lovak – Sámán-hegy – Bajszos kurgán

Nem könnyű befejezni, de muszáj lesz. Kezdettől fogva úgy terveztem, hogy nem nyújtom el a dolgot, igyekszem rövidre fogni a beszámolót, ez persze nem sikerült. De annyi minden történt velünk ez alatt a 28 nap alatt, hogy lehet, nem is lett volna megvalósítható most. Talán hagynom kellett volna jobban leülepedni az élményeket, és biztos is vagyok abban, hogy három hónappal, vagy fél évvel később egészen máshogy állnék a dologhoz, de hátha lesz még alkalom – más formában persze – , hogy írjak még az útról hosszabban.

Augusztus 13-án elindultunk Dél felé, átszelve Baskíria nagy részét, hogy a Kazah határhoz érjünk le, Arkaimba, ahol egy Szintasta-lelőhely található, melyet az orosz kollégák mindenáron meg akartak mutatni a magyar régészeknek. Útközben még gyönyörködtünk a baskír tájban és a Tyemjaszovo-i múzeumnál igazi helyi vendéglátásban volt részünk: népviseletbe öltözött asszonyok és nők köszöntöttek minket, s míg a többiek a múzeumban végignézték a baskír történelem különböző szakaszait bemutató kiállítást, addig én igyekeztem a mostani állapotokról készíteni néhány felvételt.

Sanyi mindenáron szeretett volna az általa készített filmbe a helyi lovak vonulásáról egy drónos felvételt, és a délután folyamán ezt is sikerült elkészíteni.

Arkaim egy furcsa hely. A sztyeppe közepén ott áll egy fehér, hatalmas épület, mely egy tökéletesen felszerelt múzeum, s ha belép az ember, azt gondolná, hogy Ufában van – vagy legalábbis egy helyi város valamelyikében –, és nem a semmi közepén. Két „hegy” is található itt, a Bölcsesség hegye és Sámán-hegy, s a kettő között egy afféle orosz Ozora-fesztivál nyomaira bukkantunk, nem egy régészeti lelőhelyre. Rengetegen jönnek ide évről évre, hogy – Wells Tower novellista szavaival élve – kozmikus élményeket éljenek át, amiben egyébként (én legalábbis úgy éreztem) mégiscsak van valami.

Pontosan persze nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, mikor felsétáltam a Sámán-hegyre (ami inkább egy dombocska), valószínűleg egyszerűen arról van szó, hogy Arkaim egy jó, békés hely, ahol a naplemente gyönyörű és lehetőség van arra, hogy az ember kikapcsoljon és abban higgyen, amiben szeretne, ami jólesik neki.

A szállásunk egy igazi kozák házban volt, ami mintha egy skanzen része lenne, de szintén egyedülálló épület a pusztán, tehát önállóan kevés ahhoz, hogy átfogó élményt nyújtson arról, hogyan is éltek a kozákok egykor. Csak néhányunknak volt lehetősége a ház belsejében aludni, tehát újra elő kellett kapni a sátrakat, amiket még az Ujelgi-tó mellett csomagoltunk el. Az első este az élmények felelevenítésével, némi koccintással, a Sanyi által addig készített felvételek megtekintésével, és Szergej Botalov érzelmes beszámolójával telt az orosz nép helyzetéről és fogyatkozásáról.

Arkaim – nagyon úgy tűnt – összegyűjti a legkülönfélébb arcokat; komoly olvasztótégely az amúgy is ezerarcú Oroszországban. A Kazah határ közelsége és a fesztiváljelleg csak még jobban ráerősít, hogy egészen különböző kultúrájú és életszemléletű emberekkel találkozhassunk ezen a helyen. Lichtenstein Lacival például egy kazah család kis bodegájába jártunk reggelente teázni, de az út mentén egy olyan fickó is árusított tejes teát, akit mintha az egyik Kusturica-filmből teleportáltak volna ide. A Szintasta-lelőhely megtekintését koordináló vezetőnk pedig Tarkovszkij Sztalkerjának pontos mása volt.

Elvitt minket a lelőhelyre is, ahol egyszerre látható a feltárt település egy része, és annak rekonstruált mása is, mely jól bemutatja, hogyan éltek a Szintasta-kultúra lakosai a Kr. e. 15-12. század környékén.

A második napon még kurgánrekonstrukciókat is megtekintettünk, illetve egy olyan „Bajszos” kurgán maradványát, mely egy egészen különleges temetkezési hely a térségben.

Szergej Botalov a sztyeppe közepén tartott előadásában összefoglalta az elméletét, hogy a magyarok elődei miként is kapcsolódhatnak ezekhez a helyekhez, illetve a Baskíriában és a korábbi helyszíneken feltárt leletek miért is fontosak a kutatás szempontjából. A harminc évnyi csöndet követően újrainduló magyar kutatás egyik alappillére egyébként Szergej Botalovhoz kapcsolódik. Ugyanis hozzá kerültek azok a lószerszámveretek, melyek egy szintén cseljabinszki, Sztokolosz nevű régész hagyatékából bukkantak fel, s amiknek mintázata, a palmettás növényi díszítés egyértelmű rokonságot mutat a honfoglalás kori, Kárpát-medencében megtalált leletanyaggal. Ahogy álldogáltunk a pusztán és átfutott az agyamon az a néhány helyszín, ahol megfordultunk az ezt megelőző három hétben, és belegondoltam abba, hogy milyen hatalmas területről van szó, érteni kezdtem, milyen hihetetlenül nehéz dolga van az őstörténet-kutatóknak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon hasznos volna óvatosan fogalmazni bizonyos kérdésekben, s hogy a mostanában oly divatos a vélemény-újságírás,  mely elsősorban a lájkszámra és a kattintásszámra blazírozik, milyen romboló tud lenni.

Defekt – dorbézolás – útban hazafelé

Arkaimot elhagyva még egy másik Szintasta-lelőhelyet is meglátogatott a csapat, majd Sanyival átestünk az első defektünkön. A jobb hátsó gumi darabokra szakadt, ám mindösszesen két kilométert kellett mennünk a következő településig, ahol azonnal orvosolni tudták a problémát – tehát megint óriási szerencsénk volt. Itt egy érdekes, bár Oroszországban talán nem ismeretlen szituációba „botlottunk”; a szerelőműhely ajtaja előtt feküdt egy fickó (ez nagyjából délelőtt tíz óra körül lehetett), aki az éjszakai vagy reggeli dorbézolást pihente ki éppen az egyre erősödő napfényben.

Délután odaértünk az utolsó sztyeppei táborhelyre, ahol 50-60 km/órás szél kísért minket, s az egyre inkább halmozódó fáradtság kellő lökés adott ahhoz, hogy úgy döntsünk Sanyival; egy fél nappal korábban indulunk el, vagyis már vasárnap este, ezzel is nyerve egy kis időt. Augusztus 15-én visszamentünk Cseljabinszkba, hogy ott várjuk be a csapatot, akik az utolsó lelőhelyen tiszteletbeli régésszé avatták Konyári Danit, akinek a legkülönfélébb, izzasztó próbákon kellett átesnie. Vasárnap délelőtt bevásároltunk a hosszú autóút előtt, a cseljabinszki múzeumnál aztán bevártuk a többieket, majd végigjártuk itt is a helyi kiállítást, mely szintén átível gyakorlatilag az egész helyi történelmen az őskortòl napjainkig.

