Szöllősi Mátyás összes bejegyzése

Szöllősi Mátyás (1984, Budapest) író, fotóriporter. Írásait többek között az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Kortárs, a Mozgó világ, a Látó, a Tiszatáj és a Vigilia közölte. 2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, melyet 2011-ben követett az Állapotok – negyvenöt töredék című könyv. Ír prózát és drámát is. Örkény István Drámaírói Ösztöndíjas (2010).

recordatio; febris


recordatio

 

Igen, aznap is fölkeltem talán,

s ha fölkeltem, egészen biztosan

a csaphideg víz alá nyomtam a

fejem. Akartam hallani a sercegést

és érezni a zsibbadást, ahogy

az erek megfeszülnek a fejemben.

Igen, aznap találkoztam azzal a lánnyal,

aki akkor is veled volt, mikor

megismertük egymást.

Igen, aznap még nem sejtettem semmit

belőled. Nem következtettem ennyi

maradandó, eljövendő időre.

Igen, aznap írtam le azt a dolgot,

ami miatt utálsz vagy egy hete –

merthogy hogy is voltam képes ilyet leírni.

Igen, aznap gyulladt ki az az autó,

amelynek nyomait később veled

néztük, viselve azt a bűzt,

ami még hetekkel utána is

terjengett alattomosan.

Igen, azon a napon délután

történt, hogy házunk főbejáratánál

a lakók körbevették azt a halott férfit,

valamelyik szomszédunk édesapját,

és összesúgtak a hátam mögött –

merthogy szótlanul mentem fölfelé,

s hogy meg sem álltam, rá se néztem.

Igen, aznap nem bírtam volna elviselni

az izgalmat, ha halott van közel.

A teste által vetett árnyékot,

mi egyre súlyosabb, mondhatni nyers.

A nyirkos konyhánkban egyedül ettem,

amit anyám a tűzhelyen hagyott.

Nem sejtettem, hogy majd az is zavarhat,

ha bármi oknál fogva nem vagy ott.

Így aztán fel se tűnt, hogy nem te jössz meg.

Ültem. Minden körülmény elhaladt.

Úgy emlékszem, soká néztem anyámat,

ahogy a lábán egy ér lassan megdagad. 

 

febris

 

Várok, mint mindenki. De nem látni hová

tart a várakozás, merre irányul.

Aki eltávozott, az nem szeret.

És ha szeret is, kivár. Elmúlik, aláhull.

A fegyelem még mindig nem elég

a felejtéshez, túl szigorú és hideg.

Kihűlt szemedről levált a szemem. Még

nincs megfelelő szavam szólni senkihez.

Hiába mosolygok, hogyha utána

az első mozdulat merev, kimért.

Az arcod mérges illat, félelem, melyet

az emlékezet, vagy csupán egy reflex,

a meg nem szűnő virrasztásban tetten ér.

És hát a szád. Puha, piros köpeny,

az arcon hagyott lassú szakadás,

amit már letörölni nem lehet,

s amelyben formát bont az eddig néma vád.

A lázban minden éles és töretlen.

Egy képről arcod kerek köve üt meg,

akár a száraz, majdnem-fény neon,

amelyben kapcsolástól kapcsolásig

meztelen-fehér jelenléted lüktet.

 

Budapest intenzív terei

 

Valószínűleg közhely, hogy Budapest ezerarcú – de egyértelműen igaz. Ezerarcú azoknak, akik itt élnek – egyszerre lenyűgöző s ugyanakkor szürke, mocskos, fárasztó és néhol bizony unalmas is –  és ezerarcú azoknak, akik idelátogatnak. Bizonyos, hogy kijut nekik is a szürkeségből, a piszokból, talán még a fáradtságból is, de azt már kétlem, hogy unalmas volna számukra.

Ha az ember ellátogat egy idegen városba, megbocsátóbb, már csak azért is, mert azért jön, hogy jól érezze magát; azért, hogy minél többet lásson és tapasztaljon, fölfedezzen. És Budapesten van mit látni, van mit tapasztalni és fölfedezni.

Szombat este volt, úgy éjfél körül. Ott álltunk a pultnál, hárman, és csak figyeltük a beáramló külföldieket, ahogy csodálkozva, megdöbbenéssel az arcukon, jönnek befelé a Szimpla kertbe – és tökéletesen érződött, hogy ilyesmit azelőtt ők még sosem láttak. Nem láttak olyan helyiséget, ahol negyven darab tévé sugároz negyvenféle adást, csak azért mert egyszerűen jól néz ki, nem láttak olyan bárpultot, ami ajtókból épült és harmincféle színben pompázik; nem láttak olyan házat sem, ahol egyszerre üzemel mozi, kocsma és egy profin felszerelt stúdió – legfeljebb egy prospektusban, amely Budapest legjobb helyeit mutatta meg számukra, innen mondjuk ezer kilométerre.

Igen, van a Vár, a Bazilika, a Fürdők, a Sziget, a MüPa, az Andrássy út, van Michelin-csillagos éttermünk is, tán nem is egy – lehetne még sorolni dögivel a látnivalókat –, és vannak a romkocsmák; merthogy erről is híresek vagyunk Európában, sőt, most talán ezek miatt vagyunk igazán.

Egyikük, aki mellettem állt, csak annyit mondott, hogy le kell nyűgözni Őket. Dobjanak csak hátast, hogyha belépnek, és az a lényeg, hogy a figyelmük ne lankadjon egy pillanatra sem. 2002 óta látogatom ezeket a helyeket, s nem egyszer láttam magam is, hogy már a repülőtérről egyenesen ide érkeznek meg a külföldiek, még a szállásuk elfoglalása előtt; behúzzák maguk mögött a kis kocsit, amin még bőven rajta virít néhány reptéri nyom; belépnek, körbenéznek és hamar úgy érzik, hogy – ha nem is haza, de – nagyon is jó helyre érkeztek, merthogy ez sokkal komolyabb, mint a képeken. Megdöbbent arccal haladnak végig és nem leplezik megilletődöttségüket. Őszinték, és őszintén örülnek, ha valami izgalmasat látnak, ami felvillanyozza őket. Talán Berlint leszámítva, Nyugat-Európában tulajdonképpen ismeretlen a romkocsma mint fogalom, mint olyan tér, ami ilyen random módon szerveződik. Azért is említettem a Szimplát, mert ez volt az első ilyen jellegű hely Budapesten, és ami tulajdonképpen töretlenül működik most már lassan tíz éve.

De elsőként talán mégis az jut eszembe, hogy ez: hihetetlen. Bizony hihetetlen tűnik, hogy ebben az országban ez lehetséges, mert – pusztán tapasztalatból – igencsak ritka az a dolog, legyen az szinte bármi, ami itt tíz éven keresztül nem csak hogy működik; hanem jól működik, sikeresen és mindig megújuló formában. De hát, az ilyen tereknek pont az a lényegük, hogy mindig megújulnak, ha kell, naponta átalakulnak és mindig képesek meglepetést okozni. Lehetséges, hogy tanulnunk kéne a romkocsmáktól, vagy azoktól, akik kitalálták, hogy ilyen is legyen, akik ezeket a tereket formálják és megtöltik tartalommal, mert alkotnak, létrehoznak valamit, ami nem csak az itt élők számára lehet fontos, hanem azok számára is, akik hírt visznek rólunk.

