A függöny kék volt. A delfinek még kékebbek. Fölugráltak meg a mélybe vesztek, és megfagyott fekete szemeikkel bámultak ki a gyűrődések közül.
A fürdőkád óriási volt, sokkal nagyobb, mint a régi lakásban. Az óriási kád elé nem is volt elég egy zuhanyfüggöny – bár az is igaz, hogy sokáig egy függöny sem volt.
Aztán egyszer a Laci megvett egyet akciósan, mert a fürdőszoba közepén lévő lefolyó elromlott, és egy hülye függöny még mindig olcsóbb, mint egy új lefolyó. Az anyjával sokat veszekedett miatta, mert ugye a függöny meg kicsi lett, és lent a repedésekben tovább poshadt a víz.
Aztán sok idő telt el és egyszer csak megint vettek egy kicsi függönyt. Egy ugyanolyan delfineset, csak azt úgy rakták fel véletlenül, hogy a delfinek pont a másik irányba úsztak rajta. Úgy hagyták.
A fürdőkád szélén a csempék közül majdnem minden nap leesett néhány fehér kis darabka. Fuga. Ezt Lacitól hallotta egyébként. Nézd meg ez a szaros fuga itt szakad le nekem, vagy valami ilyesmi, mindenesetre nagyon tetszett neki az, hogy fuga. Megjegyezte.

A kádon fent, a második csempe végig volt hasadva. Mindig ezt a hasadékot bámulta, mikor a wc tetején üldögélt. Úgy képzelte, hogy a hasadék egy víz alatti barlang, ahol a vízi szörny lakik. A vízi szörny már rég nem mer előjönni, mert a delfinkirálynak egyszer elrabolta a gyönyörű feleségét, s a király mikor ezt megtudta, egész seregével beúszott a barlangba, megvívott a vízi szörnnyel és megfenyegette, ha még egyszer kimerészkedik az odvából,  bizisten megöli. Úgyhogy a szörny bent éldegélt és várta, hogy valami baj legyen a delfinkirállyal.
Egyszer az iskolában fogalmazást kellett írni. Tíz sor a füzetbe, a címe pedig: Otthon, édes otthon. Nem írta meg, ezért Klári néni elkérte az üzenőjét és kiabált hogy már nincs is több hely a hátuljában; hogy lehet egy kislány ilyen megátalkodottan elvetemült meg, hogy, amit művel az már definiálhatatlan. Ezen a többiek nevettek. Hogy definiálhatatlan. Meg azt is mondta, hogy azon is látszik a borzasztó jelleme, hogy el sem pirul, de arra várhat, hogy olyan primitív szintre süllyedjen mint tanár, hogy megüssön egy gyereket. Nem hisz az ilyenekben, pedig lehet, hogy kéne. Mert hát csak az válik be, amiben az ember hisz ugye. Ilyeneket mondott Klári néni és helyette is vöröslött a feje.

Egyszer kitalálta, hogy a papucsát felteszi a kád padkájára, hogy szép fogata legyen a delfinkirálynak, ne kelljen az úszással fáradnia. Ha egy-két tengericsikót szerez magának, azok majd kocsikázzák a hullámok között, a delfinkirály meg majd kedvére mosolyog. Bár a delfinkirályok amúgy is mindig mosolyognak, de talán ha fogatuk van, akkor még jobban.
Így bámulta általában a nagy mélykék függönyt. Várta, hogy a király nevessen.
Az egyik nap, mikor hazajött a napköziből, a Laci nem volt még otthon. A fürdőszobához vezető folyosón halálos csendben ment végig, mindig is félt az ottani szekrényektől.
A záraktól is félt, de nem amiatt, mert ijesztőek lettek volna, csak iszonyodott a gondolattól, hogy bezárja magát és baj lesz. De inkább bezárta. A zárakat egyel jobban meg tudta szokni, mint a szekrényeket.

Még egy kis ideig hallgatózott, szuszogott. Szép lassan merte csak meghódítani tekintetével az ismerős fürdőszobát. Egy idő után felmerészkedett jól megszokott helyére és elkezdte nézni a függönyöket.

