyos ösztön. Mérges volt rám, mert rossz tanuló voltam, de rossz sosem. Egyébként gyerekkoromban a házban fiú pajtásaim nem voltak, csak lányok, éppen ezért kénytelen voltam kihagyni a fiatal fiúk gyermekkorára 99%-ában jellemző dolgokat, hogy fociznak, katonásdit játszanak, verekszenek. De nem vagyok félős, mert a lányok babusgattak engem, vigyáztak rám. 1950-ben, a Rákosi-korszak kellős közepén véletlenül kerültem be a főiskolára. Mikor a háború véget ért millió és egy színjátszó csoport volt, és aki fellépett, mókázott, szavalt, az fellépti díjnak kapott egy szelet zsíros kenyeret meg egy pohár sört. Ez volt az első gázsim. Bekerültem egy amatőr színjátszó csoportba.
Sz. M.: Hol léptek föl?
G. Sz.: Például az Április 4-e Gépgyárban. Ez valahol kint volt a francban, Budán, ahol segédmunkás voltam ezzel a vékony termettel, és ahol nyugodtan rakosgattuk a nehéz vasakat, nem hajtott minket senki. A munkáért nem kaptunk persze sok pénzt, de volt üzemi ebéd.
Sz. M.: Szerepeltek esetleg külföldön is?
G. Sz.: Jártam a Szovjetunióban. Brezsnyev alatt voltam ott, persze nekem csak a szépet mutatták, megkínáltak pezsgővel, kaviárral. Igazából belekóstoltam, de a kaviárból elegem lett, inkább egy jó szelet zsíros kenyeret eszem. Mikor Moszkvába utaztam, ez ilyen csereüzlet volt, egy szovjet humorista nő járt nálunk előtte, Krokodilnak hívták az orosz vicclapot, ami kifejezetten kommunista vicclap volt. Mi magyarok nagyhatalom vagyunk a humorban és az nem igaz, hogy a pesti humor csak zsidó humor. Szóval, mikor Moszkvába utaztam, mondták, hogy vigyek magammal amerikai cigarettát. Megpróbáltam rászokni a dohányzásra, de nem tudtam, mert fulladoztam. Ott egy szál cigarettáért minden csodát megkaphatsz. Amint kigördült a Keleti pályaudvarról a vonat, egy helyes orosz kalauznő kérte a jegyeket, mire kivettem a zsebemből egy szál cigarettát. Fölcsillant a szeme, és hordta nekem 2 percenként az orosz teát. Moszkvában egy gyönyörű nő volt a kísérőm, aki kérdezte, hogy mit szeretnék látni. Mondtam, hogy Leningrádot. Éjszaka utaztunk vonattal és ott az a szokás, hogy kétszemélyes hálófülkében nem nézik a nemet, így vadidegen férfi és nő is egy fülkébe kerülhet. Tényleg gyönyörű nő volt, Debrecenben tanult, nagyon jól beszélt magyarul és bizonyos jelekből következtethettem arra, hogy szívesen kerülne közelebb hozzám éjszaka. Sajnos elszólta magát, hogy a férje egy ezredes. Mondtam magamban: „Te barom, csak nem fogsz kikezdeni a vörös hadsereggel!” , így szép nyugodtan elaludtam, ő meg megsértődött.
Sz. M.: Ha jól tudom, anno otthagyta a főiskolát. Miért?
G. Sz.: Mert az egyik tanár undok volt hozzám. Nem volt meg a szimpátia, pedig jóképű srác voltam, de valamiért pikkelt rám, és egy idő után nem mentem már be. Olyan osztálytársaim voltak, mint Gellei Kornél, Csala Zsuzsa, utóbbiról van is egy versikém. A szüleimnek azt hazudtam, mikor nem mentem be a főiskolára, hogy szünnap van, mire kopognak kint a Kallósi Flórián meg a Gellei Kornél, hogy: „Hülye vagy? Várd meg, amíg kiesel a rostán!” De én mondtam nekik, hogy nekem elegem van, többet nem megyek be.
