Egy árva házról

A ház, amelyről ebben a szövegben írok, a szó szoros értelmében véve nem árva, hiszen negyven család él benne. Más tekintetben azonban nagyon is az. Sokszor felmerült bennem, miközben ott jártam, vagy amikor gondolkodtam később az ott élőkről, hogy bizonyára Magyarországon is van ilyen ház – sajnos könnyen találhatnék olyan közösséget, mely hasonló helyzetben van, mint amelyik ebben a Beregszász külvárosában álló épületben tölti a mindennapjait – , de akkor, amikor ilyen irányba terelődtek a gondolataim, hamar rájöttem, hogy azzal kell foglalkoznom, ami előttem van, és valamilyen módon “szembe jön” velem.

Az elmúlt években többször jártam Kárpátalján, és sok embert megismertem a látogatások alatt.  S. Tímea segítségével, aki az egyik helyi iskolában tanár, jutottam el végül is a házba, mely bizonyos értelemben erőteljes összefoglalása annak, ami ezen a vidéken van, illetve zajlik mostanában. A házban magyarok, ukránok, romák élnek együtt alapvetően feszült hangulatban, mely nem a származásuk, leginkább a szociális helyzetük miatt problémás, hiszen abban a helyzetben, amiben élnek, a kulturális különbségek, a szokások nem képesek a maguk természetességében működni. Ha a túlélésről van szó, a másik megértésére, az odafigyelésre sokkal kevesebb idő és energia jut.

A beregszászi G. utcában található épület még a ‘70-es években épült, és eredetileg a helyi szakközépiskola kollégiumaként, illetve a varroda munkásszállójaként működött, tehát itt szállásolták el a tanulókat, valamint a dolgozókat több mint egy évtizeden keresztül. A ‘90-es években aztán a ház állami tulajdonba került, és hosszú időn át üresen állt. Ekkor kezdődött meg az igazi állagromlás, amihez hozzátartozik az is, hogy néhány évre hajléktalanok vették birtokukba az épületet. A városi vezetés aztán úgy döntött, hogy rászorulóknak adja ki a helyiségeket – lakásokról a legtöbb esetben nem igazán beszélhetünk még ma sem –, s méghozzá olyanoknak, akik korlátozott lehetőségeik miatt máshol lakást nem kapnának, de mégis csak képesek fizetni valamit a lakhatásért.

Nagyrészt ekkor, illetve innentől kezdve költöztek be azok, akik ma is a házban élnek. Mint ahogyan arról szó volt, a helyiségek kiutalása idején azok már lakhatatlan állapotban voltak. Fűtés és víz jelen pillanatban sincs, és a városvezetés úgy döntött, hogy olyan konstrukcióban köt szerződéseket a lakókkal, amelyben évenkénti újításra van szükség, s ami nyilvánvalóan nem a biztonság és a kiegyensúlyozottság érzését erősíti.

Ebből is fakad, hogy a lakók nagy többsége, egyrészt a korlátozott anyagi lehetőségek miatt, másrészt mert nem saját tulajdonról van szó, nem igazán költ a helyiségekre, hiszen könnyen megtörténhet, hogy a szerződés lejártakor nem annak megújítása következik, hanem valaki másnak adják át azt a teret, ahol addig ők éltek.

A ház szintjei nagyon különböznek egymástól. Minél följebb haladunk, annál súlyosabb a helyzet. A földszinten, ahol leginkább idős, nyugdíjas emberek laknak, még viszonylag rendezett körülményeket találunk, annak ellenére, hogy kapu nincs, és a földszint előtere teljesen nyitott a kinti térségek felé. Az elsőn és a másodikon már sokkal vegyesebb a kép, de ott is megfigyelhető az igény arra, hogy lakásszerű, bútorozott, belül egybenyitott helyiségekben éljenek a lakók. A harmadik emeleten (amit ott negyediknek hívnak, talán mert a földszint az első) már szinte csak omladozó falakat, törmeléket és ablaktalan helyiségeket találunk, ahol szintén családok élnek, akárcsak a lentebb lévő emeleteken.