Folyamatban van egy beszélgetéssorozat a 7. kerületről, mely azt a célt szolgálja, hogy egyrészt megismertesse az emberekkel azt a teret, ahol élnek, másrészt, hogy eloszlassa a tévhiteket a kerületről, a zajról, az együttélésről, a romkocsmákról és megismertesse minden érdeklődővel ezeket a „képződményeket”. És úgy vélem; a kezdeményezés legfontosabb célja, hogy erősítse bennünk azt a tudatot, hogy közösen kell megoldást találnunk a problémákra. S hogy a problémák nem olyan súlyosak, mint ahogyan azt hajlamosak vagyunk látni néha – vagy inkább gyakran. Az eddig leírtak alapján talán nem is meglepő, hogy azoknak jutott eszébe a közös gondolkodás, akik egyszerre irányítanak egy profitorientált vállalkozást és egyszerre támogatnak minden olyan kezdeményezést, ami még több funkciót adhat a térnek – legyen az egy háztömbnyi, vagy akár egy kerületnyi része a városnak. Önálló erőből hozták létre mindezt, és talán nem is kell ecsetelni, mennyi központi támogatás van mögöttük. És ez azért is nagyon fontos, mivel nagyon kevesen jöttek még rá arra, hogy a magántőke megjelenése – mondjuk a kultúrában – milyen lényegi eleme volna annak, hogy valójában megmutathassuk, mire is vagyunk képesek. A lényeg itt azonban mégiscsak az, hogy ami ezeken a helyeken zajlik, sosem egyoldalú; mindig nyitott kifelé és befelé egyaránt. Sok mindenre felkaptam a fejem az egyik ilyen beszélgetésen, de egy valami különösen elgondolkodtatott. Előtte valahogy mindig természetesnek vettem ezt a dolgot, holott rá kellett döbbenjek; egyáltalán nem az. Ma, Budapesten, tulajdonképpen a romkocsmák helyettesítik a művelődési házakat, vagy inkább; mindaz, ami régen az Almássy téren vagy a Fehérvári úton működött/valósult meg, az ma inkább ezekben az épületekben talál otthonra és valósítja meg önmagát; legyen az színház, film, zene, irodalom, képzőművészet – komoly, félkomoly, szórakoztató, bizarr, szolid, vagy épp „csak” elgondolkodtató –, az ott van bent. Felüti a fejét, és ha kap egy kis lökést, egy leheletnyi segítséget, akkor már elkezd élni és terjeszkedni – megtalálja a saját helyét. De mindenképpen térre van szüksége az életben maradáshoz, ez a legfontosabb.

Bármily furán hangzik, de a romkocsmáknak is térre van szükségük. Arra a térre, amit már kialakítottak a maguk számára, hogy ebben a térben lehetőséget biztosíthassanak mindannak, amitől ez az egész olyan jól és összetetten működik. Én, személy szerint, élvezem, hogy a sörömmel jazz-t hallgathatok élőben, éjfélkor óriáskivetítőn nézhetem az archív filmeket a harmincas évek Budapestjéről, vagy beülhetek egy színházi előadásra és senki sem szól rám, hogy édes fiam, viselkedj rendesen – mert itt pontosan tudom, hogy mit kell tennem, hogy jól érezzem magam, már csak azért is, mert ha körbenézek, látom, hogy mindezzel messze nem vagyok egyedül.

Állapotok

                                                                                 suffocatio

 

Nyúzottak és szánalmasan

elesettek voltunk, akár a fegyver,

amit használtak, és amivel öltek.

Így indultam neki az éjszakának.

                                                                                                                                                         

 

Dühösen, de inkább kedvetlenül

ereszkedtem alá a félhomályban,

elhagyva szavakat, végül indulatot

söpörve el magam elől egy mozdulattal.

A lépcsőházban még visszhangra vártam,

sarokba szorított alakra,

aki megmenthető –

de csak a küszködő sötét. Egy fulladás,

ami ott bent szilárdan megkötött.

Az utcán azonban már émelyített

a busz-göngyölte aszfalt dupla csíkja,

a korlátokról pattogzó zománc

csöndje, s hogy a város túlérett gyümölcsként

csak (t)ehetetlenül rohad tovább.

A járműben egy gombnyomásra nyílik

az ajtó. A fehér fénytől meg csak izzadok,

akárha vallatás volna az út,

ahol minden tekintet fojtott indulat,

és minden indulat belül

létfontosságú szerveket emészt.

A két mutató pont most egyesül.

A tegnap úgy bomlik, akár a mész.

A táj cserélődik, arcok soha.

Az éjjel is korhad, hogy újra reggel

legyen, s a körforgás sem újraéleszt;

hanem örvényként szív le, visz magába,

és minden pislog, reszket, mintha fájna –

pedig nem.

 

discidium

 

A kutyák csaholása megzavart,

amikor kimondta, hogy vége van,

hogy nincs tovább, hogy ennyi már elég.

Egy nő arcára néztél éppen akkor –

aki halk léptekkel szivárgott,

akár a gáz, mintha vakon tekergett

volna a járdaszélen, mint az inda,

ösztönszerűen futva szét a térben –,

majd újra rá. Mozgott az ajka,

akárha hívott volna, hogy legyél közel,

s a csönd utána szinte égi jel,

mivel nem mozdul többet már a száj.

Elindulsz úgy, hogy itt maradni minden.

A betonkockák is izzadni látszanak, ahogy

a táj nyomban homályos félelemmel

mutatja arcát – ilyenkor éberebben

különül minden tárgy, és minden ember.

Öreg arcok merev tekintetében

gyanú, hogy tőlük is csak elveszel

talán, űznek tovább, nem is kell szólniuk,

hogy értsd; itt minden puszta vád.

Erősödő zajok, nyomaszt a tér.

Egybemosódó formák szélei

égetnek billogot beléd a sarkokon,

miközben te már mész és messze jársz

s leülsz ott, ahol semmi irgalom.

 

perceptio

 

Mert egyszer minden eljön, mire vágyunk,

legfeljebb mégsem úgy és mégsem akkor,

ahogyan a lepergett film vagy álom

mutatta éjféltájt, esetleg pirkadatkor.

Mert egyszer minden eljön. Néha többször

is. Egyértelműen vagy észrevétlen.

A húgyszagú reggelek monoton

vihogása néha pokol, máskor meg éden.

Mert egyszer minden eljön. Bárhogy is

osztják meg vagy kötik le figyelmed.

Csoda, ha csak egy dolog mozdulatlan

és nem lejmol és nem oszt szét kegyelmet.

Mert egyszer minden eljön. Úgyis, akkor.

És roppant nagyra nő a félelem,

ahogy kirajzolódik lencsén át a napfolt –

s mindennek vége hirtelen.

Mert egyszer minden eljön.

A bánat is.

Amikor azt hiszed, valaki meghalt.

És előre tudod, hogy búcsúzáskor

unja a prédikációt a pap majd.

Mert egyszer minden eljön.

Az öröm is.

Öröme egy önálló mozdulatnak.

Amikor nem néznek, nem méregetnek.

Csak jönnek, aztán elhaladnak.

 

desperatio

 

Csak ritkán állok meg, mert nincs időm.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem

a hegyet, mely előttem tornyosul,

talán csak azt mondanám: szigorú.

De egyetlen szó, azt hiszem, kevés,

főleg ahhoz, hogy megértsék, megértsem.