Sz. M.: Mikor és milyen indíttatásra kezdett el írni?
G. Sz.: Nem sokan ismerik már a fiatalok közül azt a nevet, hogy Rónaszéki András. Ő nálam tehetségesebb volt; nagyszerű parodista, aki Honti Hannát jobban utánozta, mint bárki más. Rátonyi Robitól eltanulta a csodálatos táncokat, a humorát és sokkal jobb volt, mint én. Bennem is van színészi talentum, de ő jobb volt. Két fagylaltért léptünk fel szombatonként. Akkor mindenütt volt műsor, minden üzemben, sőt udvari tömb-bálok is voltak. Kint álltak a lakók a folyosón. Vele közösen az alumínium-gyárban, ami Zuglóban volt, már vagy tizenötször adtunk műsort Karinthy Frigyes-, Gádor Béla-, Darvas Szilárd-tréfákat adva elő. Ő volt mindig a jópofa én meg az untermann. Mikor körülbelül tizenhatodszorra hívtak minket az alumínium gyárba, kifogytunk a tréfákból. Igaz, Karinthynak millió tréfája van, de mi csak a legjobbakat akartuk. Azt mondta nekem a Bandi, hogy írjál már valami marhaságot, hogy jövő hétre is megkapjuk a fagylaltra valót. Kérdeztem, hogy hogy képzeli, hát én nem értek az íráshoz, én írásból is megbuktam a magyar órán, de erősködött, hogy írjál, mert nem kapunk egy vasat se. És kitaláltam, hogy Petiből úttörő lesz. Én voltam a hülye tanár, a Rónaszéki Bandi pedig a tanítvány. Mindenhonnan merítettem, ahonnan csak tudtam:
„Fiam, irodalom óra következik, mondjuk mondd el nekem a Szeptember végén-t!” „Igen is Tanár úr! Szeptember 28, 29,30.”
Óriási röhögés volt és ebből rájöttem, hogy micsoda öröm, ha én megnevettetek valakit. Igaz, hogy nem én írtam. Később megpróbáltam betoldani egy-két saját elképzelést, ami nem mindig jött be, de aztán ráéreztem az ízére. Csak egy papírra meg egy tollra vagy egy ceruzára van szükség és az író a semmiből alkot valamit. Ez vonatkozik a legkisebb névre és a legnagyobb zsenire is. Én most is tudnék, ebben a pillanatban írni valamit, ha megzsarolna például.
Sz. M.: Jó sokáig írt a Ludas Matyinak…
G. Sz.: Anno kitaláltam a Szilánkok című rovatot. Évekig ostromoltam az újságot, mert szerettem volna bekerülni a nagyok közé. Én magam 1958. február 5-én jelentem meg először. Addig évekig vettem az újságot, amit 600 ezer példányban lehetett kapni és csak úgy pult alól, ha megvettem a Szovjetunió című lapot is. Én már rég lemondtam a Ludas Matyiról, mivel válaszlevélben azt írták, hogy ez nem az én világom, próbálkozzak valami mással. Nem vettem föl, mert hát a Színművészeti Főiskolára Darvas Iván se kellett, mégis lett belőle egy Darvas Iván. Így én vagyok az utolsó klasszikus humorista, amit nem én találtam ki, mert akkor nem én mondanám, hanem egy irodalomtörténész.
Sz. M.: Miért változtatta meg a nevét Szilveszterre?
G. Sz.: Pécsett volt egy színész, akit szintén Galambos Györgynek hívtak, és aki maga is írogatott vidám dolgokat. Az általam írt dolgok után ő vette fel a nagyobb jogdíjat, én meg a szerényebb honoráriumot az ő gyengébb írásai után. Így kitaláltam, hogy nevet kell változtatni, úgyhogy az egyik hajnalon végigvettem a neveket és azért maradtam a Szilveszternél, hiszen abban benne van a bolondozás, a vidámság. Így ma már a nyugdíjamat is Galambos Szilveszter György névre kapom. Az első pár írásom még Györgyként jelent meg, de a többi már Szilveszterként. És ráadásul az első Szilveszter névvel megjelent versemet nem is tudtam, hogy megjelentették, egyik ismerősöm mondta egyszer csak, hogy olvastalak. Akkoriban írtam munkás színjátszóknak fillérekért vidám anekdotákat versbe öntve. Szóval kiderült, hogy hiába utasítottak vissza, valakinek megtetszett a régen beadott két anyagom. Aztán behívatott a főszerkesztő. Mindegyiket kiszolgáltam, csak a Gábor Andort nem ismerhettem, aki alapította a Ludas Matyit. 40 évig voltam ott és a rádió-kabaréban is 30 évig dolgoztam, mert nem voltam igazán jó a színpadon, elhadartam a dolgokat, mikor már tudtam előre a poént. Írtam én egyébként Alfonzónak és Zentai Annának egyaránt.
Sz. M.: Ki a kedvenc humoristája?
G. Sz.: Természetesen Karinthy Frigyes! Aki azt mondja, hogy ugyanolyan tehetséges, mint ő, én azzal nem állok szóba. Az izzadt szagú, verejtéktől csöpögő humor szörnyű. Íróként tudom, hogy csak tehetséges voltam. Mindig én kaptam a leggyengébb nevetést, Ősz Feri, Mikes Gyuri, Somogyi Pali álltak a rádió-kabaréban a 6-os stúdióban közönség előtt. Föltettek bármilyen kérdést, például mi a véleményetek a szerelemről, és akkor mindenki rögtönzött egy mondatot. Én mondtam általában a legjobbat, már bocsánat, de én kaptam a legkisebb nevetést, mert elhadartam, holott a Bessenyei Ferenc tanított akkor a főiskolán. Azért tudok ma is így fogatlanul egészen érthetően beszélni, artikulálni. Neki rengeteget köszönhetek!
Sz. M.: Mitől lesz valaki jó humorista? Hogy születtek a legjobb írásai?
G. Sz.: Az nagyon fontos, hogy mindennek a fordítottját kell venni, a kifordítás szerintem a humor egyik alapeszköze. Nem feltétlenül vidám pillanataimban írtam a legviccesebb dolgaimat, az írók egyébként is hajlamosak rá, hogy borúsabb perceikben írják a legjobbakat, legyen az vicces vagy nagyon is komoly. De persze a humor is komoly dolog, félre ne értsen! És hát a csattanó. Fontos a jó felvezetés, ezért jó az, ha valaki nyugodtan, higgadtan tud beszélni viszonylag sokáig, mert akkor sokkal nagyobbat szól a végén a poén. Adottság, tehetség, szerencse és kedv kérdése is egyben.
Sz. M.: Hogyan látja ma a humor helyzetét itthon?
G. Sz.: Van utánpótlás, például a fiatal kollégák, akik Amerikából vették át ezt a Stand up-nyelvet, amiben az illető rögtönöz és addig dumál, addig mesél, míg el nem kezd nevetni a közönség. A nevetéstől új ihletet kap, de ehhez is tehetség, adottság kell. Az én humorom, a klasszikus humor lassan kimegy a divatból. De a divat ismétlődik. Mint a női divat. Női divatlapokat is szoktam nézegetni, mert engem minden érdekel a szerelemtől a lúdtalpbetétig – ahogy mondta egyszer egy szerzői estemen a Kabosi Miklós. A tehetséget egyébként lehet fejleszteni, lehet tanulni a kudarcokból. Én kocsmában kezdtem a konferálást, ahol majdnem szétverték a pofámat az iszogatók, hogy mi a francot akarsz te itt, örülj, hogy elmenekülhetsz. El is menekültem, de megint visszamentem egy hét múlva, hogy fűtsenek azért