Vasárnap este elbúcsúztunk a csapattól – akik innen Szentpétervárra repültek, hogy benézzenek az Operába és az Ermitázsba! –, és elindultunk Sanyival Budapest felé. Az első megállóhelyen, Ufa környékén, a már sötét, esős hegyvidéki tájon szinte elérhetetlennek tűnt Magyarország, és egyszerre éreztem azt, hogy mindennél jobban vágyom rá, hogy ismerős arcokat, házakat, kocsmákat lássak, s hogy ugyanakkor hiányozni fog az oroszországi csönd. És itt nemcsak arról van szó, hogy egy olyan helyen jártam, ahol korábban még sosem, s hogy olyan nyelven beszélnek, amit nem értek, s hogy teljesen mások a távolságok, a méretek, mint itthon, hanem arról, hogy egy olyan témába, olyan munkába csöppentem bele, ahol muszáj volt hallgatnom.

Három napig tartott az út hazafelé. A fehérorosz-lengyel határ rizikós helyzetét – amikor miattunk állt a sor háromnegyed órán át egy hiányzó autó-regisztrációs papír miatt –, és a második defektet leszámítva, viszonylag simán lenyomtuk a több mint négyezer kilométert. Az időzónák váltakozása, az eltelt hónap feszített tempója, és számtalan más ok miatt az egész hazaút mintha egy sűrű ködön való áthatolás lett volna, amiből néhány rövid vásárláson, az almát árusító idős nénin, az előttünk hosszan futó, szürke aszfalton és a változó tájon kívül nem sok mindent tudok felidézni.

Esős időben értünk az Ugocsa utcához, 19-én, éjfél körül, s mivel Sanyinak még Keszthelyig el kellett mennie, nem tudtunk leülni, hogy egy jó kávé mellett, kifújva magunkat, elkezdjünk beszélni erről a bő 11 ezer kilométerről.

Mindenféle pátosz nélkül írhatom – ebben, úgy gondolom, minden résztvevő egyetért majd velem –, hogy két hónapja ül rajtunk már valami, egy nyomás, fáradtság, egy hiány, ami folyamatosan alakul át vágyódássá és örömmé, merthogy végigjártuk ezt az utat, és nem is eredménytelenül.

rendőri szervek – plov – emberarcú sziklák

Elindultunk tehát Sanyival Cseljabinszkba: egy egész éjszakás út az atomkatasztrófáról híres város felé. Éjfél után valamivel – már mögöttünk volt vagy kétszáz kilométer – megláttunk egy szimpatikusnak tűnő benzinkutat (persze a másik oldalon), amihez kajálda is tartozott. Pár száz méter megtétele után megfordultunk, hogy visszamenjünk nyújtózni egyet, amikor is rendőri ellenőrzés következett. Cseljabinszk, Cseljabinszk, ezt ismételgettük; a rendőr persze kerekedő szemmel nézett, majd mutatta, hogy az a város bizony a másik irányban van – láthatóan nem nagyon értette, mit keresünk az útnak ezen az oldalán. Szerencsére a papírjaink rendben voltak, úgyhogy a csomagtartó ellenőrzése után utunkra engedett minket egy félmosollyal, s talán azzal a gondolattal a fejében, hogy „Szerencsétlenek, vajon mióta mehetnek a rossz irányba…”

Megtankoltunk a benzinkúton, ettünk és pihentünk is kicsit, majd én folytattam a vezetést. Kihajtottunk a benzinkútról: záróvonal. A gps mutatta, hogy nagyjából 10 kilométert vissza kéne menni egy körforgalomig; ott tudunk megfordulni. Írnom se kéne, hogy nem mentünk vissza, és ez abban a pillanatban vált érdekessé, amikor kb. száz méter megtétele után kilépett elénk ugyanaz a rendőr, aki nagyjából egy órával korábban is. Nem tudom, mennyire látszott, hogy vörös a fejünk, de nagyon is az volt, és ahogy húztam lefelé az ablakot, bizony a rendőr is furcsa fejjel bámult befelé. Egyrészt, azonnal kiderült, hogy látta a manőverünket, ami alapból nem jó. És az is érződött, hogy erősen gondolkodik, honnan vagyunk számára ennyire ismerősek. Kiállt az út közepére és határozottan mutatott lefelé, a vonalak irányába, jelezve, hogy valami olyasmit csináltunk, amit nem szabad. Aztán visszaállt az autó mellé, s láthatóan már nem élvezte annyira, hogy nem értünk a szavaiból egy árva mukkot sem. Itt jött el annak az időpontja, hogy a Joker-kártyánkat újra latba vessük: vagyis a hivatalos cseljabinszki meghívónkat nyomtuk a kezébe. A vezetőoldalról tényleg úgy festett; teljesen összezavarodott szegény, mert ugye a fejünk is ismerős lehetett, meg hát, Cseljabinszk is, és bizony, ezek a pecsétes papírok – igaznak bizonyult a jóslat! – nagyon komoly hatást gyakorolnak a helyi rendvédelmi szervek képviselőire. Komolyan gondolom, hogy – bár ezt sem értettem, de – szabadkozni kezdett, és mutatta, hogy jó irányba megyünk, s hogy nyugodtan haladjunk tovább.

Jekatyerinburgot érintve – beiktatva egy órás alvást – megérkeztünk Cseljabinszkba, ahol rögtön a pályaudvarra mentünk, hogy bevárjuk a többieket. Visszagondolva, biztos nem volt elég a rendőrös stressz nekem az úton, mert – bár gondolhattam volna, hogy Oroszországban ez nem annyira jó ötlet – fölmentem a helyi pályaudvar fölött húzódó hídra, hogy a vonatokat fotózzam. Tényleg két perc volt, és már ott is termett két katona, hogy érdeklődjenek, mit is csinálok tulajdonképpen. Pont attól, hogy nagyon korrektül viselkedtek, váltak félelmetessé, és jobbnak láttam, hogy ha látványosan megmutatom nekik, ahogy törlöm a képeket a kártyáról.

Itt is, mint a korábbi alkalmakkor, a csapat megérkezése után azonnal kimentünk az ásatási helyszínre, vagyis az Ujelgi-tóhoz, amelynek szintén köze van az atomkatasztrófához; a helyi legendák szerint még most sem érdemes megmártózni benne. Nem sok időt töltöttünk itt, mindössze egy éjszakát. A csapat – a tábor felállítása és a zászlófelvonást követően – délután beszállt, hogy az orosz régészeknek segítsen az új szelvények kibontásában, de valójában az itt tartózkodásunk arról szólt, hogy előkészítsük azt az Dél-Urál-kerülő túrát, mely a következő hat napban várt ránk.

