Szöllősi Mátyás összes bejegyzése

Szöllősi Mátyás (1984, Budapest) író, fotóriporter. Írásait többek között az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Kortárs, a Mozgó világ, a Látó, a Tiszatáj és a Vigilia közölte. 2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, melyet 2011-ben követett az Állapotok – negyvenöt töredék című könyv. Ír prózát és drámát is. Örkény István Drámaírói Ösztöndíjas (2010).
Bejegyzések

Variációk témákra – két zongoraestről

Hozzászólás most!

Mitsuko Uchida – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem (2014. február 26.)

Jandó Jenő – Zeneakadémia, Nagyterem (2014. március 12.)

A zongora című sorozat még úgy is igen komoly meglepetéseket tartogat, hogy sok esetben olyan előadó látogat el a Művészetek Palotájába, illetve a Zeneakadémiára, aki az elmúlt években már járt itt, és talán a változás leginkább abban figyelhető meg, hogy egyre tematikusabbá válnak az estek. Igaz lesz ez majd Szokolov koncertjére nézve (Chopin), de bizonyos értelemben megállja a helyét a két legutóbbi koncert tekintetében is. Mitsuko Uchida – nyugodtan írhatjuk, hogy – a világsztárok közé tartozik, és sokan kíváncsiak voltak; mit is hoz majd ide Budapestre magával. Végül egy igen feszes programmal, két olyan művel érkezett, melyek kiválóan illeszkednek egymáshoz. (És nem csak egymáshoz, hanem a rákövetkező koncert tartalmához is). Előzetesként ezt olvashattuk a művészről a koncert beharangozójában: „Korunk egyik legjelentősebb zongoraművésze, Mozart, Beethoven és Schubert műveinek kiváló tolmácsolója a koncerttermekben és CD-felvételein egyaránt. Berg, Schönberg, Webern és Boulez zenéjét is kitűnően értelmezi. Schönberg zongoraversenyének felvételével négy díjat nyert, köztük Gramophone-díjat a legjobb versenymű kategóriában (közreműködik a Clevelandi Szimfonikus Zenekar, vezényel Pierre Boulez). Szinte valamennyi világhírű zenekarral és muzsikussal játszott a legismertebb és legjelentősebb koncerttermekben. Főszereplője volt a Carnegie Hall és a Concertgebouw sorozatainak, állandó vendégművésze a bécsi Konzerthaus hangversenyeinek; Beethoven zongoraversenyeiből tartott sorozatot a Berlini Filharmonikusokkal és Sir Simon Rattle karmesterrel. Richard Goode mellett a Marlboro Fesztivál társigazgatója.” – Egy mű Schuberttől, egy pedig Beethoventől – az est programja. Schubert G-Dúr szonátája jó példa lehet arra, mikor azt hangsúlyozzák egyesek, hogy a szonáták tekintetében milyen erős a hatása Beethovennek Schubertre. Számomra a négytételes mű egyetlen egész, és Uchida finom, homogén játéka csak még inkább erősítette ezt.  Talán Schubert az, aki a leginkább illik habitusához és ahhoz a fizikai megjelenéshez és képességekhez, melyek olyan különleges sajátosságok is egyben. A Diabelli-variációk az egyik legizgalmasabb zongoramű, nem is biztos, hogy kizárólag Beethoven tekintetében, lehet, hogy a 19. század egészét illetően. Története, keletkezésének háttere is izgalmas; Diabelli, aki talán tucatnyi zeneszerzőt kért fel, hogy egy általa írt témára variációkat írjanak, méltán vált híressé mint kiadó ezzel a kezdeményezésével, mert például a fiatal Liszt mellett – bár kivárva, érlelve magában a dolgot – maga Beethoven is megírta saját variációit, olyan lehetőségeket látva és valósítva meg ebben, melyek aztán az egész század zenei alkotótevékenységére  hatással voltak. Hans von Bülow így írt 1871-ben a variációkról. „A kiadó ebben a hatalmas zenei alkotásban nem csupán a beethoveni géniusz mikrokozmoszát látja, hanem valósággal az egész zene világképének lenyomatát. A zenei gondolkodás, a hangi fantázia páratlanul gazdag sokféleségét járja be ez a mű a legmélyebbtől, a legnemesebbtől – a legmerészebb humorig. Tanulmányozása kimeríthetetlen, tartalmában egész nemzedékek zenei gondolkodásának soha el nem fogyó tápláléka.” Személy szerint sokkal kuszábbnak és kidolgozatlanabbnak éreztem (ha egyáltalán lehetséges bármiféle összehasonlítás), mint a Schubert-szonátát. Az a szerencsés sajátosság, amire utaltam Uchida játékával kapcsolatban, elmaradt, másrészt bizonyos variációk hangsúlyossá tétele néhol inkább erőltetett dominanciává vált, feleslegesnek tűnő energiák befektetésének bizonyult, mely azt a hatást keltette, hogy – az általa talán nem is feltétlenül birtokolt – erővel igyekszik „megoldani” a darabot, igyekszik kiemelni bizonyos részeket. Az a feszesség és érthetőség, mely a Beethoven-i zongoradarabokat jellemzi, érzésem szerint nem mutatkozott meg kellőképpen és az arányok is jócskán eltolódtak. Összességében azonban az előadásmódja lenyűgöző és meditatív. Fantasztikus élmény hallgatni élőben.

