Van egy érdekes szomszédom, semmit nem tudok róla, de külseje arra utal, hogy pár éve lépett ki egy Hrabal-regényből. Gyakran utazunk együtt néhány megállónyit, de soha nem beszélget senkivel, néha biccent, ha valaki köszön neki. Pár hete szokatlan tömeget találtam a buszmegállóban, járatkimaradás, errefelé gyakori. Mogorva szomszédom is várakozott, csak a sokaságtól kicsit elkülönülten. Mellé álltam, egy zenetörténeti könyvet olvasott – jó belekukkantani mások olvasmányába – Schönberg életét tanulmányozta. A tömeg egyemberként háborgott a hosszú buszkimaradás miatt, én meg félszemmel ismerkedtem egy zeneszerző életével. A jármű megérkezett, és az eddig összetartó sopánkodó emberek közelharcot vívtak egymással az ülőhelyekért. Mielőtt beültem a nézőtérre, vettem egy nagy levegőt, mások ezt tanácsolták. Schönberg neve ismert, de mégsem szoktunk dúdolni tőle semmit. Időnként műsorra tűz tőle valamit egy-két operaház, de nem kell kapkodnunk, biztos lesz jegy. Egy kellemes dallam először körbecirógat, majd belénkbújik, de Schönberg Mózes és Áron című operájától ezt ne várjuk, talán nem ez a feladata. A bibliai történetben Mózes kivezeti Júdea népét Egyiptomból, ezt ismerem, de ki Áron? A nép és ideiglenes vezetőjük nem egy nyelvet beszél, Mózes szellemileg már máshol jár, alig része a földi világnak, de akkor hogyan bírta rá a tömeget, hogy kövesse őt? Egy nagyobb csoport csak ideiglenesen tud homogén egységként együtt élni vagy vándorolni, idővel kiugrik egy-két zsarnok, megjelenik a hatalom, és oda a békés összhang, de ha Mózes nem képes velük szót érteni, ki tartja egyben a tömeget? Áron, aki valójában egy a tömegből, bízik Mózesben, de nem birtokolja a hit olyan magas fokát, mely már élesen körvonalazza Istent. Mondhatjuk, hogy ő Mózes marketing menedzsere. Schönberg műveinek élvezése komoly feladatot jelent a hallgatóságnak, de sok munkát igényel az előadóművészek részéről is, és bravó a darab düsseldorfi „marketingeseinek”: Wen-Pin Chien (karmester), Christof Nel (rendező), Michael Ebbecke (Mozes), Wolfgang Schmidt (Áron) A zene? Valóban nehéz a fülnek, utcai dúdolásra alkalmatlan, de ha már nem mint tömeg, hanem mint bízó Áron hallgatjuk, talán eljuthatunk a hívő Mózes értő szintjére. Deutsche Oper am Rhein – Düsseldorf 2009. március 22. vasárnap 19.30 – 21.30
Szarvady Rita összes bejegyzése
Strand á la Debussy
Néha, amikor kifogom a jó öreg aranyhalacskát, és elém áll azzal, hogy eresszem el, ő meg cserébe segít megvalósítani egy álmomat, olyankor mindig bajban vagyok, mert sokminden szeretnék lenni, de ha már tényleg, és ő meg már nagyon türelmetlen, akkor annyit tudok mondani neki: – Valami zene. Ő persze meglepődik, sóhajtozik, uszonyával legyint egyet, hiszen az nem egy foglalkozás, én meg zavaromban csak úgy visszadobom a tóba. Szeretek a zene körül sündörögni, így keveredtem valamelyik nap egy szimfonikus zenekar esti próbájára. Kicsit elkésve megálltam a terem szélén, várva a kellő pillanatot, hogy új búvóhelyem a nézőtér legyen, de ekkor a tenger langyos hullámai elérték lábujjaimat, a bokámat, majd a zene halkult, és a kellemes víz visszább húzódott a karmester utasítására. Debussy tengere megjelent a próbateremben, és főleg a vonósok lágy játékának köszönhetően valóban simogatta (hol erősen, hol finomabban) a nézőtéri homokot. A zenekar a magyarázatnyi szünetek közben sem engedte elúszni figyelmét, ami gondolom