Bogányi Gergely és Ránki Dezső zongoraestje

 

A zongora – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (2013. február 4. – 2013. február 26.)

  

Schumann nehéz. Schumann néha elviselhetetlen, s közben mégis megmagyarázhatatlan módon vonzódik hozzá az ember – feltéve akkor, ha volt korábban egyetlen olyan pillanat, amikor közel került hozzá. És ha igen, akkor talán nem is távozik soha; zenéje ködként borul az elmére, hasonló hatást váltva ki, mint ami magában a zeneszerzőben zajlódott le utolsó éveiben; tehát ha valaki arra adja a fejét, hogy komolyan foglalkozik Schumannal, az bizony kockázatot vállal. Kockázatot, ami ugyanakkor lenyűgöző, magával ragadó, mint egy verőfényes táj, ahol időnként hirtelen borul be az ég, villámok szakadnak le, hogy aztán még váratlanabbul vegyen körbe ismét a nyugalom. Schumann egy lapra tesz föl mindent. A legtöbb művén érződik ez, mintha az éppen aktuális opus megírása közben nem létezett volna más a számára, érthető ez talán úgy, hogy abban a hosszúra nyújtott pillanatban mindent igyekezett egyetlen, általa megteremtett keret közé sűríteni: „Minden hat rám, ami a világban zajlik: a politika, az irodalom, az emberek. Ezt én a magam módján átgondolom, és arra vágyom, hogy a zenében fejezzem ki az érzéseimet. Néha azért nehéz megérteni a szerzeményeimet, mert nagyon messzire vezetnek. És néha rendhagyók, mert minden, ami történik, benyomásokat tesz rám, és arra késztet, hogy zenei formába öntsem.” – írja saját alkotási folyamatairól. Ebből is ered talán az a sajátosság, hogy gyakorlatilag az összes művén hosszú ideig dolgozott. Megdöbbentő tudatosság jellemzi, a saját szavai szerint is Schumannt, akiről közben egészen más él a köztudatban. Ez a kettősség, mert nyilvánvalóan erről van szó, mutatkozott meg a Bartók Béla Hangversenyteremben megrendezésre kerülő Bogányi Gergely-, majd egy pár héttel későbbi Ránki Dezső-koncerten, melyek Schumann egymástól meglehetősen távol eső kompozícióit állították a középpontba, olyan szerzők műveivel elegyítve azokat, mint Beethoven, Mendelssohn vagy épp Brahms. Schumann nehezen enged, sokkal jobban meg kell küzdeni érte, mint akár az előbb említett szerzőkért, ez akkor is érződik, ha valaki név nélkül hallgatja a zenéjét, s akkor is persze, ha az illetői elmélyedt a szerző életrajzában, személyiségének betűkkel és nem hangjegyekkel megjelenített lenyomatában. Ő olyan alkotó, akit érdemes minden tekintetben átélni; meg kell bomlani az ő kedvéért, hogy aztán a rendetlenségből, a szétesettségből a hallgatás közben zenéjének folyamatosa alakulása és rendeződése adjon újfajta értelmet a dolgoknak. Ez persze veszélyekkel jár, mert a visszatérés bizonytalan – ezt éreztem Bogányi játéka, a g-moll szonáta (op. 22.) hallgatása közben, hogy a legegyszerűbbnek tűnő forma lehet a „legveszélyesebb”, hogy a veszély abban rejlik; Schumann „bomlottsága”, jelleme, feltételezhető karaktere hihetetlen módon beépült darabjaiba, és nem csak nagy kihívást jelent eljátszani ezeket a műveket, hanem talán a „megszokottnál” is komolyabb és mélyebb átlényegülést kíván, követel mindegyik, a hallgatótól  is – akárcsak az említett szonáta vagy az est végén játszott Kreisleriana (op. 16.). Egy fél éven belül többször is hallottam játszani Bogányi Gergelyt, de az az összpontosítás és küzdés, amivel ezen a koncerten szembesültem, felülmúlta korábbi tapasztalataimat – főleg, hogy Brahms két rapszódiája ékelődött be a két Schumann-mű közé, ezzel ugyan líraibbá téve az anyagot, de egy cseppet sem véve el a zaklatottságból – illetve Mendelssohn Variations Sérieuses című darabja, melynek kibontakozása játékos átvezetésként szolgált a Kreisleriana felé.

 

A Ránki-koncert mintha pont az ellentéte lett volna Bogányi Gergely estjének; a választott művek Schumann esetében – akárcsak a Beethoven-szonáta –, a szerző kései korszakából származtak, amelyekre így érthetően a letisztultság, a kifinomult, mesteri kidolgozottság és szelídebb s ugyanakkor érettebb tartalom jellemző. A Waldszenen (op. 82.) Schumann drezdai periódusának egyik legkülönlegesebb alkotása, amely már csak azért is egyedi, hiszen a megkomponálása előtt közel tíz évig nem alkotott igazán maradandót zongoraművek tekintetében, és így ez egyfajta visszatérésnek, visszafordulásnak tekinthető. Ha arról volt szó korábban, hogy Schumann esetében a formai és a tartalmi jelleg nem válaszható külön személyének benső alakulásától-formálódásától, akkor erre ez a ciklus még inkább tökéletes példa, hiszen egyrészt közel hat esztendeig dolgozott a művön, másrészt életének ezen szakaszában mind a szimfonikus művek, mind pedig a kamarazene tekintetében kiemelkedőt alkotott, nem is beszélve a korábban említett zongoraszonátákról, illetve azt – az esetében nem elhanyagolható tényt –, hogy ekkorra elnyerte Clara Wieck kezét. A hangulati csapongás, és az időbeli ugrások nem hiányoztak a Ránki-válogatásból, hiszen egy korábbi szakasz egyik összefoglaló műve, a Davidsbündlertänze (op. 6) zárta a három „tételből” álló estét, s ugyanakkor a Schumann-művek, a darabok inkább összefoglaló, mintsem újító jellege miatt, kerekebb egészt alkottak. Nem is képzelhető el Ránki fellépése Schumann nélkül; olyan elemi módon forrott össze az elmúlt évtizedekben kettejük lelkülete – s ami talán pont az ellentétből eredeztethető. És középen Beethoven. „Az öt utolsó szonáta mindegyike példátlan emelkedéssel száll a magasba, mindegyik tele van drámai cselekménnyel, és mint valami középkori misztérium, a megváltás és az égbeszállás átélt és megjátszott történetével” – írja Szabolcsi Bence. Ránki Dezső nyilvánvalóan a darab misztikus mivolta, fantáziaszerű tartalma, és meglehetősen kevert stílusjegyeket magában foglaló felépítettsége okán választotta Beethoventől az op. 109-es E-Dúr szonátát, és saját nagyon finom, érzékeny lelkivilágának egyfajta igazolására, illetve a záró Schumann-darab bizonyos fokú felvezetése gyanánt. Zárásként ismét a zenetudóst idézném – ha már az ötlött fel bennem, hogy középen Beethoven –, s aki így ír a középső, Prestissimo tételről, amely a legkiemelkedőbb volt tán mind közül Ránki Dezső koncertjén: „démoni vonásokat szabadít a felszínre, különös módon titkolózó és tudákos formában. Bach mesterségbeli komplikációi Schumann látomásainak küszöbén.”