Tökéletes kiegészítés volt ezt követően Jandó Jenő estje a megújult Zeneakadémián, mintha csak idomulni, igazodni kívánt volna a japán hölgyhöz, darabválasztása legalábbis mindenképpen ezt látszik igazolni, holott nyilván egészen más erők és szándékok vezették. Az első darab Beethoven 1806-ban, az egyik legaktívabb alkotói korszakának vége felé keletkezett 32 variáció egy saját témára (WoO 80), mely nem csak azért különleges, mert barokkos jellege miatt teljesen egyedi helyet foglal el az életműben, hanem mert a kifejezetten Beethovenre jellemző építkezési mód mellett – később Brahms, de más szerzők is komolyan foglalkoztak a művel, annak hangoztatva igazi erényeit – opusz-szám nélküli kompozícióról van szó, mely szerint ő maga nem tartotta annyira érett és teljes műnek, hogy a legjobb alkotásainak jegyzékébe fölvegye. Talán azért, mert a darab kísérleti jellegű, amellett, hogy a témafeldolgozás és a fokozatos sűrítés összefügg persze azokkal a zongoradarabokkal (szonátákkal például), melyeket ebben az időszakban komponált. Jandó Jenő előadásából nem csak az derült ki szerencsésen, hogy technikailag mennyire nehéz a mű, hanem az is, hogy az egymásra épülő variációk milyen ellentétes érzelmi töltést hordoznak, amiket a zongorista egyrészt ki kell hogy domborítson, másrészt – talán szerencséjére – viszonylag szabadon kezelhet. A tempóbeli hirtelen váltások és a ritmusingadozások egészen frusztrált egységet hoznak létre, s főleg a darab első harmadában egymástól nagyon jól különváló variánsok igen pontosan kiegészítik egymást. A darab hallgatása közben – bizonyára a harminckettes szám miatt, s a zaklatottság és a lehetős legtisztább hangzás miatt is –  általában József Attila jár a fejemben. Az az önhajszoló, már-már önsanyargató, s ugyanakkor mégis fenséges mód, ahogyan megszólal/megszólalhat ez a zongoramű – annak ellenére, hogy egészen más korban született, mégis –, mintha az ő alkotói egyéniségének lenne egyfajta zenei megfelelője, lenyomata.

A négy ballada tünemény. Brahms mindösszesen 21 éves volt, mikor ezt a négy részből álló kompozíciót alkotta, talán Schumann-nal való előző évi hosszú együttlétének (egyik) következményeként, s ráadásul egyfajta lezárásaként a zongorakompozíciók megalkotását illetően, hiszen ezt követően már a zenekari művek létrehozása felé fordult. Jandó Jenő játéka egészen lágy tónust adott az egész zenei anyagnak, ezzel elősegítve azt a hangzást, amit a Zeneakadémia nagyterme támogat. A programban meghirdetett utolsó darab következett, Schubert c-moll szonátája, mely az utolsó nagy szonáták egyike, azok közül talán a legkevésbé ismert és játszott. Összefügg bizonyára ez témájával és hangulatával, és technikai tudás-igényével  is. A négy tételes mű indítása – talán ezért is a választás, ezzel egy keretes szerkezetet adva az estnek – nagyon hasonló (szintén c-moll) a Beethoven-variációkéhoz.  Az a fajta mű ez, mely soha nem akar véget érni. Közben pedig minden mozzanat, ha kellőképpen kidolgozott és a helyén kezelt, feltűnik,  Schubertnek ebben a műben kétségkívül olyan szintézist sikerült alkotnia, ami egyértelműen magában foglalja sokszor komor, tempóját tekintve lassú, megfontolt építkezési módját, és azoknak a variációs lehetőségeknek a kihasználását, melyet az utolsó tételben juttat érvényre – ezzel felülírva mindazon vádakat vagy esetleges érzéseket, hogy zenéje szélsőségesen meditatív és lírai volna.

