ott éhezni, csak ülni a bárokban,

és éjszaka járni az utcákat

órák hosszat,

a holdfény mindig hamisnak

tűnt, talán az is volt,

és a Francia Negyedben néztem

az ügető lovakat elhaladni,

mindenki magasan ült a nyitott

kocsikon, a fekete kocsis, és

hátul a férfi és a nő,

általában fiatal és fehér mindig.

és én fehér voltam mindig.

és alig kápráztatott el a

világ.

New Orleans elrejteni való

volt.

elbaszhattam volna az életem,

zavartalanul.

eltekintve a patkányoktól.

a patkányok a kis sötét szobámban

igen nehezteltek, hogy megosszák

velem.

kövérek voltak és nem féltek

és mereven néztek rám,

ahogy

farkasszemet néz

a halál.

 

a nők túltették maguk rajtam.

láttak valamit, ami

züllött.

volt egy pincérnő,

kicsit idősebb, mint

én, inkább mosolygott,

időzött, mikor

hozta a

kávét.

 

sokat jelentett,

elég volt

bőven.

 

volt valami ezzel

a várossal, mégsem

engedte bűnösnek érezni magam,

mert semmi nem kötött azokhoz a

dolgokhoz, amik másoknak

kellettek.

békén hagyott.

 

felülök az ágyon,

a fények alszanak,

hallani a kinti

hangokat,

felveszem az olcsó

borosüveget,

hagyom, hogy a szőlő

melegsége, a nap

belém

folyjon,

ahogy hallom a patkányokat

mozgolódni a

szobában,

jobban kedvelem őket,

mint

az embereket.

 

elveszve,

megőrülve talán,

nem is rossz,

ha így tudsz

létezni

zavartalan.

 

New Orleans ezt adta

nekem.

soha senki nem mondta

a nevem.

 

nincs telefon,

nincs kocsi,

nincs munka,

nincs

semmi.

 

én és a

patkányok

és a fiatalságom,

egyszer,

akkor

tudtam,

hogy

senkiházasságomban,

ez

ünnep volt,

amit nem

csinálni,

inkább csak

tudni kell.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása