Viszlát, szomszédom, Cseh Tamás, vettem egy autót és elmegyek. Viszlát, szomszédom, Cseh Tamás, kézben a bőrönd, már zárom az ajtót.

A legjobb magyar alternatív zenékkel való első találkozások ritkán szerelem első hallásra-típusúak. Nálam a leggyakrabban inkább „mi ez a sz…???”-típusúak, ami szerintem nagyon is a javukra írható, ha ebből a kiinduló pozícióból később mégis magukkal ragadnak. Így kezdődött akkor is, amikor egy házibuli leszálló szakaszában valakinek az jutott eszébe, hogy lejátszik nekünk „egy kis Cseh Tamást”. Akkor hallottam először, hogy „Ács Mari benne maradt”, és a következő dalt inkább köszöntem szépen, de kihagytam. Aztán valahogy hozzám keveredett az Új dalok, amivel fintorogva ismerkedtem – és rászoktam. Fél évre rá az érettségire készülés eléggé elszigetelt a külvilágtól. Az egyetlen élményforrás eközben az volt, hogy a Fehér babák, és a Levél nővéremnek szólt. Ébredéshez, teázáshoz, mosogatáshoz, fürdéshez, és elalváshoz, két hétig csak ez. Cseh Tamás halála után kezdtem belegondolni, hogy a nagyjából mindenkit megszólító zenék között van egynéhány, amelyre nagyon illik az elcsépelt „közkincs” megnevezés. Ha tudsz magyarul, de nem ismered Cseh Tamás dalait, akkor, barátom, Te egy szegény ember vagy.

„Pályaudvar, olajszag, néptelen váróterem”

A taliándörögdi klastromban láttam először élőben zenélni Másik Jánossal. Mindketten annyit ittak előtte, hogy sokszor a húrokat sem találták el, és a közönség Cseh Tamást nem ismerő (kisebbségi) része kerek szemekkel nézett, hogy mi minek örülünk annyira. Tavaly, amikor meghalt, szintén épp a Művészetek Völgye zajlott Dörögdön. A harangokat félreverték, és már jóval 12 óra előtt tudni lehetett, hogy aznap este elmaradnak a koncertek, mert az összes zenész már akkor inni kezdett a többi völgyezővel és a lakossággal együtt.

„Magától íródik ez, vagy szuverén írom én?”

Vonnegut egyszer azt mondta: „Jóformán minden író, akit ismerek, zenész szeretne lenni. A zene annyi örömet ad, amennyit mi soha.”[1] Hasonlóan volt ezzel Bereményi Géza is, a Cseh Tamás-jelenség mögött levő verbális szellem, a lemezek zsenialitásának ötven százaléka: „Tamás megkérdezte egyszer még az elején, hogy miért írok egyáltalán szöveget. És megmondtam, hogy nekem egy tervem van, bevallom. Szeretném, ha idősebb koromra nekem lennének dalaim, amiket énekelgethetek.”[2] 

„Filmek is készültek, vászonról ránk néztek autóstoppos fiatalok”

Azt szerettem meg bennük, hogy ezernyi témát megragadnak, és látványosan nem akarnak kilyukadni semmire. A balatoni terasz, a presszó, a zűrös szakítás, az utcai verekedés, a ki tudja hányadik pesti albérlet, vagy a világnézeti klub… Kizárólag a hangulatot ragadni meg! Itt a konszolidáció, az ifjúsági probléma, és Sartre is csak olyan építőelem, mint hagyományosabb versekben, és dalokban mondjuk a sárgult falevél. A végére, az Új Daloktól kezdve azért már csepegtettek némi didaktikát a dalokba, amit sajnálok.

„Az idő nincs hályog alatt”

Mindezt személyesen is elmondtam egyszer Cseh Tamásnak, pár évvel ezelőtt, miközben a Levél nővéremnek cd-met dedikálta. Egyébként nem szólítanék le egy művészt az utcán pusztán azért, mert más lenne az életem, ha ő nem lenne. Csakis azért, mert épp nálam volt a lemez, és némi hezitálás után rájöttem, hogy most idióta lennék, ha kihagynám az alkalmat. Együtt mentünk tovább egy darabon a Ráday utcában, könnyen beszélgetett, azt mondta, tegezzem, próbáltam, de nem tudtam. Azzal köszönt el, hogy „akkor viszlát, Ádám! Még vagyok.”

