Szöllősi Mátyás összes bejegyzése

Szöllősi Mátyás (1984, Budapest) író, fotóriporter. Írásait többek között az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Kortárs, a Mozgó világ, a Látó, a Tiszatáj és a Vigilia közölte. 2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, melyet 2011-ben követett az Állapotok – negyvenöt töredék című könyv. Ír prózát és drámát is. Örkény István Drámaírói Ösztöndíjas (2010).

Otthon

„Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?”
P. J.

1

Miféle nyomás alatt szűkül össze
annyira bármily csöppnyi értelem,
hogy a nyeldeklő nyomorúság körbe-
tűnődik gyanútlanul, mindenen?
Mert csak a düh, az érzelmek zsebemben
eddig kockára hajtott tájai
áldozatot keresve húznak engem
bosszúvá tágítva határaim.
A gyilkos nem latolgat – olvasom.
De mégsem, hogy barátod ellen törjek.
Most felravatalozom otthonom,
bár tudom, a szabadság egyre szűkebb.
Számomra a bűnről beszélni
mindig is a legnagyobb nyomorúság;
hol ész dönget kapukat s reméli:
az ítélet enyhébb lesz, mint a vád.

2

Nyugodtan ülnöm tényleg nem lehet,
most jut eszembe, s látom,
milyen veszélyes ütközet jöhet
s benne egy mozdulásom,
akár valami csecsemőnek,
hisz nem tud szólni még,
szögein a veszélynek egyre
tudatlansággal ég
és csak tolulnak egyre feljebb
az értetlen közök,
amit nem jár be semmi ember,
nem tölt ki semmi rög,
és az utalást csak e lomha
kis pillanatban értem;
miféle álmot vártam én, ha
mi sosem voltunk ébren?

3

Mivel feltorlódik minden mögém,
leküzdhetetlen, hogy megértsem,
mi is zajlik, mi evődik be rég
a csakis engem megillető térbe.
Ott ül. És ezt mindig látni fogom,
hogyha nem leszek egyre bátrabb,
ő nem szégyenkezik megadni mindent
az én tulajdonomból, önmagának,
s valahogy mindig az az érzet
kerít be, hogy én vagyok a hibás.
Ha őt ölöm meg, vagy magammal végzek…
sem lesz csendes az elmúlás.
Valahol legbelül érzem az ízét
a húsának, amint jogom szétveti,
s talán ez jobb; csak ideiglenes lesz,
hogy anyám hiányom követeli.

Tavasz-éberen In memoriam Áprily Lajos

I.

Virradt.
Nagyon nehezen állok
az ostromlott tetők alatt,
s a lomha csorda inga-árnya
után repülő madarat
figyelem.

Akárhogy is gondolom, s bár, érteni vélem;
nem egyértelmű ez a természet-terem,
a feldöntött tél disszonánsan félre
exponálja most minden képzetem.

Először képek. Barlang-torokba lépő
törött füstök szétbomló kuszasága,
s fent a tájra feszített félelem-terítő
közt szétfutó ösvény harmóniája

szétszórja, bontogatja nyugtalan,
beszédszerű völgy-testamentumát,
ez még a nyelvnek is leírhatatlan –
mert csak a szarvasok és vadlibák.

Lebúgó hangok érthetetlen ízét
morzsolgatom szám legbelsőbb zugában.
És mindig felvetem és kérdezem: mért?
itt mit reméljek, ahol elmúlás van?

II.

A reggel káprázattalan törmeléke,
mint megszokott higanyszál – hűvösséggel elhull.
Hisz nincs mi felhevülve indulatra érne;
a néma gém is éggel gyürkőzik, ha még elindul.

Komoly-sötét strázsál a partvidéken
a fás-gömbölyded Malom-hegy fölött –
a némaság erői cirkálnak az égen,
hol alvilági nádasokat lélek öntözött.

Mégsem csodálkozom, hogy ott lelem. –
Egyszer a parti ködben ébren állva,
mintha feleltél volna tavasz-éberen:
„Itt, hallgatásom barlangjában várlak…”

Nagy csordamennyiségszerű szekér az égen,
völgy-hegyormok éteri parkja hossza.
Egy borjúképet látok még tükör-mesében,
így állok egyhelyben – és mégis botladozva.