Annak ellenére, hogy bizonyos otthonok lakásszerűek és bennük rendezettebb körülményekkel találkozhat az, aki betér, végig nyilvánvaló volt, hogy a ház mégis csak egyetlen nagy tér, s hogy azoknak, akik ebben az épületben laknak, a sorsa sokkal több szálon fonódik össze, mint más épületek lakóinak, már csak a nagyon hasonló problémák, a nagyjából egyforma méretű terek, az állandó zaj, a vékony falakon átszüremlő, nem mindig barátságos hangok miatt is.

 

Két délutánt töltöttem a házban, és jó néhány ott élővel beszélgettem a helyzetéről, magáról a ház történetéről, s legfőképp arról, hogy milyen lassan, vagy épp hogy hogyan nem változnak a dolgok. Viktória 2008-ban költözött az épületbe, két gyermekével, két olyan helyiségbe, amelynek ablakai sem voltak. Az első férje meghalt. Elmondása szerint semmilyen más lehetősége nem volt, minthogy ide költözzön, hiszen utcára nem akart kerülni a két gyerekkel. Lassan tíz éve dolgozik azon – most már a második férjével, és négy gyermekével együtt –, hogy normális, lakható otthont teremtsen a maguk számára, azzal a lehetőséggel együtt, hogy könnyen semmivé válhat lényegileg az egész.

Kérdésemre, hogy van-e esély arra, hogy megvásárolják az ingatlant,azt a választ kaptam, hogy akkor, amikor beköltöztek, szinte minden helyiség különálló egység volt, külön kijárattal a folyosóra, és se a falazásra, se a helyiségek közti ajtók kialakítására, de még az ablakok betételére sem kaptak hivatalos engedélyt, tehát ilyenről szó sincsen. Az első komoly lépés a városháza felé, amit a lakók többsége szorgalmazott, hogy legalább egy afféle pumpás megoldással oldják meg a vízhiányt, de ezzel kapcsolatban nem történt előrelépés, csak ígéretek érkeztek, így kannákban hordják több száz méterről a vizet a házba nap mint nap. A számunkra természetes erőforrások közül egyedül az elektromosság áll rendelkezésre a házban. Az viszont drága dolog (főleg, ha a fűtés is ilyen módon van megoldva), így a közösség folyamatos tartozást görget maga előtt, ami nem ritkán a használat felfüggesztéséhez vezet.

Évekig tető sem volt a házon. Ezt hosszas küzdelem árán, és egy komoly pályázati mizéria végigszenvedésével sikerült csak orvosolni úgy, hogy egészen Kijevig ment el a papírokkal néhány lakó, többek közt Viktória is, aki sok terhet és harcot vállal a ház ügyeivel kapcsolatban egyébként is. Mindehhez hozzátartozik még, hogy a házban élők között sincs természetesen a legtöbb dologban egyetértés, és komoly feszültségforrást jelent a legegyszerűbb probléma, és sokszor maga a kezelési, megoldási szándék is.

Az ukrajnai helyzetben az egyedülálló anyák, mondjuk egy átlagos fizetéshez képest, tisztes támogatást kapnak az államtól, de az például, hogy Viktóriának négy gyermeke van két külön apától, inkább csak hátrány ilyen szempontból, komoly támogatás igénylésére nem jogosítja fel. Úgy, hogy a férje mindeközben katona: a több mint ezer kilométerre lévő Donyeckben teljesít szolgálatot, és negyed évente térhet haza csupán néhány napra a családjához.

A háznak rossz a híre. Erre Viktória a beszélgetésünk alatt külön kitért. Számára az egyik legkétségbeejtőbb dolog, hogy a gyermekei az iskolában gyakorlatilag nem merik elmondani, hol is laknak, mert szégyellik. Hiszen volt rá példa, hogy más szülők nem engedték el a gyerekeiket, amikor születésnap volt, vagy más összejövetelt szerveztek. Viktória második férje ukrán, így a gyermekek otthon is gyakorolhatják, beszélhetik mindkét nyelvet, amivel így talán a szerencsésebbek közé tartoznak a nyelvkérdés szempontjából. 

