Címke: Szöllősi Mátyás

Gyúrás írásfokon

A szöveg és vizualitás, írás és testépítés viszonyát feltáró, kozmikus távokat is bejáró, de mindvégig az alkotó személye körül gravitáló beszélgetést oldott hangulatú, baráti közvetlenség jellemezte. A Látó Irodalmi Játékok 81. kiadásának meghívottja, Szöllősi Mátyás, Váltóáram című kötetének megjelenése kapcsán látogatott Marosvásárhelyre.

16996441_1205100882943563_972693716275056271_n
A kérdezői szerepkörben rutinos Szabó Róbert Csaba az ’in medias res’ kezdés helyett a körültekintő okfeltárást, a könyv megszületéséhez vezető előzmények fokozatos felgöngyölítését választotta. Az interjú felütése rögtön bizalmas hangot kölcsönzött azzal, hogy Szöllősi erdélyi kötődésére, Erdély-szeretetére irányította a figyelmet. Az író 1995-ben járt először Erdélyben, Parajdon, egy betegség kapcsán, majd később egyre több időt töltött a környéken, telket is vásárolt.
A fotósként, fotóriporterként is dolgozó Szöllősi prózáját képszerűség szövi át, vizuális elemekkel tűzdelt, filmszerűen pergő jelenetekbe rendeződik a szöveg. A vizualitás egyik legfőbb katalizátora éppen az erdélyi táj, de a tájleírás elkoptatott közhelyei helyett az alkotót ember és táj viszonya, az egyén elhelyezése a tájban érdekli inkább, és a közeg személyiségre kifejtett hatása. Az író és a fotós megfigyelései ugyanakkor egymást kiegészítve gyúródnak egységes tapasztalattá, gondolat és látvány keresztmetszetében képződnek vizuális hatású textussá.
Az alkotói önreflexióra késztető kérdéseket közben kellemesen fűszerezték a szerző személyes történetei. Fotóriporterként például Oroszországba kísért egy régészcsoportot, és a feltárás során a honfoglalás kor előtti, magyar őstörténethez kapcsolódó leletek után kutattak. A vizualitást implikáló legfontosabb projekt az életében a 2013 környékén, Humans of New York mintájára létrehozott Budapest Katalógus, amely hétköznapi emberek portréit, történeteit tartalmazza. A portré nemcsak a fényképezés technikájára, az arcközeliségre utal, hanem főként a koncepcióra, amely az átlagembert kiragadja a tömegből, s végül, nagyítással, nem átlagos részleteket mutat róla. Szöllősi izgalmas, néha sokkoló élettörténetek fültanúja lehetett, amelyek közül egy nénivel folytatott másfél órás beszélgetést emelt ki, aki többek között elmesélte, hogy tíz évvel ezelőtt fejbe lőtték. Ezek a kinagyított, mikroperspektívából megvilágított életmozaikok – bár közvetlenül nem kerültek a kötetbe – erős inspirációs forrást jelentettek.
A drámát is író, három verseskötettel rendelkező Szöllősinek – bár a prózaírás nem volt ismeretlen terep számára – első prózakötete a találkozón bemutatott Váltóáram. Szabó Róbert Csaba a drámaírásra rímelve világított rá az elbeszélések pontos, koppanó mondataiból és párbeszédeiből kiérezhető drámaiságra. Az elbeszéléskötetben szereplő kilenc történetet az Orion csillagkép fő csillagának, a Betelgeuse felrobbanásának kozmikus jelensége köti össze. A csillagrobbanás maradványa a szimbolikusan a szereplők életére rávetülő, a sorsukat megvilágító, égboltot beborító fehér fény. Ezt nem az írói képzelet szülte, csillagászati tény ugyanis, hogy a 430 fényévnyire levő csillag valamikor (ami lehet holnap vagy évmilliókkal később) fel fog robbanni, és ez – kísérőjelenségként – a Földről is látható, hetekig vagy hónapokig tartó fényességet idéz majd elő.
Szabó Róbert Csaba rátért a kötet értékelésére, amely – bár a díjak eddig elkerülték – nagyrészt pozitív kritikákat kapott. Az olvasók visszajelzése alapján ugyanakkor sok a nyomasztó történet a könyvben. Kétségkívül megjelenik a gyász, csalódás, vágyakozás, magány, kiszolgáltatottság érzése, de az író ezzel szemben a valószerűséget, hitelességet hangsúlyozza. A mindennapok érzelmi válságainak hiteles rajza mellett a túlnyomórészt szubjektív elbeszélő megszólaltatása fokozza az átélhetőséget, és megteremti a befogadói önreflexió lehetőségét.
Mintha csak a könyvben lennénk, és a teremben levő fényforrás az interjúalanynak egyszerre csak egy-egy oldalát világítaná meg, Szabó Robert Csaba újabb meglepő ténnyel állt elő: Szöllősi nemcsak író, költő, fotós, hanem kosárlabdázó is volt, sőt még most is játszik NB2-ben. A kedélyes hangvételű beszélgetéshez idomuló humoros lezárásban a kérdező testépítés és szövegépítés összefüggéseire volt kíváncsi. Az író humora tanúbizonyságául komolyan válaszolt a kérdésre, és a sportoló vízióját, a cél tudatát és az elérése mögötti kitartó munkát, küzdést összekapcsolta egy szöveg megalkotása mögötti sokórás bíbelődéssel, tépelődéssel. Szabó Róbert Csaba a felvetett analógia mentén összegezte frappánsan véleményét a kötetről, ami egy kigyúrt könyv, érett prózanyelvvel.