Jandó Jenő ráadásként, és egyben szenzációs húzásként Beethoven Pathetique-jének középső tételével engedett útjára mindenkit.

 

Schubert G-Dúr szonáta: itt

A Diabelli-variációk: itt

Beethoven 32 variáció: itt

Brahms Op. 10 4. Ballada: itt

Schubert c-moll szonáta: itt

Beethoven Pathetique (2. tétel): itt

Bejegyzések

purgatórium (11.)

Majdnem teljes volt már a sötétség.

Állt, még meztelenül. A tükörben alig

látszódtak testének körvonalai,

csupán a szeméből sugárzott némi fény,

éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon.

Lehajolt, fölvett néhány ruhadarabot,

a kezében tartva őket, odázva még

pár percig a lassú mozdulatok éjfél

előtti árulását, amitől nem tudta; kívánatosabb

lesz-e vagy egyszerűen csak puhább, és

egy fokkal biztonságosabb lesz tőle a világ –

s hogy menni kell bár fogalma sincs, hová.

Lehajolt, újra. Egykor minden a földön hevert.

A parkettán fényes csík húzódott hosszan, bekúszva

az ágy alá, jelezve; kutakodni kell, hogy bármit

is megtaláljon. Mégis, úgy érezte, hiába hajol,

hiába emelkedik. Mintha meddő játék volna csupán

a mozgás. Hitte, jó volna mozdulatlanul állni,

sütkérezni még a szem lágy, vizenyős fényében

mely nem tolakszik és kitart egészen az utolsó

leheletéig. Késleltetés: vágy egy cseppnyi

magány után. Hirtelen elérzékenyült.

Közben szemerkélni kezdett kint az eső.

Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.

Bejegyzések

Csalóka napfény

Bogányi Gergely és Ránki Dezső zongoraestje

 

A zongora – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (2013. február 4. – 2013. február 26.)

  

Schumann nehéz. Schumann néha elviselhetetlen, s közben mégis megmagyarázhatatlan módon vonzódik hozzá az ember – feltéve akkor, ha volt korábban egyetlen olyan pillanat, amikor közel került hozzá. És ha igen, akkor talán nem is távozik soha; zenéje ködként borul az elmére, hasonló hatást váltva ki, mint ami magában a zeneszerzőben zajlódott le utolsó éveiben; tehát ha valaki arra adja a fejét, hogy komolyan foglalkozik Schumannal, az bizony kockázatot vállal. Kockázatot, ami ugyanakkor lenyűgöző, magával ragadó, mint egy verőfényes táj, ahol időnként hirtelen borul be az ég, villámok szakadnak le, hogy aztán még váratlanabbul vegyen körbe ismét a nyugalom. Schumann egy lapra tesz föl mindent. A legtöbb művén érződik ez, mintha az éppen aktuális opus megírása közben nem létezett volna más a számára, érthető ez talán úgy, hogy abban a hosszúra nyújtott pillanatban mindent igyekezett egyetlen, általa megteremtett keret közé sűríteni: „Minden hat rám, ami a világban zajlik: a politika, az irodalom, az emberek. Ezt én a magam módján átgondolom, és arra vágyom, hogy a zenében fejezzem ki az érzéseimet. Néha azért nehéz megérteni a szerzeményeimet, mert nagyon messzire vezetnek. És néha rendhagyók, mert minden, ami történik, benyomásokat tesz rám, és arra késztet, hogy zenei formába öntsem.” – írja saját alkotási folyamatairól. Ebből is ered talán az a sajátosság, hogy gyakorlatilag az összes művén hosszú ideig dolgozott. Megdöbbentő tudatosság jellemzi, a saját szavai szerint is Schumannt, akiről közben egészen más él a köztudatban. Ez a kettősség, mert nyilvánvalóan erről van szó, mutatkozott meg a Bartók Béla Hangversenyteremben megrendezésre kerülő Bogányi Gergely-, majd egy pár héttel későbbi Ránki Dezső-koncerten, melyek Schumann egymástól meglehetősen távol eső kompozícióit állították a középpontba, olyan szerzők műveivel elegyítve azokat, mint Beethoven, Mendelssohn vagy épp Brahms. Schumann nehezen enged, sokkal jobban meg kell küzdeni érte, mint akár az előbb említett szerzőkért, ez akkor is érződik, ha valaki név nélkül hallgatja a zenéjét, s akkor is persze, ha az illetői elmélyedt a szerző életrajzában, személyiségének betűkkel és nem hangjegyekkel megjelenített lenyomatában. Ő olyan alkotó, akit érdemes minden tekintetben átélni; meg kell bomlani az ő kedvéért, hogy aztán a rendetlenségből, a szétesettségből a hallgatás közben zenéjének folyamatosa alakulása és rendeződése adjon újfajta értelmet a dolgoknak. Ez persze veszélyekkel jár, mert a visszatérés bizonytalan – ezt éreztem Bogányi játéka, a g-moll szonáta (op. 22.) hallgatása közben, hogy a legegyszerűbbnek tűnő forma lehet a „legveszélyesebb”, hogy a veszély abban rejlik; Schumann „bomlottsága”, jelleme, feltételezhető karaktere hihetetlen módon beépült darabjaiba, és nem csak nagy kihívást jelent eljátszani ezeket a műveket, hanem talán a „megszokottnál” is komolyabb és mélyebb átlényegülést kíván, követel mindegyik, a hallgatótól  is – akárcsak az említett szonáta vagy az est végén játszott Kreisleriana (op. 16.). Egy fél éven belül többször is hallottam játszani Bogányi Gergelyt, de az az összpontosítás és küzdés, amivel ezen a koncerten szembesültem, felülmúlta korábbi tapasztalataimat – főleg, hogy Brahms két rapszódiája ékelődött be a két Schumann-mű közé, ezzel ugyan líraibbá téve az anyagot, de egy cseppet sem véve el a zaklatottságból – illetve Mendelssohn Variations Sérieuses című darabja, melynek kibontakozása játékos átvezetésként szolgált a Kreisleriana felé.