Szépen lassan fentről lefelé, lentről felfelé, aztán oldalvást is.
Nézte a megkövült delfineket, megvolt mind a harminchárom. Háromszor is átszámolta.

Kint már sötétedni kezdett, a keze lassan átmelegítette a vécé tetejét,. Akár ki is húzhatta volna a feneke alól, de ezt mégsem akarta.
Hallotta, amikor a bejárati ajtó becsapódott. Érezte a gyomrában a kavicsokat először megrezdülni, aztán megfagyni. Visszatartotta a levegőt. Az egyik függöny kilebbent a kád belsejéből. A delfinbirodalom így két részre szakadt. Meg akarta igazítani, de nem mozdult. Csak nézte, hátha magától helyreáll a rend.
Kint összetört valami pohár, hallotta a csörömpölést, és hogy valaki dülöngél meg káromkodik a folyosón.
A függöny nem mozdult. Arra gondolt, hogy talán nem is az ő nevét ordítják odakint.
Regina!

Megnézte újra a zárat, aztán megint a delfineket – kereste az aznapi delfinkirályt.
Mert minden nap más uralkodót nevezett ki. Az mégsem lett volna igazságos, ha mindig ugyanaz a delfinkirály. A mostani kedvence pont középen volt, úgyhogy miközben félig azt figyelte, hogy a gyomrában lévő kavicsok még mindig nem zörögnek, azt is elkezdte nézegetni, hogyan lehetne legközelebb letenni a delfinhez a papucsot.

Mikor a Laci először nekidőlt az ajtónak, akkor találta meg a papucs helyét. Most valami újat talált ki. Nem a kád szélére tette, hanem a mosdókagylóra a papucsot. Így még magasabbra repítheti majd a királyt.
A Laci most tényleg sokat ihatott. Negyedjére tudta csak betörni az ajtót.
Nem nézett egyből oda. Az a szaga volt, amit nem szeretett. Amit a kavicsok se szerettek. Ami miatt az anyja is sokat kiabált régen.
Ordított valamit a Laci, pont akkor ordított, mikor Regina meglátta a delfinkirálynőt. Az mindig ugyanaz volt. Csak a királyok változtak. A királytól kicsit feljebb illegette karcsú derekát a függönyhullámokon. Pont a királyi páros között vöröslött a Laci feje.
Ezután történt a baj. Az egyik függöny leszakadt. Pont az, amit épp nézegetett.
Regina nem bírt mozdulni. A felső sor második csempéje leesett és összetört a padlón. A vízi szörny hirtelen előbukkant, láttára iszonyatukban megfeketedtek a fürdőszoba kövei, a nagy törölközők magukba burkolóztak. Regina hallotta, hogy egy testet húznak végig a kövön – most talán végleg elveszett a delfinkirályné.

Szabó Esztert – aki világ életében gyűlölte, ha Esztusnak hívják – születésem óta ismertem. Együtt jártunk óvodába és általános iskolába, a szolfézs órán padtársak voltunk, a templomi gyerekkórusban – mint két legmagasabb – mi álltunk a szoprán szélén, és ugyanígy a torna sorban is. Egyikünk sem volt napközis –ami nagy kiváltság volt akkoriban –, s így a délután általában a piros körtárcsás telefon mellett talált minket, ahonnan minden egyes alkalommal felhívtuk Eszti anyukáját, hogy átmehetek-e aznap is játszani.
Természetesen mindig átmehettem, ez a délutáni telefonálás inkább csak rituálé volt. Az utolsó óra után a szomszédos iskolaépületből átsétáltunk hozzánk, ahol a sötét előszobában egy barna virágállványon volt az a bizonyos piros telefon. Illedelmességből mindig telefonáltunk Eszti anyukájának, nálunk sohasem töltöttük a délutánt.
Esztinek négy nagyobb nővére volt, így mindig a naprakészek természetességével beszélt olyan témákról, amiket én, a „kétbáttyos” lány, csak megértő mosollyal fogadtam (legalábbis úgy képzeltem mindig, hogy a mosolyom megértő) és hevesen bólogattam: tettetve, hogy természetesen tudom, miről van szó, mikor épp egy IM cikkről állítja, mekkora hülyeség, vagy egy divatos sztárt pocskondiáz.
Emlékszem egy délutánra, hét évesek voltunk, az első osztály vége felé járhattunk. Ő a hozzájuk vezető út közben elmondta, hogy a kedvenc együttese a Kvín és halálosan szerelmes Dzsonideppbe. Megkérdezte, hogy tudom-e ki az a Dzsonidepp. Mondtam, hogy persze, és hogy ő tényleg nagyon-nagyon jól néz ki!
Azt hiszem ez is közre játszott abban, hogy mennyire felnéztem Esztire, sőt már-már tartottam is tőle és a mindig magabiztos véleményétől. Minden dolgáról tudtam, és ő valamiért elviselte, sőt talán igényelte is ezt. Nem nézett le, de egyértelmű volt, hogy a kapcsolatunkban ő irányít.