köszönhető a karmester világszerte elismert szakmai tehetségével járó tekintélyének. Főleg ritmikai problémák miatt állt le időnként a munka, de hallhatóan segítette a gondok megoldását, hogy Kocsis Zoltán ilyenkor odalibbent a zongorához (hihetetlen, de az egész programot fejből le tudja játszani), és bemutatta, valójában mi áll a kottában. Hasonló szemkápráztató produkció volt, amikor a karmester leállította a darabot, mert hallotta, hogy valaki c-t húzott h helyett, és azt is tudta, hogy ki tette próbára az ő füleit. Néhányan mondják, hogy Debussy minden műve „tenger”, lehet, de mindenesetre A tenger egy jólsikerült, korhatár nélkül hallgatható „könnyű” zene, melyet egy romantikus fracia divatfi álmodott meg, kinek szerelméért több nő is odaadta volna életét. A koncert érdekessége, hogy a profi karmester egy nem könnyű darabot egy félig amatőr zenekarnak fogja dirigálni, ahol diplomás művészek játsszanak tanárral, diákkal, büféssel, orvossal vagy épp egy véletlenül c-t húzó építésszel. MÜPA: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 2009. március 08. vasárnap 18:00 – 22:00 Ravel: Pavane egy infásnő halálára Mozart: G-dúr zongoraverseny, K. 453 Debussy: Három noktürn (1. Felhők, 2. Ünnepek, 3. Szirének) Debussy: A tenger – három szimfonikus vázlat Közreműködik: a Szent István Király Oratóriumkórus Nőikara Zongorán játszik és vezényel: Kocsis Zoltán
Scriptorium
A teremben rozoga asztalok állnak rendezett formában. Két hatalmas könyv mellett csak a tintatartónak és egy gyertyának van hely rajtuk, így a könyök is szakadatlanul dolgozik. Az ablakok nem látják el tökéletesen feladatukat, kevés a fény, túl kevés, a sóhajtás a hidegtől mégis látható.
Székek nyikorognak a kőpadlón, mocorgás, távolodó léptek zaja; valaki mégis itt maradt, s tovább karistolja tollával a papírt. Néhány perc, s egy apáca szúrós tekintetével indulásra bírja az időt feledett másolót. Néhány óra elteltével a scriptorium ajtaja ismét nyílik és zárul, a finom sercegő hang pedig tovább zenél egy vastag papírlapon.
Erzsébet nővér nem dolgozik a könyvtárban, és nem feladata a másolás sem, de éjjel mégis idehúzza a gondoskodás a könyvtár melletti szobába, ahol legkedvesebb társa ír, ír, ír, olykor a kötelező imákról is elfeledkezve. Leát nem lehet felkönyörögni a szobájába, ha már egyszer megfogta a tollát, de egy ráterített pokróc talán segít valamit az állandóan beteg apácán.
– Erzsébet, gyere, kérlek, közelebb! Muszáj valakinek elmondanom! – hadarta izgatottan. – Hihetetlen dologra bukkantam és …
– Lea, ég a homlokod! Fejezd be a munkát, és menj fel a szobádba!
– Hagyd el! Látod ezt a tépett lapot? Ez a csoda, amire vártam! A válasz! A titok! A minden!
– És? Nem értem.
– Megfejtettem, az Úr segedelmével. Bemásolom a kódex szövegei közé, de kicsit átírtam, és a titok kulcsát láthatóbb jelekkel fogom rögzíteni, ilyen betűkkel, nézd! – s a nehéz könyvet nővértársa felé nyújtotta.
– Milyen titok?
-Olvasd! – Lea nővér szemöldökét összeráncolva próbált ellentmondást nem tűrő szerepet felvenni Erzsébet nővérrel szemben, hogy az végre komolyan vegye. Az apáca végre olvasni kezdte a szinte Isteninek beharangozott szöveget, de olyan tessék-lássék módján, mert biztos volt benne, hogy ez az egész csak valami ideiglenes hóbort, amit a láz ültetett társa fejébe.
– Na? Na? –kérdezte érdeklődően, nagy szemekkel Lea nővér.
– Érdekes.
– Mit gondolsz erről Erzsébet?