 

A Ránki-koncert mintha pont az ellentéte lett volna Bogányi Gergely estjének; a választott művek Schumann esetében – akárcsak a Beethoven-szonáta –, a szerző kései korszakából származtak, amelyekre így érthetően a letisztultság, a kifinomult, mesteri kidolgozottság és szelídebb s ugyanakkor érettebb tartalom jellemző. A Waldszenen (op. 82.) Schumann drezdai periódusának egyik legkülönlegesebb alkotása, amely már csak azért is egyedi, hiszen a megkomponálása előtt közel tíz évig nem alkotott igazán maradandót zongoraművek tekintetében, és így ez egyfajta visszatérésnek, visszafordulásnak tekinthető. Ha arról volt szó korábban, hogy Schumann esetében a formai és a tartalmi jelleg nem válaszható külön személyének benső alakulásától-formálódásától, akkor erre ez a ciklus még inkább tökéletes példa, hiszen egyrészt közel hat esztendeig dolgozott a művön, másrészt életének ezen szakaszában mind a szimfonikus művek, mind pedig a kamarazene tekintetében kiemelkedőt alkotott, nem is beszélve a korábban említett zongoraszonátákról, illetve azt – az esetében nem elhanyagolható tényt –, hogy ekkorra elnyerte Clara Wieck kezét. A hangulati csapongás, és az időbeli ugrások nem hiányoztak a Ránki-válogatásból, hiszen egy korábbi szakasz egyik összefoglaló műve, a Davidsbündlertänze (op. 6) zárta a három „tételből” álló estét, s ugyanakkor a Schumann-művek, a darabok inkább összefoglaló, mintsem újító jellege miatt, kerekebb egészt alkottak. Nem is képzelhető el Ránki fellépése Schumann nélkül; olyan elemi módon forrott össze az elmúlt évtizedekben kettejük lelkülete – s ami talán pont az ellentétből eredeztethető. És középen Beethoven. „Az öt utolsó szonáta mindegyike példátlan emelkedéssel száll a magasba, mindegyik tele van drámai cselekménnyel, és mint valami középkori misztérium, a megváltás és az égbeszállás átélt és megjátszott történetével” – írja Szabolcsi Bence. Ránki Dezső nyilvánvalóan a darab misztikus mivolta, fantáziaszerű tartalma, és meglehetősen kevert stílusjegyeket magában foglaló felépítettsége okán választotta Beethoventől az op. 109-es E-Dúr szonátát, és saját nagyon finom, érzékeny lelkivilágának egyfajta igazolására, illetve a záró Schumann-darab bizonyos fokú felvezetése gyanánt. Zárásként ismét a zenetudóst idézném – ha már az ötlött fel bennem, hogy középen Beethoven –, s aki így ír a középső, Prestissimo tételről, amely a legkiemelkedőbb volt tán mind közül Ránki Dezső koncertjén: „démoni vonásokat szabadít a felszínre, különös módon titkolózó és tudákos formában. Bach mesterségbeli komplikációi Schumann látomásainak küszöbén.”