be. És rájöttem, hogy pasztell színekkel kocsmában nem lehet dolgozni, úgyhogy jöttek az emberi élethez tartozó részek, ami a magam különleges hangszerelésében hangzott el. Van moll hangnem és van dúr hangnem. A durvának tetsző humor nem az én világom, a pikáns humor viszont rendkívül jól áll. Maga Karinthy, Keller Dezső, Darvas Szilárd és mindnyájan jól tudjuk, hogy lehet viccelni az erotikával, és a szexualitással, de ordenárénak semmiképpen sem szabad lenni. Például rengeteget tanultam egy esetből: este 10-kor kezdődött a program, és nekem megvolt a jól bevált kezdésem, amit magam találtam ki, de csúnyán leégtem, 20 percig kellett szerepelni, mert akkor jött a váltás és addig senki még csak el sem mosolyodott. Úgy éreztem, hogy éveket vett el az életemből az a 20 perc. Aztán a szünetben azt mondta nekem egy fiatalember, hogy idefigyelj te tehetségtelen barom, mit akarsz te tulajdonképpen? Nem szóltam semmit, tűzpiros lettem a szégyentől, nem vettem föl a gázsimat sem, tudtam, hogy éjfélkor indul a vonat, nem szálltam meg a kollégákkal, hanem hazamentem. Ebből a kudarcból rengeteget tanultam. Hogy a fiatalok előtt hogyan és miképpen kell szerepelni. Szóval kudarc nélkül lehetetlenség eredményt elérni, és ez vonatkozik minden művészeti ágra, a képzőművészettől a zenéig. Visszatérve a mai humorra, Woody Allen találta ki, hogy kiáll a közönség elé és ontja magából a röhögtető dolgokat. Nem tudom, pontosan hogy csinálta, de azt tudom róla, hogy oda van a zenéért, a mai napi klarinétozik.
Sz. M.: Szilveszter bácsi pedig szájharmonikázik, ugye?
G. Sz.: Igen, tudok egy kevéskét. Emlékszem, Járóka Sándor kísért engem egy régi rádiókabaré felvételen, ahol magyar nótát játszottam. Rátonyi Robi, akinek sokat köszönhetek, tanította nekem, vezette a műsort. Szilveszter volt, bekonferáltak, hogy most következik Galambos Szilveszter. Én bejöttem egy hatalmas, régi bőrből készült bőgőtokkal és abban volt a szájharmonika. Volt benne kontraszt, az biztos. Ahogy mondtam, szegények voltunk, de egyszer, Karácsony táján kaptam egy kis aprópénzt az apámtól és kijöttem a terézvárosi búcsúba, és soha nem felejtem el, 24 fillérért vettem egy szájharmonikát. Elkezdtem fújogatni, mert ennek igazából nincs iskolája, ha fújod és ha szívod is, más hangot ad ki. A Szeretnék szántani című dalt tanultam meg először. De elmondtam már a kedvenc pajzán viccemet?
Sz. M.: Nem, még nem, de remélem, most elmondja!
G. Sz.: Két kisfiú beszélget:
– Pisti ,Te hány éves vagy?”
– 9.
– Én is. Iszol?
– Nem.
– Bagózol?
– Nem.
– Nőd van-e?
– Nincs.
– Nem is vagy te még 9 éves…
Galambos Szilveszter író, humorista. 1927-ben született Budapesten, a II. világháború alatt elhurcolták, munkatáborba került. 1950-ben iratkozott be a Színházművészeti Főiskolára. Évfolyamtársai voltak többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Gelley Kornél. A főiskola elhagyása után évekig járta az országot, több száz helyen léptek titokban, istállókban, csűrökben, mivel Rákosiék rendőrsége üldözte és bezárta azokat, akik engedély nélkül játszottak. Az 1956-os forradalom került a Ludas Matyihoz, ahol negyven évig dolgozott. Szilánkok című rovatában körülbelül harmincezer aforizmát és pármondatos szösszenetet írt. Harminc éven keresztül kerültek adásba jelenetei a rádiókabaréban; a Marton Frigyes, Kaposy Miklós és Szilágyi György által alapított Rádió Kabarészínháznak oszlopos tagjaként. Állandó szerzője volt a Vidám Színpadnak, a Kamara Varietének, és az Irodalmi Színpadnak.
/fotók: Szöllősi Mátyás/
