Végérvényesen rádöbbentem, hogy ébren vagyok. A váltakozás, melyet az agyam folyamatosan végrehajtott az elmúlt igencsak hosszúra nyújtott időben, most nyugvópontjára ért, megfeneklett. Azt hiszem, ez az ébrenlét – bár nem lehetek benne teljesen biztos. Felülök, hogy rendeződjenek a gondolataim és konkrétan egy dologra legyek képes koncentrálni, rászánjam magam a cselekvésre. Azonnal érzem, hogy valami szorít belül. Nem is tudom eldönteni, hogy ez azért van-e, mert tegnap délután hat óta nem ehettem semmit vagy csak egyszerűen a betegségem miatt. Mindenesetre a mai nap, akárhogy is, erről fog szólni, gondolom, és közben kivezetem magam a fürdőszobába, felkapcsolom a villanyt, majd azonnal megpillantom a már este odakészített vödörszerű, kétliteres edényt, amit használni fogok. A belek megtisztításához szükséges sós anyag ott pihen egy fehér papírzacskóban az edény mellett – arra vár, hogy feloldják. Még mielőtt megmosnám a fogam, az arcom és lezuhanyoznék, vizet engedek az edénybe – nem túl hideget és nem is túl meleget –, majd beleszórom a fehér, sós port. Bugyog, és közben látom, ahogy a szemcsék egyre halványodnak, majd kialakul az az oldat, amiről már az egyik nővér a korábbi napok valamelyikén beszélt nekem.

 