Bejegyzések

C. jegyzeteiből

(9.)

 

Hosszas bolyongás után megleltük a házat ahonnan

idő előtt száműztek minket vár bújócskák helyszíne halál

is volt ott valaki hosszú kötélről lógott le egykor egy ingben

 

A sekély posványos vizű tó fodrozódása jelzi most

hogy nem az élet feltétele a mozgás s amikor

bújtunk akkor fedtük fel magunkat leginkább

Leszámoltuk az időt ami nem fordul felénk többször

 

A vágyhoz sötétet rendeltünk a szélhez szabadságot

az asztalnál is ha ültünk mindig úgy hogy a tájat lássuk

ami sárgás volt délután a finom szemcsés lösztől

 

Nem tapintottunk a dolgok lényegére csak figyeltük

őket hosszan ahogy átfordul a homokóra és megáll

egy pillanatra s hogy minden ugyanolyan abban a pontban

 

Így teltünk be aztán lecsuktuk szemünket

A délután álmot hozott minden testrészünkre

arcunkra kezünkre –

 

és nem jutott eszünkbe hogy akár gyilkolhatunk is egyszer

 

 

Bejegyzések

Költő a zongoránál

Várjon Dénes zongoraestje –

Festetich Palota, Tükörterem, 2012. december 8. szombat

A zongora című sorozat decemberi állomásaként Várjon Dénes koncertjére került sor, aki két, első pillantásra is jól elkülöníthető résszel készült erre az estére. A koncert első felében Beethoven zenéje került előtérbe, az eredetileg meghirdetett program szerint az Op. 10/3-as D-dúr szonátát játszotta volna az Op. 13-as Pathetique-et megelőzően, de ez közvetlenül a kezdés előtt az Op. 14-es G-dúr szonátára módosult, mely kiváló felvezetésnek bizonyult a talán első igazán mesterműnek számító szonáta előtt; hiszen egy meglehetősen könnyed, mindegyik tételében játékosságot és különleges kreativitást igénylő műről van szó, ami sokkalta inkább hordozza magán a klasszika jegyeit, mint a Pathetique, annak ellenére, hogy később íródott, mint a 8. szonáta. Várjon Dénes már itt érzékeltette, mennyire poétikus alkat, az egész este folyamán a kontrasztok, a visszafogottság és hihetetlen energia váltakozásának lehettünk fültanúi, és igazán feltűnő volt a felső regiszterek egész különleges kiemeltsége, a bal kéz sokszor tompított, egészen „minimalista” játéka, amelynek következtében a dallamívek kidolgozottsága és a nem először és nem is utoljára említett költőiség felettébb megmutatkozott. Kétségtelen, hogy a nagy Steinway versenyzongora ebben a teremben egészen máshogy, sokkalta erőteljesebben szólalt meg, mint mondjuk a Bartók Béla Hangversenyteremben, és talán ez a körülmény is befolyásolhatta Várjon Dénest abban, hogy egy efféle cserét hajtson végre a koncert előtt. Az első tétel meseszerűsége után egy nagyon intenzív és zárlatában is kimondottan meglepő lassú tétel következett, amit végül a scherzo feszes játékossága zárt. A Pathetique-hez – most már tudom – távolabb kellett volna elhelyezkednem a zongorától, mert az az intenzitás, a darab és az előadás szempontjából a lehető legjobb értelemben vett frusztráltság megkövetelt volna valamiféle távolságtartást. A bevezető téma csodálatos volt. A viszonylag szűk hely révén és a kivilágított tükrökkel körbevett terem adottságai miatt elképesztő módon le lehetett olvasni az arcokról azt az energiát, ami az első tétel hatására az emberbe költözik, ha úgy – márpedig Várjon Dénes azzal, hogy nem csak az allegro részt, hanem a bevezető témát is megismételte, figyelmemet egyre inkább arra a forrongó megilletődöttségre irányította, ami csak annyi ellentmondást rejt magában, amennyi maga a bevezető téma és az azt követő allegro rész között feszül. Valójában az egész szonáta varázslatos volt, a második tétel fokozásai, drámaisága, és a hangerő, ami ehhez szükséges, egészen tökéletesen szólt a Tükörteremben, talán csak a harmadik tételben volt felfedezhető egyfajta egyenetlenség – mintha a lassú részek túl nyújtottak lettek volna ahhoz képest, hogy alapjában egy rondó tételről van szó –, de a költőiség és a szinte teljesen hibátlan, elképesztően precíz és kifinomult játék feledtette, ha volt is ilyen egyenetlenség.