 

fotó: Oproiu Nicolette

Pásztorok

esztena a Nagy-Hagymás közelében

Sokan sokféleképpen bemutatták már a pásztorok mindennapjait, engem mégis – talán pont emiatt – régóta vonz a világuk, hogy velük legyek, s hogy amennyire csak lehetőség nyílik rá, köztük töltsek egy kis időt: lássam, hogyan dolgoznak, miből áll egy napjuk, milyen közösséget alkotnak, milyen örömök érik őket és miféle problémákkal küszködnek. Alapvetően az ember érdekel. Az a világ, pontosabban azok a különálló kis világok, amikben élünk, és amik között látszólag legtöbbször nincsen átjárás. Az érdeklődés és kíváncsiság mellett az is hajtott, hogy mennyire értem meg őket, és milyen módon tudom megértetni magam velük – értem ezt úgy, hogy olyan módon legyek képes létezni közöttük, ami csak kissé zavaró, és úgy tudjam megközelíteni őket, a munkájukat, azt az összetett tevékenységet, amit folytatnak, hogy igazán ne avatkozzak közbe. Ezen felül érdekel a nyelv, amit használnak, az a különleges élmény, mikor a helyiségben ülők egy nyelvet beszélnek ugyan, de van egy valaki (ez volnék én), aki perceken keresztül egy mukkot sem ért a beszélgetésből, mert olyan kifejezések, szóösszetételek, utalások hangzanak el, melyek tulajdonképpen egy ismeretlen világhoz tartoznak.

08
11

Elsőként július elején vitt el Ferencz Tamás barátom Csíkszentdomokosba, hogy onnan, Gáll Levente segítségével, feljussunk a Nagy-Hagymás alatti esztenához. Levente jó néhány embert fölvitt már hozzájuk, ilyen-olyan célból – merthogy ez a helyszín egyrészt a legszebb, másrészt itt tényleg olyanok a körülmények, amilyeneknek lenniük kell, ha fotóriportot szeretne valaki készíteni, mondta –, és az hamar nyilvánvalóvá vált abból, ahogy mesélt, hogy nem mindenkit látnak szívesen, nem minden pillanat alkalmas. Balánbánya után természetesen már csak földút van. És az is olyan, hogy még a terepjárók közül sem mindegyik bírja el. Aztán a kőbányát elhagyva, átvágva egy kis patakon, elém tárult egy olyan látvány, mely az egész Kárpát-medencében egyedülálló, sőt annál talán szélesebb körben is. Az esztena egy viszonylag szűk völgyben helyezkedik el, szinte közvetlenül a Nagy-Hagymás (más néven Bárány-havas – románul Hășmașul Mare) alatt, amelyről röviden annyit, amit Orbán Balázs írt a Székelyföldről szóló könyvében: „oly szép és ragyogó táj, melynél szebbet se Svájcz, se Tirol felmutatni nem képes”. (Maga a hely a Békás-szoros-Nagy-Hagymás Nemzeti Park részeként a Keleti-Kárpátokban, Hargita és Neamț megye határán fekszik. Kőzettani szempontból krétakori kristályos palából – üledékes kőzetből – felépülő, egészen különleges sziklaformáció.)

30

Amikor kiszálltunk az autóból és elkezdtek körbeszaglászni, sőt aztán körbeugatni a kutyák, rögtön éreztem, hogy nem csak az emberekkel kell hamar szót értenem, de az állatokhoz is közel kell kerülnöm ahhoz, hogy maradhassak. Levente váltott néhány szót a pásztorok vezetőjével, aki szintén Levente. Ő végigmért, lepergett egy pár másodperces csönd, aztán bólintott, és csak annyit szólt, hogy nyugodtan maradhatok, amíg szeretnék.

levente_kicsi

A két kísérőm hamar eltűnt a kocsival, én meg álldogáltam egy darabig, mert nem tudtam, mit szabad és mit nem, és ami azt illeti, a szemben tornyosuló hegy is gyakran elvonta a tekintetem. Aztán persze sorban kezet fogtam mindenkivel: Leventével, Józsival, Sanyival, Miki bácsival és Dragoșsal, akik kérdezősködni kezdtek – ki magyarul, ki románul, Dragoș leginkább tört angolsággal – arról, hogy miért is, mi célból, meg hogy minek csinálom, mire jó ez a fotózás, ki fogja ezt látni („Olvasni? Hát írni is fog?”), és csak nevettek, hogy akkor most ők rajta lesznek a képeken meg a juhok is, és hogy majd felkerülnek az internetre, vagy hova. Nem tudtam nem nevetni azon, amit mondtak, de hát ők is nevettek, és amikor elkezdtem mondani, hogy egyszerűen azért, mert érdekel, amit csinálnak, a hely, a hangulat, a téma, a hegyek, és hogy van már csekélyke tapasztalatom, merthogy húsz éve járok Erdélybe, akkor aztán csak bólogattak, és azt mondták, hogy az már tisztességes idő, jól van, őket egyáltalán nem zavarja, csináljam, ha kedvem telik benne.

10 12

20

A pásztorok négy óra felé kelnek, hogy legyen idő megfejni már korán a közel hatvan tehenet és a több mint háromszáznegyven juhot, amit négyen-öten végrehajtani igen masszív munka. Már maga a terelés, az állatok irányítása is azon a terepen hihetetlennek tűnik, hiába van tíz kutya az esztenán.