Öt óra van. Figyelem az oldódást, de nem akar semmi sem könnyebb lenni. A szúrás a hasfalamon nem enyhül; érzem, hogy az izgalom és az egyébként is folyamatosan jelen lévő fájdalom összevegyül – egyetlen erőként mozgat tovább. Azonban még mindig jobb, ha elfoglalom magam, mint ha beleroskadok az önsajnálatba. Zuhanyt veszek és a többi kötelezőt is magam mögött tudva, még a ruhák felvétele előtt, belekortyolok a most már szinte teljesen fehéren villódzó folyadékba. Iszonyatosan sós. Szinte égeti a torkom, ahogy próbálok minél nagyobb kortyokat magamba erőltetni. A folyadékot az elkövetkezendő két órában kell meginnom. A cél az, hogy a beleimet tulajdonképpen átmosva, kiadjak magamból mindent, mielőtt a vizsgálat megkezdődik. Salaktalanítás – valahogy így lehetne meghatározni a dolgot. Az orvos is felvilágosított persze, hogy miért szükséges ilyen korán elkezdeni ezt a folyamatot: ha reggel nyolckor kerül sor a tükrözésre, akkor muszáj, hogy öt és hét óra között elfogyassza ezt a löttyöt, különben semmit sem fogunk látni, maximum turkálhatok az üledékében, amire egyikünknek sincs szüksége, úgy hiszem… – Igazat adok neki, mikor újra végiggondolom a dolgot s közben sűrűn kortyolgatok, de csak nem akar elfogyni a folyadék. Érzem, ahogy végighúzódik, egészen lent van már, és súlyos a nyomás,  amit kifejt. Megtelít egy pillanat alatt. Mikor elemelem a számtól az edényt, öklendezni kezdek. A sós keverék annyira idegenül hat, hogy nem is sósnak érzem, mint egy falat húst, hanem csak nehéznek és töménynek, mint egy gumilabdát, ami a belső szerveim között pattog. Biztatom magam, hogy egy idő után majd biztosan jobb lesz, hogy van netán egy holtpont, melyet követően enyhül a szorítás – de persze nem. Az ember néha önkívületi állapotba kerül, és csak hajtja magát előre, hogy mégis, gyerünk, hogy kell, muszáj, és néha valamiféle öröm telíti el a szenvedés következménye-, illetve mellékhatásaként. A fele elfogyott, körülbelül. A szünet azzal telik, hogy magamra veszem a ruháimat; inget, nadrágot, pulóvert, és kicsit elhúzom a folyamatot, hogy minél később kelljen visszatérnem a fürdőszobába. Csillog a fehér lötty, én meg csak bámulom. Újra a számhoz emelem az edényt, szép lassan, de megint az öklendezés, így leengedem a kezem. Nem megy. Érzem, hogy képtelen vagyok a második adagot magamba erőltetni. Látom a kezelőtermekhez vezető lépcsőt, a csontszínű ajtót és pontosan tudom, ez most más lesz, mint az eddigiek. Kétféle tükrözés létezik, és az enyhébbnek tűnő változatot már kiválóan ismerem. Ott csak végigfekszel az ágyon, felhúzod mindkét lábad, oldalra fordulsz és egyszer csak azon kapod magad, hogy a csutorán keresztül egy csövet nyomkodnak lefelé a torkodon, érzéketlen vagy a lidokaintól és a felszínre kívánkozó dolgok csak nem érkeznek, hisz egyrészt üres vagy, mint aki soha nem evett semmit, másrészt a benned feszülő cső nem is engedné, hogy bármi is kicsusszanjon mellette. Ez azonban, ami ma vár rám, egészen más lesz. A másik irány, ahonnan várható a cső behatolása, megfeszíti az izmaimat most is, ahogy a vécé peremén üldögélek. Mikor már lassan egy óra is eltelt azóta, hogy az első kortyokat magamba erőltettem, érzem; a teljes ürülés be fog következni, s hogy mozgolódás indul meg a bensőmben. A szúró, égető lüktetés mellé egy nagy nyomás érkezik, mely – mint a gravitációs erő – lefelé húz, és mintha ki akarnának szakadni a beleim vagy csak levegőért esedeznének a belső szerveim. Lenyomom a torkomon a folyadék utolsó cseppjeit, közben nagy levegőket véve magamban tartom azt a kevés anyagot, ami feltételezéseim szerint még a gyomromban tanyázik, félreteszem az edény, látni sem akarom, majd ráülök a deszkára és várakozom. A figyelem, mely magam irányába hajlik, meglepő módon leköt. Nemcsak azt érzem, hogy a kellemetlen szorítás és az állandóan jelen lévő égés zavar – itt valami másról van szó. A testem reagál az elfogyasztott folyadékra, benne a sós anyaggal, és valamiféle megelégedéssel és talán nyugalommal tölt el, hogy egyáltalán fennáll a kölcsönhatás lehetősége. Az a tény, hogy egy folyamat megindul a szervezetemben, s amelynek folyományaként elvégezhetővé válhat a vizsgálat, azt hiszem, mosolyra indít. Aztán persze az is megfogalmazódik bennem; milyen szánalmas, hogy ennek a jelentősége számomra maga a megelégedés. Úgy érzem, csekély öröm ez, és hogy nagyobb és teljesebb örömöknek is oda tudnám adni magam, ha valamilyen körülmény elvonzana ettől, az állandóan rajtam ülő kívánságtól, hogy mindent, csak ezt ne. Mert hiszen amíg jelen van, addig ugyan mindennél jobban vágyódom bármi másra, de csak ezzel vagyok képes foglalkozni úgy igazán. Lassan fél hétre jár az idő. Nekem legkésőbb háromnegyed nyolcra ott kell lennem a kórházban, hogy időben nekiláthassunk a dolognak. Izzadni kezdek, mert ugyan a mozgolódás megvan, de az eredmény sehol. Összeszorítom szinte az egész testem, amilyen mértékben csak képes vagyok, hogy a beleimre nehezedő nyomás még nagyobb hatásfokkal dolgozzon, és szép lassan kezd kibontakozni, mint egy hosszú folyam, a távozás lehetősége. Érzem, az anyag feltorlódik. A sós íz is felerősödik a számban, újra érzem az égető érzést, végül megindul a salakanyag, aminek nem szabad elhomályosítania a kamerát a mai nap folyamán. Úgy húsz percen át folytatom, néha igazán örülök, mert úgy hiszem, vége, van, hogy el is végzem az ezt követő tisztálkodási tevékenységeket, de háromszor is megtörténik, hogy visszaülök, mert újra, megint…

 

Hét óra húsz perckor sikerül nagy nehezen elhagynom a lakást, óvatos léptekkel haladok lefelé a lépcsőn, a táskám a vállamon, melybe már előre bekészítettem a cuccaimat, amikre a kórházban szükségem lesz. Azért egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sikerült maradéktalanul elvégeznem a rám bízott feladatot, de az, hogy ezzel igazából csak magamnak tartoztam, le is lomboz. Lent a Széna téren, de még a villamoson is érzem a szorítást és az égést; néha a kétségbeesés kerülget, hogy „Itt, a villamoson össze… magam”, de aztán valahogy mindig rendeződik a dolog. Ismét eszembe jut, amit a nővér mondott; külön kitért erre a részletre, hogy ne lepődjek meg, ha a sokszori ürítés után folyamatosan azt érzi, hogy még mindig, hogy állandóan.