 

A második része a koncertnek szinte teljesen más hangulatban telt. Leoš Janáček In the mists című négy tételes darabja – a zeneszerző egyik utolsó, zongorára írt kompozíciója, s amit lánya halála után szerzett – valóban különleges lebegéssel bír; egyszerre mutatkoznak meg az impresszionista jegyek, ugyanakkor a népzenei ihletettség/hatás is egyértelműen jelen van. Ha álomszerűséget írtam még korábban a G-dúr szonáta kapcsán, azt azért itt is ki kell emeljem, csak ennek a darabnak az esetében nincs egy olyan egyértelmű és könnyed, már-már megnyugtató feloldás, mint a Beethoven-műnél. A hivatalos program utolsó darabja Schumann Symphonic studies című alkotása, melynek alaptémájára a zeneszerző egy szerelme által, Ernestine von Fricken közreműködését követően talált rá, és ebből született meg a tizenegy, illetve aztán egy tizenkettedik variációból is álló mű. Akárcsak a beethoveni feszültség és energia esetében, Schumann – néha – hideg őrülete is kiválóan áll Várjon Dénesnek, azzal együtt, hogy nagyon koncentrációigényes és meglehetősen nehéz kompozíció(k)ról van szó, ahol a színek különböző árnyalatban rakódnak egymásra, és, mint ahogyan arra a cím is utal, ezek egyfajta „gyakorlatok”, olyan témavariációk, melyek mintha „csak” előkészítői, elődei lennének egy leendő jóval nagyobb méretű műnek. A zongora itt tulajdonképpen egy egész zenekart helyettesít, így amellett, hogy sokszínűen „kell” játszania a zongoristának, a technikai tudás is rendkívüli próbáknak vettetik alá. Várjon Dénes tökéletesen helyt állt, és erre egyértelmű bizonyíték volt az, hogy a közönség szinte kikövetelte a ráadást – ami be is következett. Schubert Op. 142-es Asz-dúr Impromptu-je zárta az estét, s ha keret, hát mi más lehetne az, mint maga az álom, amelybe mintha könnyedén visszafektetett volna minket.

 

Várjon Dénes az egyik legérzékenyebb és valóban leginkább költői, ugyanakkor rendkívül következetes zongorista. Jó néhány darab felötlött bennem a koncert után, amit szívesen hallgatnék az ő interpretációjában, de szerencsére erre van is lehetőség, hisz egyrészt jó néhány lemeze rendelkezésre áll, másrészt bizonyára lesz még lehetőségem élőben hallgatni őt. Ajánlom mindenkinek – inspiráció gyanánt. És persze azért, mert minden tekintetben különleges egyéniség. 

 
       
Bejegyzések

„mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam”

