Téma nélkül.                           Szutoku visszavonult császár őfelsége

 

Szendergésünkből
nádak[1] közt fújó széltől
bár felriadunk,
hosszú álomutunkon
sohasem ébredünk fel.[2]

 

Kunaikjó

 

Bambuszlombok közt
elcsendesedik a szél
alkonyat táján:
mély megindultságom, biz’,
nem is az ősz miatt van![3]

 

Izumi Sikibu

Alkonyat táján
úszó bús fellegekre
ha csak ránézek,
rögtön elfog az érzés:
ne merengjél feléjük.[4]

(Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1804–1806.)

Fittler Áron fordításai

Szutoku visszavonult császár (Szutoku in, 崇徳院)

1119–1164 (uralk. 1123–1141)

A lemondásuk után is kormányzó császárok időszakának, azaz a visszavonult császárok korának (inszeiki, 院政期) egyik jelentős alakja. A vakaköltészetben is jeleskedett, illetve nagy gondot fordított a japán nyelvű költészet fejlődésének elősegítésére. A feljegyzések szerint tizenkét éves kora óta szervezett költői összejöveteleket, illetve komponált vakákat. Az ő parancsára született meg 1150-ben a Száz-száz vers a Kjúan-korszakból (Kjúan hjakusu, 久安百首) című százverses ciklus a kor jelentős költőinek száz-száz vakájából, illetve ő adta ki a rendeletet a hatodik császári vakaantológia, a Szóvirágok gyűjteménye (Sika vakasú, 詞花和歌集) összeállításáról. Ezen irodalmi közösségszervezői tevékenységek jelzik, mennyire fogékony volt korának a költészet megújítására irányuló törekvései iránt. Igen sok vakája maradt ránk, közülük több mint hetven költemény császári vakaantológiákba is bekerült a Szóvirágok gyűjteményétől kezdve. Ő volt az egyik főszereplője a japán történelem egyik jelentős trónviszályának, a Hógen-háborúnak (Hógen no ran, 保元の乱), amelyet azért robbantott ki, mert fia helyett öccse került trónra. Szutoku és az őt támogató arisztokraták alulmaradtak a küzdelemben, amelyet követően Szutokut a Japán negyedik legnagyobb szigetén, Sikokun (四国) lévő Szanuki (讃岐) tartományba száműzték, ott is halt meg.

Kunaikjó (宮内卿)

1185 körül–1204 körül

Korának jelentős költőnője. Nagyjából tizenhat éves volt, amikor 1200-ban az irodalmi élet akkori vezetője, Gotoba visszavonult császár (Gotoba in, 後鳥羽院) felkérésére részt vett egy száz-száz vakás ciklus komponálásában (minden résztvevő költő száz verset költött), melynek köszönhatően a visszavonult császár felfigyelt tehetségére. A korabeli vakaköltészet újszerű kifejezésmódjának megfelelően több olyan verset költött, amely korábbi költemények kifejezéseire épít, tájköltészetének egyik fő jellemzője pedig a képszerűség. Az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-től (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) kezdve 43 versét választották be császári vakaantológiákba.

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó, [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi (彰子) császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vaka-költészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, amelyekből több mint kétszáz császári antológiákba is bekerült.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A Miscanthus sacchariflorus (japánul ogi, 荻) nevű fűféle, melyet a X–XIII. századi Japánban gyakran dísznövényként ültettek kertekbe vagy kerítések közelébe.

[2] A buddhista eszmerendszer szerint az élet és a halál, azaz az evilági lét olyan, mint az álom, amelyből a megvilágosodás jelenti a felébredést. A versben szereplő „álomút” tehát az evilági létet jelenti, azzal pedig, hogy ebből „sohasem ébredünk fel”, a megvilágosodás elérésének rendkívül nehéz voltát hangsúlyozza a költő.

[3] A XI. század eleji Kimaradt dalok gyűjteményében szereplő, ismeretlen költő által komponált vakát idézi.

                        Tavasszal csupán
cseresznyefavirágok
nyílnak egyhangún.
Mély megindultságot, biz’,
ősszel érzek igazán!

(Vegyes témájú dalok második kötete, 511.)

[4] A Régi és új dalok gyűjteményében szereplő, ismeretlen költő által komponált verset idézi.

Alkonyat táján
fellegek legszéléig
ér a bánatom,
hisz szeretek valakit:
csak lebegek bú egén.

(Szerelmes dalok első kötete, 484.)