A hegy lábánál még növények is

akadnak, zöldek és erősek, érzem

az illatuk. Mindig valahogy akkor

érek vissza, amikor virágoznak éppen.

Fölöttük már csak puszta kőtömeg

terül szét hosszan, semmi zöld sehol.

Lakatlan és üres a táj, akárcsak én,

akár a föld, akár a nap, akár a hold.

Aztán az indulás, emelkedés,

a szolgaság a tonnás kő mögött

végtelen izzadással önti el

a testem, majd a hőtől fáj a bőr

és megreped, mint hajnaltájt az ég.

Mindegy, hogy nyár van-e vagy tél talán,

bizonyos magasság fölött a légzés

olyan, akárha kötéllel szorítanák

a torkom – és a tüdő tágulása

csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.

Órákig tart egy mozdulat. Az alkony

ezernyi fénye szinte hívogat magához,

és eljön az a pillanat, mikor

a látóhatár összeszűkül, ég

a testem, és a szikla is lazul.

Elengedem. Vagy ő enged el engem.

És én csak nézem, ahogy visszahull.

Város, nélküled

 
 
 
 
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Hasonló megszokott vonzás, akár
az elmúlt tíz évben bármikor.
Mint betonfalból sarjadó akác,
felnőni kéne – s azt is tudni, hol.
Városunk egyszerű, mégis nehéz.
A kirakatok véznák, üresek.
A Jászain gyakorló térzenész
játékából már csak a szünetet
hallom. Cégtáblák és neonterek
gyűlnek körém, akár a rácsok.
Szokatlan az, hogy mindent ismerek.
Nem mondhatnám, hogy megigézve állok.
Hisz nincs felkattintva sehol a város,
az ismerős falak is összefolynak –
és elbizonytalanodom. Irányok
változnak meg; löknek el és sodornak;
egy rozsdás állványszerkezet alatt
emberek kartondobozokban élnek.
A híd túloldalán sínen ragadt,
grafitszínű árnyék rohan a HÉV-nek.
Előttem teljes némaság borítja
az eget; festi szürkére, sivárra.
Átellenben egy laza körre hívna
egy önmagát eladni kész leányka.
Az éjszakai érkezik, megáll.
Most más megy el vele – én meg csak állok.
A forgóórán fél kettőre jár.
A körúton lakatlanok a sávok.
Megüresedett utak párolognak
vonagló és nyújtózkodó ütemben,
és minden ház megroggyan és szorong, vagy
saját árnyékától félve remeg fenn.
Látom, a város semmit sem akar
(miközben tudom, te máshol időzöl),
s én inkább ettől félek, mintsem a
magát ismét feltaláló időtől.

Reggeltől reggelig

Végérvényesen rádöbbentem, hogy ébren vagyok. A váltakozás, melyet az agyam folyamatosan végrehajtott az elmúlt igencsak hosszúra nyújtott időben, most nyugvópontjára ért, megfeneklett. Azt hiszem, ez az ébrenlét – bár nem lehetek benne teljesen biztos. Felülök, hogy rendeződjenek a gondolataim és konkrétan egy dologra legyek képes koncentrálni, rászánjam magam a cselekvésre. Azonnal érzem, hogy valami szorít belül. Nem is tudom eldönteni, hogy ez azért van-e, mert tegnap délután hat óta nem ehettem semmit vagy csak egyszerűen a betegségem miatt. Mindenesetre a mai nap, akárhogy is, erről fog szólni, gondolom, és közben kivezetem magam a fürdőszobába, felkapcsolom a villanyt, majd azonnal megpillantom a már este odakészített vödörszerű, kétliteres edényt, amit használni fogok. A belek megtisztításához szükséges sós anyag ott pihen egy fehér papírzacskóban az edény mellett – arra vár, hogy feloldják. Még mielőtt megmosnám a fogam, az arcom és lezuhanyoznék, vizet engedek az edénybe – nem túl hideget és nem is túl meleget –, majd beleszórom a fehér, sós port. Bugyog, és közben látom, ahogy a szemcsék egyre halványodnak, majd kialakul az az oldat, amiről már az egyik nővér a korábbi napok valamelyikén beszélt nekem.

 

Öt óra van. Figyelem az oldódást, de nem akar semmi sem könnyebb lenni. A szúrás a hasfalamon nem enyhül; érzem, hogy az izgalom és az egyébként is folyamatosan jelen lévő fájdalom összevegyül – egyetlen erőként mozgat tovább. Azonban még mindig jobb, ha elfoglalom magam, mint ha beleroskadok az önsajnálatba. Zuhanyt veszek és a többi kötelezőt is magam mögött tudva, még a ruhák felvétele előtt, belekortyolok a most már szinte teljesen fehéren villódzó folyadékba. Iszonyatosan sós. Szinte égeti a torkom, ahogy próbálok minél nagyobb kortyokat magamba erőltetni. A folyadékot az elkövetkezendő két órában kell meginnom. A cél az, hogy a beleimet tulajdonképpen átmosva, kiadjak magamból mindent, mielőtt a vizsgálat megkezdődik. Salaktalanítás – valahogy így lehetne meghatározni a dolgot. Az orvos is felvilágosított persze, hogy miért szükséges ilyen korán elkezdeni ezt a folyamatot: ha reggel nyolckor kerül sor a tükrözésre, akkor muszáj, hogy öt és hét óra között elfogyassza ezt a löttyöt, különben semmit sem fogunk látni, maximum turkálhatok az üledékében, amire egyikünknek sincs szüksége, úgy hiszem… – Igazat adok neki, mikor újra végiggondolom a dolgot s közben sűrűn kortyolgatok, de csak nem akar elfogyni a folyadék. Érzem, ahogy végighúzódik, egészen lent van már, és súlyos a nyomás,  amit kifejt. Megtelít egy pillanat alatt. Mikor elemelem a számtól az edényt, öklendezni kezdek. A sós keverék annyira idegenül hat, hogy nem is sósnak érzem, mint egy falat húst, hanem csak nehéznek és töménynek, mint egy gumilabdát, ami a belső szerveim között pattog. Biztatom magam, hogy egy idő után majd biztosan jobb lesz, hogy van netán egy holtpont, melyet követően enyhül a szorítás – de persze nem. Az ember néha önkívületi állapotba kerül, és csak hajtja magát előre, hogy mégis, gyerünk, hogy kell, muszáj, és néha valamiféle öröm telíti el a szenvedés következménye-, illetve mellékhatásaként. A fele elfogyott, körülbelül. A szünet azzal telik, hogy magamra veszem a ruháimat; inget, nadrágot, pulóvert, és kicsit elhúzom a folyamatot, hogy minél később kelljen visszatérnem a fürdőszobába. Csillog a fehér lötty, én meg csak bámulom. Újra a számhoz emelem az edényt, szép lassan, de megint az öklendezés, így leengedem a kezem. Nem megy. Érzem, hogy képtelen vagyok a második adagot magamba erőltetni. Látom a kezelőtermekhez vezető lépcsőt, a csontszínű ajtót és pontosan tudom, ez most más lesz, mint az eddigiek. Kétféle tükrözés létezik, és az enyhébbnek tűnő változatot már kiválóan ismerem. Ott csak végigfekszel az ágyon, felhúzod mindkét lábad, oldalra fordulsz és egyszer csak azon kapod magad, hogy a csutorán keresztül egy csövet nyomkodnak lefelé a torkodon, érzéketlen vagy a lidokaintól és a felszínre kívánkozó dolgok csak nem érkeznek, hisz egyrészt üres vagy, mint aki soha nem evett semmit, másrészt a benned feszülő cső nem is engedné, hogy bármi is kicsusszanjon mellette. Ez azonban, ami ma vár rám, egészen más lesz. A másik irány, ahonnan várható a cső behatolása, megfeszíti az izmaimat most is, ahogy a vécé peremén üldögélek. Mikor már lassan egy óra is eltelt azóta, hogy az első kortyokat magamba erőltettem, érzem; a teljes ürülés be fog következni, s hogy mozgolódás indul meg a bensőmben. A szúró, égető lüktetés mellé egy nagy nyomás érkezik, mely – mint a gravitációs erő – lefelé húz, és mintha ki akarnának szakadni a beleim vagy csak levegőért esedeznének a belső szerveim. Lenyomom a torkomon a folyadék utolsó cseppjeit, közben nagy levegőket véve magamban tartom azt a kevés anyagot, ami feltételezéseim szerint még a gyomromban tanyázik, félreteszem az edény, látni sem akarom, majd ráülök a deszkára és várakozom. A figyelem, mely magam irányába hajlik, meglepő módon leköt. Nemcsak azt érzem, hogy a kellemetlen szorítás és az állandóan jelen lévő égés zavar – itt valami másról van szó. A testem reagál az elfogyasztott folyadékra, benne a sós anyaggal, és valamiféle megelégedéssel és talán nyugalommal tölt el, hogy egyáltalán fennáll a kölcsönhatás lehetősége. Az a tény, hogy egy folyamat megindul a szervezetemben, s amelynek folyományaként elvégezhetővé válhat a vizsgálat, azt hiszem, mosolyra indít. Aztán persze az is megfogalmazódik bennem; milyen szánalmas, hogy ennek a jelentősége számomra maga a megelégedés. Úgy érzem, csekély öröm ez, és hogy nagyobb és teljesebb örömöknek is oda tudnám adni magam, ha valamilyen körülmény elvonzana ettől, az állandóan rajtam ülő kívánságtól, hogy mindent, csak ezt ne. Mert hiszen amíg jelen van, addig ugyan mindennél jobban vágyódom bármi másra, de csak ezzel vagyok képes foglalkozni úgy igazán. Lassan fél hétre jár az idő. Nekem legkésőbb háromnegyed nyolcra ott kell lennem a kórházban, hogy időben nekiláthassunk a dolognak. Izzadni kezdek, mert ugyan a mozgolódás megvan, de az eredmény sehol. Összeszorítom szinte az egész testem, amilyen mértékben csak képes vagyok, hogy a beleimre nehezedő nyomás még nagyobb hatásfokkal dolgozzon, és szép lassan kezd kibontakozni, mint egy hosszú folyam, a távozás lehetősége. Érzem, az anyag feltorlódik. A sós íz is felerősödik a számban, újra érzem az égető érzést, végül megindul a salakanyag, aminek nem szabad elhomályosítania a kamerát a mai nap folyamán. Úgy húsz percen át folytatom, néha igazán örülök, mert úgy hiszem, vége, van, hogy el is végzem az ezt követő tisztálkodási tevékenységeket, de háromszor is megtörténik, hogy visszaülök, mert újra, megint…

