Az a véleményem, hogy nincs véleményem. Amíg engem nem bántanak, nincs velük semmi bajom – mondja a nő az 1-es villamoson, miközben a hazafelé vett macskakaját próbálja fél szemmel számba venni a szakadozó Nagy Zöld táskájában.
És akkor meg is indul az a bizonyos kérdésözön, ami egy erőszakosan gondolkodásra nevelt – mert ne adjanak el fiam…– fiatal lány fejében döcögősen megindul egy diákmunka-interjú és egy szolfézs óra között.
Tennünk kell-e valamit a nagy közösségért, amiben már rég elvesztünk? Van-e valós beleszólásunk? Kiskörnyezetünkben tegyük meg, ami jó, vagy ott se? Mik az alapvető értékek, amiket egyáltalán védeni akarunk? A véleménytelenség felment-e a felelősség alól? Annak van bátorsága véleményt alkotni, aki nem evez mélyre? Egy helyben nem lehet állni, mert akkor belénk jönnek? Ha igen, merre kell indulni? Hogyan védje magát az ember az idegen ellen? Kell-e védenie magát? Hol az ember helye? Van-e helye? Van-e ember? Van-e? Van? V? ?
Vagy megtűrt alak a gondolatok szögesdróttal határolt lenyomatai között? (Cikornyás kérdések, miközben a villamos kanyarodik egyet és a fent említett hölgy elveszti az egyensúlyát, Nagy Zöld táskájával egyetemben).
Hát én nem tudom.
Azt tudom, hogy éhesnek lenni nem szeretek; fázni nem szeretek; kialvatlannak lenni nem szeretek (kivéve néhány ereszdelahajad este után).
Szóval az embernek jó a kényelem. Nem azt mondom, hogy végcélszerűen szereti, mert nem elégíti ki. Inkább csak feltétel. Ezért jó.
Feltétel a gondolkodáshoz. (Feltétel a szeretethez???)
Mért vágynak ezek az emberek a kényelemre?
Csak azért tudok ezen gondolkodni, mert nem sokára egy esőtől védett szobában ülök, kávét iszom és hallgatom az új kedvenc albumomat.
Ja igen, a menekültek.
Ahogyan nekik nincs átjárásuk az én kényelmembe, nekem sincs az ő kényelmetlenségükbe. Ha választanám a kényelmetlenséget nem lenne ugyanaz, mintha rákényszerülnék. De ezen persze még mindig csak gondolkodom. Tett-e a gondolkodás? Van-e bármi haszna? Nem feltétlenül. De akkor hogy szabaduljon tőle az ember?
Talán, ha valamivel útját szegi. Teszem azt a lelkesedéssel. (Az ész meg a szív ütközete… na, ez már tényleg nagy közhely.)-
A lelkesedés szóban ott lüktet a lélek. Abból fakad.
Van, aki a hazájáért lelkesedik, van, aki a worldpeace-ért, van, aki a vallásában látja az egyedüli utat, van, aki egy sztárocskát majmol stb. (Van-e véleménytelenség? A véleménytelenségért lehet-e lelkesedni?)
Aki lelkes valamiért, az lelkes valami ellen. Ha az általa vélelmezett hazaképet imádja, akkor nem szereti azt, aki abba belerondít. Ha a vallását emeli piedesztára, az ateizmust, esetleg más vallásokat méreget komor tekintettel stb.
Azt hiszem, azok az emberek mernek lépni bármiben is, akik lelkesednek valamiért. Ennek vannak fokozatai persze. Akadnak olyanok, akik annyira lelkesek, hogy az már szerelembe csap át. Olyan szerelembe, amit a holly woodi filmek istenítenek. Mindenre képesek szerelmük tárgyáért, védik a hazát, a vallást, a személyt, a kispandát, a gumikacsa víztaszító felületét minden ellen, ami azt csak sértheti. (De látják-e a fától az erdőt? Látja-e egyáltalán valaki az erdőt?)
Talán a világ úgy megy előre (közhely n+1), ahogy a különböző lelkesedések összecsapnak, és létrejön a lélekháború, avagy az élet. Persze csak azoknak, akik hisznek a lélekfo(r)galomban. Aki ez ellen lelkesedik, attól elnézést kérek.
Vajon a lelkesedőemberek –legyenek bármi iránt lelkesek –elfogadják-e a bocsánatkérést?
– Bocsánat–mondja szepegve az Újpest drukkere, miközben átsomfordál a Fradi béközepén.
De hogy is keveredtünk ide? Ja, igen. A negyvenes nő a villamoson azt mondta, hogy neki nincs véleménye, meg hogy amíg nem bántják, neki semmi baja senkivel. Egy szemfüles közalkalmazott a kettővel arrébb csüngő foszladozó bőrkapaszkodót nyilván a kelleténél jobban megszorongatja ebben a pillanatban, merthogy ugyebár milyen szembehúnyó népség, addig el is kell jutni, hogy valaki már tettlegesen bántson! Nem is segít, amikor a nőnek leesik a macskakonzervekkel teli szatyra. Pedig, ha tudná, hogy azért bajlódik ennyire, mert -magának se bevallva- kétszer annyi konzervet vett, mint szokott, lehet, hogy másképp állna az ügyhöz. A szomszéd mindig azt hajtogatja, itt lázadás lesz, háború. És a nő szereti annyira a macskáját, hogy ha igaza lenne a szomszédnak -amit hisz is, meg nem is- ne kelljen végignézni a cica halálát. De ezt a -talán nem alaptalanul- zsörtölődő közalkalmazott nem tudja. Így nincs is rá hatással. A szatyor megbillen, az a nagy zöld – s pont úgy csörömpöl a sok fémdoboz a hamarosan nyugdíjba menő villamos padlóján mint, ahogy fémoszlop dől a földre, teszem azt mikor leszaggatják róla a szögesdrótot.-
De mit tegyen az 1-es villamos utazóközönsége a menekültekkel? A cikkek olvasása / hírhallgatás már unalmas. A töke tele van az embernek, mikor bedöglik a betonkeverő reggel hétkor és a rádióban megint csak erről pofáznak. Hogy lesz kész így az új stadion előtti lépcső harmadik fokának szegélye?
Én nem tudom. Se eleje se hossza nincs ennek. Se a villamosútnak, mert baleset van a Népligetnél, se a kérdéseknek, se az írásnak.
Lehet, hogy én sem teszek mást csak pofázok – sőt szinte biztos.
Mindenesetre, majd leszállok valahogy az anyázó tömegből, hazajutok, berakom az albumom, megfőzöm a kávém, és kijavítom a stilisztikai hibáimat – amennyire tőlem telik.
S ha valakinek elmesélem mindezt, azt mondja majd, nekem sincs igazából véleményem, vagy, ha igen, nem merem felvállalni. A fellegekben járok, miközben tettekre lenne szükség. Én meg megadóan lenézek a csinos új őszi cipőmre és a nadrágra, amiben szép a lábam, és annyit mondok megadóan: Igazad van.
A fellegeket amúgy is szeretem. Főleg ha rám terítik a szárnyukat. A virrasztót. Az éjit.