Zárt világ

Mindössze tizenöt perc séta Beregszász belvárosától az a fallal körbevett telep, ahol több mint ötezer ember él gyakorlatilag összezárva. Olyan ez a hely, mint egy város a városban, vagy legalábbis annak a peremén. Mikor az ember ráfordul az utcára, mely oda vezet, és az elkezd szétnyílni, mint egy ápolatlan seb; majd ritkulnak és egyre kialakulatlanabbá válnak a házak, érződik, hogy itt valami más jön. A bevezető út előtti tágas téren gyerekek rohangásznak, egy ló, néhány kutya szimatol, egy öreg nő babakocsit tol befelé a telepre, amire egy jókora csomag van rákötve. Balra kis bódé. A benne ülő nő csak bólint, mintha haza érkeznék. Mellette kocsma, ahonnan persze dől kifelé a zene. Az ablakon keresztül látni, hogy bent biliárdoznak, az asztal mellett zöldséges pult, rezsó. Néhány tagbaszakadt férfi félkört alkotva ül kint a kocsma előtti kövezett részen. Valamin nagyon vitatkoznak. Amikor közelebb érek, minden kedélyessé válik. R., a bíró fogad, szívélyesen – hisz előző nap már jártam itt –, és kérdezi, hogy be akarok-e menni. Igen, mondom neki, s kérdezem, hogyan volna a legjobb, esetleg jön-e velem, szóval, hogy ne tűnjek legalább teljesen idegennek. Nincs probléma, mondja. Ő engedélyt ad arra, hogy bemenjek, sőt mellém rendel egy kísérőt, akinek a szava az ő szava is egyben. De arra kér, hogy majd csak bent készítsek képeket. Rendben, mondom neki, majd néhány szót vált az egyik férfival, aki aztán félrevon, és elkezd mesélni a telepről, miközben már haladunk a betonfalak szegélyezte bejárat felé.

telep_szerk_18
Elől még rendes út, mintegy 50-100 méter hosszan. Vályogházak, viszonylag rendezett homlokzatok. Oldalt nagy szeméthalmok. Egyre nagyobb a sár, egyre több a gyerek, ahogy haladunk befelé. A foghíjas kerítéseken túl udvarok, és kisebb szemétlerakók a falak mellett.

telep_szerk_23

Az úton néhány gyerek, szekér, egy dekázgató srác. Autó, amiből sistergő dallam ömlik kifelé. És nagyjából száz méter után elhangzik azért az első kérdés, hogy mit is keresek itt tulajdonképpen. Hamar kiderül, hogy a bíró szava tényleg minden. És ha ő tud az itt létemről, akkor arról mindenkinek tudnia kell, és tudni is fog.

telep_szerk_31
Az első ház. Tizenegy gyerek játszik az udvaron. Egy fiú biciklit szerel, három nő a fal mellett ül, körülöttük az egészen kicsik. Kemény szag terjed kifelé a konyhából, valami hús lehet, vagy abból készített ételszerű dolog szaga.

telep_szerk_34

Az egyik gyerek nagyon beteg, mint megtudom. Sürgős műtétre volna szüksége, és csak annyi derül ki, hogy a szívével van a baj. Aztán elvesztem a fonalat, mert vitatkozni kezdenek azon, mi hogyan is volt, mit mondott pontosan az orvos és olyan témák aztán, melyek szövevénye számomra rejtély marad. Azonnal föltűnik, hogy a gyerekek vidámak.

telep_szerk_15

És úgy fest, nemcsak az újdonság miatt, amit jelen esetben én jelentek számukra. Érződik a szeretet, az összetartás; nyíltak és legszívesebben bevonnának a játékba. Kíváncsiak, ami csak egy határig húzódik. Nem nyúlkálnak, nem ráncigálnak, és ha arra kérnek, hogy mutassak meg nekik valamit, akkor sem nagyon érnek hozzám. Mintha a piszok, a sár, a nincstelenség ellenére olyan rend uralkodna a fejekben, amit még véletlenül se bontana meg senki. Bent az egyik anya épp eteti az egyik csöppséget. Az egyik fiú készülődik valahová, kamaszlányok nevetgélnek az egyik ágyon. Kilencen vagyunk egy talán tíz négyzetméteres szobában.

telep_szerk_17
A gyerekek persze jönnek velünk tovább, és a mintegy ötven méterre lévő háznál egy nő integet, hogy menjek csak beljebb, nézzek csak körbe náluk. A kis udvaron fészer, a ház mögött, a sártenger közepén egy wc. Hosszú zsinegen ruhák száradnak, az udvar elülső részében kutyák és gyerekek váltják egymást.

telep_szerk_05

Zsuzsannával, a gyerekek nagyanyjával aztán bemegyünk az egyetlen kis konyhából és egy szobából álló házba, ahol elmondja, hogy segélyt ugyan kapnak – nagyjából 25 ezer forintnak megfelelő hrivnyát –, de az arra a tizennégy emberre, aki itt lakik, kevés. Ezen nincs is mit vitatkozni, miközben azon gondolkodom, hogy vajon hogyan alszanak itt ennyien, s még csak nem is azért, mert csupán két ágy van a helyiségben. A legnagyobb gond persze a víz. Ezt nem először hallom. A vezetőm, József is elmondta korábban, hogy ugyan volt korábban folyóvíz, de mivel nem tudta fizetni a telep, így most már csak a pumpás megoldás létezik. Ennek beszerzésében a Máltaiaktól kaptak segítséget, s ami persze nagy kincs. De azzal csupán 6-7 méterről tudják felhozni a vizet, amiről sejthető, milyen minőségű lehet.