 

Hét óra húsz perckor sikerül nagy nehezen elhagynom a lakást, óvatos léptekkel haladok lefelé a lépcsőn, a táskám a vállamon, melybe már előre bekészítettem a cuccaimat, amikre a kórházban szükségem lesz. Azért egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sikerült maradéktalanul elvégeznem a rám bízott feladatot, de az, hogy ezzel igazából csak magamnak tartoztam, le is lomboz. Lent a Széna téren, de még a villamoson is érzem a szorítást és az égést; néha a kétségbeesés kerülget, hogy „Itt, a villamoson össze… magam”, de aztán valahogy mindig rendeződik a dolog. Ismét eszembe jut, amit a nővér mondott; külön kitért erre a részletre, hogy ne lepődjek meg, ha a sokszori ürítés után folyamatosan azt érzi, hogy még mindig, hogy állandóan.

 

Leszállva a villamosról besétálok a kórházhoz, belépek a nagy, kovácsoltvassal díszített kapun és fölmegyek az ambuláns részre. Úgy döntök, hogy inkább állva maradok, nem tenne most jót, ha leülnék. Mindenemet összeszorítva várakozom úgy fél órát, míg végre, negyed kilenc tájékán kijön egy nővér, aki, miután meglát, visszafordul, és néhány perc elteltével az orvosommal együtt jelenik meg. Én vagyok a nyolcórás, gondolom magamban, így nyilvánvalóan senki sincs előttem a listán, hiába is várakoznak rengetegen. Az orvos valamit motyog – nyilván köszönt –, majd int, hogy kövessem. Miután belépek, balra irányít, kinyitva előttem egy másik ajtót és biccent, hogy haladjak csak bátran. Ugyanazokat az eszközöket látom a szobában, mint amelyekhez a már említett tükrözésekkor volt szerencsém; tulajdonképpen szó nélkül vetkőzni kezdek; pulóver, ing, nadrág – még az alsógatyát is. Közben bejön egy nővér, akit még sosem láttam. Megkér, egész kulturált, kimért hangon, hogy feküdjek föl a fehér és zöld törlőkendőkkel beterített asztalra, s hogy forduljak a bal oldalamra, húzzam fel a lábam és próbáljak meg ellazulni. Gyorsan mennek a dolgok, nincs fölösleges beszéd. Ez bizonyos szempontból megnyugtat, de ugyanakkor el is bizonytalanít, mintha túl gyorsan, túl olajozottan történne minden. Mikor elfoglalom a megfelelő pozíciót, az orvos, aki közben állítgatott valamit a műszereken és kesztyűt húzott, beszélni kezd: Remélem megitta a folyadékot, amit elrendeltünk, mert ismétlem, nem szeretnék az üledékében turkálni… – Közben én csak bólintok, az izgalom leköt, nem vagyok képes beszélni – Nagyon jó, ezt vártam magától. Maga egy rendes fiú. Én és Mariann nővér, akivel úgy hiszem még nem találkozott, egy csövet fogunk felvezetni a végbelébe, amivel végigpásztázzuk, illetve a benne lévő kamerával, a belső részeit, hogy megállapítsuk, milyen folyamatok zajlódnak odabent. Előtte azonban kap egy injekciót, ami bizonyos mértékben megkönnyíti a dolgát, ami érzéstelenít. Alig fog valamicskét érezni. Meg egyébként is, maga már gyakorlott embernek számít – mosoly. Közben alig hallom, amiket mond. A falat bámulom, majd az asztalon heverő Orvosi segédeszközök című könyv fedőlapját. A nővér fölém hajol, egy enyhe kis szúrást érzékelek a vállamon, aztán a feltett kérdésemre, ami engem is meglep, hogy miért oda, csak annyi a válasz, hogy igazából teljesen mindegy, hová is adja be. Tudom, hogy közeledik a behatolás pillanata, és az egész mellkasomat eltelítő dobogás egy afféle tompa nyomással vegyül, amely nyilvánvalóan az injekció hatása. A kép is, melyet a szemem közvetít, homályosul, azonban a matatást az alsó részen még mindig kiemelkedő figyelemmel veszem tudomásul. Hideget érzek. Valamit a végbelemre kentek. Majd elindul az elviselhetetlen nyomás, milliméterenként nő négyzetesen, és abban a pillanatban, amikor áttör egy általam eddig nem ismert gátat, azt hiszem, felüvöltök – bár én magam sem értem, mit is mondhattam. Nyomul befelé a cső és az égetés, amiről sokáig azt hittem, elviselhetetlen, csak most lesz igazán értékelhető és értelmezhető. Mindenem megfeszül, majd tágul, egyre csak tágul. Bármennyire is tisztában vagyok vele és érzem, a síkosító anyag, melyet rám kentek, szabad utat biztosít a csőnek, mégis, mintha percenként haladnánk milliméteres sebességgel, s hogy az idő olyan érzékelhetetlenné vált, mint amikor igazán boldog az ember. Talán akkor nem érzékeljük az idő múlását, amikor teljesen megfeledkezünk róla, vagy akkor, ha oly módon figyelünk rá, hogy az az arcunkba köp, megáll, és csak bámul ránk. Hangfoszlányok jutnak el hozzám a szorítás és a néha belőlem feltörő káromkodások közepette, s ezekből arra következtetek, hogy valami nincs teljesen rendben, nem haladunk semerre. Az érzéstelenítés mintha nem is létezne. Mintha nem kaptam volna semmiféle injekciót, én legalábbis úgy vélem, és két jajdulás közben megkérdezem az orvost, meddig tart még. Maradjon csendben, illetve, kiabálhat, mondhat, amit akar, csak mi most hadd végezzük a feladatunkat, mert még sehol sem tartunk! – A válasz hallatán verítékezni kezdek, és úgy vagyok vele, hogy az egyetlen dolog, amit szeretnék: kiszabadulni ebből a szobából – azt, hogy délután legyen, és nem is érdekelne, hogy fáj még, hogy rosszul vagyok, mert az még mindig jobb, mint ez itt. Még jobban felhúzom a lábam, de aztán rádöbbenek; ezt nem kellett volna. Ez idáig csak a végbelem tájékán és enyhén befelé éreztem az elviselhetetlen nyomást, azonban most, hogy megmozdult az egész testem, a beleimben érzem kanyarogni a csövet, ami már ki tudja, milyen hosszan helyezkedik el bennem. Feszít és tágít folyamatosan, éget, és ami a legrosszabb, viszket. Üvöltök, aztán talán szidok valakit, nem is tudom, kit, a lüktetés csak nem múlik, erősödik, feszül, nyom és nyom.