3 hozzászólás

Csehy Zoltán Amalthea szarva című, száz itáliai humanista költő alkotásait tartalmazó, a Kalligram Kiadónál idén megjelent fordításkötete nemcsak hogy hiánypótló gyűjtemény, hanem leginkább egy óriási vállalkozás meglehetősen különleges eredménye. Nyugodtan feltehetnénk a kérdést: ki olvas ma humanista költészetet? S hogy azon a néhány ismert, a világirodalom nagyjai közt számon tartott szerzőn kívül ki is van ma jelen e több száz évet átölelő hagyomány képviselői közül? – valószínűleg nagyon kevesen. Az érdeklődők közé legfeljebb az irodalomtudósokat, fanatikusokat sorolhatnánk. Ez a könyv egy nagyon furcsa kettősséggel bír: az előbb említett felvetéssel ellentétben, mely feltehetőleg megállja a helyét, olyan alkotók munkáiból válogat, akiknek nem szabadna a feledés homályába merülniük. Azt hiszem, hogy ha az európai kultúrára gondolunk, annak gyökereire, vagy legalábbis fontos állomásaira, sokan a reneszánsz időszakra úgy tekintenek, amiről gyakorlatilag majd’ mindent tudunk – olyan kor ez, mely iránt az érdeklődés rövid időközönként újra fel-felerősödik. De nincs ez így feltétlenül a költészettel kapcsolatosan (vagy csak egy nagyon szűk kört érintve), sőt, ahogy a könyv hátlapján is olvashatjuk: „Nem túlzás azt állítani, hogy a humanista, neolatin irodalom mellőzésével egy atlantisznyi terület süllyedt el a feledés homályában.” – S valóban, ebből a meglehetősen izgalmas, a verselési technikát tökélyre fejlesztő, tartalmában is igen színes alkotói korszakból állított össze a szerkesztő-fordító egy olyan szövegkorpuszt, amely egyszerre fogja át ezt az időszakot (vagy legalábbis mutatja föl annak legjelentősebb és legizgalmasabb alkotóit), s ugyanakkor újrafordít (újragondol-újraértelmez) olyan szövegeket, melyek az olvasók előtt sem ismeretlenek – gondolok itt elsősorban Janus Pannonius jól ismert epigrammáira, melyek közül a talán leghíresebb, a Pannónia dicsérete is megmutatkozik egy más nyelvi regiszteren: „Egykor Itália szülte a legjobb könyveket, ám most / pannon föld dalait bújja a versszerető! / Hírnevem oly ragyogó, de neked, te, a szellemem által / megnemesített föld, még ragyogóbb a neved! // Azt, amit olvastak, régebben Itália adta, / most meg a pannon föld versein ámul a nép. / Hírnevem oly ragyogó, de hazám, a tiéd ragyogóbb lett, / szellemem érdemként még nemesebb a neved.” – A fordító könyvvégi jegyzetében kihangsúlyozza azt a furcsaságot, talán ellentmondást, miszerint az adott költők büszkék voltak saját hazájukra, gyökereikre, és hangot is adtak ezen álláspontjuknak, ugyanakkor sokan jelentős vagy talán legjelentősebb műveiket (neo)latin nyelven írták, melyen akkor sem értettek sokan, majd – a pont az egyre egységesebbé váló nemzeti nyelvek sem segítették elő ezen szövegek nagy tömegekhez való eljutását. Így elsősorban presztízskérdés volt, egyfajta versengés, „belső harc”, hogy a humanisták, ókori mintára latin nyelven alkossanak jelentőset: „(…) valamennyien hittek egy új világ, nevezetesen a párbeszéd kultúráján alapuló antikvitás újraéleszthetőségében, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy költeményük helyt álljon a legjobbakkal folytatott örök versengésben.” – A kettősség talán még abban a vonatkozásban is igaz és figyelemre méltó, hogy a humanista költők valamilyen módon egyensúlyt voltak képesek találni a témák megválasztása között. A személyes élményekről való beszéd – vagy ha konkrétan a pajzán költészet egyes darabjaira gondolunk – is olyan nyelven, olyan formában szólal meg, amiben mindig van valami – ugyan bizsergető – távolságtartás.  Csehy Zoltán a könyv minden szerzőjét egy rövid életrajzi jegyzettel igyekszik közelebb hozni az olvasóhoz; ez azonban leginkább az alkotási folyamatokra, a szerzőnek az alkotáshoz való viszonyára helyezi a hangsúlyt. Az persze természetes, hogy az „ismeretlen szerzőkről” szinte minden információ újdonságként hat, de a szerkesztő-fordító Petrarca vagy akár Boccaccio tekintetében is tud újat mondani. Nem meglepő, hogy a humanisták háttere általában meglepetésekkel teli és nagyon is élő, hús-vér embereket találunk a „szövegek mögött”. Több mint 700 oldalas a könyv, így nehéz dolga van az embernek, ha ki akar emelni valakit/valamit, talán igazságtalanság is, de az olvasás közben Panfilo Sasso invokációja Apollóhoz mintha – számomra – az egészre utalt volna. Könnyen lehet, hogy egy rövid idő elteltével mást emelnék ki, de most álljon itt a Compendium egy részlete: „Költők isteni védnöke, kristály fénye a földnek, / óvod az emberi fajt, te, a fényragyogásnak az atyja, / phoebusi lámpásod mert minden kort bevilágít, / téged kérlellek, s avatatlan pap vagyok én bár, ( mégis (méltatlan!) vágyam kóstolni hatalmad, / és már-már görnyedve imádom mennyei lényed, / jöjj, szépséges Apolló, s pártold terveimet meg, / atyját hadd zengjem Cosmusnak, s tetteit egyben, / hadd dicsérhessem meg a nagylelkű soraimmal, / hadd kortyolhassak Castalia szent zamatából! / Adj tollamnak erőt, te, a roskadozó segedelme, / mert irdatlan terhet hord görnyedve a hátam.”

