I.

Virradt.
Nagyon nehezen állok
az ostromlott tetők alatt,
s a lomha csorda inga-árnya
után repülő madarat
figyelem.

Akárhogy is gondolom, s bár, érteni vélem;
nem egyértelmű ez a természet-terem,
a feldöntött tél disszonánsan félre
exponálja most minden képzetem.

Először képek. Barlang-torokba lépő
törött füstök szétbomló kuszasága,
s fent a tájra feszített félelem-terítő
közt szétfutó ösvény harmóniája

szétszórja, bontogatja nyugtalan,
beszédszerű völgy-testamentumát,
ez még a nyelvnek is leírhatatlan –
mert csak a szarvasok és vadlibák.

Lebúgó hangok érthetetlen ízét
morzsolgatom szám legbelsőbb zugában.
És mindig felvetem és kérdezem: mért?
itt mit reméljek, ahol elmúlás van?

II.

A reggel káprázattalan törmeléke,
mint megszokott higanyszál – hűvösséggel elhull.
Hisz nincs mi felhevülve indulatra érne;
a néma gém is éggel gyürkőzik, ha még elindul.

Komoly-sötét strázsál a partvidéken
a fás-gömbölyded Malom-hegy fölött –
a némaság erői cirkálnak az égen,
hol alvilági nádasokat lélek öntözött.

Mégsem csodálkozom, hogy ott lelem. –
Egyszer a parti ködben ébren állva,
mintha feleltél volna tavasz-éberen:
„Itt, hallgatásom barlangjában várlak…”

Nagy csordamennyiségszerű szekér az égen,
völgy-hegyormok éteri parkja hossza.
Egy borjúképet látok még tükör-mesében,
így állok egyhelyben – és mégis botladozva.