 

Majd hirtelen megszűnik.

A cső, ahogy enyhén elfordítom a fejem, látom, hogy a testemen kívülre került. Olyan megnyugvás kerít egy pillanat alatt hatalmába, mintha egyszerre több nő kényeztetne, simogatná az arcom, kenné olajjal a testem, pedig semmi egyébről nincs szó, minthogy egy orvosi ágyon fekszem pucéran, szarosan. Ez így nem fog menni. Nem kételkedem benne, hogy elfogyasztotta a folyadékot, de mégsem látunk tulajdonképpen semmit. Várnunk kell egy kicsit, hogy kitisztuljon a kép – Azt hiszem, riadt tekintettel fordulok először az orvos, majd a nővér irányába, akinek kezében ott a cső. Csöpög róla valami folyadék – feltehetőleg a síkosító vagy az azzal összevegyült ürülékem.

 

Ismét a sós íz és az égetés.

 

Az a düh, mely az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseknél formálódik meg bennem, szinte minden esetben visszahoz egyéb rossz ízeket, érzéseket és félelmeket. Lehet, hogy nincs is jelen már a torkomban, a gégém tájékán és a számban a reggeli lötty valódi íze, én mégis tiszta teljességében érzem és újra öklendezni kezdek. Az orvos megkérdezi, jól vagyok-e, én csak bólintok, s mire valamennyire összeszedem magam, ismét csak a behatolás kezdetét érzem. A figyelmezetés is elhangzik, de valahogy nem nyugtat meg az orvos hangja. Behunyom a szemem. Rászorítok minden létező izmomra és nem érdekel, hogy rám szólnak, ne tegyem, nem vagyok képes máshogy létezni ebben a pillanatban. Szikrázik a szemem, a fejemet is nehéznek, súlyosnak érzem, hideg hullámok áramlanak alulról fölfelé végig a testemen; a nyakam is merev lesz, görcsöl és tudom: még egyetlenegy perc és kirobbanok innen. Aztán egyszer csak vége. Megszűnik a nyomás, elenged mindenem és megnyugszom. Azt is csak nagyon halványan érzékelem, ahogy alul törölgetnek, s hogy a sűrű nedvesség még mindig intenzíven csordogál belőlem.

 

Az ágy szélén ülök és fázom.

 

Tompa nyomás ül az egész alsórészemen, ami nem akar szűnni, egyenletesen van jelen. A nővér a csövet tisztítja, törölgeti, fertőtlenít. Én már felöltözve várakozom, és az elmúlt néhány perc, miután felkeltem és megtöröltem magam, majd felvettem a ruháimat, mintha meg sem történt volna. Csak a vonaglás és a jajdulás bizonyos pillanatait vagyok képes felidézni, néha tisztán hallom, miket üvöltöttem, és a szégyen, ami majdnem olyan intenzíven éget, ahogy a cső égetett, csöndben is tart. Az orvos belép, beszélni kezd, nekem pedig koncentrálnom kell, hogy megértsem, miket is mond. Végül is, hosszú vajúdás után sikerült bele-belepillantanom oda, ahová akartam, és biopsziát is sikerült vennünk, ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy pontosan megállapítsuk, mi is a baj. A gyulladás jelenléte nyilvánvaló, de emellett szükség lesz még selectiv enterographiára is, hogy biztosak legyünk – Ezt követően persze még sok mindent mond, de képtelen vagyok koncentrálni. Előre unom és bosszant, hogy a mai napot a kórházban kell töltenem, s hogy az éjszakát is ki kell bírjam valahogy. Arról is felvilágosít, hogy melyik kórterembe kell mennem, melyik nővért kell megkeresnem, mert neki muszáj még itt maradnia az ambulancián. Később természetesen majd megkeresem, ha már berendezkedett – mondja még. Elköszönnék a vizsgálatot végző nővértől, de mire felpillantok, már nincs a helyiségben. Fogom a táskám, a kabátom és kibotorkálok a folyosóra.

 

A Belgyógyászat a második emeleten van. Lifttel megyek föl. Úgy érzem, ezt a kényelmet most kivételesen megengedhetem magamnak. A 4-es kórteremben kapok ágyat, az ablak mellett, miután konzultálok kábán a nővérrel, aki, ahogy figyelem, jót virul azon, mennyire csapzott vagyok. Rajtam kívül ketten vannak a szobában. Mindketten a László névre hallgatnak, és miután bemutatkoznak egymás után, újra jót nevetnek ezen az érdekességen, bár kétségkívül elég gyakori név ez minálunk, így, gondolom, nem is olyan meglepő. Fáradt vagyok, tompa. Semmi kedvem, energiám hallgatni a teremben működő rádiót, amelynek belsejéből valami vitaműsor foszlányai jutnak el hozzám, miközben viszonylagos kényelembe helyezkedek és elterülök ideiglenes ágyamon. Lassan telik az idő. Se olvasni, se felkelni nincs kedvem. Bejön az egyik nővér, akit látásból már ismerek, és ismét csak gondolkodom rajta, hogy milyen nemzetiségű lehet, honnan is származhat, mivel eléggé töri a magyart – néha nem is értem, miket kérdez, de olyan kedves, hogy talán ő az egyetlen, akit képes vagyok most elviselni. Miután felvezette a már tucatszor megadott adataimat egy űrlapra, közli velem, hogy EKG-ra kell mennem, a kezembe nyom egy beutalót, majd kimegy.