03

Egy bő három órás munkával indul a nap, amit újabb rész, a sajtkészítés, illetve annak egy bizonyos fázisa követ, majd előbb a juhok, aztán a tehenek kihajtása a legelőre. Úgy alakult, hogy ezen a napon a tehénpásztorral, Sanyival indultam el a hegyek közé, amikor is volt időnk beszélgetni. Sok mindent mesélt, de egy történet nagyon megragadt bennem, és csupán néhány héttel korábban történt, minthogy ott jártam. Ködös idő volt, és egyedül indult fölfelé, a hegy irányába, ahol a juhok legeltek éppen, és az erdőszélen egyszer csak meglátott három farkast, ahogy épp léptek ki a fák közül. Azonnal rárontottak az állatokra, és kiragadtak egy juhot, amit elkezdtek rögtön darabokra tépni. Talán öt percig tartott, amíg Sanyi visszalépett az esztenaház felé, hogy üvöltve jelezze a többieknek, hogy baj van, és amikor aztán visszatért, már csak a koponyacsont és a gerinc egy része maradt meg az állatból. Hevertünk ott a fűben, és Sanyi csak beszélt a látványról és az érzéseiről; a felelősségről, a veszteségről, mindarról, ami ezzel a munkával jár. Én meg azt éreztem, hogy bizonyos értelemben nagyon könnyű dolgunk van a városban, és hogy közben pedig milyen hatalmas különbség van a mi szorongásunk, és az ő izgalommal vegyes félelme között.
Ebédre napközben nincs sok idő, legfeljebb egy kis szalonnára és kenyérre futja, amit el is fogyasztottunk Sanyival az egyik medveles közelében, délután pedig visszaértünk az esztenaházhoz, hogy meglegyen a kora esti fejés, hasonlóképpen, mint kora reggel. Ebben a bő másfél napban a legmegdöbbentőbb az volt, hogy napi tizenhat-tizennyolc órát dolgoznak iszonyatosan keményen, olyan terepen, és olyan körülmények között, amire valóban elő kell készülni. Nem csoda, ha fogy a kávé, a cigaretta és a pálinka, a legfontosabb kiegészítők. Egyszerűen szükség van rájuk. Szó szerint elengedhetetlenek. Este persze készült puliszka, juhtúróval, ahogy azt kell, és már az este folyamán éreztem, hogy hiányozni fog mindez, ha már nem leszek itt.

pasztorok_nautilus_24pasztorok_nautilus_22pasztorok_nautilus_2107
06
pasztorok_022

Augusztus közepén mentem vissza, és igen csak jó érzés volt, hogy úgy fogadtak, mintha egyszerűen csak hazatértem volna. Miki bácsi és Dragos már nem voltak ott. Helyettük Ernő bá érkezett, tehát megritkult a csapat. Ez a hangulaton is érződött, és a munkabeosztásban is megmutatkozott.

pasztorok_nautilus_25
Szerencsém volt, mert egyrészt még véletlenül se tudtak foglalkozni velem, másrészt egyáltalán nem befolyásolta már őket a fotózás.
Három olyan dolog van még, amit ebben a rövid kis beszámolóban szeretnék fölidézni. Az első egy olyan éjszaka, ami egyszerre okoz hideglelést még most is bennem, s ami olyan erős élmény, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni, szerencsére. Az esztenaháztól nagyjából ötven méterre aludtam egy sátorban az egyik domb lábánál, Észak-Nyugat felé. Éjfél jócskán elmúlt már, amikor kutyaugatásra ébredtem, de nem egyetlen kutya ugatott, hanem talán mind a tíz, és az ugatásukat hallva azonnal eszembe jutott, amit Józsi mondott, mikor a különféle állatok ólálkodásáról beszélt az esztena körül. Ha vonítva ugatnak a kutyák, akkor farkas van valahol a környező dombokon, ha pedig szaggatottan, egyre gyorsuló ütemben, akkor medve jár erre, mondta, és ahogy feküdtem a hálózsákomban, egyértelműen az utóbbira lettem figyelmes. Az arcom fázott, mert augusztus végén már gyakran fagy közeli a hőmérséklet éjjel ilyen magasságban, de ahogy erősödött az ugatás, közben már izzadtam is, mert olyan volt, mintha az egész hegység visszhangzott volna körülöttem, és néha nagyon közel, szinte a fülemnél csattogtak a hangok, néha pedig már azt hittem, hogy végre vége van. Aztán egyszer csak valami elhúzott a sátram mellett. Aztán még egy, és még egy, és bizonyára a kutyák voltak, de már az a tudat, hogy ilyen intenzíven rámozdultak valamire, erős szívdobogást okozott. Szerencsére lassan véget ért az ugatás, és aztán elaludtam. Másnap Józsitól kérdeztem, hogy mi történt az éjjel, ő pedig csak annyit mondott, hogy szokásával ellentétben kimászott a kis kalyibából, ahol alszik, mert úgy mozgolódtak a juhok éjszaka, hogy biztos, hogy medve járt a közelben, méghozzá nagyon közel, szerinte a kőbánya felé, ami, ahogy belegondoltam, tőlem tényleg egy köpésnyire volt csak.

04

A második dolog az a szervezettség, amelyben léteznek. Hogy mindenkinek megvan minden órában, sőt percben a feladata, és ha nem végzi el, az nemcsak hogy rögtön megmutatkozik, de gyakorlatilag az egész napot átalakíthatja, vagy akár napokat változtathat meg, tehet tönkre. Gondolok itt az állatok kihajtására, őrzésére, a sajtkészítésre, vagy csak magára a felkelésre, hogy mikor is kezdik el a munkát: hogy lesz-e elég idő arra, hogy elvégezzék, amit el kell, amit muszáj. Ami nagyon nagy tanulság volt számomra, hogy milyen természetességgel végeznek minden mozdulatot. Egészen más dolog hallomásból, vagy olvasmányélményekből tudni valamit, és megtapasztalni, látni ott, ahol történik, ahol a helye van.