 

Csehy Zoltán: Amalthea szarva – száz itáliai humanista költő, Kalligram, Budapest, 2012.

 

 

Cristoforo Landino

 

A kis híján lerombolt Rómáról

 

Minden földi dolog közelítő végzete foglya,

s Róma, te példázod: mindenevő az idő.

Róma, te példázod: pompáztak büszke tetőid,

s most betemetve szuszogsz omladozó rom alatt.

Circus Maximus, ó, mi maradt tebelőled? A név csak.

Esquilinus dombján már csak a kecske legel.

Tarpeius halmát védistensége nem óvta,

és Capitóliumán nem lakozik Jupiter.

Mely Marius jelvényeit állítod ki te, Caesar,

hogyha ma Sylla korát éli megint a világ?[1]

Jaj, kinek is magasul, Titus, amfiteátrumod égig, [2]

hogyha a szép márvány úgyis a porba omol?

Phoebus szentélyét megzengte Propertius egykor,

fönn, Palatinus ölén, Phoebus, akad ma helyed?

Szégyen nézni Scopas több szobrát csonka-törötten,

itt fej nincs, ott láb, ott meg a karja levált,

s téged, Praxiteles sem védett ősi neved meg,

sőt, roncsolt hermád már betemette a föld.

Nem látsz élő arcot, amit Phidias keze formált,

és a tudós Mentort rég befogadta a sír.

Sőt, ha ma Augustus följönne a Styx mocsarából,

s újfent élvezné földi világ gyönyörét,

bárha lekopna a lába bokáig járva a várost,

emlékműveiből egyre se lelne szegény.

 

(2, 30)

 

Giovanni Gioviano Pontano

 

A fürdő monológja

 

„Gőzöd sincs, mire jó e víz, leányom?

Elmondom. Ha hasadban eddig űr volt,

megtöltöm, de meg ám! A tábla jelzi!

Elmondom, mi a dolgod és a dolgom,

fülelj jól: busa férfival fürödj meg,

játszadozni legyen serény s gyakorlott!

Ifjúsága virága nagy karójú!

Ellenkezni tilos, ha összejátszik

szátok, combotok és a kéz s a tréfa,

mert fürdőnkben az egyezés a törvény!

Most rám térek, az én erényeim mind

elszámlálom: a férjurad kivénhedt?

Ernyedt nyák, a pofája undorító?

Nászkor kornyadozik? Tetem, ha hágtok?

Ifjúvá teszem én, tenyészbikává,

kanosabb lesz, akár a sok verébfi

tavasszal, vagy a harcra kész galambok,

bíbor tolltarajuk ha égre borzad!”

Ezt vésték ki, a víz hatása ennyi.

Marinus,[3] ha eszed maradt fikarcnyi,

Baiaeból menekülj! Kerüld a fürdőt,

s mirtusszal tele partjain ne mélázz!

Lenn lankadt, remegő, sovány öreg vagy,

szőrös Hectoroké csupán e fürdő! [4]

 

Egy gyermek sírverse, aki kétszer halt meg

 

Kétszer haltam meg, sosem éltem bár, s ez a sír fed.

Mert az anyám meghalt, ővele ért el a vég,

ámde öléből metszettek ki, s elért a halálom

újra. Galád egy sors! Névtelenül nyugoszom.

 

Celio Calcagnini

 

Icarus bukása

 

Daedalus újdonatúj szárnyakkal szelte az étert,

s mert féltette fiát, ezt kiabálta felé:

„Icarus, itt, közepütt szállj, itt biztos csak a röptöd!”

Erre felelt a fiú: „Édesapám, zuhanok!

Újra ne szajkózd el, míg szállsz, mint szeljem az étert,

úszni taníts inkább, úszni taníts, ha lehet!”

 


[1] 65-ben Caesar kiállította a Capitoliumon Marius hadijelvényeit. Sylla = Sulla.

[2] Utalás Titus Flavius Vespasianus amfiteátrumára, a Colosseumra.

[3] Marino Tomacelli (1429–1515) Pontano jeles barátja volt, a nápolyi akadémia tagja, a költő neki dedikálta a teljes versgyűjteményt.

[4] A közismert trójai hős az erotikus költészetben a kemény férfiasság szimbólumának számít.