 

Másfél órát várakozom a vizsgálatra. Mellettem egy Irgalmasrendi szerzetes ül, úgy hatvanéves lehet. Nem szól, pedig szinte azonnal fel voltam készülve a szóáradatra, ami azonban csak nem akar megérkezni. Miután félreteszi a könyvét, rám néz, de nem szól. Végig csöndben ülünk egymás mellett.

 

Az egész délután, de még a kora este is félálomban telik. Néha kezembe veszem a magammal hozott könyvet, de néhány oldal elolvasása után érzem, hogy igazából semmit sem fogok fel az egymás után következő mondatokból, és amikor megteszem, hogy visszalapozok, rádöbbenek; egy olyan burok vesz körül, melyen semmi sem képes, úgy tűnik, áthatolni. Öt óra felé már sötétedik. Kezdettől fogva az estét vártam, hogy aludhassak, hogy végre aztán reggel legyen és mehessek végre. Hat után valamivel, mert éppen az órámra pillantok, betolnak egy idős urat a mentősök, infúzió van a karjába vezetve, és annyira sovány szegény, hogy szinte teljesen eltűnik az ágyban. Az orvosom, aki a délután folyamán kétszer is fent járt nálam, újra elmondta, hogy ezt az éjszakát ki kell hogy bírjam, bent tartanak megfigyelésre, s hogyha netán bármilyen problémám, panaszom lenne, nyugodtan keressem meg az ügyeletes orvost, aki persze óránként-kétóránként egyébként is be fog nézni hozzánk. A vizit megindul, mintha a bácsi érkezése arra ösztönözné az orvost és a három ügyeletes nővért, hogy körbejárjanak, ha már úgyis egy új beteg van a láthatáron; minden egyes betegtől megkérdezik, milyen vizsgálatokon esett át a nap folyamán, s hogy hogyan érzi magát. Örülök, hogy nem keltek feltűnést a kis tükrözésemmel, és amikor újra beszélni kezdek a megtörtént eseményről, ismét érzem a szorítást, a sós ízt, a gyenge test magatehetetlen vergődését és a feszítő tülekedést a végbelemben.

 

Már éjszaka van. Egy keveset aludtam. Közben még egy beteget hoztak a mentősök – így már öten vagyunk a szobában. Mindösszesen egy ágy van már csak szabadon. A nyüszítő, vonító hangok, melyek az alvók torkából, hörgői felől érkeznek, ráülnek a fülre és ütemes, monoton jelenlétükkel kikészítik az idegrendszert. A forgolódás és a párna egyre erősebb szorongatása sem old fel semmit, nem oszlatja el a szétterjedő hangokat, s mintha csak neked címeznék őket, úgy véled, más nem is hallja, hogy mást nem is zavar. Az egyetlen, ahol a kis villany, ami mindenkinél alapeszköz, ég, az az ágy, ahol a kis öreg fekszik, akit első ízben hoztak a mentősök. Kintről ugyan beszűrődik némi világosság, de a magas ajtó, mely elválasztja a kórtermet a folyosótól, csak résnyire van nyitva. Elfordítom a fejem, mert a kis öreg mintha megmozdulna; ránézek, látom, a szája is mozog, mintha mondana valamit. Nem rám néz, igazából úgy tűnik, csak mered egy ismeretlen pontra, de egyértelmű: beszél. Az egyetlen ágy, ami még szabad, pont köztem és közte helyezkedik el, s miután látom, hogy nem szűnik a motyogás, melynek foszlányait már ki-kiveszem néha, átmászok a közelebbi ágyra, hogy jobban halljam, mit is mond. A szája egészen beesetten tágul, majd szorul össze; jól látszik; egyetlen foga sincs és a bőre olyan vékony, hogy a koponyájára feszülve szinte csontszínű, mintha se vér, sem semmilyen hús nem puhítaná már az arcát. Felém fordul, de komoly változás nem mutatkozik az arcán akkor sem, amikor rám néz. Kissé hunyorog és a szeméből áradó enyhe kékség tompul, ahogy eltelik néhány másodperc. Közelebb húzódom. Ismét motyog. Érteni szeretném, miket mond. Újra elfordul, majd ismét rám néz, s először csak annyit látok, hogy valami értetlenség ül ki az arcára, mely fokozatosan szétoszlik. Vissza is húzódom, de közben még mindig látom, hogy folyamatosan beszél. Nézem a száját, ami nem föl-le mozog, hanem ki-be, mintha az, amit kimondani próbál, tényleg valahonnan nagyon mélyről jönne, és ez a fogatlan száj éreztetné velem: időbe telik, míg fölér a valódi szándék, hogy megérthessem. Lassan leolvasom az ajkairól, hogy: vége – ezt ismételgeti. A szeme nem árul el szinte semmit, mintha a beletörődés és a kinyilatkoztatás bizonyossága adódna össze a még működő arcizmokban, és hogy inkább csak megnyugszik, mintsem hogy lázadna. Ezt nem nekem mondja, ebben biztos vagyok, miközben figyelem a mozgást, hanem csak úgy. Mintha valaminek a bizonyossága épp most rögzülne benne és ez csak ilyen formán, a kimondás által válna valóságossá. Rémülettel és félelemmel tölt el ez a bizonyosság, amiről nem is tudom még, mire vonatkozik, bár talán kezdem sejteni. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamarad a beszéd. A bácsi csak figyel egy darabig, a tekintetét ismét egy általam nem ismert, sosem látott pontra szegezi, az arca nyugodttá, de mégis kissé merevvé és hideggé válik, a szeméről leválik az a korábbi kékség és mintha feloldódna a bőre színében, aztán eltűnne valahol a rácai között. Olyan kicsi, hogy csak a feje érzékelhető igazán. A teste eltűnik a takaró alatt, én csak várok, várok, hátha mond újra valamit. Nem teszi. Figyelem még egy darabig és a lassan, enyhén érzékelhető mozgás, ahogy a lélegzetétől a takaró millimétereket emelkedik, majd süllyed, megszűnni látszik. Már a horkolást, a többi beteg szuszogását sem hallani, látom, a tekintete még merevebbé, még üvegesebbé válik. A mozgás hiánya megrémiszt. Megérintem a takarót. Hideg. Mintha nem is egy élő test feküdne alatta, hanem valami egészen más. Várakozom. Nem történik semmi. Hirtelen körbenézek a teremben, a szemem már egészen hozzászokott a sötétséghez, s talán zavar is a kis öreg ágya fölött égő lámpa. Aztán mikor visszafordulok, látom, hogy már a szeme is csukva. Néhány másodperc elteltével önkéntelenül is az arcához emelem a kezem és ott tartom egy darabig. Nem lélegzik. Elkapom a kezem, majd lassan, merev mozdulattal visszaemelem a feje fölé, de semmi. Se mozgás, se lélegzés. Újra rám csap a szorítás, a fájdalom a hasam tájékán és a sós íz, mely átjárja az egész számat, a torkomat, behatol a nyelőcsövembe, majd le a beleimbe; érzem, ahogy éget, feszít és tágulok belülről folyamatosan. Remegni kezdek, minden leválik rólam és a kétségbeesés kerülget, hogy még mindig itt vagyok, de mégis rettegek attól, hogy máshol is lehetnék. Hirtelen felpattanok, körbenézek, azt hiszem, közben már segítségért kiáltok és rohanok kifelé a kórteremből.

