Majdnem teljes volt már a sötétség.

Állt, még meztelenül. A tükörben alig

látszódtak testének körvonalai,

csupán a szeméből sugárzott némi fény,

éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon.

Lehajolt, fölvett néhány ruhadarabot,

a kezében tartva őket, odázva még

pár percig a lassú mozdulatok éjfél

előtti árulását, amitől nem tudta; kívánatosabb

lesz-e vagy egyszerűen csak puhább, és

egy fokkal biztonságosabb lesz tőle a világ –

s hogy menni kell bár fogalma sincs, hová.

Lehajolt, újra. Egykor minden a földön hevert.

A parkettán fényes csík húzódott hosszan, bekúszva

az ágy alá, jelezve; kutakodni kell, hogy bármit

is megtaláljon. Mégis, úgy érezte, hiába hajol,

hiába emelkedik. Mintha meddő játék volna csupán

a mozgás. Hitte, jó volna mozdulatlanul állni,

sütkérezni még a szem lágy, vizenyős fényében

mely nem tolakszik és kitart egészen az utolsó

leheletéig. Késleltetés: vágy egy cseppnyi

magány után. Hirtelen elérzékenyült.

Közben szemerkélni kezdett kint az eső.

Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.