telep_szerk_35

József hozzátette azt is, hogy ez csupán 10-15 családnál van meg. Pedig nagyjából 2500 gyerek él a telepen. Jelentős részük beteg. Sokan bénák, legalább az egyik tagjukra – többek közt az ő fia is –, de így, hogy nem tudnak tisztálkodni rendesen, esély sincs a javulásra. Ilyen szempontból a meleg, hátrány. Bár mégis jobb, mint a tél, mert az iszonyatos. Már most azon gondolkodnak, hogyan fognak fűteni. Vannak, akik azért járnak el, hogy minden égethetőt összegyűjtsenek, és elraktározzanak arra a 4-5 hónapra, amikor kelleni fog. Zsuzsanna mesél még a gyerekekről, egyenként, hogy tizenhat unokája van, akiket mind-mind imád, de ételt és vizet is nehezen tud biztosítani a számukra.

telep_szerk_37

Mesél elhunyt fiáról is, aki cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. Ő sincs már, hogy segíthessen, hogy megélhetést biztosítson a család számára. A ház talán ha harminc négyzetméter lehet; a falakon burjánzó penész, a döngölt padlón szőnyegek nyomai. Már régen beették magukat és a talaj részévé váltak.

telep_szerk_36

Továbbmegyünk. Az úton gyerekcsoportok rohangásznak ide-oda, szoptatós és terhes anyák álldogálnak vagy ülnek a padkán. Családok pakolják a feltehetőleg összegyűjtött holmikat. Egy nagyobb csoportban fiatal srácok vitatkoznak valamin. Egy nő a háza előtt a lányaival; ő is épp szoptat.

telep_szerk_03

Néhány lovaskocsi megy el mellettünk. Az egyik nő, és a hozzá tartozó gyerekek hívnak, hogy menjek be az egyik kis utcácskán oda, ahol ők laknak. Le is kanyarodunk, majd hamarosan kiérünk egy kisebb térre, amit négy vagy öt ház határol körül. Vagy tíz szempár szegeződik rám, és bármerre is mozdulok, mágnesként követnek.

telep_szerk_14

Aztán az egyik anya töri meg a csöndet; rászól a gyerekekre, hogy “hagyjátok a bácsit”, és hogy játszanak valamit, mutassák meg, mit is szoktak. Elindul a bújócska, aztán valami karok alatt átbújó játékká alakul; hempergéssé, egymás lökdösésévé, némi sírássá és még több kergetőzéssé. József minden alkalommal finoman jelzi, ha mennünk kell. És nem egyszer történik ez olyan esetben, amikor férfi lép a házba vagy a térre, ahol épp vagyunk.

telep_szerk_46
Tovább a főúton. Mindenki köszön, de persze közben méreget. Kapok néhány kérdést, pár szigorúbb pillantást. Jól látható határhoz érkezünk aztán, mert egyre kevesebb a ház, s azok helyét nagyobb terek és az azokon szétszórtan elhelyezkedő kisebb kalyibák foglalják el. Most látszik csak igazán, mekkora területen is helyezkedik el a telep.

Telep_val_szerk_14

Föltűnik az első (és az ittlétem alatt egyetlen) idősnek tűnő ember, aki – mint megtudom – a hetven felé jár. Ránk néz, valamit dünnyög, József meg halkan szól, hogy vele ne foglalkozzak, s hogy menjünk csak tovább. Bemegyünk egy kis sikátoron, ami a tábor hátsó részéhez vezet és szinte a tavakhoz fut ki. Itt már alig vannak házak. Nagy, füves részekkel teleaggatott, lapos föld az egész.

telep_szerk_19

Az egyik házból egymás után jönnek elő a meztelen gyerekek. Az első egy szőke kislány, aki a haját csavargatja, aztán felém nyúl, talán azért, hogy menjek közelebb. Kilép a gyerekek anyja. Érdeklődök, hogy esetleg bemehetünk-e a házba. Némi gondolkodás után aztán igent mond. A jobb oldali ágyon egy kétévesforma kisgyerek fekszik, takaró van rajta és ahogy látom a félhomályban; vagy négy-öt légy repdes körülötte. Bejön az anya, és utána a többi gyerek. Kérdezi, hogy tudok-e segíteni, mert hogy beteg a kicsi és nincs pénzük gyógyszerre. Igen, mondom. Megköszöni. Kilépünk a házból, a gyerekek pedig követnek egészen a tábor hátsó részéig, ahol egy szeméttelep zárja el a tavakhoz vezető részt. Két kislány kifelé fut, át a szeméthalmokon, talán az egyik tóhoz mennek.

telep_szerk_27

Megy lefelé a nap. József kérdezi, hogy hová  menjünk még el, merthogy ő szívesen vezet, nem jelent ez gondot. Nem tudom, válaszolom, mert tényleg nem tudom. Kell egy kis idő, mondom neki. Aztán elindulunk visszafelé, el a ház mellett, föl a kis sikátoron a kalyibákhoz, át a tágas térrel övezett részen, végig a sáros főúton, ki egészen a bejáratig és tovább, és közben az jut eszembe, hogy nem tudom, hogyan fogok pontos választ adni arra a kérdésre, amit többen is föltesznek majd, hogy: „Na, milyen volt?”

/fotók: Szöllősi Mátyás/

Egy hozzászólás a(z) “Zárt világ” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?