***

Szabó Eszti vallásos volt. Igazából mindketten azok voltunk. A szüleink a helyi református gyülekezetből ismerték egymást. Apáék nagyon tisztelték az anyukáját, és örömmel vették, hogy mi lányok ilyen jóban vagyunk. Esztiéket az apjuk még kiskorában otthagyta. Egyedül maradtak egy kétemeletes házban, öten nők. Eszti anyja halálra dolgozta magát egy magánrendelőben, ahol egymaga készített mindenféle egyedi gyógyászati segédeszközt. Nagyon kicsi cég volt ez, a húgával együtt vitték, de a munka manuális részét egyedül végezte. Naphosszat ült egy leredőnyözött szobában és mintákat öntött. Mindig karikás volt a szeme, de nagyon szép nő volt. Ezt egyébként már gyerekkoromban megállapítottam, pedig akkor egyáltalán nem figyeltem az ilyesmire. Esztiéknél egyébként mindenki szép volt, és korán érő. A mi osztályunkban Eszti egy Barbi nevű lánnyal vetekedett a legszebbnek járó helyért. Azaz csak vetekedett volna, mivel Esztit nem érdekelte az ilyesmi, s ez a nemtörődömség, ahogy nőttünk, egyre inkább az ő pártjára állította a fiúkat.
A negyedikes fotózásunkra Eszti haját begöndörítette az egyik nővére. Akkor éreztem először igazán rosszul mellette magamat. Pontosan tudtam, mi a rosszérzésem oka: szégyelltem magamat. Aznap reggel a legjobb felsőmet kerestem elő a szekrényből, és nem engedtem, hogy anya fehér blúzt adjon rám. Nem volt stílusérzékem, de azt gondoltam, most igazán sikerült úgy felöltöznöm, hogy végre meglássa mindenki, én is itt vagyok, én is lány vagyok, sőt nem is akármilyen! Az iskolai táskámat rendesen bepakoltam és majdnem futottam az odafelé úton, ami az osztálykirándulások előtti reggeleken kívül, azt hiszem sosem fordult elő. Aztán megláttam Esztit és rájöttem, mennyire nevetséges vagyok. Egy teljesen átlagos virágos felső volt rajta, testhez álló. Eszti már melltartót hordott, a haja pedig olyan természetesen göndörödött, mintha mindig is úgy állt volna. Tökéletes volt: nem a dauer erőszakosságával csavarodtak lefelé a szálak, sem a besütés túlszabályozottságával kunkorodtak. Nyoma sem volt lakknak, nem állt csomókban, de nem is rázódott szét szálakra. Azt mondta, háromágú fésűvel szabad csak fésülni.
Sokszor megnéztem azóta az akkori közös képünket. A negyedikes képen egy ijedt lányka és egy csinos kamasz ül egymás mellett.
Hiába siettem aznap reggel annyira.