Persze egy-két dologról muszáj említést tennem, mielőtt továbblépünk: érkezésünk előtt nem sokkal tártak fel egy sírt; Ebben az eltemetett személy maradványai mellett egy egész ló csontvázát találták meg, mely teljesen egyedülálló az Urálnak ezen a részén. Lichtenstein Laci, aki állatcsont-specialista, „rá is vetette magát” a leletanyagra; izgalmasan telt számára ez az augusztus 8-ai este. Szergej Botalov közben birkából főzött nekünk plovot, ez egy rizzsel és hússal készülő orosz étel. Ránk is fért egy jó adag finom vacsora a reggel ötös indulás előtt.

Az este főleg a tábortűz körül telt. Az oroszok itt is bebizonyították, hogy nehéz őket túlszárnyalni, ha a jókedvről és a közösségi gitározásról-éneklésről van szó, és a klasszikus rock-számok mellett jó sok orosz (nép)dalt is meghallgathattunk, miközben nekem újra kedvem támadt a Mester és Margaritához.

A reggel tényleg kemény volt. Nemcsak azért, mert mindenki majd’ szétfagyott az éjjel, hanem mert a sietős indulás miatt a sátrakat úgy, a dértől nedvesen kellett elcsomagolni, aminek, tudtuk, meg lesz a következménye. A napfelkelte fantasztikus a pusztán, ahogy a pára beborít mindent, mint egy lepel, s ahogy a Nap korongja szétcsúszik az ég alján, sárgává színezve a táj távolabbi részét.

Nyolc óra körül már egy volt áldozóhelynél jártunk, ahol emberarcokra emlékeztető sziklák húzódnak egy olyan kék tó mellett, amilyet még sosem láttam.

szauna – szarmata aranykincs – baskír tejút

Baskíria felé vettük aztán a nap folyamán az irányt, és késő délután össze is találkoztunk a baskír régész-kollégákkal, akik, az említett Szergej Botalov mellet, a vezetőink voltak néhány napig. Kellően meggyötörtnek éreztük már magunkat ahhoz, hogy egy semmilyen szempontból sem várt, illetve remélt esemény következzen be. Főleg, hogy az aznapi szállásunkra egy olyan 70 km hosszú földúton mentünk végig a sötétedés után, amit késő délután még úgy jellemzett Danyir, a helyi múzeum egyik fő-főnöke, hogy az egy olyan új autópálya-szakasz, amit még ők sem próbáltak ki sosem. Hát, el is hittem neki – mikor Sanyi a kiborulás határán volt, hogy mi is lesz az autó lengéscsillapítójával –, hogy jó rég nem jártak már arrafelé. Este aztán volt még egy várakozós körünk egy sorompónál, ami Baskíria határát jelzi, majd megérkeztünk egy folyóparti faházhoz, mely szaunával is rendelkezik! Ez – tisztában vagyok vele – nem egy hihetetlen információ, de a jekatyerinovkai hőség, a permi eső, az ujelgi hideg és az eddig megtett több ezer kilométer után nagyon is komoly hír volt számunkra. Az izzadós buli előtt még egy olyan igazi koccintós-tósztos vacsorában is részünk volt. A tíztől kettőig tartó időszakról a személyiségi jogokra való tekintettel nem közlök képeket; annyi bizonyos, hogy a szauna és a merülőmedence tájékán a magyar kultúrát (is) megreformáló gondolatok születtek egy cseppet sem letargikus hangulatban.

A következő napot Ufában, Baskíria fővárosában töltöttük, ahol részt vettünk egy leletmegmutatós-sajtónyilvános eseményen az Ufa II-nél (ez egy legendás ásatási helyszín a város közepén), s ahol Türk Attila és Langó Péter – Szergej Botalovval együtt – sajtótájékoztatót tartott az eddigi magyar vonatkozású eredményekről és az együttműködés lehetőségeiről.

Délután beiktattunk egy rövid városnézős-vásárlós körutat, illetve megnéztük a helyi múzeumban a régészeti leletanyagot, és azt a 300 kiállított, de valójában több mint 4000 tárgyból álló szarmata aranykincset, ami tényleg hihetetlen.

Az Ufában eltöltött éjszaka után elindultunk Baskíria belseje felé, hogy a helyi mitológiával és magával a tájjal is jobban szembesüljünk kicsit. Nem egyszer volt egyébként olyan érzésem a baskír vidék láttán, mintha Erdélyben járnék.

Nagyságrendileg 4 és fél millió ember él egy közel 140 ezer négyzetkilométernyi területen, ami nemcsak gyönyörű, de nagyon is rendben tartott, és egyértelmű, hogy ez egy külön ország Oroszországon belül. A konvojban haladás nem volt egyszerű számunkra, mert az oké, hogy az oroszok pörögnek a Ladáikkal, és hogy a Toyota terepjárónak meg se kottyan a murva, de mi, ketten Sanyival, a közel húsz éves Audiban ülve bizony sokat imádkoztunk azért, hogy a kaszni egyben maradjon.

Két napot Shulgan-Tash közelében töltöttünk, mely a baskír mitológia egyik központja. Itt található az a három és fél kilométer hosszú barlangrendszer, aminek a feltárása még most is zajlik: a hagyományok szerint Shulgan, a baskírok egyik őse itt ment le az alvilágba, és a Káosz termében található az alvilág kapuja, amit mi is megtekintettünk egy komoly, három szintet bejáró barlangi túra során.

A barlangban egyébként a legutolsó jégkorszakból, és az előttről származó barlangrajzok találhatók, főleg lovakról, mammutokról, és egyéb, az akkor itt élők számára fontos állatokról. Shulgan-Tash áldozóhely is volt, és a barlang mélyén feltárt csontokból kiderült, hogy fiatal lányokat áldoztak anno az isteneik előtt.

A baskírok remek vendéglátók, és elhalmoztak minket mindenféle jóval. Minden egyes étkezésnél kiderült, hogy a közösségi létnek mennyire fontos szerepe van nálunk; a közös éneklésnek, egymás meghallgatásának. Az első közös vacsoránál még én is mondtam egy tósztot, amit hol Attila, hol Budai Dani fordított oroszra, Füredi Ági és Ilés-Muszka Andrea pedig kellően ráhangolt mindenkit arra, hogy együtt énekeljünk vendéglátóinkkal.

Szerdán, augusztus 12-én Aybullat Gabidullinnal, aki az ufai múzeum egyik koordinátora, lehetőségem nyílt egy picit szabadabban mozogni. Elvitt a szülőfalujába, ami nem messze található Shulgan-Tashtól. Meglátogattunk egy idős hölgyet, aki a kedvemért népviseletbe öltözött, és nagy szerencsémre még a barátnői is átjöttek közben, úgyhogy találkozhattam az idősebb generáció képviselőivel. Főleg, hogy aztán Aybulat szülőházához is elmentünk, ahol a szülei és a nagymamája láttak vendégül egy délutáni rövid kis teázásra.