14
15
pasztorok_nautilus_23

És a harmadik, amit még említeni szeretnék, pontosan ezzel függ össze. A harmadik nap reggelén megjelent egy platós kocsi, kiszállt belőle három ember, akik az egyik borjúért jöttek, ami még áprilisban született, és azóta persze már vagy százötven kilósra hízott. Nem is tudom érzékeltetni azt a küzdelmet, amit a befogása jelentett. Ahogy öt-hat felnőtt férfi küzdött a táplálékért, hiszen tulajdonképpen erről van szó, s még a karámba való beterelés után is vagy húsz percükbe telt, mire képesek voltak lefogni az állatot. Nem tudom leírni azt a vágást, a kivéreztetést, és ahogy az állat lassan kimúlt ott a domboldalon, csak azokra a mozdulatokra emlékszem tisztán, mikor a kocsira rakták, hogy aztán levigyék és feldolgozzák, hogy később az asztalra kerüljön. Pedig figyeltem, képeket készítettem, de egyszerre volt nagyon idegen mindaz, ami akkor történt, s közben megint csak a természetesség jut eszembe, hogy így van ez már nagyon régóta, és hogy a hozzám hasonlók, akik nem látják mindezt nap mint nap, elfelejtették, sőt valójában meg sem tanulták, mit jelent megküzdeni ezért, szembenézni az elmúlással ilyen gyakran, és hogy nem maguktól történek a dolgok, merthogy ami nekem ismeretlen, számukra hétköznapi, és ami nekem idegen, nekik teljesen magától értetődő.

16171819

„Én mindig, egész életemben jól éreztem magam”

– interjú Galambos Szilveszterrel

Szilveszter bácsival mindig élmény a találkozás. Elképesztő frissesség, életkedv és -erő jellemzi; választékos beszédmódja, hihetetlen történetei, az, ahogy a nőkről és az életről beszél, nem csak egy tapasztalt idős urat mutat meg nekünk, hanem egy olyan személyt, akire mindenféle mellékzönge nélkül felnéz az ember, akitől tanulni lehet, és persze érdemes is.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_004

G. Sz.: Képzelje el, csak hogy kezdjem a dumát: a múltkor majdnem lenyeltem a háromszázezer forintos hallókészülékemet, mert babfőzeléket ettem és az a műszer a tarkababhoz hasonlít, már a számból kellett kivenni.

Sz. M. De ezek szerint akkor nem lett belőle nagy baj. Talán kezdjük is azzal, hogy hogy is érzi magát mostanában…

G. Sz.: Én mindig, egész életemben jól éreztem magam, annak ellenére, hogy nagyon vékony ember vagyok. Persze vannak már bajok, például lábviszketegség üldöz évek óta. Voltam már a bőrgyógyászati klinikán, ami az Üllői út és a Körút sarkán van. Van erről egy kis történetem!

Sz. M.: Feltétlenül mondja el.

G. SZ.: Mikor beléptem, regisztrálni kellett, emlékszem, egy kicsit morc volt a középkorú hölgy. Nem tudják, ki vagyok, hivatalosan Galambos György a nevem, a Szilvesztert én vettem föl, mert hát hány Galambos György van! A készülékem nálam volt, hallottam rendesen, azt mondták, hogy a 3-as ajtóhoz üljek le. Persze nem ültem le, mert olyan kevés szék van, hogy a nálam idősebb és nehezebben járók sem tudnak leülni. Megszólalt egy hang, hogy nem jó helyen vagyunk, mert az alagsorban rendel a doktor. Ennyit megértettem, mert mindenki fölállt és csatlakoztam hozzájuk, mint a csordához. Aztán megint bajban voltam, mert vagy tizenkét helyen rendeltek egyszerre, de annyit megjegyeztem, hogy Nórának hívják a hölgyet, aki majd megnéz. Aztán végül is olyan gyorsan kerültem sorra, hogy a fiatal kislányra, akinek közben udvaroltam, már nem sok időm jutott. Csak épp annyi, hogy mondtam neki: az eljegyzést majd megbeszéljük, mire kinyílt az ajtó és egy nála 5-6 évvel idősebb hölgy jött ki. Tudja milyen a rokonszenv? Nem kell hozzá csak egy perc. Szóval, ez a hölgy is egy helyes nő volt, mondtam neki, hogy most éppen udvarolok, mire ő azt felelte, hogy jól teszem. Kérdeztem, hogy mikor kerülök sorra. Rögtön mondta, hogy Galambos úr, önt már keresték. Nem értettem a dolgot, nem kértem protekciót, de egy perc múlva már bent is voltam. Aztána doktor nő megkért, hogy mutassam meg a lábam, mire a nadrágomat kezdtem levetni. Jelezte, hogy nem kell, de erre én: az orvosnál azt veszek le, amit akarok. Megvizsgált, megkaptam a kenőcsöt, és mivel vagyok olyan hiú, hogy van nálam mindig olyan olvasnivaló, amit én írtam vagy nekem írtak, otthagytam neki. Aztán elköszöntem, kezet csókoltam. A kint várakozóktól meg elnézést kértem, hogy önhibámon kívül kerültem sorra. Mosolyogtak. Na, például ez szerencse.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_011

Sz. M.: Bizonyára érte máskor is szerencse, a 20. században szükség volt rá. Mesélne a gyerekkoráról?

G. Sz.: Kifejezetten Hetedik kerületi srác vagyok. Három lakásban laktam eddig; pici koromban a Szövetség utca 45-ben, aztán kicsivel később az István úton és 77. éve lakom a Dembinszky utcában. Mivel szabó volt az egész családom, én kilógok a sorból. Szegények voltunk. Anyám paprikás krumplit főzött hús és kolbász nélkül, de nem éheztem, kivéve persze a háborút. Politikáról nem szívesen beszélek, magyar ember vagyok, és nem kötelezem el magam semmiféle irányban. Gyűlölni nem tudok, kivéve a két vezéregyéniséget: Hitlert és Sztálint vagy Sztálint és Hitlert. A gyerekkoromra egyébként a háború rányomta a bélyegét, de mivel politikai színezete van, a megmenekülésemről csak annyit, hogy egy csoda, hogy itt vagyok. Sokféle kalandban volt részem; két centire süvített el a golyó a fejem mellett, engem a sugallat jó felé hajoltatott, de a társam meghalt a golyótól. Az egész életemet végigkísérte ez a sugallat, amit nem feltétlenül Istennek nevezek, hanem valami hatalomnak, ami felettünk uralkodik. 101%-ra tudom, hogy a sorsunk meg van írva. Ezt pedig a nővéremtől tanultam, és az öregség örömeit is.