***

Ősszel és tavasszal a családom mindig bement Pestre az Kedvezményes Cipő- és Ruhavásárra. A szüleimnek meggyőződése volt, hogy ez a vásár még őriz valamit a régi mesteremberek szavának tartásából és áruiknak tartósságából, és ráadásul itt, az igazi minőségi termékek a legjobb áron érhetőek el, hisz a nevében is benne van, hogy kedvezményes.
Azt hiszem, semmivel nem volt kedvezményesebb, mint bármilyen mezei áruház mindennapi kínálata, de apropóul szolgált a vásárlásra, amit a szüleim még akkor is nagyon kiváltságos dolognak tartottak, mikor már nem falun éltünk és olyan luxuscikkekre is futotta, mint dobozos chips, vagy Rio Máre konzervtonhal. Így tehát minden évben kétszer elzarándokoltunk a tisztességes árusok tisztességes vásárára, ahol tisztességesen otthagytuk azt az összeget, amit bárhol otthagyhattunk volna.
Harmadikos voltam, mikor egy alkalommal szintén felkerekedtünk erre a furcsa vásárjárásra. Nekem cipőre volt szükségem, mert kinőttem a tavalyit, így ezen a részen kezdtük a kutakodást. Apukám szempontja az volt, hogy a cipő lehetőleg bőrből készült legyen, és ne kerüljön túl sokba, mert ugye ez egy kedvezményes vásár. Meg is találta a szerinte megfelelőt, egy öregbarna dudorodó orrú, varrott (nem ragasztott!) félcipőt, amit talán régi Chaplin-filmekben láthatna az ember -ha egyáltalán nézne még bárki is Chaplin-filmeket.
Apukám, úgy látszik, sosem törődött a Chaplin-filmekkel: nagy lelkesen és félreérthetetlen taglejtésekkel odaintett engem és anyukámat. Természetesen mire átevickéltünk a tömegen már mindent megkérdezett a tisztes eladótól, aki szerint nagyon csinos és egy ilyen kislánynak pont megfelelő, ráadásul csupa bőr, kényelmes cipő volt az, amit apukám olyan nagy hozzáértéssel kiválasztott.
A nő nézte, ahogy felveszem. Anya is nézte. Nem szólt, örült, hogy olyan cipőt találtunk, ami egészséges és nem melegszik be benne a lábam. Mikor bekötöttem a fűzőt az eladó lelkendezett, mintha rám öntötték volna. Apa is mosolygott, és azt kérdezte: Na milyen?
Először csak azt mondtam, hogy Hát. Aztán egy kis szünet után, hogy nem tudom, miközben sokatmondóan és keservesen néztem apára, hátha megérti a szememből, hogy rettenetesen undorítónak találom a cipőt és már akkor láttam, hogy ez nem lesz jó, mikor idefele jöttünk, csak épp nem merek szólni az eladó miatt.
Apának úgy látszik, ahogy a Chaplin-filmek, úgy a gyerektekintet értelmezése cipővásárláskor fejezet is kimaradt az életéből. Nézett. Nézett és mosolygott, aztán elővette a pénztárcáját. Hazafelé sírtam. Nem értették.
Nekem tényleg nem volt stílusom, sokszor most is úgy érzem, hogy nincs. Nézek a tükörbe, és még az is előfordul, hogy félek utcára menni, pedig külső megerősítésből tudom, hogy a stílusmentes időszak már rég a múlté. Mindenesetre, ha akkor még nem is volt meg az a látásmód, amit stílusnak szoktak nevezni, ahhoz mégsem fér semmi kétség, hogy ezt a cipőt már első pillantásra szívből gyűlöltem.
Apa azt mondta, jó lesz az, majd meglátom, és hogy teljesen szép, és nagyon praktikus. Nem fordultunk vissza a városhatárból, hogy kicseréljük. Bár akkor még azt hiszem, nem is voltunk olyan tudatos fogyasztók, hogy a kicserélés lehetősége felmerüljön bármelyikünkben.
Két éven keresztül hordtam a barna cipőmet. Minden reggel megalázva vettem fel és a lábamat takargatva álltam az iskolaudvaron, mikor kiestem a kidobóból. Valahogy abban a két évben hamarabb kiütöttek. Pedig előtte veretlen kidobó bajnok voltam.
Keservesen hordtam a barna cipőt, miközben Eszter lassan felnőttesedni kezdett, szépült és egyáltalán nem érdekelte, mit vesz fel. Mindenben érett és nőies volt, akár egy felsős.
Egyébként ő egy fekete tornacipőt hordott. Egyszer azt mondta, lázadásból.

