Rendhagyó módon indult Korpa Tamás első verskötetének bemutatója a budapesti Lumen Kávézóban június ötödikén. A könyvdebüt helyéül szolgáló tér egyik falára a Rammstein együttes Seemann című számának 1998-as, berlini koncertfelvételét vetítették ki. A zsúfolásig megtelt kávézó rizomatikusan elrendezett székei és asztalai köré váratlanul, készületlenül hullt az erős, érzéki zene, s egy pillanat alatt talányos közösséget, izgalmas bevonódást engedett, sőt kényszerített ki a jelenlévők között.
Ennek a bevonódásnak a csúcspontja talán az a pillanat volt, amikor a teremfalra vetített koncertközönségre vetette magát Christian „Flake” Lorenz, az együttes billentyűse, egy gumicsónakkal, amit a zene-átjárta közönség egymásnak, egymáson keresztül adott tovább. Több tízezernyi ember hullámzott a Seemann (mint zeneszám, és konkrétan, mint Lorenz, a tengerész) alatt. Korpa Tamás a kliphez fűzött kommentárjában Lorenz performatív gesztusát méltatta, ahogyan egy pillanat alatt megváltoztatta az embereket, érzelmeket, egy itt-és-most (meg)történő folyamat tevékeny részeseivé avatva őket. Korpa Tamás vallomásából az derült ki, hogy nagyon fontosnak tartja a lírában is, a fenti példához hasonló, hullámzásszerűen, egymást megtörő-felerősítő kísérleteket, szövegműködéseket. Valahogy mintha Mészáros Márton irodalomtörténész, valamint a kötet szerkesztői, Borbáth Péter és Szőllőssy Balázs is ezt a fura, különféle hagyományok, költészetnyelvek, beszédhelyzetek közti közlekedést érezték volna az Egy híd térfogatáról jellegadó gesztusának. A kötet körülírására metaforák és megközelítések sokasága hangzott el az esten. Szóba került a városszerűség, tér és nyelv összefüggései, a szöveg hangzósságának és írottságának kérdései, sőt maga az árvíz is. Az árvíz, mely néhány száz méterre, a Dunából kilépve a fővárost veszélyeztette, borzolva a kedélyeket. Mészáros Márton a szerző egyik kedvenc városa, Passau kapcsán kérdezett rá arra, hogy vajon a kötetet strukturáló „hídszerűség” elbírja, elbírhatja-e a nyelv áradását. Korpa Tamás – ennél a hasonlatnál maradva – arról beszélt, hogy számára nem a steril műemlékvárosok jelentik az izgalmat, hanem a törések, a gát félelme áradáskor, azok a dolgok, amiket a híd összeköt, de még inkább az összekötés milyensége. Passauban (amit a bemutató perceiben teljesen elöntött a Duna) azok a tapasztalatok érdeklik, ahol nem lepleződnek az áradás nyomai: az egymást felülíró vízállásokat jelző vízcsíkok a homlokzatokon stb. A „háromfolyó” (Duna, Inn, Ilz) városát olyannak írná le, mint egy női hajfonatot, amin látszódnak a hajszín különféle tónusai. Passau esetében a folyók vízszín-különbségei pedig nagyon is érezhetők: az Inn a gleccserek vizét hozza, ezért más árnyalatú, mint a középhegységben eredő Duna, vagy a vad, kanyonos, indigókék Ilz. Szőllőssy Balázs és Borbáth Péter egyaránt konkrétság és fikció sajátos kevercseként jellemezte az Egy híd-at. Borbáth szerint „bebódít a szöveg ezekkel a képi rendszerekkel, és közben néha azon kapom magam, hogy már teljesen másról beszél, mint amit próbálok én magamnak felfejteni a képi síkon. Hogy azért hülyére tud venni ilyen módon.”
A könyvbemutatót Kurtág György egyik kompozíciója (Signs, Games and Messages részlete) zárta, Korpa Tamás szerint azért, mert „megváltoztatja a légzést, ha odafigyelünk”. Miközben a Kurtág-darab szólt és a szerző dedikált, egy-egy véletlenszerűen kiválasztott térképszeletet ragasztott a szignózott könyvekbe. Ez a gesztus talán arra is utalhat, hogy akárhonnan is indulunk, hidakra lesz szükségünk, az átkeléshez.
(Szöllősi Mátyás képei)