Egyedül ült a padláson, a pókhálókat meg-meglengette a huzat. Csipke, rémlett neki egy név. Meg Gyurma, rémlett egy másik.
Előtte egy vödör víz. Nagyon kopott vödör volt.
Most…!
A napfény átszivárgott a padlás résein. Délután. Csipke: az ő neve volt régen. Nagyon-nagyon régen.
Mintha csak a múltunk adná meg a jelenünk értelmét egy idő után, mert amúgy önmagában semmi létjogosultsága.
A vödör fölé hajolt. Érezte, hogy beköltözik az ismerős remegés a gyomrába. Pánik, meg szorongás, mondják erre manapság, és ezzel minden el van rendezve.
Most talán…
Ökölbe szorította a kezét. Körülbelül fél óra múlva megérkezik a férfi. A vacsora kész, ki van takarítva, és most önmagában lehet a padláson. Csipke a tenyerébe temette az arcát. Még ha igaz is a teszt eredménye, és kislány lesz, ahogy a férfi várja repesve, változik valami? A víz a vödörben mozdulatlan. A felszíne kifeszített semmi.
Úgy képzelte el a halált, amilyen most volt az élete: semmi remény arra, hogy mozduljon.
Sosem gondoltam volna, sóhajtott, és kinyújtotta a kezét, drága Gyurma, hogy így lesz vége. Sosem megyünk már sehová. Szülök, etetek, dolgozok, míg beledöglök. Megdöglök a végén. Dolgozok. Nyári szünet. Emlékszel? És már mindig csak ilyen dadogás leszek, és mindig csak múlt időben fogok beszélni.
A gyerek meg telehányja a hajamat.
Volt még néhány műanyag íj a sarokban, meg pár pókhálós nyíl is, műanyag tollakkal.
Tök sokat játszottunk vele, mondaná, ha érdekelné valakit, én voltam a legjobb céllövő. A madarakat azért persze nem próbáltuk. Mindig olyan kellemes bizsergés volt a gyomrunkban, és állandóan menekülnünk kellett valahová. Az élelmet magunk szereztük meg és állítottuk elő. Cipó. Víz. Takarmánykukorica a földekről.
Már csak a gyereknek lesz nyári szünete.
A víz fölé hajolt, és meglátta benne az arcát. Fehér volt. Most!… Megragadta a vödör szélét, és belebukott a vízbe. Valamilyen furcsa szag azonban hirtelen megcsapta az orrát, és felfordult a gyomra. Döglött egér? Öklendezni kezdett.
Még csak megdögleni sem tudok tisztességesen! Röhej!
Semmi gond. Telehányta a padlót. Leszédelgett a régi lépcsőkön. Ha betörne alatta az egyik léc… de csak 53 kg maradt, terhesen is. Jó, azért még annyira nem terhes. Az sem teljesen biztos, hogy az. Megigazította az arcát. A férfi a konyhában várta, nagyon aggódó képet vágva.
Csak valami furcsa hangot hallottam föntről, mondta a lány, de aztán jött a fura szag… Egyáltalán, minek magyarázkodik?!
Depressziós vagy, drágám, mondta a férfi, és megcsóválta a fejét, aztán megölelte a lányt. Szerette Csipkét.
És ez jó.
Ennyi, mondta a lány. A gyerekkori játszótárs, Gyurma, még a vécére is elkísérte hányni. Aztán ott volt vele, amikor teleengedte a kádat forró vízzel. Ennyi, érted? De a fiú a fejét csóválta. Azért nem olyan rossz ez. Én már csak múlt időben tudok beszélni, sóhajtott a lány. És azt is tudta, hogy többé már nem tud kerek, egész, szép mondatokat megfogalmazni. De azért elkezdte mondani, hogy
amikor a fa tetejéről dobáltuk a mókusokat, és véletlenül…
és mikor elhatároztam, hogy világhírű színésznő leszek, és a tanárok azt mondták…
és amikor majdnem belefulladtam a bányatóba
és amikor annyit zabáltam a tortából, hogy
és amikor a biciklivel
a nyáron annyit
a nyáron a
nyár
ny
y
Igen, pozitív lett, esküszöm! Mondja majd reggel. És az Avon-katalógusból mit is rendeljünk? Igen, a múltkori krumplipüré fantasztikus lett. A reggel már a barátnőjénél üdvözli, aki szintén terhes, és szintén egy irodában dolgozik. De már csak négy órát, mert terhes. És ő nem hány annyit. Legalább.