***

Ötödikes koromban elköltöztünk egy kétszáz kilométerrel távolabbi városba. Eszter azon a nyáron egy hetet nálam töltött, ahogyan én is nála. Akkor még Myvip sem volt, nemhogy Facebook, így leveleztünk, kézzel írt betűkkel, hagyományosan. Két napja laktunk az új városban, mikor először kimerészkedtem egyedül a boltba. Levelezőlapot vettem meg borítékot. Öt macskás boríték volt egy csomagban és tíz ugyanolyan macskás lap. Az első öt levelem pár héten belül el is ment a macskákkal együtt. Szolid, kék epres borítékban jöttek a válaszok. Aztán egyre ritkábban fordult meg a levél és egy éven belül elkopott teljesen. Először azért, mert áttértünk az emailre, aztán meg ki tudja, hogy hogyan is szűnt meg a dolog. Évekkel később ugyan ismerősök lettünk a Facebookon, -én kerestem rá és jelöltem be – de az ismerősi viszonynál azóta sem jutottunk tovább.
Keveset posztol és csak két profilképe van a mappában.
Én mostanában kezdek csak leszokni arról, hogy amint rossz kedvem van, egy új profilképet töltsek föl magamról, és álszent dicséretekkel nyugtatgassam magam, hogy mennyien szeretnek és tartanak szépnek. Ő úgy látszik erről is hamarabb szokott le… Ha egyáltalán volt ilyen korszaka.
Eszter olasz szakos az ELTÉ-n, ez is kiderül még a Facebookról, és van egy barátja, akinek nem tudom megnyitni az adatlapját. Egy közös képüket látom csak. A fiú a hátán viszi Esztert egy őszi erdőben. Mindkettőjükön túrabakancs van és sportos kabát. Nevetnek.
Egyszer álmodtam is ezzel a képpel. Nem emlékszem belőle semmire, csak, hogy én is ott vagyok velük az erdőben. És túrázunk egy egész nagy csapattal. Valami baráti társaság vagy ilyesmi.

 ***

Így állok én most Szabó Esztivel. Egyike a 846 ismerősömnek a világ legnépszerűbb közösségi oldalán. A születésnapján a többiekkel ellentétben nem kapok értesítést arról, hogy varázsoljam szebbé a napját egy bejegyzéssel, amiben boldog születésnapot kívánok, mert nincs megadva, hogy mikor született.
De minden március elsején eszembe jut, ahogy közömbös és kicsit tudálékos hanggal magyarázza a hittan terem előtti alagsori wc-ben, hogy az anyukája azt mondta neki, igazából ő hozza a tavaszt.
Tudniillik  március elsején született.

***

Tegnap vettem egy leértékelt fekete harisnyát. A pult előtt háromszor is kanyarodott a sor, mert a boltban végkiárusítás volt. Egy anyát és a lányát figyeltem álldogálás közben. Az anya azt a taktikát választotta, hogy beállítja a sorba 7-8  éves forma kislányát, míg ő bevásárol. Ám a sor számításainál gyorsabban haladt, az okos szemű kislány pedig néha aggodalmasan körbepillantott, félt, hogy túl hamar kerül a kasszához. Ez így is lett, bár pont akkor nem figyelt oda, a fekete tornacipőjén kötötte be a fűzőt. Az anyja a bolt másik végéből hangosan odakiáltott, Esztus, engedd előre a nénit, még nem végeztem!
Esztus kelletlenül előreengedett. Én pedig biztos voltam benne, hogy azért pirul el, mert a kedvenc együttese a Kvín és szerelmes Dzsonideppbe, márpedig, aki szerelmes Dzsonideppbe, azt nem lehet csak úgy leesztusozni.

(Illusztráció: Paul Klee: Kinder und Hund)