 

A röntgengép húzódik fölöttem.

 

A vizsgálathoz szükséges körülbelül fél méteres csövet már lenyomták a torkomon. A doktornő, aki a vizsgálatot végzi, csak annyit mondott: ne izguljon, csak húsz-huszonöt percig fog tartani az egész – Ehhez képest, én pontosan tudom; még igazán el sem kezdtük, de már több idő telt el. Tökéletesen érzem, milyen ütemben telik az idő, mennyire gyorsan, pontosan, tervszerűen. A feladat, hogy átjussunk a patkóbélbe, nyugalmat kíván. A beleimnek el kell lazulniuk ahhoz, hogy ez a folyamat végbemehessen. Úgy egy háromnegyed óra elteltével ez be is következik, közben figyelem a monitoron az adást, és várakozom a kontraszt-anyagra. Több literrel pumpálnak belém. Mivel meglehetősen hideg, így végighúzódik, egészen a beleimig hat a hűvös érzés, ami a cső és a szerveim érintkezéséből adódik.

MENEKÜLÉS

Egészen közel simul el, mellettem, talán össze is érünk, amikor észreveszem, hogy a leejtett vászonzsebkendő földet ér, nyilván a zsebéből eshetett ki. Azonnal lehajolok, hogy fölvegyem, s ez a néhány másodperc, miközben kinyílik a metrókocsi ajtaja, elég is, hogy szinte teljes mértékben eltűnjön a szemem elől, már csak a piros, egészen hosszú kabátjának sarkát látom elvillanni, ahogy a mozgólépcső felé haladva távolodik az embertömegben, akik arra készülnek, hogy megrohamozzák reggeli szállítójukat. Némi habozás után, a csengő hang megszólalása közben, kilépek a kocsiból, hogy megpróbáljam utolérni és visszaadni a zsebkendőt, bár az esély bennem egyre halványul, a remény arra nézve, beérhetem egyáltalán, hogy egy kedves mosolyt kierőszakolva, átnyújthassam ezt a halványlila kendőt, amit menet közben erősen szorítva becsúsztatok a jobb zsebembe. Elfordulok én is hát a mozgólépcső irányába, előttem vagy egy tucat ember tornyosul, a bizonytalanságot erősítve, és ahogy néhány másodperc elteltével közösen rálépünk a mozgó alkalmatosságra, én ki-kitekintve próbálom fürkészni, hogy egyáltalán befogható-e látóterembe a fiatal nő, előttem halad-e a lépcsőn, s hogy van-e még értelme törnöm magam egy ilyen kis apróság miatt, amit lehet, hogy észre sem vesz, vagy ha már meg is történt, elfelejtette, netán lemondott róla. Igen, mert mi van, ha azonnal, ahogy a zsebébe nyúl, hogy használja ezt a kendőt, rádöbben, az már nincs a birtokában, hogy valahol, ki tudja, hol, elveszítette, és elvesztésének bizonyossága először apró dühként, majd bosszantó hiányként tornyosul, legvégül egy beletörődést követő felejtéssel zárul benne. Mert ki tudja, mik is járnak az agyában?, hová tart éppen?, hogy mi az, ami valójában fontos a számára?, de persze az sem kizárható, hogy évődik azon, hogy elveszett, feltéve, ha valóban szembesült már ezzel a hiánnyal, hogy talán egy fontos dolog tűnt el számára, ami – bármily furcsa is ez a gondolat – mindennél jelentősebb. Mert honnan lehetne sejteni, kitől kapta?, milyen emlékek, vágyak, illatok kapcsolódnak egy ilyen aprósághoz, amit én egyre csak szorítok a zsebemben, nehogy valami lehetetlen oknál fogva én is elveszítsem. És milyen furcsa az is, hogy már nemcsak az ő életének része, s ha netán lemondott róla, az is lehet, számomra jelentőségteljesebb, mint számára valaha is volt. E közben felérünk a mozgólépcső tetejére, s hasonlóképpen, ahogy az imént történt, már csak néhány pillanatra láthatom az elsuhanó piros vagy inkább vöröses árnyalatú kabátot, de ekkor úgy érzem, beérhetem, ha igazán sietek; van még időm, hogy odaérjek a munkába, szokásaimhoz tartozik, hogy jóval korábban elindulok; ha netán közbejönne bármi is, ne érjen váratlanul. Közben én is elérem a lépcsőfeljárót, gyors lépésekkel feljutok a felszínre, ahonnan jobb rálátás nyílik az engem körülvevő világra, és nyomban megpillantom a nőt, ahogy éppen az egyik közeli úttesten halad át, ahol már villog a lámpa. Menet közben visszafordul, körbenéz, elkapja a tekintetemet, ami elég határozottan rászegeződik, de mielőtt inthetnék, elkapja a fejét és szemmel láthatóan gyorsítva léptein befordul egy közeli utcába – én megint lemaradtam. Értetlenül állok oda az átkelőhöz, mert abból, ahogyan reagált, hiszen nem lehetett nem észrevenni, ahogy elkapja a fejét, arra következtetek, hogy sejti, akarok valamit tőle, s ebből az is következik, még nem fedezte fel a hiányát a zsebkendőnek, így persze nem adhatom fel a dolgot, egyébként is zavartak mindig is az ilyen félreértések, a kommunikáció csökevényei, amikor egy pillantás, egy gesztus olyan módon felülír mindent, hogy azután lehet, a szó is kevés, hogy az ember megmagyarázza szándékait. Nem várom meg, míg zöldre vált a lámpa, az éppen feltornyosuló kocsik közt átvágok a kétsávos úton, majd befordulok az utcába, ahová korábban ő is, s ahogy megítélhetem, mintegy ötven méterre haladhat előttem a másik oldalon. Kihúzom zsebemből a zsebkendőt, s jobb ötlet híján, miközben egyre gyorsabbá teszem lépteimet, lobogtatni kezdem. Először még az is megfordul a fejemben, hogy netán átkiáltok a túloldalra, de aztán megijedek, hiszen mi is volna az? hogy szólítanám meg? – végül elvetem az ötletet. Szinte teljesen megfeledkezem magamról, a reggeli fáradtság, a tudat, hogy a munka felőröl, az iroda neszeinek elviselhetetlen garmadája, a munkatársak jelenléte, nyaggatása, a fáradtságos ügyintézés… ezek most mind háttérbe szorulnak, szinte teljesen eltűnnek, csak erre, az éppen aktuális feladatra, mert így tekintek rá, koncentrálok. Aztán ismét hátranéz; találkozik a tekintetünk, s mivel közben sikerül jobban megközelítenem, a szemében felfedezek valami riadalmat, félelmet, amin azonnal érződik, hogy nekem szól. Nem a világnak, nem a reggelnek, ami mindenkinek olyan nehéz, nem, erről azonnal látszik, hogy nekem, személy szerint nekem címezték, s ezt az ismét gyorsuló léptek, a már-már futásba áthajló sebesség is bizonyítja. Egyre jobban lobogtatom a zsebkendőt, átléptek a túloldalra, de ekkorra már ismét eltűnik az utca végén, és újra szem elől veszítem. Gyorsabbra veszem a