Jekatyerinovka – Izsevszk
karperec – hőség – borjúpörkölt

Jó felébredni Szamarában. Gyönyörű a Volga part, így az estét követően megnéztem magamnak reggel is. Aztán összepakoltunk Sanyival és elindultunk 8-kor a reptér felé, hogy találkozzunk a csapat többi tagjával, akik egy egész éjszakás utazás, s egy jó kis moszkvai átszállás után érkeztek az új terminálhoz.
Látszólag lényegtelen információnak tűnik, hogy melyik terminál, de valójában nagyon lényeges, ugyanis egy órás kóválygás után, mikor megtaláltuk a régi repteret, rádöbbentünk, hogy az egyrészt már csak korlátozott formában üzemel, másrészt: a srácok nincsenek ott.
Egy idős néni, egy családos anyuka és egy buszvezető megkérdezése után még mindig fogalmunk se volt, merre is kéne mennünk. Net-kapcsolatot sem sikerült létesíteni, és már fél 10 felé járt az idő. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a többiek leszálltak. Nem maradt más, mint a telefon. Türk Attila azt javasolta, hogy találkozzunk a múzeumnál – feltéve, ha megtaláljuk. A célzás jogos volt, főleg, hogy a gps itt is jócskán elirányított minket, de végül is megtaláltuk egymást.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor Attiláék kiszálltak a taxiból. Ott volt a csapat többi tagja (még ha nem is mindenki), s talán írnom se kéne, hogy milyen jó érzés a világ egy tényleg teljesen más szegletében hazaiakkal, főleg barátokkal találkozni. És hát, végre volt velünk valaki, aki beszél oroszul, mert bizony arrafelé más nyelven nem nagyon lehet kommunikálni. (Na jó, baskírul például igen, de egyrészt Baskíria később jön, másrészt akkor még egyetlen szót sem tudtam ezen a nyelven – most már legalább 20 szót tudok!)

A múzeumban eltöltött pár óra és egy rövid városnéző túra után aztán elindultunk a Szamarától nagyjából 80 kilométerre lévő első ásatási helyszínre, Jekatyerinovkába, mely egy kis falu a Volga mentén. Az itt feltárt temető-részlet rézkori, vagyis nagyságrendileg ötezer éves leletanyagról van szó.

Mielőtt bárkiben határozottá válik a kérdés (nem jogtalanul persze), hogy egy magyar őstörténettel kapcsolatos expedíció mit keres egy rézkori lelőhelyen, jelzem, hogy a kapcsolatfelvétel, az ismerkedés, a közös munka, a különféle gesztusok, és a helyi szokások megismerése nagyon fontos. A csapat tehát elsősorban a tapasztalatszerzés és az együttműködés kialakítása miatt érkezett a lelőhelyre.

A bő három nap legfontosabb szava: hőség. Piszkosul meleg volt. És esténként, 50 méterre a Volga vizétől a szúnyogok is zabáltak belőlünk rendesen, ezt persze lehetett orvosolni különféle szerekkel, bár a hagyományos szúnyogirtó leginkább vonzotta őket.
Magának a régészeti helyszínnek a háttértörténete igazán aranyos, úgyhogy azt röviden ide illesztem. Jekatyerinovka kétarcú falu. Az egyik része nagyon egyszerű, kissé talán lepusztult is, ám a folyóhoz közeli földsávon bizony izmos villák helyezkednek el egymás mellett szép sorban. Szerdán kihajóztunk. Pontosabban kimotorcsónakoztunk a Volga fő folyására egy északról jött bányásszal, aki olyan furcsán beszélt oroszul, hogy még Attila sem értette gyakorlatilag egyetlen szavát sem.

Mielőtt beszálltunk a csónakba, Attila elmesélte, hogy a lelőhelyre úgy bukkantak rá, hogy egy gazdag férfi szintén építkezni kezdett a környéken, és egyszer csak jöttek elő a különféle csontok és tárgyak a földből, amikkel a fickó nem nagyon foglalkozott (micsoda dolgok veszhetnek el most is, ahogy ezt írom!). Szerencsére a fickó lánya, aki – ha jól emlékszem – biológus, meglátott néhány tárgyat, és úgy gondolta; mégiscsak érdemes volna megmutatni azokat a helyi múzeumban. Dimitrij Sztasenkovék így kezdtek el dolgozni a területen.

Egy férfi és egy fiatal lány csontváza bukkant föl a megnyitott szelvény egyik oldalán, míg mi ott voltunk. Az orosz régészcsapat – Anna Fjodorovna, Dimitrij Sztasenkov és még néhány tapasztalt kutató mellett – egészen fiatal gyerekekből állt.

Középiskolásokat is bevonnak a munkába egy táborozás keretein belül, akik így igen hamar megszerzik az alapokhoz szükséges tudást és tapasztalatot. A nyelv hangzásából, a gesztikulációból, mindegy egyes mozdulatukból a lelkesedés sugárzott, s amikor kezdtek előbújni a különféle csontok és tárgyak a földből, valóban megélénkült a tábor, és nem csak az oroszokon, de a magyarokon is érződött, hogy komoly dolgok kerülnek elő.

Nem láttam még hasonlót se korábban. És ambivalens érzések kerítettek hatalmukba, mikor közölte velem Langó Péter, hogy az a karika, amit látok, a kislány karperece, ami még bizony akkor is ott volt a kis csuklóján. Picit más ez, mint ha a múzeumban látja az ember „ugyanezt”. Mert éppen akkor, éppen ott söprik le a földet a csontmaradványokról, éppen akkor, éppen ott veszi a kezébe valaki a kis faragott tárgyat, ami a lány játéka lehetett talán. És nem egy világháborús emlékről van szó – bár nyilván az is hátborzongató lenne –, hanem egy ötezer éves leletről. Az egy teljesen más kor volt. Lassan kezdtem is érezni, milyen jelentősége és súlya van annak, ami majd a többi ásatási helyszínen várható.

Csütörtökig maradtunk a Volga mellett, ahol végig az említett leletek feltárása, kiemelése zajlott. Emellett volt idő persze fürödni a folyóban és a nagyszerű vendéglátás viszonzásaként borjúpörköltet készíteni az oroszoknak, akik bizony értékelték a cselekedetet: Ilés-Muszka Andrea, Polónyi Emese, Antal Miklós és Mende Balázs Gusztáv sokat dolgozott azon, hogy komoly sikere legyen a csapatnak.
Amikor arra utaltam, hogy nagy volt a hőség: a három-négy napig tartó lüktetésre gondoltam, ami a testemet uralta a hét második felében. Már szerdán is csak úgy voltam képes megmaradni a táborban, hogy annak a konténernek az oldalában álldogáltam, mely egyedüli árnyékadóként szolgált a területen. Rajtam kívül mások is megszenvedték az expedíciónak ezt a részét: a repülőúton két csapattagnak, Andreának és Lichtenstein Lacinak elkeveredett a hátizsákja, így ők a közel négy napos Volga menti tartózkodást meglehetősen szűk keretek közt vészelték át. Szerencsére csütörtökön visszatértünk Szamarába és a csomagok is meglettek végül.

Este – a naplemente utolsó pillanatait elkapva – egy kilátóhelyről is megnéztük Szamarát, a városhoz közeli Volga-könyököt és annak a belső félszigetnek egy részét, ahol a magyarok elődeinek szállásterülete lehetett mintegy 1200 évvel ezelőtt.
Másnap – azaz július 31-én pénteken – a helyi múzeumban vizsgálta a csapat a helyi leletanyagok egy részét, illetve meghallgattuk Dimitrij Sztasenkov előadását, mely magában foglalta azt is; miért nagyon valószínű, hogy a Volgának ezen a részén – a mostani Szamarához közeli területen – keltek át a magyarok elődei. Sanyit és engem leszámítva aztán a csapat este vonatra szállt, hogy Izsevszkben folytatódjon az expedíció. Mi maradtunk még egy éjszakát a remek kilátással rendelkező szállón, és csak reggel indultunk el Udmurtia irányába.

