Szabad? (Szöllősi Mátyás legújabb verseskötetéről)

Szöllősi Mátyás új verseit, a Szabad című kötet költeményeit olvasgatva felmerülhet bennünk, miért nem önéletrajzot ír, aki a saját életéről akar mesélni? Hiszen ebben a gondosan szerkesztett kötetben minden „adva van” egy Wilhelm Meister-szerű elbeszéléshez: családi, gyerekkori traumák, betegség, szerelmek, utazások, nagy szellemi élmények. És hozzá még egy cselekménybonyolításhoz értő, sikeres, többkötetes prózaíró, Szöllősi Mátyás, a szerző.
Ám az epikusság ebben a remek verseskötetben inkább csak illúzió. A Szabadban sorjázó létállapotoknak, traumáknak nincs semmilyen tanulsága, nem következik egyik a másikból, ráadásul nem halványodnak el, nem értékelődnek át a visszaemlékezés folyamán – tehát lehetetlen lenne ezeket egy hagyományos fejlődési regény ívébe beilleszteni. Ráadásul a kötetben a fókusz szinte soha nem változik: a szerző sokszor régen megtörtént eseményekről beszél, de ezeket szinte soha nem a jelen, vagyis az elbeszélés pillanata, az eltelt idő felől értelmezi. A múltbéli és jelenbeli tapasztalat szinte soha nem szembesül. Minden pillanat egyszeri, és később ugyan vissza lehet beléjük zuhanni (ez lenne az emlékezés), de eltávolítani magunktól vagy bármiképp átkeretezni képtelenség. A megtörtént dolgok nem változnak és nem gyógyulnak. Semmit nem lehet megmagyarázni, begyógyítani vagy megbocsátani. “Elindulsz úgy, hogy itt maradni minden.” Ezt a fajta tapasztalást – én úgy érzem – csak versekben lehet elbeszélni. Ennek, az önéletírás lehetetlenségét szemléltető és mégis annyiféle élményt, emberi léthelyzetet felsorakoztató kötetnek – az utolsó ciklus tárgyiasabb szerepverseiig – mégis az „én” áll a középpontjában.
De mi biztosítja, egyáltalán biztosítja-e valami a lírai én (ön)azonosságát? Miért hisszük azt, hogy az utolsó ciklusig ugyanaz a hang szól hozzánk? Ezt a hitet a mindvégig meglepően egységes költői hang, a roppant kiegyensúlyozott versritmus, az áthajlásokat, rímeket szinte mindig ugyanúgy kombináló versnyelv is implikálja. Ám a versben megszólaló én-t más okokból is (ön)azonosnak érezhetjük. A testhez való viszony szinte minden léthelyzetben – legyen szó szerelemről vagy betegségről – nagyon hasonló. De van ennél egy lényegesebb és egyedibb: az önmegszólítás saját magunkat is tárgyiasító, radikális egzisztenciális számvetésre (folytonos önmarcangolásra) késztető gesztusa.

A túlélés még érthető szabálya,
felejtsd el végre minden kóros átkod.
Ne küzdj tovább az elmúlt éjszakákkal.
falat se bonts, azzal temetve árkot.
Horgonyt ne tartson elhasznált magány.
Káros teremtmények ne kössenek.
Vaskos kötél siklik álmod nyakán.
Kínoznak nappali vesztőhelyek,
elhallgatások, hajszák, panaszok,
béna visítás a megszokás peremén,
pedig folyót felhabzó esemény
lehetne csak a csönd mögötti zúgás,
kétségtelenül, fény ragyog, nem is más,
a félálomból menekülő szavakon.

(Vesztőhely)

Az időben élő, önmagához hű, saját sorsot akaró, minden veszteséget számon tartó ember napjában többször is meghal. Az igazi szabadság, vagyis a túlélés a saját sorsról lemondás lenne – ami talán nem más, mint a halál fenséges mozdulatlansága. Ördögi paradoxon, mondhatnánk. Mindig minden helyzetben vesztésre állunk, a cím talán nemcsak a kivégzésre utal, hanem erre a csapdahelyzetre is.
Nem nehéz észrevenni a Szöllősi-lírában (de a Szöllősi-prózában, különösen a Váltóáramban) a kései József Attila-versek egzisztencialista kérdéseinek ihletett továbbgondolását. (És talán az ilyen kérdések iránti szenvedélyes nyitottság különbözteti meg Szöllősit leginkább a kortársaitól.)
A legutolsó, a kötet egészétől némileg különböző Szégyenlős álmok c. versciklust már elég nehéz értelmezni. Pedig a versnyelv meglehetősen hasonlít a korábbi ciklusokhoz, és talán itt találjuk Szöllősi legtöbb emlékezetes, nagy versét. (Nekem a Cirenei Simon, a Getsemané és a Sziszüphosz a személyes kedvencem.) Ez a ciklus egyfajta „kivezetés a labirintusból” – a személyes megkötöttségekből és sorsból, hiszen itt nagy művészekkel, mitikus hősökkel vagy az evangélium szereplőivel találkozunk. De ahogy a versnyelv, úgy a narratív technika sem változik.  Ezek a hősök pont úgy a saját pillanataikba, drámai helyzeteikbe vannak zárva, mint a korábbi ciklusokban felépített „én”. Bár megjelenik a megváltó, de a legutolsó vers a mindig ugyanazt a sziklát görgető Sziszüphoszé. Így volnánk szabadok? Talán.

Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb verseskötetét tartja kézben az olvasó.

Szöllősi Mátyás: Szabad (Helikon. Budapest. 2022.)

Bélyegkép forrása: https://mucciaccia.com/en/giorgio-de-chirico-exhibition/

Vélemény, hozzászólás?