Baskíria nemcsak a táj jellege (és a Tejút látványa) miatt volt egészen más, mint a korábbi helyek és a későbbi Alakul, de igazi pihenés, átszellemülés is volt a csapat számára.

Régészeti szempontból pedig egészen új terület, ahol valóban úgy tekintenek ránk, mint a nyugatra szakadt rokonokra, ami – akárhogy is van – nyitottságot és szeretettel teli befogadást jelentett, ami különösen jól jön a magyarok számára. A Shulgan-Tash-i tartózkodás után aztán dél felé vettük az irányt, hogy egészen a Kazah határig jussunk le, a valódi sztyeppére, egy Szintasta-lelőhely közelébe, mely egy kr. e. 15. és 12. század között működő kultúra volt a dél-uráli térségben.

fotók: Szöllősi Mátyás

Káma-vidék – eső – 10. századi maszk

A permi (határ)terület már egészen más, mint a Volga mente és gyakran érzi Oroszországban az ember, hogy valójában már egy másik országban van, ami bizonyos értelemben igaz is, bár ennek a későbbiekben lesz igazán jelentősége. Sanyival megérkeztünk a városba tehát, ami – persze csak képekről ismerem, de – kb. a ’70-es évek Dunaújvárosát idézi lakótelepeivel, fakóságával, a szoci lepusztultság-bájjal. A közeli piac tele rendőrökkel, a buszpályaudvar ötpercenként cserélődő utasgárdája mellett pedig ott voltak a hajléktalanok is a várófülkékben, voltak alvók, kéregetők és jó kedélyű, bevodkázott arcok is.

Az állomáshoz közeli hosszú üzletsor előtt egy egészen alacsony nő mászkált föl-le, magában beszélt; megszólította a járókelőket, de nem kéregetett, hanem – amennyire ki tudtam venni a gesztikulációjából – valamit nagyon-nagyon magyarázott. Orosz olvasmányélményeim bizonyos karakterei elevenedtek meg, ahogy figyeltem azt a nőt.

Fél kettő felé aztán megérkeztek vonattal a többiek is. A helyi egyetemtől egy nő elvitte mindannyiunk útlevelét a regisztrációs papírok kitöltése miatt és nyomban el is indultunk külön kocsikkal a Bojanovo melletti ásatási helyszínre, mely 100 kilométerre helyezkedik el Permtől, a Káma folyóhoz közel.

Eddig azt gondoltam, hogy a Duna tényleg egy hatalmas folyó, de ami azt illeti, a Káma az. Ahogy haladtunk fölötte egy hídon, kezdtem érteni, hogy mi a folyó és a folyam közti különbség.

Egy földúton mentünk még vagy tíz kilométert, és egyszer csak megállt a kisbusz. Az úton és a jobbra-balra húzódó bozótoson kívül nem volt ott semmi, se tábor, se egy falu. Kiszálltunk a kocsiból, és az oroszok rámutattak egy kis ösvényre, hogy azon kéne befelé menni, és bent az erdőben van a tábor pár száz méterre. Mikor nagy nehezen átverekedtünk magunkat a bozótoson, majd egy rövid erdőszakaszon; feltárult az új helyszín, mely egy dombokkal körbeölelt kis medenceszerű mélyedésben volt, egy tisztáson – és már az első fél órában, a sátrak felállításakor nyilvánvalóvá vált, hogy itt legalább annyira fázunk majd, mint amennyire izzadtunk a Volga mellett.

Két napig folyamatosan esett. Bőrig áztunk, de szó szerint. A bakancsok felmondták a szolgálatot, mindenki beázott mindenhol, a fenyőgallyakkal végigborított tábor is cuppogott a fentről áramló víztől. A hideg levegő beszorult ebbe a mélyedésbe, és a tábor körül húzódó erdősáv is csak még hidegebbé tette a levegőt. A helyi táborhely nem nevezhető komfortosnak; szinte végig kását ettünk, teát ittunk, s csak a közeli Tabori (semmi sem véletlen!) nevű kis falu boltjának termékei jelentettek némi változatosságot (sör, vodka, konzervek, snickers) és az elengedhetetlen gumicsizmák és a gumi félcipők a 200-tól 400-ig terjedő számozásban.

Mende Balázs Gusztávval és Lichtenstein Lacival nem egyszer megtettük a faluig vezető mintegy 2-3 kilométeres távot, hogy beszerezzük a – lelkiekben legalábbis – életmentőnek számító dolgokat, és a patakban fürdés is lezajlott reggelente annak rendje-módja szerint.

Az eső miatt az éjszakák is kemények voltak. Aludni itt nem sokat aludtam, viszont a Mester és Margaritába, ha már Oroszország, még a rengeteg víznél is jobban belemerültem. Egyetlenegyszer elindultam, hogy keressek egy távolabbi, de nem túl távoli települést, ahol helyi arcokat fotózhatok még, de 5-6 kilométer után, az esős időben aztán visszafordultam.

Tabori egy klasszikus kis orosz falu a „semmi közepén”, leomlott iskolával, így-úgy megépített kis faházakkal és egy ligetes-vadregényes temetővel. Ahogy járkáltunk a házak között, gondolkodni kezdtem, milyen lehet a tél itt a tajgavidéken, és bizony elég kemény.

Egy idős bácsi házát elnézve, aki örömmel vette, hogy portrét készítsek róla, nem sok jót sejtetett a dolog. És ez még nem is igazán észak, még „csak” a tajga; Tabori nagyságrendileg Szentpétervárral lehet egy magasságban.

Maga az ásatási helyszín egy dombtetőn helyezkedik el a fák között; itt kezdték el a valóban megállíthatatlannak tűnő oroszok felnyitni az új szelvényeket – az egyik régészsrác tényleg a munka, a pörgés, az azonnalcsináljunkmegmindent megtestesítője. Az ő tevékenységének következtében tényleg pörögtek az események minden területen.

Az első két napban egyre mélyebbre jutottak a srácok a lomovátovói kultúrához köthető temetőrészlet feltárásában; sorra kerültek elő a gyöngyök, a csüngők a női sírokból, majd egy tőr is, és a szerdai, részben napsütéses nap – és az egész út – egyik szenzációjaként egy 10. századi maszk, mely azért is különleges, merthogy mosolyog. Talán a maszkról készített egyik képen is látszik, hogy vidám temetés zajlott mintegy ezer évvel korábban.

Az esős idő persze nem barátja a régészeknek, így a csütörtöki tartózkodásig az ott létünk nagy része várakozással, a vízzel való küzdéssel, favágással, a tábortűz körüli beszélgetéssel, koccintással, és – jó néhányunknak – az orosz nyelv elsajátítására tett kísérletekkel zajlott. Hogy milyen arrafelé az idő, s hogy ez által milyen a föld minősége, jól mutatja, hogy a feltárt sírokban egyáltalán nem voltak csontok, a savas talajban elporladt minden emberi váz a századok alatt, s csak az előkerült tárgyak elhelyezkedése mutatta, hogy hová is temették azoknak tulajdonosait.

