Mitsuko Uchida – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem (2014. február 26.)

Jandó Jenő – Zeneakadémia, Nagyterem (2014. március 12.)

A zongora című sorozat még úgy is igen komoly meglepetéseket tartogat, hogy sok esetben olyan előadó látogat el a Művészetek Palotájába, illetve a Zeneakadémiára, aki az elmúlt években már járt itt, és talán a változás leginkább abban figyelhető meg, hogy egyre tematikusabbá válnak az estek. Igaz lesz ez majd Szokolov koncertjére nézve (Chopin), de bizonyos értelemben megállja a helyét a két legutóbbi koncert tekintetében is. Mitsuko Uchida – nyugodtan írhatjuk, hogy – a világsztárok közé tartozik, és sokan kíváncsiak voltak; mit is hoz majd ide Budapestre magával. Végül egy igen feszes programmal, két olyan művel érkezett, melyek kiválóan illeszkednek egymáshoz. (És nem csak egymáshoz, hanem a rákövetkező koncert tartalmához is). Előzetesként ezt olvashattuk a művészről a koncert beharangozójában: „Korunk egyik legjelentősebb zongoraművésze, Mozart, Beethoven és Schubert műveinek kiváló tolmácsolója a koncerttermekben és CD-felvételein egyaránt. Berg, Schönberg, Webern és Boulez zenéjét is kitűnően értelmezi. Schönberg zongoraversenyének felvételével négy díjat nyert, köztük Gramophone-díjat a legjobb versenymű kategóriában (közreműködik a Clevelandi Szimfonikus Zenekar, vezényel Pierre Boulez). Szinte valamennyi világhírű zenekarral és muzsikussal játszott a legismertebb és legjelentősebb koncerttermekben. Főszereplője volt a Carnegie Hall és a Concertgebouw sorozatainak, állandó vendégművésze a bécsi Konzerthaus hangversenyeinek; Beethoven zongoraversenyeiből tartott sorozatot a Berlini Filharmonikusokkal és Sir Simon Rattle karmesterrel. Richard Goode mellett a Marlboro Fesztivál társigazgatója.” – Egy mű Schuberttől, egy pedig Beethoventől – az est programja. Schubert G-Dúr szonátája jó példa lehet arra, mikor azt hangsúlyozzák egyesek, hogy a szonáták tekintetében milyen erős a hatása Beethovennek Schubertre. Számomra a négytételes mű egyetlen egész, és Uchida finom, homogén játéka csak még inkább erősítette ezt.  Talán Schubert az, aki a leginkább illik habitusához és ahhoz a fizikai megjelenéshez és képességekhez, melyek olyan különleges sajátosságok is egyben. A Diabelli-variációk az egyik legizgalmasabb zongoramű, nem is biztos, hogy kizárólag Beethoven tekintetében, lehet, hogy a 19. század egészét illetően. Története, keletkezésének háttere is izgalmas; Diabelli, aki talán tucatnyi zeneszerzőt kért fel, hogy egy általa írt témára variációkat írjanak, méltán vált híressé mint kiadó ezzel a kezdeményezésével, mert például a fiatal Liszt mellett – bár kivárva, érlelve magában a dolgot – maga Beethoven is megírta saját variációit, olyan lehetőségeket látva és valósítva meg ebben, melyek aztán az egész század zenei alkotótevékenységére  hatással voltak. Hans von Bülow így írt 1871-ben a variációkról. „A kiadó ebben a hatalmas zenei alkotásban nem csupán a beethoveni géniusz mikrokozmoszát látja, hanem valósággal az egész zene világképének lenyomatát. A zenei gondolkodás, a hangi fantázia páratlanul gazdag sokféleségét járja be ez a mű a legmélyebbtől, a legnemesebbtől – a legmerészebb humorig. Tanulmányozása kimeríthetetlen, tartalmában egész nemzedékek zenei gondolkodásának soha el nem fogyó tápláléka.” Személy szerint sokkal kuszábbnak és kidolgozatlanabbnak éreztem (ha egyáltalán lehetséges bármiféle összehasonlítás), mint a Schubert-szonátát. Az a szerencsés sajátosság, amire utaltam Uchida játékával kapcsolatban, elmaradt, másrészt bizonyos variációk hangsúlyossá tétele néhol inkább erőltetett dominanciává vált, feleslegesnek tűnő energiák befektetésének bizonyult, mely azt a hatást keltette, hogy – az általa talán nem is feltétlenül birtokolt – erővel igyekszik „megoldani” a darabot, igyekszik kiemelni bizonyos részeket. Az a feszesség és érthetőség, mely a Beethoven-i zongoradarabokat jellemzi, érzésem szerint nem mutatkozott meg kellőképpen és az arányok is jócskán eltolódtak. Összességében azonban az előadásmódja lenyűgöző és meditatív. Fantasztikus élmény hallgatni élőben.

