Várjon Dénes zongoraestje –
Festetich Palota, Tükörterem, 2012. december 8. szombat
A zongora című sorozat decemberi állomásaként Várjon Dénes koncertjére került sor, aki két, első pillantásra is jól elkülöníthető résszel készült erre az estére. A koncert első felében Beethoven zenéje került előtérbe, az eredetileg meghirdetett program szerint az Op. 10/3-as D-dúr szonátát játszotta volna az Op. 13-as Pathetique-et megelőzően, de ez közvetlenül a kezdés előtt az Op. 14-es G-dúr szonátára módosult, mely kiváló felvezetésnek bizonyult a talán első igazán mesterműnek számító szonáta előtt; hiszen egy meglehetősen könnyed, mindegyik tételében játékosságot és különleges kreativitást igénylő műről van szó, ami sokkalta inkább hordozza magán a klasszika jegyeit, mint a Pathetique, annak ellenére, hogy később íródott, mint a 8. szonáta. Várjon Dénes már itt érzékeltette, mennyire poétikus alkat, az egész este folyamán a kontrasztok, a visszafogottság és hihetetlen energia váltakozásának lehettünk fültanúi, és igazán feltűnő volt a felső regiszterek egész különleges kiemeltsége, a bal kéz sokszor tompított, egészen „minimalista” játéka, amelynek következtében a dallamívek kidolgozottsága és a nem először és nem is utoljára említett költőiség felettébb megmutatkozott. Kétségtelen, hogy a nagy Steinway versenyzongora ebben a teremben egészen máshogy, sokkalta erőteljesebben szólalt meg, mint mondjuk a Bartók Béla Hangversenyteremben, és talán ez a körülmény is befolyásolhatta Várjon Dénest abban, hogy egy efféle cserét hajtson végre a koncert előtt. Az első tétel meseszerűsége után egy nagyon intenzív és zárlatában is kimondottan meglepő lassú tétel következett, amit végül a scherzo feszes játékossága zárt. A Pathetique-hez – most már tudom – távolabb kellett volna elhelyezkednem a zongorától, mert az az intenzitás, a darab és az előadás szempontjából a lehető legjobb értelemben vett frusztráltság megkövetelt volna valamiféle távolságtartást. A bevezető téma csodálatos volt. A viszonylag szűk hely révén és a kivilágított tükrökkel körbevett terem adottságai miatt elképesztő módon le lehetett olvasni az arcokról azt az energiát, ami az első tétel hatására az emberbe költözik, ha úgy – márpedig Várjon Dénes azzal, hogy nem csak az allegro részt, hanem a bevezető témát is megismételte, figyelmemet egyre inkább arra a forrongó megilletődöttségre irányította, ami csak annyi ellentmondást rejt magában, amennyi maga a bevezető téma és az azt követő allegro rész között feszül. Valójában az egész szonáta varázslatos volt, a második tétel fokozásai, drámaisága, és a hangerő, ami ehhez szükséges, egészen tökéletesen szólt a Tükörteremben, talán csak a harmadik tételben volt felfedezhető egyfajta egyenetlenség – mintha a lassú részek túl nyújtottak lettek volna ahhoz képest, hogy alapjában egy rondó tételről van szó –, de a költőiség és a szinte teljesen hibátlan, elképesztően precíz és kifinomult játék feledtette, ha volt is ilyen egyenetlenség.
A második része a koncertnek szinte teljesen más hangulatban telt. Leoš Janáček In the mists című négy tételes darabja – a zeneszerző egyik utolsó, zongorára írt kompozíciója, s amit lánya halála után szerzett – valóban különleges lebegéssel bír; egyszerre mutatkoznak meg az impresszionista jegyek, ugyanakkor a népzenei ihletettség/hatás is egyértelműen jelen van. Ha álomszerűséget írtam még korábban a G-dúr szonáta kapcsán, azt azért itt is ki kell emeljem, csak ennek a darabnak az esetében nincs egy olyan egyértelmű és könnyed, már-már megnyugtató feloldás, mint a Beethoven-műnél. A hivatalos program utolsó darabja Schumann Symphonic studies című alkotása, melynek alaptémájára a zeneszerző egy szerelme által, Ernestine von Fricken közreműködését követően talált rá, és ebből született meg a tizenegy, illetve aztán egy tizenkettedik variációból is álló mű. Akárcsak a beethoveni feszültség és energia esetében, Schumann – néha – hideg őrülete is kiválóan áll Várjon Dénesnek, azzal együtt, hogy nagyon koncentrációigényes és meglehetősen nehéz kompozíció(k)ról van szó, ahol a színek különböző árnyalatban rakódnak egymásra, és, mint ahogyan arra a cím is utal, ezek egyfajta „gyakorlatok”, olyan témavariációk, melyek mintha „csak” előkészítői, elődei lennének egy leendő jóval nagyobb méretű műnek. A zongora itt tulajdonképpen egy egész zenekart helyettesít, így amellett, hogy sokszínűen „kell” játszania a zongoristának, a technikai tudás is rendkívüli próbáknak vettetik alá. Várjon Dénes tökéletesen helyt állt, és erre egyértelmű bizonyíték volt az, hogy a közönség szinte kikövetelte a ráadást – ami be is következett. Schubert Op. 142-es Asz-dúr Impromptu-je zárta az estét, s ha keret, hát mi más lehetne az, mint maga az álom, amelybe mintha könnyedén visszafektetett volna minket.
Várjon Dénes az egyik legérzékenyebb és valóban leginkább költői, ugyanakkor rendkívül következetes zongorista. Jó néhány darab felötlött bennem a koncert után, amit szívesen hallgatnék az ő interpretációjában, de szerencsére erre van is lehetőség, hisz egyrészt jó néhány lemeze rendelkezésre áll, másrészt bizonyára lesz még lehetőségem élőben hallgatni őt. Ajánlom mindenkinek – inspiráció gyanánt. És persze azért, mert minden tekintetben különleges egyéniség.