Talán írnom se kéne, milyen örömöt láttam a régészek arcán a maszk előkerülését követően, még akkor is, ha ez a típusú lelet ezen a vidéken a sírok nagyságrendileg 15%-ában egyébként megvan. Jó volt látni az együttműködést az orosz és a magyar felek között, és Sanyival nem egyszer beszélgettünk arról az itt tartózkodásunk alatt, hogy más területeken nem biztos, hogy ilyen jól működnének a dolgok.

Egyébként többször is hallottam arról érintőlegesen a túrán, hogy nagyon is a fejekben van, főleg ebben a körben, milyen események történtek a 20. században, ami a két nép közös ügyeit illeti, s hogy az oroszok bizony éreznek bűntudatot és megbánást az irányunkban.

Szerdán én is részt vehettem az ásásban. Az egyik sírhely megtisztítása és szintbe hozása közben még két csüngőt és gyöngyöket is találtam, ami csak erősítette bennem azokat az érzéseket, melyekről már a volgai ásatás kapcsán írtam. A távozásunk előtt persze volt egy szolid vodkázás, jávorszarvas-húst is ettünk, úgyhogy a kemény esőnek, és a temérdek mennyiségű kásabevitelnek meglett azért a jutalma.

A kemény napok után aztán visszatértünk Permbe, ahol egy négyszobás, nagyszerű lakásban szállásolt el minket a Belavin-házaspár, és minden értelemben feltöltekeztünk. Még mosógép is volt; ilyenkor érzi az ember, hogy alapjában véve milyen szerencsések vagyunk, hogy bizonyos eszközök a rendelkezésünkre állnak. A hal- és kagylómániámat kiélhettem egy közeli boltban, és olyan konzerveket és egyéb cuccokat szereztem be, amikről még mostanában is álmodom néha.

Már eddig is meg kellett volna tennem, hogy leírom, kik is voltak tagjai a túrának, így most pótlom az elmaradásom. Kapóra jön ugyanis az a fordulat, hogy Mende Balázs Gusztáv, a csapat antropológusa augusztus 6-án reggel repülőre szállt, hárman pedig csatlakoztak az expedícióhoz; Füredi Ágnes, a Forster Intézet munkatársa, Konyári Dániel borász (már tiszteletbeli régész), illetve Gallina Zsolt, az Ásatárs Kft. vezetője. Mint ahogy említettem, Türk Attila, az MTA munkatársa vezette az expedíciót, nagyon is jelen voltak még: Polónyi Emese, aki a Pázmány hallgatója, Ilés-Muszka Andrea, aki Szegeden tanul régésznek, Budai Dániel, aki szintén pázmányos, s aki az ezt megelőző félévet Oroszországban töltötte, hogy elmélyedjen a helyi régészeti viszonyokban és az orosz nyelv rejtelmeiben; Lichtenstein László archeozoológus (állatcsont-specialista), Antal Miklós turkológus, Langó Péter a Régészeti Intézettől és Konnát Árpád az erdélyi régészek képviseletében. Remek csapat, tényleg, és ehhez még lesz egy-két szavam a továbbiakban.

Augusztus 7-ét a permi múzeumok látogatásával töltöttük, és a csapatot kifejezetten érdeklő leletanyag mellett gyakorlatilag a régió elmúlt több ezer éves történelmének áttekintése zajlott, hosszú órákon át. Sőt, még egy olyan múzeumban is jártunk, ahol a dinoszaurusz-csontvázaktól kezdve a mammutokon át, a legkülönfélébb, valaha itt élt élőlények maradványaival találkozhattunk. Szóval, alapos képzésben volt részünk. A délutáni kávézás alatt aztán beavattuk az újonnan érkezetteket az addigi események menetébe. Este aztán kettévált a csapat; mi Sanyival már nyolc körül elindultunk Cseljabinszk felé autóval – a többiek ismét vonatra szálltak –, hogy a várostòl nem messze lévő Ujelgi-tó mellett folytatódjon a túra, a harmadik ásatási helyszínen.

Itt minden értelemben új fejezet kezdődik. Sanyival – akárcsak Brest után – jól belehúztunk, és újra kiderült; mégsem olyan egyszerű összesen 11 ezer kilométert, s azon belül nagyjából 7 ezret Oroszországban autózgatni.

fotók: Szöllősi Mátyás

Jekatyerinovka – Izsevszk
karperec – hőség – borjúpörkölt

Jó felébredni Szamarában. Gyönyörű a Volga part, így az estét követően megnéztem magamnak reggel is. Aztán összepakoltunk Sanyival és elindultunk 8-kor a reptér felé, hogy találkozzunk a csapat többi tagjával, akik egy egész éjszakás utazás, s egy jó kis moszkvai átszállás után érkeztek az új terminálhoz.
Látszólag lényegtelen információnak tűnik, hogy melyik terminál, de valójában nagyon lényeges, ugyanis egy órás kóválygás után, mikor megtaláltuk a régi repteret, rádöbbentünk, hogy az egyrészt már csak korlátozott formában üzemel, másrészt: a srácok nincsenek ott.
Egy idős néni, egy családos anyuka és egy buszvezető megkérdezése után még mindig fogalmunk se volt, merre is kéne mennünk. Net-kapcsolatot sem sikerült létesíteni, és már fél 10 felé járt az idő. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a többiek leszálltak. Nem maradt más, mint a telefon. Türk Attila azt javasolta, hogy találkozzunk a múzeumnál – feltéve, ha megtaláljuk. A célzás jogos volt, főleg, hogy a gps itt is jócskán elirányított minket, de végül is megtaláltuk egymást.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor Attiláék kiszálltak a taxiból. Ott volt a csapat többi tagja (még ha nem is mindenki), s talán írnom se kéne, hogy milyen jó érzés a világ egy tényleg teljesen más szegletében hazaiakkal, főleg barátokkal találkozni. És hát, végre volt velünk valaki, aki beszél oroszul, mert bizony arrafelé más nyelven nem nagyon lehet kommunikálni. (Na jó, baskírul például igen, de egyrészt Baskíria később jön, másrészt akkor még egyetlen szót sem tudtam ezen a nyelven – most már legalább 20 szót tudok!)

A múzeumban eltöltött pár óra és egy rövid városnéző túra után aztán elindultunk a Szamarától nagyjából 80 kilométerre lévő első ásatási helyszínre, Jekatyerinovkába, mely egy kis falu a Volga mentén. Az itt feltárt temető-részlet rézkori, vagyis nagyságrendileg ötezer éves leletanyagról van szó.

Mielőtt bárkiben határozottá válik a kérdés (nem jogtalanul persze), hogy egy magyar őstörténettel kapcsolatos expedíció mit keres egy rézkori lelőhelyen, jelzem, hogy a kapcsolatfelvétel, az ismerkedés, a közös munka, a különféle gesztusok, és a helyi szokások megismerése nagyon fontos. A csapat tehát elsősorban a tapasztalatszerzés és az együttműködés kialakítása miatt érkezett a lelőhelyre.

A bő három nap legfontosabb szava: hőség. Piszkosul meleg volt. És esténként, 50 méterre a Volga vizétől a szúnyogok is zabáltak belőlünk rendesen, ezt persze lehetett orvosolni különféle szerekkel, bár a hagyományos szúnyogirtó leginkább vonzotta őket.
Magának a régészeti helyszínnek a háttértörténete igazán aranyos, úgyhogy azt röviden ide illesztem. Jekatyerinovka kétarcú falu. Az egyik része nagyon egyszerű, kissé talán lepusztult is, ám a folyóhoz közeli földsávon bizony izmos villák helyezkednek el egymás mellett szép sorban. Szerdán kihajóztunk. Pontosabban kimotorcsónakoztunk a Volga fő folyására egy északról jött bányásszal, aki olyan furcsán beszélt oroszul, hogy még Attila sem értette gyakorlatilag egyetlen szavát sem.

Mielőtt beszálltunk a csónakba, Attila elmesélte, hogy a lelőhelyre úgy bukkantak rá, hogy egy gazdag férfi szintén építkezni kezdett a környéken, és egyszer csak jöttek elő a különféle csontok és tárgyak a földből, amikkel a fickó nem nagyon foglalkozott (micsoda dolgok veszhetnek el most is, ahogy ezt írom!). Szerencsére a fickó lánya, aki – ha jól emlékszem – biológus, meglátott néhány tárgyat, és úgy gondolta; mégiscsak érdemes volna megmutatni azokat a helyi múzeumban. Dimitrij Sztasenkovék így kezdtek el dolgozni a területen.

Egy férfi és egy fiatal lány csontváza bukkant föl a megnyitott szelvény egyik oldalán, míg mi ott voltunk. Az orosz régészcsapat – Anna Fjodorovna, Dimitrij Sztasenkov és még néhány tapasztalt kutató mellett – egészen fiatal gyerekekből állt.

Középiskolásokat is bevonnak a munkába egy táborozás keretein belül, akik így igen hamar megszerzik az alapokhoz szükséges tudást és tapasztalatot. A nyelv hangzásából, a gesztikulációból, mindegy egyes mozdulatukból a lelkesedés sugárzott, s amikor kezdtek előbújni a különféle csontok és tárgyak a földből, valóban megélénkült a tábor, és nem csak az oroszokon, de a magyarokon is érződött, hogy komoly dolgok kerülnek elő.

Nem láttam még hasonlót se korábban. És ambivalens érzések kerítettek hatalmukba, mikor közölte velem Langó Péter, hogy az a karika, amit látok, a kislány karperece, ami még bizony akkor is ott volt a kis csuklóján. Picit más ez, mint ha a múzeumban látja az ember „ugyanezt”. Mert éppen akkor, éppen ott söprik le a földet a csontmaradványokról, éppen akkor, éppen ott veszi a kezébe valaki a kis faragott tárgyat, ami a lány játéka lehetett talán. És nem egy világháborús emlékről van szó – bár nyilván az is hátborzongató lenne –, hanem egy ötezer éves leletről. Az egy teljesen más kor volt. Lassan kezdtem is érezni, milyen jelentősége és súlya van annak, ami majd a többi ásatási helyszínen várható.

Csütörtökig maradtunk a Volga mellett, ahol végig az említett leletek feltárása, kiemelése zajlott. Emellett volt idő persze fürödni a folyóban és a nagyszerű vendéglátás viszonzásaként borjúpörköltet készíteni az oroszoknak, akik bizony értékelték a cselekedetet: Ilés-Muszka Andrea, Polónyi Emese, Antal Miklós és Mende Balázs Gusztáv sokat dolgozott azon, hogy komoly sikere legyen a csapatnak.
Amikor arra utaltam, hogy nagy volt a hőség: a három-négy napig tartó lüktetésre gondoltam, ami a testemet uralta a hét második felében. Már szerdán is csak úgy voltam képes megmaradni a táborban, hogy annak a konténernek az oldalában álldogáltam, mely egyedüli árnyékadóként szolgált a területen. Rajtam kívül mások is megszenvedték az expedíciónak ezt a részét: a repülőúton két csapattagnak, Andreának és Lichtenstein Lacinak elkeveredett a hátizsákja, így ők a közel négy napos Volga menti tartózkodást meglehetősen szűk keretek közt vészelték át. Szerencsére csütörtökön visszatértünk Szamarába és a csomagok is meglettek végül.

Este – a naplemente utolsó pillanatait elkapva – egy kilátóhelyről is megnéztük Szamarát, a városhoz közeli Volga-könyököt és annak a belső félszigetnek egy részét, ahol a magyarok elődeinek szállásterülete lehetett mintegy 1200 évvel ezelőtt.
Másnap – azaz július 31-én pénteken – a helyi múzeumban vizsgálta a csapat a helyi leletanyagok egy részét, illetve meghallgattuk Dimitrij Sztasenkov előadását, mely magában foglalta azt is; miért nagyon valószínű, hogy a Volgának ezen a részén – a mostani Szamarához közeli területen – keltek át a magyarok elődei. Sanyit és engem leszámítva aztán a csapat este vonatra szállt, hogy Izsevszkben folytatódjon az expedíció. Mi maradtunk még egy éjszakát a remek kilátással rendelkező szállón, és csak reggel indultunk el Udmurtia irányába.

Az út rossz volt, akárcsak az idő. Érződött, hogy a tajgavidék felé megyünk, bár én egyáltalán nem bántam, mert fájt a tarkóm, és izzadtam, mint egy ló az egész út alatt. Ahogy terveztük; mi értük el előbb a várost, ahol a Kalasnyikov Múzeum is található. Elfoglaltuk a szállást, Sanyi pedig kiment a többiek elé a zuhogó esőben az állomásra, míg én bedőltem az ágyba pihenni kicsit.

A légideszantosok napja – udmurt bácsi – Kr. e. 7. század

A kapcsolatfelvétel tényleg fontos és nem csak régészeti szempontból. Reggel, mikor megérkeztünk az izsevszki múzeumhoz, volt egy kis időm, hogy körbenézzek a városnak azon a részén.