Tökéletes kiegészítés volt ezt követően Jandó Jenő estje a megújult Zeneakadémián, mintha csak idomulni, igazodni kívánt volna a japán hölgyhöz, darabválasztása legalábbis mindenképpen ezt látszik igazolni, holott nyilván egészen más erők és szándékok vezették. Az első darab Beethoven 1806-ban, az egyik legaktívabb alkotói korszakának vége felé keletkezett 32 variáció egy saját témára (WoO 80), mely nem csak azért különleges, mert barokkos jellege miatt teljesen egyedi helyet foglal el az életműben, hanem mert a kifejezetten Beethovenre jellemző építkezési mód mellett – később Brahms, de más szerzők is komolyan foglalkoztak a művel, annak hangoztatva igazi erényeit – opusz-szám nélküli kompozícióról van szó, mely szerint ő maga nem tartotta annyira érett és teljes műnek, hogy a legjobb alkotásainak jegyzékébe fölvegye. Talán azért, mert a darab kísérleti jellegű, amellett, hogy a témafeldolgozás és a fokozatos sűrítés összefügg persze azokkal a zongoradarabokkal (szonátákkal például), melyeket ebben az időszakban komponált. Jandó Jenő előadásából nem csak az derült ki szerencsésen, hogy technikailag mennyire nehéz a mű, hanem az is, hogy az egymásra épülő variációk milyen ellentétes érzelmi töltést hordoznak, amiket a zongorista egyrészt ki kell hogy domborítson, másrészt – talán szerencséjére – viszonylag szabadon kezelhet. A tempóbeli hirtelen váltások és a ritmusingadozások egészen frusztrált egységet hoznak létre, s főleg a darab első harmadában egymástól nagyon jól különváló variánsok igen pontosan kiegészítik egymást. A darab hallgatása közben – bizonyára a harminckettes szám miatt, s a zaklatottság és a lehetős legtisztább hangzás miatt is –  általában József Attila jár a fejemben. Az az önhajszoló, már-már önsanyargató, s ugyanakkor mégis fenséges mód, ahogyan megszólal/megszólalhat ez a zongoramű – annak ellenére, hogy egészen más korban született, mégis –, mintha az ő alkotói egyéniségének lenne egyfajta zenei megfelelője, lenyomata.

A négy ballada tünemény. Brahms mindösszesen 21 éves volt, mikor ezt a négy részből álló kompozíciót alkotta, talán Schumann-nal való előző évi hosszú együttlétének (egyik) következményeként, s ráadásul egyfajta lezárásaként a zongorakompozíciók megalkotását illetően, hiszen ezt követően már a zenekari művek létrehozása felé fordult. Jandó Jenő játéka egészen lágy tónust adott az egész zenei anyagnak, ezzel elősegítve azt a hangzást, amit a Zeneakadémia nagyterme támogat. A programban meghirdetett utolsó darab következett, Schubert c-moll szonátája, mely az utolsó nagy szonáták egyike, azok közül talán a legkevésbé ismert és játszott. Összefügg bizonyára ez témájával és hangulatával, és technikai tudás-igényével  is. A négy tételes mű indítása – talán ezért is a választás, ezzel egy keretes szerkezetet adva az estnek – nagyon hasonló (szintén c-moll) a Beethoven-variációkéhoz.  Az a fajta mű ez, mely soha nem akar véget érni. Közben pedig minden mozzanat, ha kellőképpen kidolgozott és a helyén kezelt, feltűnik,  Schubertnek ebben a műben kétségkívül olyan szintézist sikerült alkotnia, ami egyértelműen magában foglalja sokszor komor, tempóját tekintve lassú, megfontolt építkezési módját, és azoknak a variációs lehetőségeknek a kihasználását, melyet az utolsó tételben juttat érvényre – ezzel felülírva mindazon vádakat vagy esetleges érzéseket, hogy zenéje szélsőségesen meditatív és lírai volna.

Jandó Jenő ráadásként, és egyben szenzációs húzásként Beethoven Pathetique-jének középső tételével engedett útjára mindenkit.

 

Schubert G-Dúr szonáta: itt

A Diabelli-variációk: itt

Beethoven 32 variáció: itt

Brahms Op. 10 4. Ballada: itt

Schubert c-moll szonáta: itt

Beethoven Pathetique (2. tétel): itt