A teremben rozoga asztalok állnak rendezett formában. Két hatalmas könyv mellett csak a tintatartónak és egy gyertyának van hely rajtuk, így a könyök is szakadatlanul dolgozik. Az ablakok nem látják el tökéletesen feladatukat, kevés a fény, túl kevés, a sóhajtás a hidegtől mégis látható.

Székek nyikorognak a kőpadlón, mocorgás, távolodó léptek zaja; valaki mégis itt maradt, s tovább karistolja tollával a papírt. Néhány perc, s egy apáca szúrós tekintetével indulásra bírja az időt feledett másolót. Néhány óra elteltével a scriptorium ajtaja ismét nyílik és zárul, a finom sercegő hang pedig tovább zenél egy vastag papírlapon.

Erzsébet nővér nem dolgozik a könyvtárban, és nem feladata a másolás sem, de éjjel mégis idehúzza a gondoskodás a könyvtár melletti szobába, ahol legkedvesebb társa ír, ír, ír, olykor a kötelező imákról is elfeledkezve. Leát nem lehet felkönyörögni a szobájába, ha már egyszer megfogta a tollát, de egy ráterített pokróc talán segít valamit az állandóan beteg apácán.

– Erzsébet, gyere, kérlek, közelebb! Muszáj valakinek elmondanom! – hadarta izgatottan. – Hihetetlen dologra bukkantam és …
– Lea, ég a homlokod! Fejezd be a munkát, és menj fel a szobádba!
– Hagyd el! Látod ezt a tépett lapot? Ez a csoda, amire vártam! A válasz! A titok! A minden!
– És? Nem értem.
– Megfejtettem, az Úr segedelmével. Bemásolom a kódex szövegei közé, de kicsit átírtam, és a titok kulcsát láthatóbb jelekkel fogom rögzíteni, ilyen betűkkel, nézd! – s a nehéz könyvet nővértársa felé nyújtotta.
– Milyen titok?
-Olvasd! – Lea nővér szemöldökét összeráncolva próbált ellentmondást nem tűrő szerepet felvenni Erzsébet nővérrel szemben, hogy az végre komolyan vegye. Az apáca végre olvasni kezdte a szinte Isteninek beharangozott szöveget, de olyan tessék-lássék módján, mert biztos volt benne, hogy ez az egész csak valami ideiglenes hóbort, amit a láz ültetett társa fejébe.
– Na? Na? –kérdezte érdeklődően, nagy szemekkel Lea nővér.
– Érdekes.
– Mit gondolsz erről Erzsébet?
– „És vigadoznak az én veséim a te ajkaid igazmondásán.” – mondta játékot végetvető stílusban a teljesen más miatt aggódó apáca, s megkomolyodva visszahelyezte a nehéz kódexet a másolóasztalkára.

A titkok után kutató apáca többet nem nézett földhözragadt társára (nem is értette, ez hogy férhet össze egy égi elkötelezettséggel). Égette bent valami, talán a szíve. Kedve lett volna felfedezését akár egy hegytetőn állva világgá kiáltani, de hamarosan annyira észhez tért, hogy felismerte, ez az ő állapotában lehetetlen vállalkozás lenne. Belül tovább lobogott, s csendben folytatta a munkát.

Erzsébet megbánva az előbb kimondott bibliai idézetet betakarta beteg társa hátát, és visszatért csupasz szobájába, ahol a kereszt előtt térdelve imádkozott a lent másolóért, egy éjjelen át.

Lea szeméből már könnycseppek hulltak a fáradtságtól, de vigyázott, hogy azok tönkre ne tegyék munkáját. Egy kókadozó gyertya lehelt meleget kezére, majd – mikor már közel ötvenszer olvasta át irományát – a fénnyel együtt elaludt.

A reggeli ájtatosságról ketten hiányoztak, a könyvtár melletti szobában alvó Lea nővér, és egy másik apáca, aki egyéni vezeklést végzett magán. A nővérek eszméletlen állapotban találták Lea testvérüket, akinek homloka és egész teste lángolt a magas láztól. Ágya mellett felváltva virrasztottak, de negyednap hajnalán Erzsébet egy széken ülve ébredt, nővértársa hideg kezét fogva, melyet már jó ideje feleslegesen melengetett.

Este Erzsébet nővér betért Istenhez megtért társa dolgozótermébe, hogy még egyszer elolvassa azt, ami miatt most az ő szívét szúrta valami. Lea asztalát már lepakolták, de rövid keresés után megtalálta utolsó munkáját. Felnyitotta a vastag könyvet, úgy rémlett neki, hogy valahol a végén, az utolsó oldalakon lehetett az az iromány. Számtalanszor átlapozta a kódex teljes második felét, végül az egészet. Észrevett egy szöveget, ami írásképében kicsit különbözött a többitől, benne voltak azok a furcsa betűk, és Lea a margókat kivételesen üresen hagyta.

Reggel megmutatta a megtalált könyvet a kolostor vezetőjének, aki oda nem illőnek érezvén a szöveget, Erzsébet nővér távozása után kitépte azt a kódexből, ráírt egy nevet, s betette a fiókjába, azzal a gondolattal, hogy amint lehet, elküldi a püspök úrnak.

A szöveg később eltűnt, elfelejtették, nem is keresték. Több századnyi generáció zörgette már azóta Szent Péter kapuját, mikor egy fiúcska a strandon gödröt ásott, hogy belemerje a tengert. Még nagy volt a hite. Egy dobozt talált, benne egy szöveggel:

Egy ember, kinek lelke tiszta, s féli az Urat, álmot láta. Megjelenék néki Isten és így szóla: «Ímé, megmutatom néked a világmindenség nagy titkát.» A jámbor, magányos, éhező bölcs megtudá egy éjszakai látásban a választ, mely minden kérdést eltöröl. Majd ezt mondá az Úr: «Mivel a te lelkedben csak a jó lakozik, átnyújtottam néked a vulkánok és földrengések, az emberek és állatok gondjainak megoldását, a körkörösség lezárásának lehetőségét. Ha mindent elmondassz úgy, amint azt szemeddel láttad, a népek hitetlenkedni fognak, ezért majd újabb pusztítás jön, és annak nagy ereje lesz, noha nem a maga erejével pusztít, és jó szerencsével halad és cselekszik, de elrántja az erőseket és a jóknak népét egyaránt. De újabb kezdet jön, mert a pusztítás nem a teremtés elhibázottsága okán lép fel, hanem a teremtmények folytonos tanulásának szükségessége miatt, mindaddig, míg el nem érik az igaz hitet, és okulnak nem más, hanem legalább saját hibájukból.» Itt vége lőn a Mindenható beszédének.

Ráskai Lea