Szóba elegyedtem egy angolul is beszélő sráccal, aki a gépem felől érdeklődött; mesélt aztán a családjáról, Izsevszkről is kicsit, és határozottan felszólított, hogy legyek óvatos, merthogy a légideszantosok napja van, amikor bizony az alkoholfogyasztás az átlagosnál is jóval magasabb, szóval, az emberek és az események bepörögnek rendesen. Mikor elbúcsúztunk, akkor is csak azt hajtogatta, hogy vigyázzak magamra. Néhány perccel később egy idős, karakteres arcra lettem figyelmes; két tömbház között araszolgatott befelé a botjával egy kis térre. Sanyi már integetett, hogy megérkeztek a többiek (trolival!), s hogy menni kéne be a múzeumba, de ezt a lehetőséget nem szerettem volna kihagyni.
Próbáltam mindenféle technikával megértetni magam a bácsival, de igazából a magyar szó, és a kezemben lévő fényképezőgép elegendő érvnek bizonyult. Nem csak hogy megengedte, hogy képet készítsek róla, de – ahogy a szavaiból és a gesztikulációjából kihámoztam – fel is akart hívni magukhoz. A finnugor kifejezést is jó néhányszor elismételte, miközben magára mutogatott, jelezve, hogy több közös van bennünk, mint ahogy azt az ember alapból gondolná.

Bent a múzeumban a csapat nagy része a helyi leletanyaggal volt elfoglalva, amiket bon-bonos dobozokban tartanak a helyi régészek; fel is rémlett bennem egy mondat, vagyis hogy tényleg nem tudhatod, mit húzol belőle. Mende Balázs mintákat vett a 9-10. századi csontokból, amiket barna csomagolópapírból kapdostak elő számunkra.

Attila egyszer csak rám szólt, hogy amíg kint voltam, mutattak egy igen csak izgalmas tárgyat; s hogy mindenképp látnom kéne. Váltott pár szót az egyik helyi régészsráccal, ő pedig mutatta aztán, hogy kövessem. Hátramentünk egy raktárhelyiségbe, ahol jó sok doboz volt egymásra tornyozva; lekapta az egyiket, és elővett belőle egy tárgyat, amitől tényleg leesett az állam. Egy Kr. e. 7. századi fokosfej, az én amatőr megítélésem szerint is gyönyörű állapotban.

A nap második felét Izsevszk bebarangolásával töltöttünk, konstatálva, hogy az idő előrehaladtával valóban egyre több a vidám ember az utcákon.

Megnéztünk egy gyönyörű ortodox templomot; a Kalasnyikov Múzeum munkatársa pedig beavatott minket a 20. századi fegyvergyártás klasszikusának valójában nagyon egyszerű történetébe. Izsevszk nem egy szép város, ez kétségtelen, de azt azért tudni kell róla, hogy a fegyvergyártás miatt még az oroszok elől is elzárt hely volt és hosszú évtizedekig csak engedéllyel lehetett belépni a területére.

(Egy kis ószeresnél találtam magamnak részletes Oroszország térképet is, ami pedig nagy kincs.)
Este aztán visszatértünk a hostelbe, hogy előkészítsük a másnap reggeli indulást Perm irányába, s hogy részt vegyünk a Bojanovó közeli ásatáson, ahol eddig is több mint 350 sír került feltárásra az elmúlt néhány évben. Sejthető volt tehát, hogy sok izgalom, s még annál is több eső vár ránk a folytatásban.

fotók: Szöllősi Mátyás

Egy hónap. 11 ezer kilométer. Át Szlovákián, Lengyelországon, Fehéroroszországon, be Oroszországba, körbe a Dél-Urál körül, majd vissza. Városok, múzeumok, ásatások, 10. századi maszkok, Volga menti hőség, három napos eső a tajgavidéken; vodka, cigaretta, jávorszarvas-hús, Shulgan-tash barlangjai – vagyis a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció 2015 nyarán. Lehetőséget kaptam rá, hogy a PPKE régészeti tanszéke és az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportja által vezetett  ásatássorozat idei programjain vehessek részt, mely újraindítja a Keleten zajló magyar őstörténet-kutatást, és jelentősen átalakítja a magyar őstörténetről való ismereteket.
Hiába, hogy ma pontosan két hónapja, hogy elindultunk, még most is úgy ébredek reggelenként, mintha csak egy álom, vagy valami vízió lett volna az egész – és össze is kell szedjem a gondolataimat, meg kell fogalmaznom, elsősorban a magam számára a történteket, hogy letisztulhasson a hosszú, szövevényes folyamat. Hiszen – a régészcsapattal ellentétben – mi ketten, Czigóth Sándorral, aki filmet jött forgatni a témáról, autóval vágtunk neki a teljes útnak.
Kísérletet teszek hát az összefoglalásra, részekre bontva az egy hónapnyi túrát, bízva abban, hogy a képekkel kiegészítve izgalmas olvasmány lehet bárki számára, aki valahol máshol szeretne lenni egy kicsit.