Az út rossz volt, akárcsak az idő. Érződött, hogy a tajgavidék felé megyünk, bár én egyáltalán nem bántam, mert fájt a tarkóm, és izzadtam, mint egy ló az egész út alatt. Ahogy terveztük; mi értük el előbb a várost, ahol a Kalasnyikov Múzeum is található. Elfoglaltuk a szállást, Sanyi pedig kiment a többiek elé a zuhogó esőben az állomásra, míg én bedőltem az ágyba pihenni kicsit.

A légideszantosok napja – udmurt bácsi – Kr. e. 7. század

A kapcsolatfelvétel tényleg fontos és nem csak régészeti szempontból. Reggel, mikor megérkeztünk az izsevszki múzeumhoz, volt egy kis időm, hogy körbenézzek a városnak azon a részén.

Szóba elegyedtem egy angolul is beszélő sráccal, aki a gépem felől érdeklődött; mesélt aztán a családjáról, Izsevszkről is kicsit, és határozottan felszólított, hogy legyek óvatos, merthogy a légideszantosok napja van, amikor bizony az alkoholfogyasztás az átlagosnál is jóval magasabb, szóval, az emberek és az események bepörögnek rendesen. Mikor elbúcsúztunk, akkor is csak azt hajtogatta, hogy vigyázzak magamra. Néhány perccel később egy idős, karakteres arcra lettem figyelmes; két tömbház között araszolgatott befelé a botjával egy kis térre. Sanyi már integetett, hogy megérkeztek a többiek (trolival!), s hogy menni kéne be a múzeumba, de ezt a lehetőséget nem szerettem volna kihagyni.
Próbáltam mindenféle technikával megértetni magam a bácsival, de igazából a magyar szó, és a kezemben lévő fényképezőgép elegendő érvnek bizonyult. Nem csak hogy megengedte, hogy képet készítsek róla, de – ahogy a szavaiból és a gesztikulációjából kihámoztam – fel is akart hívni magukhoz. A finnugor kifejezést is jó néhányszor elismételte, miközben magára mutogatott, jelezve, hogy több közös van bennünk, mint ahogy azt az ember alapból gondolná.

Bent a múzeumban a csapat nagy része a helyi leletanyaggal volt elfoglalva, amiket bon-bonos dobozokban tartanak a helyi régészek; fel is rémlett bennem egy mondat, vagyis hogy tényleg nem tudhatod, mit húzol belőle. Mende Balázs mintákat vett a 9-10. századi csontokból, amiket barna csomagolópapírból kapdostak elő számunkra.

Attila egyszer csak rám szólt, hogy amíg kint voltam, mutattak egy igen csak izgalmas tárgyat; s hogy mindenképp látnom kéne. Váltott pár szót az egyik helyi régészsráccal, ő pedig mutatta aztán, hogy kövessem. Hátramentünk egy raktárhelyiségbe, ahol jó sok doboz volt egymásra tornyozva; lekapta az egyiket, és elővett belőle egy tárgyat, amitől tényleg leesett az állam. Egy Kr. e. 7. századi fokosfej, az én amatőr megítélésem szerint is gyönyörű állapotban.

A nap második felét Izsevszk bebarangolásával töltöttünk, konstatálva, hogy az idő előrehaladtával valóban egyre több a vidám ember az utcákon.

Megnéztünk egy gyönyörű ortodox templomot; a Kalasnyikov Múzeum munkatársa pedig beavatott minket a 20. századi fegyvergyártás klasszikusának valójában nagyon egyszerű történetébe. Izsevszk nem egy szép város, ez kétségtelen, de azt azért tudni kell róla, hogy a fegyvergyártás miatt még az oroszok elől is elzárt hely volt és hosszú évtizedekig csak engedéllyel lehetett belépni a területére.

(Egy kis ószeresnél találtam magamnak részletes Oroszország térképet is, ami pedig nagy kincs.)
Este aztán visszatértünk a hostelbe, hogy előkészítsük a másnap reggeli indulást Perm irányába, s hogy részt vegyünk a Bojanovó közeli ásatáson, ahol eddig is több mint 350 sír került feltárásra az elmúlt néhány évben. Sejthető volt tehát, hogy sok izgalom, s még annál is több eső vár ránk a folytatásban.

fotók: Szöllősi Mátyás