Egy hónap. 11 ezer kilométer. Át Szlovákián, Lengyelországon, Fehéroroszországon, be Oroszországba, körbe a Dél-Urál körül, majd vissza. Városok, múzeumok, ásatások, 10. századi maszkok, Volga menti hőség, három napos eső a tajgavidéken; vodka, cigaretta, jávorszarvas-hús, Shulgan-tash barlangjai – vagyis a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció 2015 nyarán. Lehetőséget kaptam rá, hogy a PPKE régészeti tanszéke és az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportja által vezetett  ásatássorozat idei programjain vehessek részt, mely újraindítja a Keleten zajló magyar őstörténet-kutatást, és jelentősen átalakítja a magyar őstörténetről való ismereteket.
Hiába, hogy ma pontosan két hónapja, hogy elindultunk, még most is úgy ébredek reggelenként, mintha csak egy álom, vagy valami vízió lett volna az egész – és össze is kell szedjem a gondolataimat, meg kell fogalmaznom, elsősorban a magam számára a történteket, hogy letisztulhasson a hosszú, szövevényes folyamat. Hiszen – a régészcsapattal ellentétben – mi ketten, Czigóth Sándorral, aki filmet jött forgatni a témáról, autóval vágtunk neki a teljes útnak.
Kísérletet teszek hát az összefoglalásra, részekre bontva az egy hónapnyi túrát, bízva abban, hogy a képekkel kiegészítve izgalmas olvasmány lehet bárki számára, aki valahol máshol szeretne lenni egy kicsit.