1. rész
Bemelegítés: Budapest – Szamara

Amikor a hosszú előkészületek, a több hónapnyi szervezés után július 23-án, reggel fél 5-kor rádöbbentem, hogy ez az a csütörtök, amikor elindulunk az Urál felé, összeszorult a mellkasom. Hiába tudtam korábban is, hogy több mint 10 ezer kilométer vár ránk, s hogy Oroszországba megyünk – és nem le a Balatonhoz (bár az sem lett volna rossz!) –, reggel hatkor mégis, mikor elbúcsúztam Annától, majd beültem Sanyi mellé az Audiba és kifordultunk a Márvány utcából, szokatlan űr támadt bennem. Őszintén szólva, most sem tudom, mi volt az. Talán annak a hiánynak az érzete, ami akkor keletkezik az emberben, mikor nincsenek elvárásai, egyszerűen csak arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, melyek kitöltik aztán ezt az űrt.
Az első nap célja, hogy eljussunk Minszkig. Erről beszélgettünk gyakorlatilag Szlovákiáig, illetve, hogy mi vár ránk a lengyel-fehérorosz átkelőn, és próbáltuk elgondolni; vajon a közép-kelet-európai utakhoz képest mivel találkozunk majd két nappal később, Moszkván túl. Abban biztosak voltunk, hogy az orosz főváros komoly határvonalat jelent majd, de persze a szlovák, s később a lengyel viszonyok nem engedték, hogy alaposan beleéljük magunkat mindebbe. Az ember tervezget, számolgat, kalkulál, de összességében lehet, hogy nincs sok értelme ennek.
Kora délután már Lengyelországban tankoltuk tele az autót, és este megérkeztünk a fehérorosz határra. A lengyel oldalon, hiszen uniós tagállamról van szó, minden simán ment, és már kezdtük beleélni magunkat, hogy sikerül eljutnunk a fehérorosz fővárosig, ahol pihenhetünk egyet az első, bő ezer kilométer megtételét követően. Nem így lett.
A lengyel ellenőrzés után egy 130 autóból álló, masszív kocsisor fogadott minket, és már az első negyedóra eltelte után egyértelmű volt, hogy hosszú órákon át tartó, vagy akár egy egész napot igénybe vevő várakozás lesz ez. Az első sorompó utáni holt tér, a hosszú fém rámpával, majd a két autó számára épp hogy elegendő szélességű, reflektorokkal bevilágított híd kellően ráhangol a fegyveres őrök által végzett vízumellenőrzésre, majd a külön boxokban, négy ember által végrehajtott vám-ellenőrzésre. Orosz szavak, hivatkozási alap, pecsétes papír. Ezek szükségesek ahhoz, hogy viszonylag zökkenőmentesen haladjon a lassú folyamat, amelybe a kocsi teljes átvizsgálása, a migrációs és egyéb regisztrációs papírok kitöltése tartozik – illetve a felvilágosítás a helyi közlekedési „szabályokról”. Ahogy ültem az anyósülésen, miközben üvöltözött velem a vámos nő – aki egyébként beszélt valamicskét angolul (ritka eset arrafelé!) –, hogy miért nincsenek már kitöltve a migrációs papírok, az járt a fejemben; talán jó is, hogy megtörténik ez a „beavatás”, merthogy innentől kezdve gyakran számíthatunk hasonlóra. Fél hatra kellően satnya fejjel bambulhattunk kifelé a szélvédőn, mert a vizsgálatok utáni szűk egy órás várakozást követően felemelkedett a sorompó, és beléphettünk Belorusziába. Azóta sem tudom, hogy a drónt, amit Sanyi hozott magával, vajon hogyan, miért, milyen alapon engedték be az országba, aminek a használatához már itthon is engedély szükséges, de valószínűleg tényleg arról van szó, hogy nem tudták, mire is szolgál az az eszköz.
Fehéroroszországban tetemes mennyiségű útdíjat kell fizetni, hogy az ember keresztülhajthasson ezen a végeérhetetlenül tágasnak tűnő országon. Be is mentünk a határ utáni első benzinkút melletti Bell-Toll befizető ponthoz, ahol persze sehogy sem tudtuk megértetni magunkat a pénztáros hölggyel. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig a butító neonnal bevilágított helyiségben, amikor is megszólított minket egy férfi, tört magyarsággal, hogy jöjjünk csak, majd ő elintézi nekünk az egészet. Igor – merthogy így hívják – valóban beszerezte nekünk a szükséges jelzőberendezést, amit a szélvédőre kell helyezni, meg is mutatta a speckó felszerelési technikát, és még azt is elmagyarázta, hogy felejtsük el visszafelé Brestet, merthogy a közelben van egy kis átkelő, ott nem fogunk 6 órán át álldogálni, az biztos. Szürreális élmény volt, ahogy a benzinkúton állt velünk szemben Igor, az autója mellett a napfelkeltében, aminek az oldalára egy debreceni esküvőruha-kölcsönző szalon hirdetése volt ragasztva (sajnos Igor nem ment bele egy portré készítésébe); tizenkétszer elismételt mindent, a lehető legjobb szándékkal persze – és közben Sanyival mindketten azt éreztük, hogy fogalmunk sincs, mi ez az egész. Igor felírta a telefonszámát, és azzal bocsátott el minket, hogy hívjuk, ha bármi problémánk van, ő hetente jön, ingázik a két ország között, ha valaki, hát ő jól ismeri a nehézségeket.
Bizonyára sokan ismerik az érzést, amit az autópálya monotonitása kelt az emberben. Nos, ez fél hét felé, egy egész éjszakás vámellenőrzés után hatványozódik. Elhagytuk Brestet, s mivelhogy a minszki szállást, amit erre az éjszakára foglaltunk, délig el kellett hagyni, és mi még 350 kilométerre voltunk a várostól, érthetően Moszkva lett az elérendő cél. Nem álltunk meg pihenni. Ennek persze meglett az eredménye: egyszer csak azt vettem észre, hogy nem az aszfalt van alattunk, hanem egy mezőn csúszunk, forgunk az autóval és úgy mozog körülöttem a lapos táj, mint még soha. 24 órával az indulás után aztán ott álltunk egy mező közepén, s azon tűnődtünk – a döbbenet és a csoda érzetének határán -, hogy hogyan is jutunk vissza az útra. Több volt ez, mint intő jel. Szerencsére a szintkülönbség az út és a mező között nem volt túl nagy, így néhány nekilendülés után sikerült visszajuttatni az autót a pályára, s a feszült figyelemmel megtett pár kilométer után megálltunk végre pihenni.
Ha Fehéroroszországról kérdezne még valaki, csak a kiváló minőségű autópályáról és a lapos tájról tudnék mesélni, arról se túl hosszan. Minszk elhagyása után néhány órával aztán elértük az orosz határt, hasonló ellenőrzésre számítva, mint az előző éjszaka. Ezzel szemben, gyakorlatilag semmi sem történt; három percig, ha tartott az egész. A katona, aki megállított, feltehetőleg csak azért tette mindezt, mert ritkán lát magyar rendszámmal rendelkező autót. Itt is előkaptuk a hivatalos cseljabinszki régészeti meghívónkat, mely aduásznak bizonyult egész Oroszországban.
Moszkva biztos gyönyörű, de mi ebből semmit se láttunk. Oda bejutni autóval, átverekedve magunkat a különféle körgyűrűkön; rémálom. Már maga a közlekedés, sőt, a közlekedő autók, kisbuszok, motorok és kamionok látványa félelmetes. És ha valahol, hát itt elgondolkodik az ember a széndioxid-kibocsátás lehetséges káros hatásairól. Nagy nehezen megtaláltuk első szálláshelyünket, kapcsolgattuk kicsit a tévét, ahol például egy bögyös orosz maca kutatta fel a moszkvai éttermek tisztasági és minőségbeli hibáit, de aztán persze hamar elnyomott mindkettőnket a fáradtság.

Moszkva környékét elhagyva, a kötelező bevásárlás és tankolás után hamar rádöbbentünk, hogy a Szamaráig húzódó, nagyságrendileg ezer kilométeres út egészen másmilyen lesz, mint az eddigiek. Nem volt ez nagy meglepetés, inkább csak izzadás és idegtépően lassú tempójú haladás. Nem sok mindent lehetne elmondani az út harmadik és negyedik napjáról, legfeljebb arról a megkönnyebbülésről teszek említést, amely a Szamarába, ebbe a Volga parti városba való megérkezésünket kísérte. A több mint háromezer kilométer megtétele után még a gps is viszonylag közel vitt minket a szálláshoz, így alig fél órányi keresés után megtaláltuk a Gostinica Galchonok nevű helyet, ami nem egy luxusszálló, de olyan kilátás nyílik (ha a folyosó jó oldalán kap szobát az ember!) a Volgára, hogy így, Duna menti srácként is elmerengtem azon; milyen isteni szerencse, hogy nem fás vidék mellett haladtunk el a bresti átkelést követően.

A közel négy napos út után persze az ember már szabadulni akar; úgyhogy este lementem még a Volgához, hogy megnézzem közelebbről is. A halboltos nő szigorú tekintete ne zavarjon össze senkit, nagyon aranyos volt, és maga a part, és a közelben lévő kis kocsma is megnyugtatott, hogy alapjában véve rendben lesznek a dolgok, és hogy az út még csak most kezdődik el.