(Bizonyos értelemben hozzátartozik a helyzethez a sokak által már bizonyára ismert nyelvtörvény, mely nemrég, 2017-ben került elfogadásra. Erről bővebben nem írok, bárki tájékozódhat a témában, és eldöntheti maga, hogy hogyan látja az anyanyelvi oktatás kérdését Ukrajnában.)

Irénke az élettársával négy éve él a házban. Két gyermekük van. Irénke abban a táborban nevelkedett, amely Beregszász határában terül el – ott közel hétezer ember él embertelen körülmények között, vályogházakban, kartonpapírból összetákolt “építményekben”, és csak nagyon keveseknek sikerül “kiszabadulni” onnan. Nagyon tanulságos volt, ahogy beszélt a házról, a helyzetükről, a különbségekről, a vízhiányról, a tél nehézségeiről, arról, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, és ő hogyan lát másokat, hiszen ő még speciálisabb helyzetben volt sokáig, mint a többiek, a tábor ugyanis a háznál is jóval súlyosabb hely. (A táborról bővebben itt olvashatnak).

Erzsébet több mint húsz évig volt óvodavezető Beregszászban. Nyugdíjas, és több mint tíz éve él a házban. Ő a másodikon lakik, két kis helyiségben, az unokájával együtt, akit egyedül nevelt fel. Havi tizenkétezer forintnak megfelelő hrivnyából él, ami a téli hónapokban a villanyszámla kiegyenlítésére sem elegendő.

Találkoztam egy idős házaspárral, Nagyezsdával és Sándorral, akik az egyetlen helyiségükben fogadtak kávéval, mosolygósan, pedig a férfi komoly szívbeteg, több infarktusa volt, és a nyugdíja az orvosságok kiváltására sem elég. Öt éve élnek a házban. Sándor első felesége meghalt, ők ketten pedig tizenhárom éve alkotnak egy párt. Amikor a házba kerültek, a helyiség, amiben most is laknak, szintén üres volt, ablakok nélkül, teljesen csupaszon állt. A helyiség felújítását Nagyezsda végkielégítéséből finanszírozták, és így az övék az egyik legjobb állapotban lévő otthon az épületben. Sándornak öt dédunokája van. Kérdésemre, hogy mire vágynak a legjobban, Nagyezsda azt mondta: egészség, boldogság, szeretet – és mindez abban a közegben egy cseppet sem tűnt közhelyesnek.

Persze nem fogadott mindenki nyíltan, és sokan nem akartak beszélni arról, hogy hogyan élnek, bár jó néhány család beengedett magához, és láthattam a helyiségek állapotát, a négy szinten elhelyezkedő terek közti különbségeket, s a szótlanság is meglehetősen árulkodó volt. Ami engem mindig megdöbbent, az az intenzív kettősség, mely az ilyen közegben nevelkedő gyerekeken érződik. Elsőként talán a felszabadultság és a nyíltság szembetűnő, ahogy odarohannak az emberhez, és érdeklődve figyelik és követik, hogy mit csinál. Megérintenek, néha egyet-egyet kérdeznek, és nem hagynak addig, amíg meg nem értik valamilyen módon a miértjét annak, ami ismeretlen számukra. De van egy pont, amikor a nyíltságuk, az intenzításuk hirtelen csendesülő figyelemmé, egy el nem leplezhető szomorúsággá és csalódottsággá változik, mintha megelőlegeződött volna  számukra egy valójában csak később bekövetkező felismerés megmutatásának képessége. És szavak nélkül is pontosan érzi az ember, hogy van egy határ, mely ott húzódik közöttünk. Megvan ez persze a felnőtteknél is, de ott, talán pont a beszéd miatt, sokkal hamarabb nyilvánvaló lesz, mennyire széles a szakadék, mely tátong, s hogy átléphető-e egyáltalán.

Vélemény, hozzászólás?