1. rész
Bemelegítés: Budapest – Szamara

Amikor a hosszú előkészületek, a több hónapnyi szervezés után július 23-án, reggel fél 5-kor rádöbbentem, hogy ez az a csütörtök, amikor elindulunk az Urál felé, összeszorult a mellkasom. Hiába tudtam korábban is, hogy több mint 10 ezer kilométer vár ránk, s hogy Oroszországba megyünk – és nem le a Balatonhoz (bár az sem lett volna rossz!) –, reggel hatkor mégis, mikor elbúcsúztam Annától, majd beültem Sanyi mellé az Audiba és kifordultunk a Márvány utcából, szokatlan űr támadt bennem. Őszintén szólva, most sem tudom, mi volt az. Talán annak a hiánynak az érzete, ami akkor keletkezik az emberben, mikor nincsenek elvárásai, egyszerűen csak arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, melyek kitöltik aztán ezt az űrt.
Az első nap célja, hogy eljussunk Minszkig. Erről beszélgettünk gyakorlatilag Szlovákiáig, illetve, hogy mi vár ránk a lengyel-fehérorosz átkelőn, és próbáltuk elgondolni; vajon a közép-kelet-európai utakhoz képest mivel találkozunk majd két nappal később, Moszkván túl. Abban biztosak voltunk, hogy az orosz főváros komoly határvonalat jelent majd, de persze a szlovák, s később a lengyel viszonyok nem engedték, hogy alaposan beleéljük magunkat mindebbe. Az ember tervezget, számolgat, kalkulál, de összességében lehet, hogy nincs sok értelme ennek.
Kora délután már Lengyelországban tankoltuk tele az autót, és este megérkeztünk a fehérorosz határra. A lengyel oldalon, hiszen uniós tagállamról van szó, minden simán ment, és már kezdtük beleélni magunkat, hogy sikerül eljutnunk a fehérorosz fővárosig, ahol pihenhetünk egyet az első, bő ezer kilométer megtételét követően. Nem így lett.
A lengyel ellenőrzés után egy 130 autóból álló, masszív kocsisor fogadott minket, és már az első negyedóra eltelte után egyértelmű volt, hogy hosszú órákon át tartó, vagy akár egy egész napot igénybe vevő várakozás lesz ez. Az első sorompó utáni holt tér, a hosszú fém rámpával, majd a két autó számára épp hogy elegendő szélességű, reflektorokkal bevilágított híd kellően ráhangol a fegyveres őrök által végzett vízumellenőrzésre, majd a külön boxokban, négy ember által végrehajtott vám-ellenőrzésre. Orosz szavak, hivatkozási alap, pecsétes papír. Ezek szükségesek ahhoz, hogy viszonylag zökkenőmentesen haladjon a lassú folyamat, amelybe a kocsi teljes átvizsgálása, a migrációs és egyéb regisztrációs papírok kitöltése tartozik – illetve a felvilágosítás a helyi közlekedési „szabályokról”. Ahogy ültem az anyósülésen, miközben üvöltözött velem a vámos nő – aki egyébként beszélt valamicskét angolul (ritka eset arrafelé!) –, hogy miért nincsenek már kitöltve a migrációs papírok, az járt a fejemben; talán jó is, hogy megtörténik ez a „beavatás”, merthogy innentől kezdve gyakran számíthatunk hasonlóra. Fél hatra kellően satnya fejjel bambulhattunk kifelé a szélvédőn, mert a vizsgálatok utáni szűk egy órás várakozást követően felemelkedett a sorompó, és beléphettünk Belorusziába. Azóta sem tudom, hogy a drónt, amit Sanyi hozott magával, vajon hogyan, miért, milyen alapon engedték be az országba, aminek a használatához már itthon is engedély szükséges, de valószínűleg tényleg arról van szó, hogy nem tudták, mire is szolgál az az eszköz.
Fehéroroszországban tetemes mennyiségű útdíjat kell fizetni, hogy az ember keresztülhajthasson ezen a végeérhetetlenül tágasnak tűnő országon. Be is mentünk a határ utáni első benzinkút melletti Bell-Toll befizető ponthoz, ahol persze sehogy sem tudtuk megértetni magunkat a pénztáros hölggyel. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig a butító neonnal bevilágított helyiségben, amikor is megszólított minket egy férfi, tört magyarsággal, hogy jöjjünk csak, majd ő elintézi nekünk az egészet. Igor – merthogy így hívják – valóban beszerezte nekünk a szükséges jelzőberendezést, amit a szélvédőre kell helyezni, meg is mutatta a speckó felszerelési technikát, és még azt is elmagyarázta, hogy felejtsük el visszafelé Brestet, merthogy a közelben van egy kis átkelő, ott nem fogunk 6 órán át álldogálni, az biztos. Szürreális élmény volt, ahogy a benzinkúton állt velünk szemben Igor, az autója mellett a napfelkeltében, aminek az oldalára egy debreceni esküvőruha-kölcsönző szalon hirdetése volt ragasztva (sajnos Igor nem ment bele egy portré készítésébe); tizenkétszer elismételt mindent, a lehető legjobb szándékkal persze – és közben Sanyival mindketten azt éreztük, hogy fogalmunk sincs, mi ez az egész. Igor felírta a telefonszámát, és azzal bocsátott el minket, hogy hívjuk, ha bármi problémánk van, ő hetente jön, ingázik a két ország között, ha valaki, hát ő jól ismeri a nehézségeket.
Bizonyára sokan ismerik az érzést, amit az autópálya monotonitása kelt az emberben. Nos, ez fél hét felé, egy egész éjszakás vámellenőrzés után hatványozódik. Elhagytuk Brestet, s mivelhogy a minszki szállást, amit erre az éjszakára foglaltunk, délig el kellett hagyni, és mi még 350 kilométerre voltunk a várostól, érthetően Moszkva lett az elérendő cél. Nem álltunk meg pihenni. Ennek persze meglett az eredménye: egyszer csak azt vettem észre, hogy nem az aszfalt van alattunk, hanem egy mezőn csúszunk, forgunk az autóval és úgy mozog körülöttem a lapos táj, mint még soha. 24 órával az indulás után aztán ott álltunk egy mező közepén, s azon tűnődtünk – a döbbenet és a csoda érzetének határán -, hogy hogyan is jutunk vissza az útra. Több volt ez, mint intő jel. Szerencsére a szintkülönbség az út és a mező között nem volt túl nagy, így néhány nekilendülés után sikerült visszajuttatni az autót a pályára, s a feszült figyelemmel megtett pár kilométer után megálltunk végre pihenni.
Ha Fehéroroszországról kérdezne még valaki, csak a kiváló minőségű autópályáról és a lapos tájról tudnék mesélni, arról se túl hosszan. Minszk elhagyása után néhány órával aztán elértük az orosz határt, hasonló ellenőrzésre számítva, mint az előző éjszaka. Ezzel szemben, gyakorlatilag semmi sem történt; három percig, ha tartott az egész. A katona, aki megállított, feltehetőleg csak azért tette mindezt, mert ritkán lát magyar rendszámmal rendelkező autót. Itt is előkaptuk a hivatalos cseljabinszki régészeti meghívónkat, mely aduásznak bizonyult egész Oroszországban.
Moszkva biztos gyönyörű, de mi ebből semmit se láttunk. Oda bejutni autóval, átverekedve magunkat a különféle körgyűrűkön; rémálom. Már maga a közlekedés, sőt, a közlekedő autók, kisbuszok, motorok és kamionok látványa félelmetes. És ha valahol, hát itt elgondolkodik az ember a széndioxid-kibocsátás lehetséges káros hatásairól. Nagy nehezen megtaláltuk első szálláshelyünket, kapcsolgattuk kicsit a tévét, ahol például egy bögyös orosz maca kutatta fel a moszkvai éttermek tisztasági és minőségbeli hibáit, de aztán persze hamar elnyomott mindkettőnket a fáradtság.

Moszkva környékét elhagyva, a kötelező bevásárlás és tankolás után hamar rádöbbentünk, hogy a Szamaráig húzódó, nagyságrendileg ezer kilométeres út egészen másmilyen lesz, mint az eddigiek. Nem volt ez nagy meglepetés, inkább csak izzadás és idegtépően lassú tempójú haladás. Nem sok mindent lehetne elmondani az út harmadik és negyedik napjáról, legfeljebb arról a megkönnyebbülésről teszek említést, amely a Szamarába, ebbe a Volga parti városba való megérkezésünket kísérte. A több mint háromezer kilométer megtétele után még a gps is viszonylag közel vitt minket a szálláshoz, így alig fél órányi keresés után megtaláltuk a Gostinica Galchonok nevű helyet, ami nem egy luxusszálló, de olyan kilátás nyílik (ha a folyosó jó oldalán kap szobát az ember!) a Volgára, hogy így, Duna menti srácként is elmerengtem azon; milyen isteni szerencse, hogy nem fás vidék mellett haladtunk el a bresti átkelést követően.

A közel négy napos út után persze az ember már szabadulni akar; úgyhogy este lementem még a Volgához, hogy megnézzem közelebbről is. A halboltos nő szigorú tekintete ne zavarjon össze senkit, nagyon aranyos volt, és maga a part, és a közelben lévő kis kocsma is megnyugtatott, hogy alapjában véve rendben lesznek a dolgok, és hogy az út még csak most kezdődik el.