Sz. M.: Mindig megdöbbentő tisztelettel, de mégis furfanggal beszél a nőkről – hogy is van ez?

G. Sz.: Azt szoktam mondani, hogy én a nők pártján állok. Sokkal érzékenyebbek, mélyebb a lelkük, mint nekünk, férfiaknak. Nekem igazi szerelmem nem igen volt, valahogy így alakult, bár sok nő volt az életemben. 20 évesen is megbénulhat a férfi, ha el van ragadtatva egy nőtől, de persze ha nem volt annyira ragyogó, elérhetetlen csoda, akkor nem működött az egész ügy, és ez így megy a mai napig. Nincs igazi párom, de azért persze hogy megnézek egy szép nőt – ez az élethez tartozik. És akiből ez hiányzik, az nagyon sokat veszít. Egyébként a bulvárlapok azt írják, hogy 50 éves kor felett kezdődik az igazi szexuális együttlét.

Sz. M.: Sosem akart gyereket?

G. Sz.: Ahogy mondják; a nő mindent megtesz azért, hogy gyereke legyen, és mindent megtesz azért, hogy ne legyen gyereke. Én megvagyok gyermek nélkül, de imádom a gyerekeket és kiélem magamat. Persze nem pedofil módon, hanem például az emeleten lakik néhány ajtóval arrébb egy öttusázó és a fiatal kedves felesége, aki kézilabdázó volt. Néha bekopogok hozzájuk, a gyerekeknek viszek egy kis csokit, olvasnivalót, mesét, de sem karácsonykor, sem szilveszterkor nem zavarom őket. Jóban vagyok a házban mindenkivel, csak a világgal nem, az egyre vacakabbá válik.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_013

Sz. M.: Bizonyára ennek ellenpontozására kezdett el a humorral foglalkozni komolyabban. Hogyan kezdődött ez?

G. Sz.: Kezdjük az első szerelemmel. Ella néni volt az első szerelmem a Dob utcai elemi iskolában. Mikor anyám elkísért az első napon, 6 évesen, sírtam, hogy anya ne hagyj itt! Ella néni nem volt kifejezetten szép, ellenben nagyon dekoltált ruhát viselt és tetszett nekem, hogy mikor leejtettem, majd lehajolt a ceruzáért, kicsit mélyebbre láttam. A csecsemőben is benne van az a bizonyos ösztön. Mérges volt rám, mert rossz tanuló voltam, de rossz sosem. Egyébként gyerekkoromban a házban fiú pajtásaim nem voltak, csak lányok, éppen ezért kénytelen voltam kihagyni a fiatal fiúk gyermekkorára 99%-ában jellemző dolgokat, hogy fociznak, katonásdit játszanak, verekszenek. De nem vagyok félős, mert a lányok babusgattak engem, vigyáztak rám. 1950-ben, a Rákosi-korszak kellős közepén véletlenül kerültem be a főiskolára. Mikor a háború véget ért millió és egy színjátszó csoport volt, és aki fellépett, mókázott, szavalt, az fellépti díjnak kapott egy szelet zsíros kenyeret meg egy pohár sört. Ez volt az első gázsim. Bekerültem egy amatőr színjátszó csoportba.

Sz. M.: Hol léptek föl?

G. Sz.: Például az Április 4-e Gépgyárban. Ez valahol kint volt a francban, Budán, ahol segédmunkás voltam ezzel a vékony termettel, és ahol nyugodtan rakosgattuk a nehéz vasakat, nem hajtott minket senki. A munkáért nem kaptunk persze sok pénzt, de volt üzemi ebéd.

Sz. M.: Szerepeltek esetleg külföldön is?

G. Sz.: Jártam a Szovjetunióban. Brezsnyev alatt voltam ott, persze nekem csak a szépet mutatták, megkínáltak pezsgővel, kaviárral. Igazából belekóstoltam, de a kaviárból elegem lett, inkább egy jó szelet zsíros kenyeret eszem. Mikor Moszkvába utaztam, ez ilyen csereüzlet volt, egy szovjet humorista nő járt nálunk előtte, Krokodilnak hívták az orosz vicclapot, ami kifejezetten kommunista vicclap volt. Mi magyarok nagyhatalom vagyunk a humorban és az nem igaz, hogy a pesti humor csak zsidó humor. Szóval, mikor Moszkvába utaztam, mondták, hogy vigyek magammal amerikai cigarettát. Megpróbáltam rászokni a dohányzásra, de nem tudtam, mert fulladoztam. Ott egy szál cigarettáért minden csodát megkaphatsz. Amint kigördült a Keleti pályaudvarról a vonat, egy helyes orosz kalauznő kérte a jegyeket, mire kivettem a zsebemből egy szál cigarettát. Fölcsillant a szeme, és hordta nekem 2 percenként az orosz teát. Moszkvában egy gyönyörű nő volt a kísérőm, aki kérdezte, hogy mit szeretnék látni. Mondtam, hogy Leningrádot. Éjszaka utaztunk vonattal és ott az a szokás, hogy kétszemélyes hálófülkében nem nézik a nemet, így vadidegen férfi és nő is egy fülkébe kerülhet. Tényleg gyönyörű nő volt, Debrecenben tanult, nagyon jól beszélt magyarul és bizonyos jelekből következtethettem arra, hogy szívesen kerülne közelebb hozzám éjszaka. Sajnos elszólta magát, hogy a férje egy ezredes. Mondtam magamban: „Te barom, csak nem fogsz kikezdeni a vörös hadsereggel!” , így szép nyugodtan elaludtam, ő meg megsértődött.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_012

Sz. M.: Ha jól tudom, anno otthagyta a főiskolát. Miért?