Régóta készült erre a koncertre, gyakorolt egyedül, gyakorolt a többiekkel, rengeteget. Amikor lefeküdt aludni, a hangok még sokáig bent ültek a fülében. Az első „igazi” koncert lesz, bemutatkozó munka. Tétje nem olyan nagy: közepes tét, de rengeteg munka. Sokszor elképzelte előre a helyzetet: kint a dobogón, leül, kezében a viola. A teremben mindent beborít a fény, de a legtöbb oda vetül. Neszek, a halk beszéd zaja, majd elül, csönd. Keze még hanyagul tartja a vonót, kicsit meglengeti, de minden pillanatban készen. Megigazgatja a combjain és az ölében a hangszert, odanyomja a hashoz. Rögtön kezdenek. Enyhén szétvetett lábbal föléhajol. Szereti az instrumentumot: a forma, a belső űr, amely a mozdulataira megtelik hangokkal, most néma. Szereti a fényes lakk kaméleon-színét: a vörösesbarna felületet, amely néhol bebarnul, néhol mint a narancs vagy a mandarin héja. Föléhajol, kezd befelé figyelni. Arca vonalait, a szemet, az orrot, a homlokot az erős fény ellenére sem vetíti vissza a felület, mindössze egy arcnyi helyen kicsit elsötétül, mélyvörös lesz. Mellei elemelkednek a testétől, még mozdulatlanok, de felkészültek arra, hogy mozogjanak. Szereti ezt az elemelkedést, amikor a hangszer fölé hajol. Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, nyugi, hiszen nagyon tudod. A begyakorolt mozdulatok mennek, a legrosszabb esetben meg légy automata! A kotta előtted teljesen fölösleges, a kotta az agyadban és a testedben van. Rögtön itt a hang, ez a hol kissé karcos, hol hajlékonyan megadó hang. Amikor befelé figyel, a testére figyel: elvileg külön belülre és külön kívülre, a hangszerre-de nem. A hangszer ott az ölében, egészen a hashoz húzva. A hasfalon érzi, ahogy a hang megreszketteti az instrumentumot, és a reszketés beljebb megy, még beljebb, be a hasba, az ölbe, a testbe. A hangszer ő és ő a hangszer. Timor et tremor? Nincs mitől félned, pontosan érzed az egészet. Kezdünk. Az elején működik a rutin és megkezdődik a befelé figyelés. Ez ám az igazi feszülés önmagadra, Emmanuel! Ma este gyönyörű Schumannokat adunk elő. Rövid idő alatt meglelte a belső hangot, azt az elnyújtott, hosszú hangot, mely minden egyéb hang tengelye. A többi csak ehhez képest. Gyorsan meg kell lelni az első alapritmust. Itt is van. Karja lendületesen mozog, ujjai magabiztosan vezetik a vonót, felsőteste enyhén imbolyogni kezd, benne van a darabban, mélyen benne van. Jöhet később a következő, majd a többi ritmus. Nem gondol, nem gondolkodik, a testében ritmus van, elméjében képek. Mező, sík, szélén gödrök, faluvégi temető, őszi verőfény, nyugalom, fönt felhők, hempergőzés a fűben. A konzi termének, a hol gyakorolt, a szaga. Majd megint elkomorul. A képek széle fekete lesz, előbb beborul, majd elsötétül, a fű csomókba tekeredik, apró kígyók, a gödrök nyitott sírok, veri őket a fekete napsütés, a mezőn rozsdaette vasdarabok, ő kerülgetni kezdi őket, megbotlik, de nem veszti el az egyensúlyt, sietni kezd, rohanni szeretne. Rögtön elkezdődik a Märchenbilder (op.113) utolsó tétele. Remeg a hasa. Nem a gyomra, a hasa. Amikor gyakorolt, eleinte nagyon gyakran hagyta abba itt, hirtelen, kényszeresen. Egyszerűen képtelen volt folytatni. Blokkolt. Mindig akkor, amikor ez a rövid zenei téma először, elviselhetetlen egyértelműséggel fölhangzik. Az ember persze hogy előre hallja a hangokat, e képzeletbeli, még éppen meg nem született, de megszületésre készülő, protenciós dallamrészeket, a mindig éppen-következőt. De ez, ez nem ilyen eset. Az ismétlődésével nem tud mit kezdeni. Hogy újra és újra meg kell szülni. A legelviselhetetlenebb először. A közeledésétől is retteg. Hirtelen vihar, sok eső, ömlik a víz, az utca lejtős ugyan, de keskeny, a Petőfi-tér sem tudja befogadni, hömpölyög a vasúti sínek felé, le, egy kilométernyire. Itt veszélyes, nagyon veszélyes, a ritmikus hömpölygés elsodorhatja, meginog, de nem veszti el az egyensúlyt, még nem. Ugrani kellene, oda a túloldalra. Ott mező van, sík, a szélén gödrök, faluvégi temető, békés őszi verőfény. A gyakorlatok vége felé egyre többször sikerült ugrani, de ma délelőtt éppen nem. Amikor elalszik, rendre visszatérő képsorozat, több szekvencia fogadja. Koncertterem, teli emberekkel, erős fény, üres dobogó. Kilökik a pódiumra, taps, előzetes figyelem, élmény-előttes. És ő tudja, hogy nem az övé a viola, még a vonót sem tudja megfogni. Idegen tőle az egész, egyetlen hangot nem tud kicsalni belőle, soha nem tudott és soha nem fog tudni. Szabadulni szeretne, menekülni, megsemmisülni, de az egész terem csöndben nézi őt, nagy, mély, rettenetes csöndben. Valami megtörhetetlen, lenyomó erő miatt nem szólalhat meg, nem mondhatja el, hogy emberek, én nem is tudok, sohasem tudtam, mindig is képtelen voltam erre. A Petőfi-tér. Fényes délben, ősszel, teli emberekkel. Kezdetben ő nincsen ott, de hirtelen egyszerre odalökik. Nem ő megy oda, kilökik, mint egy pódiumra. Mindenki megdermed, felé fordul a téren, az összes szem őrajta, nem érti. Mit néznek? Előrebiccenti a fejét, lefelé les, viola nincs az ölében, akkor észleli, hogy anyaszült meztelen. Jobb kezét a jobb melle elé teszi, alkarja a bal melle előtt. Meg kellene halni. Bal kezével előbb a szeméremtestét fedi, és nem és nem esik össze, nem és nem hal meg. Lassan feljebb viszi a tenyerét, ujjai szétterpesztve, a hasra. A viola belül van, onnan jön a hang és a remegés kifelé. És itt a hang, megvan, kint van, túl van. Jöhet a variatív ismétlés, ezután