– „És vigadoznak az én veséim a te ajkaid igazmondásán.” – mondta játékot végetvető stílusban a teljesen más miatt aggódó apáca, s megkomolyodva visszahelyezte a nehéz kódexet a másolóasztalkára.
A titkok után kutató apáca többet nem nézett földhözragadt társára (nem is értette, ez hogy férhet össze egy égi elkötelezettséggel). Égette bent valami, talán a szíve. Kedve lett volna felfedezését akár egy hegytetőn állva világgá kiáltani, de hamarosan annyira észhez tért, hogy felismerte, ez az ő állapotában lehetetlen vállalkozás lenne. Belül tovább lobogott, s csendben folytatta a munkát.
Erzsébet megbánva az előbb kimondott bibliai idézetet betakarta beteg társa hátát, és visszatért csupasz szobájába, ahol a kereszt előtt térdelve imádkozott a lent másolóért, egy éjjelen át.
Lea szeméből már könnycseppek hulltak a fáradtságtól, de vigyázott, hogy azok tönkre ne tegyék munkáját. Egy kókadozó gyertya lehelt meleget kezére, majd – mikor már közel ötvenszer olvasta át irományát – a fénnyel együtt elaludt.
A reggeli ájtatosságról ketten hiányoztak, a könyvtár melletti szobában alvó Lea nővér, és egy másik apáca, aki egyéni vezeklést végzett magán. A nővérek eszméletlen állapotban találták Lea testvérüket, akinek homloka és egész teste lángolt a magas láztól. Ágya mellett felváltva virrasztottak, de negyednap hajnalán Erzsébet egy széken ülve ébredt, nővértársa hideg kezét fogva, melyet már jó ideje feleslegesen melengetett.
Este Erzsébet nővér betért Istenhez megtért társa dolgozótermébe, hogy még egyszer elolvassa azt, ami miatt most az ő szívét szúrta valami. Lea asztalát már lepakolták, de rövid keresés után megtalálta utolsó munkáját. Felnyitotta a vastag könyvet, úgy rémlett neki, hogy valahol a végén, az utolsó oldalakon lehetett az az iromány. Számtalanszor átlapozta a kódex teljes második felét, végül az egészet. Észrevett egy szöveget, ami írásképében kicsit különbözött a többitől, benne voltak azok a furcsa betűk, és Lea a margókat kivételesen üresen hagyta.
Reggel megmutatta a megtalált könyvet a kolostor vezetőjének, aki oda nem illőnek érezvén a szöveget, Erzsébet nővér távozása után kitépte azt a kódexből, ráírt egy nevet, s betette a fiókjába, azzal a gondolattal, hogy amint lehet, elküldi a püspök úrnak.
A szöveg később eltűnt, elfelejtették, nem is keresték. Több századnyi generáció zörgette már azóta Szent Péter kapuját, mikor egy fiúcska a strandon gödröt ásott, hogy belemerje a tengert. Még nagy volt a hite. Egy dobozt talált, benne egy szöveggel:
Egy ember, kinek lelke tiszta, s féli az Urat, álmot láta. Megjelenék néki Isten és így szóla: «Ímé, megmutatom néked a világmindenség nagy titkát.» A jámbor, magányos, éhező bölcs megtudá egy éjszakai látásban a választ, mely minden kérdést eltöröl. Majd ezt mondá az Úr: «Mivel a te lelkedben csak a jó lakozik, átnyújtottam néked a vulkánok és földrengések, az emberek és állatok gondjainak megoldását, a körkörösség lezárásának lehetőségét. Ha mindent elmondassz úgy, amint azt szemeddel láttad, a népek hitetlenkedni fognak, ezért majd újabb pusztítás jön, és annak nagy ereje lesz, noha nem a maga erejével pusztít, és jó szerencsével halad és cselekszik, de elrántja az erőseket és a jóknak népét egyaránt. De újabb kezdet jön, mert a pusztítás nem a teremtés elhibázottsága okán lép fel, hanem a teremtmények folytonos tanulásának szükségessége miatt, mindaddig, míg el nem érik az igaz hitet, és okulnak nem más, hanem legalább saját hibájukból.» Itt vége lőn a Mindenható beszédének.
Ráskai Lea