G. Sz.: Mert az egyik tanár undok volt hozzám. Nem volt meg a szimpátia, pedig jóképű srác voltam, de valamiért pikkelt rám, és egy idő után nem mentem már be. Olyan osztálytársaim voltak, mint Gellei Kornél, Csala Zsuzsa, utóbbiról van is egy versikém. A szüleimnek azt hazudtam, mikor nem mentem be a főiskolára, hogy szünnap van, mire kopognak kint a Kallósi Flórián meg a Gellei Kornél, hogy: „Hülye vagy? Várd meg, amíg kiesel a rostán!” De én mondtam nekik, hogy nekem elegem van, többet nem megyek be.

Sz. M.: Mikor és milyen indíttatásra kezdett el írni?

G. Sz.: Nem sokan ismerik már a fiatalok közül azt a nevet, hogy Rónaszéki András. Ő nálam tehetségesebb volt; nagyszerű parodista, aki Honti Hannát jobban utánozta, mint bárki más. Rátonyi Robitól eltanulta a csodálatos táncokat, a humorát és sokkal jobb volt, mint én. Bennem is van színészi talentum, de ő jobb volt. Két fagylaltért léptünk fel szombatonként. Akkor mindenütt volt műsor, minden üzemben, sőt udvari tömb-bálok is voltak. Kint álltak a lakók a folyosón. Vele közösen az alumínium-gyárban, ami Zuglóban volt, már vagy tizenötször adtunk műsort Karinthy Frigyes-, Gádor Béla-, Darvas Szilárd-tréfákat adva elő. Ő volt mindig a jópofa én meg az untermann. Mikor körülbelül tizenhatodszorra hívtak minket az alumínium gyárba, kifogytunk a tréfákból. Igaz, Karinthynak millió tréfája van, de mi csak a legjobbakat akartuk. Azt mondta nekem a Bandi, hogy írjál már valami marhaságot, hogy jövő hétre is megkapjuk a fagylaltra valót. Kérdeztem, hogy hogy képzeli, hát én nem értek az íráshoz, én írásból is megbuktam a magyar órán, de erősködött, hogy írjál, mert nem kapunk egy vasat se. És kitaláltam, hogy Petiből úttörő lesz. Én voltam a hülye tanár, a Rónaszéki Bandi pedig a tanítvány. Mindenhonnan merítettem, ahonnan csak tudtam:

„Fiam, irodalom óra következik, mondjuk mondd el nekem a Szeptember végén-t!” „Igen is Tanár úr! Szeptember 28, 29,30.”

Óriási röhögés volt és ebből rájöttem, hogy micsoda öröm, ha én megnevettetek valakit. Igaz, hogy nem én írtam. Később megpróbáltam betoldani egy-két saját elképzelést, ami nem mindig jött be, de aztán ráéreztem az ízére. Csak egy papírra meg egy tollra vagy egy ceruzára van szükség és az író a semmiből alkot valamit. Ez vonatkozik a legkisebb névre és a legnagyobb zsenire is. Én most is tudnék, ebben a pillanatban írni valamit, ha megzsarolna például.

Sz. M.: Jó sokáig írt a Ludas Matyinak…

G. Sz.: Anno kitaláltam a Szilánkok című rovatot. Évekig ostromoltam az újságot, mert szerettem volna bekerülni a nagyok közé. Én magam 1958. február 5-én jelentem meg először. Addig évekig vettem az újságot, amit 600 ezer példányban lehetett kapni és csak úgy pult alól, ha megvettem a Szovjetunió című lapot is. Én már rég lemondtam a Ludas Matyiról, mivel válaszlevélben azt írták, hogy ez nem az én világom, próbálkozzak valami mással. Nem vettem föl, mert hát a Színművészeti Főiskolára Darvas Iván se kellett, mégis lett belőle egy Darvas Iván. Így én vagyok az utolsó klasszikus humorista, amit nem én találtam ki, mert akkor nem én mondanám, hanem egy irodalomtörténész.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kics_017

Sz. M.: Miért változtatta meg a nevét Szilveszterre?

G. Sz.: Pécsett volt egy színész, akit szintén Galambos Györgynek hívtak, és aki maga is írogatott vidám dolgokat. Az általam írt dolgok után ő vette fel a nagyobb jogdíjat, én meg a szerényebb honoráriumot az ő gyengébb írásai után. Így kitaláltam, hogy nevet kell változtatni, úgyhogy az egyik hajnalon végigvettem a neveket és azért maradtam a Szilveszternél, hiszen abban benne van a bolondozás, a vidámság. Így ma már a nyugdíjamat is Galambos Szilveszter György névre kapom. Az első pár írásom még Györgyként jelent meg, de a többi már Szilveszterként. És ráadásul az első Szilveszter névvel megjelent versemet nem is tudtam, hogy megjelentették, egyik ismerősöm mondta egyszer csak, hogy olvastalak. Akkoriban írtam munkás színjátszóknak fillérekért vidám anekdotákat versbe öntve. Szóval kiderült, hogy hiába utasítottak vissza, valakinek megtetszett a régen beadott két anyagom. Aztán behívatott a főszerkesztő. Mindegyiket kiszolgáltam, csak a Gábor Andort nem ismerhettem, aki alapította a Ludas Matyit. 40 évig voltam ott és a rádió-kabaréban is 30 évig dolgoztam, mert nem voltam igazán jó a színpadon, elhadartam a dolgokat, mikor már tudtam előre a poént. Írtam én egyébként Alfonzónak és Zentai Annának egyaránt.

Sz. M.: Ki a kedvenc humoristája?

