Viszlát, szomszédom, Cseh Tamás, vettem egy autót és elmegyek. Viszlát, szomszédom, Cseh Tamás, kézben a bőrönd, már zárom az ajtót.
A legjobb magyar alternatív zenékkel való első találkozások ritkán szerelem első hallásra-típusúak. Nálam a leggyakrabban inkább „mi ez a sz…???”-típusúak, ami szerintem nagyon is a javukra írható, ha ebből a kiinduló pozícióból később mégis magukkal ragadnak. Így kezdődött akkor is, amikor egy házibuli leszálló szakaszában valakinek az jutott eszébe, hogy lejátszik nekünk „egy kis Cseh Tamást”. Akkor hallottam először, hogy „Ács Mari benne maradt”, és a következő dalt inkább köszöntem szépen, de kihagytam. Aztán valahogy hozzám keveredett az Új dalok, amivel fintorogva ismerkedtem – és rászoktam. Fél évre rá az érettségire készülés eléggé elszigetelt a külvilágtól. Az egyetlen élményforrás eközben az volt, hogy a Fehér babák, és a Levél nővéremnek szólt. Ébredéshez, teázáshoz, mosogatáshoz, fürdéshez, és elalváshoz, két hétig csak ez. Cseh Tamás halála után kezdtem belegondolni, hogy a nagyjából mindenkit megszólító zenék között van egynéhány, amelyre nagyon illik az elcsépelt „közkincs” megnevezés. Ha tudsz magyarul, de nem ismered Cseh Tamás dalait, akkor, barátom, Te egy szegény ember vagy.
„Pályaudvar, olajszag, néptelen váróterem”
A taliándörögdi klastromban láttam először élőben zenélni Másik Jánossal. Mindketten annyit ittak előtte, hogy sokszor a húrokat sem találták el, és a közönség Cseh Tamást nem ismerő (kisebbségi) része kerek szemekkel nézett, hogy mi minek örülünk annyira. Tavaly, amikor meghalt, szintén épp a Művészetek Völgye zajlott Dörögdön. A harangokat félreverték, és már jóval 12 óra előtt tudni lehetett, hogy aznap este elmaradnak a koncertek, mert az összes zenész már akkor inni kezdett a többi völgyezővel és a lakossággal együtt.
„Magától íródik ez, vagy szuverén írom én?”
Vonnegut egyszer azt mondta: „Jóformán minden író, akit ismerek, zenész szeretne lenni. A zene annyi örömet ad, amennyit mi soha.”[1] Hasonlóan volt ezzel Bereményi Géza is, a Cseh Tamás-jelenség mögött levő verbális szellem, a lemezek zsenialitásának ötven százaléka: „Tamás megkérdezte egyszer még az elején, hogy miért írok egyáltalán szöveget. És megmondtam, hogy nekem egy tervem van, bevallom. Szeretném, ha idősebb koromra nekem lennének dalaim, amiket énekelgethetek.”[2]
„Filmek is készültek, vászonról ránk néztek autóstoppos fiatalok”
Azt szerettem meg bennük, hogy ezernyi témát megragadnak, és látványosan nem akarnak kilyukadni semmire. A balatoni terasz, a presszó, a zűrös szakítás, az utcai verekedés, a ki tudja hányadik pesti albérlet, vagy a világnézeti klub… Kizárólag a hangulatot ragadni meg! Itt a konszolidáció, az ifjúsági probléma, és Sartre is csak olyan építőelem, mint hagyományosabb versekben, és dalokban mondjuk a sárgult falevél. A végére, az Új Daloktól kezdve azért már csepegtettek némi didaktikát a dalokba, amit sajnálok.
„Az idő nincs hályog alatt”
Mindezt személyesen is elmondtam egyszer Cseh Tamásnak, pár évvel ezelőtt, miközben a Levél nővéremnek cd-met dedikálta. Egyébként nem szólítanék le egy művészt az utcán pusztán azért, mert más lenne az életem, ha ő nem lenne. Csakis azért, mert épp nálam volt a lemez, és némi hezitálás után rájöttem, hogy most idióta lennék, ha kihagynám az alkalmat. Együtt mentünk tovább egy darabon a Ráday utcában, könnyen beszélgetett, azt mondta, tegezzem, próbáltam, de nem tudtam. Azzal köszönt el, hogy „akkor viszlát, Ádám! Még vagyok.”