lépteimet; már én is szinte futok, s közben az értetlenség, ami egyre inkább formálódik bennem, egy afféle daccal vegyül, hogy mégsem hagyhatom annyiban a dolgot, ha már idáig követtem, ha ennyi időt rászántam a dologra, s ha mindannak, amit idáig végiggondoltam, csak a fele netán igaz; én is balra fordulok és újra megpillantom a nőt, ott áll egy villanypózna mellett, szemmel láthatóan rám vár. Megtorpanok a sarkon. Próbálom megérteni a szituációt, azt a tekintetet, amit rám meresztett, mikor kiléptem az utcafrontra, azt a gyűlöletet és megvetést, ami a szeméből felém sugárzott, s egyben azt a várakozást, azt a készülődést, ami a levegőben úszott kettőnk között. Leengedem a kezem, nem lobogtatom tovább a zsebkendőt, egyébként is látnia kell, hogy nálam van, és amint újra felemelem, hogy jelezzem, csak át akarom nyújtani, hogy nem ártó a szándék, én csak odaadom és már megyek is, mert tőlem nem kell félnie, előlem nem kell menekülni, bennem meg lehet bízni, hogy én csak adni szeretnék és nem elvenni, abban a pillanatban ismét az a félelem, az az üldözött nyugtalanság ül ki az arcára, mely azt sugározta felém, hogy bármit, csak ezt ne, hogy hagyjam, hogy menjek… Rohanni kezd, s ez már nem csak az a gyorsított tempó, amit korábban felvett, szó szerint fut, ahogy csak bír, és már nem is a zsebkendő miatt, nem azért, merthogy kötelesség, s nem is a jó szándék által vezetve, inkább a kíváncsiság okán, a vágy miatt, hogy megértsem; én is futni kezdek, nem gondolva arra, hogy milyen fájdalmat, vesződést, félelmet okozhatok ezzel, de úgy érzem, muszáj megértenem, hogy miért, hogy hová, s valójában ki elől menekül. A zsebkendőt még mindig ott szorongatom a kezemben, áthaladunk néhány zebrán, befordulunk jó néhány sarkon, és sikerül is majdhogynem beérnem, amikor befordul egy bérház kapuján és eltűnik előlem a lépcsőház sötétjében. Belépek én is a kapun, majd megállok az első lépcsőfordulóban, fülelek, hátha hallok valamit, de néhány perc is el kell, hogy teljen, mire a második emelet gangján megpillantom a piros ruhát. Most már az a vadászösztön is hajt, ami csak egész ritkán fogja el az embert, és valami spontán indulat hevében, nem tudom, mért pont így, felkiáltok: „Állj csak meg!” – A nő ettől megtorpan, majd ezt követően lenéz a gangról. Feltehetőleg nem lát belőlem semmit, mert az árkád alatti homályos részen állok, zsebre tett kézzel várva, hogy mi fog történni. „Takarodjon innen…” – üvölt vissza, majd egy kulcscsomót vesz elő, s odalépve egy hozzá közeli ajtóhoz, babrálni kezd a zárral. Nem engedhetem meg – gondolom magamban –, hogy elveszítsem, mert hiszen meg kell, hogy értsem, mi ez az egész; hogyan jutottam, jutottunk idáig, amikor nekem csak egy zsebkendőt állt és tulajdonképpen áll is szándékomban átnyújtani. Meg akarom érteni, mi késztette a menekülésre – mert hát menekült, ez kétségtelen –, s meg akarom azt is érteni, engem mi késztetett erre a rohanásra; merthogy nemcsak a zsebkendő, nem. Szánalmas dolog volna azzal áltatnom magam, hogy csak azért vagyok itt, mert jót akarok cselekedni… Ismét futni kezdek, fel a lépcsőn, hogy még felérjek a gangra, mielőtt eltűnik abban a lakásban, s minek következményeképpen valószínűleg nem láthatom többé. Szerencsémre nem sikerült kinyitnia az összes zárat, mire felérek. Már ott állok mögötte, ő abbahagyja a babrálást, azonban nem fordul meg, egészen összehúzódzkodva a korláthoz húzódik. Hirtelen engem is eltelít a bizonytalanság, teljesen elvesztem a hitem abban, hogy mit is keresek itt, hiszen tulajdonképpen fogalmam sincsen; rászorítok a zsebemben nyomorgó zsebkendőre, közben a mellkasom tájékán is valami hasonló érzés önt el belülről, zakatolok, és érzem, hogy ez nem a rohanás miatt van. Egyszerűen csak félek. Közelebb lépek a nőhöz, aki pontosan érzi a kettőnk közti távolságot s nyomban ő is arrébb húzódik a korlát mellett. Szinte megcsap a belőle áradó izzadság. Az a fajta szag ez, ami a félelemmel párosul. Nem tudom, mit mondjak, már bánom, hogy idejöttem, hogy követtem, hogy rohantam én is, ahogy csak bírtam, bárcsak otthagytam volna a zsebkendőt a metró padlózatán… Eközben a nőből feltör valami nyomorgó, zokogással vegyülő, nyüszítő hang, ami megrettent, és hátra is lépek egy méterrel. Megfordul, rám emeli a tekintetét, amit bárcsak ne tenne. Az arca, ahhoz képest, ahogy eddig láthattam, mikor rám meredt még kint az utcán, gyűlölködő, megvető tekintettel, teljesen eltorzult; a zokogástól alig lehet látni a formákat, melyek egy arcra jellemzőek, mintha valami ülne ez előtt a tekintet előtt. Amikor benyúlok a zsebembe, hogy elővegyem a zsebkendőt, hogy végre átadhassam és megszabadulhassak ettől az iszonyattól, ő is a saját zsebébe nyúl, és kiemel egy pénztárcát: az én tárcámat. Azonnal belém nyilall a pillanat, amikor hozzám simult a metrón, még mielőtt én a zsebkendővel lettem volna elfoglalva. A kendőt lassan emelem ki a zsebemből, de valamiért a mozdulat is, amit elkezdtem, abbamarad, visszatolom a kezem a zsebem mélyére. A nő lehajtott fejjel nyújtja felém a tárcát, de valamiért undor fog el az egész szituációtól, ami – úgy érzem – a dolog érthetetlenségéből fakad. Kérdően nézhetek a nőre, mert ismét zokogni kezd, majd lehajtott fejjel motyog, amit először nem igazán értek: „…vagyok, én… nem akartam, tudja. Beteg vagyok…” „Tessék?” – kérdezek vissza, majd egy cseppet közelebb lépek. „Nem azért lopok, mert… hanem mert muszáj, valami erre késztet, és már nem bírom tovább!” – Ezt követően elejti a tárcát, majd hirtelen átveti magát a korláton, a ruhája beleakad a kiálló kovácsoltvasba, végighasad, s ez után már csak egy tompa puffanás hallatszik.

Pár órával később, mikor a hullát a mentők elviszik az udvarról, az egyik rendőr odalép hozzám, papírral a kezében: A lakóktól azt az információt kaptuk, hogy feltehetőleg maga látta utoljára élve. Milyen kapcsolata volt az elhunyttal, ismerte egyáltalán?
Nem válaszolok semmit, hagyom, hogy bevigyenek a kapitányságra.