G. Sz.: Természetesen Karinthy Frigyes! Aki azt mondja, hogy ugyanolyan tehetséges, mint ő, én azzal nem állok szóba. Az izzadt szagú, verejtéktől csöpögő humor szörnyű. Íróként tudom, hogy csak tehetséges voltam. Mindig én kaptam a leggyengébb nevetést, Ősz Feri, Mikes Gyuri, Somogyi Pali álltak a rádió-kabaréban a 6-os stúdióban közönség előtt. Föltettek bármilyen kérdést, például mi a véleményetek a szerelemről, és akkor mindenki rögtönzött egy mondatot. Én mondtam általában a legjobbat, már bocsánat, de én kaptam a legkisebb nevetést, mert elhadartam, holott a Bessenyei Ferenc tanított akkor a főiskolán. Azért tudok ma is így fogatlanul egészen érthetően beszélni, artikulálni. Neki rengeteget köszönhetek!

Sz. M.: Mitől lesz valaki jó humorista? Hogy születtek a legjobb írásai?

G. Sz.: Az nagyon fontos, hogy mindennek a fordítottját kell venni, a kifordítás szerintem a humor egyik alapeszköze. Nem feltétlenül vidám pillanataimban írtam a legviccesebb dolgaimat, az írók egyébként is hajlamosak rá, hogy borúsabb perceikben írják a legjobbakat, legyen az vicces vagy nagyon is komoly. De persze a humor is komoly dolog, félre ne értsen! És hát a csattanó. Fontos a jó felvezetés, ezért jó az, ha valaki nyugodtan, higgadtan tud beszélni viszonylag sokáig, mert akkor sokkal nagyobbat szól a végén a poén. Adottság, tehetség, szerencse és kedv kérdése is egyben.

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_015

Sz. M.: Hogyan látja ma a humor helyzetét itthon?

G. Sz.: Van utánpótlás, például a fiatal kollégák, akik Amerikából vették át ezt a Stand up-nyelvet, amiben az illető rögtönöz és addig dumál, addig mesél, míg el nem kezd nevetni a közönség. A nevetéstől új ihletet kap, de ehhez is tehetség, adottság kell. Az én humorom, a klasszikus humor lassan kimegy a divatból. De a divat ismétlődik. Mint a női divat. Női divatlapokat is szoktam nézegetni, mert engem minden érdekel a szerelemtől a lúdtalpbetétig – ahogy mondta egyszer egy szerzői estemen a Kabosi Miklós. A tehetséget egyébként lehet fejleszteni, lehet tanulni a kudarcokból. Én kocsmában kezdtem a konferálást, ahol majdnem szétverték a pofámat az iszogatók, hogy mi a francot akarsz te itt, örülj, hogy elmenekülhetsz. El is menekültem, de megint visszamentem egy hét múlva, hogy fűtsenek azért be. És rájöttem, hogy pasztell színekkel kocsmában nem lehet dolgozni, úgyhogy jöttek az emberi élethez tartozó részek, ami a magam különleges hangszerelésében hangzott el. Van moll hangnem és van dúr hangnem. A durvának tetsző humor nem az én világom, a pikáns humor viszont rendkívül jól áll. Maga Karinthy, Keller Dezső, Darvas Szilárd és mindnyájan jól tudjuk, hogy lehet viccelni az erotikával, és a szexualitással, de ordenárénak semmiképpen sem szabad lenni. Például rengeteget tanultam egy esetből: este 10-kor kezdődött a program, és nekem megvolt a jól bevált kezdésem, amit magam találtam ki, de csúnyán leégtem, 20 percig kellett szerepelni, mert akkor jött a váltás és addig senki még csak el sem mosolyodott. Úgy éreztem, hogy éveket vett el az életemből az a 20 perc. Aztán a szünetben azt mondta nekem egy fiatalember, hogy idefigyelj te tehetségtelen barom, mit akarsz te tulajdonképpen? Nem szóltam semmit, tűzpiros lettem a szégyentől, nem vettem föl a gázsimat sem, tudtam, hogy éjfélkor indul a vonat, nem szálltam meg a kollégákkal, hanem hazamentem. Ebből a kudarcból rengeteget tanultam. Hogy a fiatalok előtt hogyan és miképpen kell szerepelni. Szóval kudarc nélkül lehetetlenség eredményt elérni, és ez vonatkozik minden művészeti ágra, a képzőművészettől a zenéig. Visszatérve a mai humorra, Woody Allen találta ki, hogy kiáll a közönség elé és ontja magából a röhögtető dolgokat. Nem tudom, pontosan hogy csinálta, de azt tudom róla, hogy oda van a zenéért, a mai napi klarinétozik.

Sz. M.: Szilveszter bácsi pedig szájharmonikázik, ugye?

G. Sz.: Igen, tudok egy kevéskét. Emlékszem, Járóka Sándor kísért engem egy régi rádiókabaré felvételen, ahol magyar nótát játszottam. Rátonyi Robi, akinek sokat köszönhetek, tanította nekem, vezette a műsort. Szilveszter volt, bekonferáltak, hogy most következik Galambos Szilveszter. Én bejöttem egy hatalmas, régi bőrből készült bőgőtokkal és abban volt a szájharmonika. Volt benne kontraszt, az biztos. Ahogy mondtam, szegények voltunk, de egyszer, Karácsony táján kaptam egy kis aprópénzt az apámtól és kijöttem a terézvárosi búcsúba, és soha nem felejtem el, 24 fillérért vettem egy szájharmonikát. Elkezdtem fújogatni, mert ennek igazából nincs iskolája, ha fújod és ha szívod is, más hangot ad ki. A Szeretnék szántani című dalt tanultam meg először. De elmondtam már a kedvenc pajzán viccemet?

Sz. M.: Nem, még nem, de remélem, most elmondja!

G. Sz.: Két kisfiú beszélget:

– Pisti ,Te hány éves vagy?”

– 9.

– Én is. Iszol?

– Nem.

– Bagózol?

– Nem.

– Nőd van-e?

– Nincs.

– Nem is vagy te még 9 éves…

Szilveszter_ba_szerkesztett_kicsi_008

Galambos Szilveszter író, humorista. 1927-ben született Budapesten, a II. világháború alatt elhurcolták, munkatáborba került. 1950-ben iratkozott be a Színházművészeti Főiskolára. Évfolyamtársai voltak többek között Domján Edit, Kaló Flórián, Gelley Kornél. A főiskola elhagyása után évekig járta az országot, több száz helyen léptek titokban, istállókban, csűrökben, mivel Rákosiék rendőrsége üldözte és bezárta azokat, akik engedély nélkül játszottak. Az 1956-os forradalom került a Ludas Matyihoz, ahol negyven évig dolgozott. Szilánkok című rovatában körülbelül harmincezer aforizmát és pármondatos szösszenetet írt. Harminc éven keresztül kerültek adásba jelenetei a rádiókabaréban; a Marton Frigyes, Kaposy Miklós és Szilágyi György által alapított Rádió Kabarészínháznak oszlopos tagjaként. Állandó szerzője volt a Vidám Színpadnak, a Kamara Varietének, és az Irodalmi Színpadnak.

/fotók: Szöllősi Mátyás/

A híd izgalma áradás közben

_MG_3726-2Rendhagyó módon indult Korpa Tamás első verskötetének bemutatója a budapesti Lumen Kávézóban június ötödikén. A könyvdebüt helyéül szolgáló tér egyik falára a Rammstein együttes Seemann című számának 1998-as, berlini koncertfelvételét vetítették ki. A zsúfolásig megtelt kávézó rizomatikusan elrendezett székei és asztalai köré váratlanul, készületlenül hullt az erős, érzéki zene, s egy pillanat alatt talányos közösséget, izgalmas bevonódást engedett, sőt kényszerített ki a jelenlévők között.

Ennek a bevonódásnak a csúcspontja talán az a pillanat volt, amikor a teremfalra vetített koncertközönségre vetette magát Christian „Flake” Lorenz, az együttes billentyűse, egy gumicsónakkal, amit a zene-átjárta közönség egymásnak, egymáson keresztül adott tovább. Több tízezernyi ember hullámzott a Seemann (mint zeneszám, és konkrétan, mint Lorenz, a tengerész) alatt. Korpa Tamás a kliphez fűzött kommentárjában Lorenz performatív gesztusát méltatta, ahogyan egy pillanat alatt megváltoztatta az embereket, érzelmeket, egy itt-és-most (meg)történő folyamat tevékeny részeseivé avatva őket. Korpa Tamás vallomásából az derült ki, hogy nagyon fontosnak tartja a lírában is, a fenti példához hasonló, hullámzásszerűen, egymást megtörő-felerősítő kísérleteket, szövegműködéseket. Valahogy mintha Mészáros Márton irodalomtörténész, valamint a kötet szerkesztői, Borbáth Péter és Szőllőssy Balázs is ezt a fura, különféle hagyományok, költészetnyelvek, beszédhelyzetek közti közlekedést érezték volna az Egy híd térfogatáról jellegadó gesztusának. A kötet körülírására metaforák és megközelítések sokasága hangzott el az esten. Szóba került a városszerűség, tér és nyelv összefüggései, a szöveg hangzósságának és írottságának kérdései, sőt maga az árvíz is. Az árvíz, mely néhány száz méterre, a Dunából kilépve a fővárost veszélyeztette, borzolva a kedélyeket. Mészáros Márton a szerző egyik kedvenc városa, Passau kapcsán kérdezett rá arra, hogy vajon a kötetet strukturáló „hídszerűség” elbírja, elbírhatja-e a nyelv áradását. Korpa Tamás – ennél a hasonlatnál maradva – arról beszélt, hogy számára nem a steril műemlékvárosok jelentik az izgalmat, hanem a törések, a gát félelme áradáskor, azok a dolgok, amiket a híd összeköt, de még inkább az összekötés milyensége. Passauban (amit a bemutató perceiben teljesen elöntött a Duna) azok a tapasztalatok érdeklik, ahol nem lepleződnek az áradás nyomai: az egymást felülíró vízállásokat jelző vízcsíkok a homlokzatokon stb. A „háromfolyó” (Duna, Inn, Ilz) városát olyannak írná le, mint egy női hajfonatot, amin látszódnak a hajszín különféle tónusai. Passau esetében a folyók vízszín-különbségei pedig nagyon is érezhetők: az Inn a gleccserek vizét hozza, ezért más árnyalatú, mint a középhegységben eredő Duna, vagy a vad, kanyonos, indigókék Ilz. Szőllőssy Balázs és Borbáth Péter egyaránt konkrétság és fikció sajátos kevercseként jellemezte az Egy híd-at. Borbáth szerint „bebódít a szöveg ezekkel a képi rendszerekkel, és közben néha azon kapom magam, hogy már teljesen másról beszél, mint amit próbálok én magamnak felfejteni a képi síkon. Hogy azért hülyére tud venni ilyen módon.”

 _MG_3659

A könyvbemutatót Kurtág György egyik kompozíciója (Signs, Games and Messages részlete) zárta, Korpa Tamás szerint azért, mert „megváltoztatja a légzést, ha odafigyelünk”. Miközben a Kurtág-darab szólt és a szerző dedikált, egy-egy véletlenszerűen kiválasztott térképszeletet ragasztott a szignózott könyvekbe. Ez a gesztus talán arra is utalhat, hogy akárhonnan is indulunk, hidakra lesz szükségünk, az átkeléshez.

 _MG_3729(Szöllősi Mátyás képei)