 

Leszállva a villamosról besétálok a kórházhoz, belépek a nagy, kovácsoltvassal díszített kapun és fölmegyek az ambuláns részre. Úgy döntök, hogy inkább állva maradok, nem tenne most jót, ha leülnék. Mindenemet összeszorítva várakozom úgy fél órát, míg végre, negyed kilenc tájékán kijön egy nővér, aki, miután meglát, visszafordul, és néhány perc elteltével az orvosommal együtt jelenik meg. Én vagyok a nyolcórás, gondolom magamban, így nyilvánvalóan senki sincs előttem a listán, hiába is várakoznak rengetegen. Az orvos valamit motyog – nyilván köszönt –, majd int, hogy kövessem. Miután belépek, balra irányít, kinyitva előttem egy másik ajtót és biccent, hogy haladjak csak bátran. Ugyanazokat az eszközöket látom a szobában, mint amelyekhez a már említett tükrözésekkor volt szerencsém; tulajdonképpen szó nélkül vetkőzni kezdek; pulóver, ing, nadrág – még az alsógatyát is. Közben bejön egy nővér, akit még sosem láttam. Megkér, egész kulturált, kimért hangon, hogy feküdjek föl a fehér és zöld törlőkendőkkel beterített asztalra, s hogy forduljak a bal oldalamra, húzzam fel a lábam és próbáljak meg ellazulni. Gyorsan mennek a dolgok, nincs fölösleges beszéd. Ez bizonyos szempontból megnyugtat, de ugyanakkor el is bizonytalanít, mintha túl gyorsan, túl olajozottan történne minden. Mikor elfoglalom a megfelelő pozíciót, az orvos, aki közben állítgatott valamit a műszereken és kesztyűt húzott, beszélni kezd: Remélem megitta a folyadékot, amit elrendeltünk, mert ismétlem, nem szeretnék az üledékében turkálni… – Közben én csak bólintok, az izgalom leköt, nem vagyok képes beszélni – Nagyon jó, ezt vártam magától. Maga egy rendes fiú. Én és Mariann nővér, akivel úgy hiszem még nem találkozott, egy csövet fogunk felvezetni a végbelébe, amivel végigpásztázzuk, illetve a benne lévő kamerával, a belső részeit, hogy megállapítsuk, milyen folyamatok zajlódnak odabent. Előtte azonban kap egy injekciót, ami bizonyos mértékben megkönnyíti a dolgát, ami érzéstelenít. Alig fog valamicskét érezni. Meg egyébként is, maga már gyakorlott embernek számít – mosoly. Közben alig hallom, amiket mond. A falat bámulom, majd az asztalon heverő Orvosi segédeszközök című könyv fedőlapját. A nővér fölém hajol, egy enyhe kis szúrást érzékelek a vállamon, aztán a feltett kérdésemre, ami engem is meglep, hogy miért oda, csak annyi a válasz, hogy igazából teljesen mindegy, hová is adja be. Tudom, hogy közeledik a behatolás pillanata, és az egész mellkasomat eltelítő dobogás egy afféle tompa nyomással vegyül, amely nyilvánvalóan az injekció hatása. A kép is, melyet a szemem közvetít, homályosul, azonban a matatást az alsó részen még mindig kiemelkedő figyelemmel veszem tudomásul. Hideget érzek. Valamit a végbelemre kentek. Majd elindul az elviselhetetlen nyomás, milliméterenként nő négyzetesen, és abban a pillanatban, amikor áttör egy általam eddig nem ismert gátat, azt hiszem, felüvöltök – bár én magam sem értem, mit is mondhattam. Nyomul befelé a cső és az égetés, amiről sokáig azt hittem, elviselhetetlen, csak most lesz igazán értékelhető és értelmezhető. Mindenem megfeszül, majd tágul, egyre csak tágul. Bármennyire is tisztában vagyok vele és érzem, a síkosító anyag, melyet rám kentek, szabad utat biztosít a csőnek, mégis, mintha percenként haladnánk milliméteres sebességgel, s hogy az idő olyan érzékelhetetlenné vált, mint amikor igazán boldog az ember. Talán akkor nem érzékeljük az idő múlását, amikor teljesen megfeledkezünk róla, vagy akkor, ha oly módon figyelünk rá, hogy az az arcunkba köp, megáll, és csak bámul ránk. Hangfoszlányok jutnak el hozzám a szorítás és a néha belőlem feltörő káromkodások közepette, s ezekből arra következtetek, hogy valami nincs teljesen rendben, nem haladunk semerre. Az érzéstelenítés mintha nem is létezne. Mintha nem kaptam volna semmiféle injekciót, én legalábbis úgy vélem, és két jajdulás közben megkérdezem az orvost, meddig tart még. Maradjon csendben, illetve, kiabálhat, mondhat, amit akar, csak mi most hadd végezzük a feladatunkat, mert még sehol sem tartunk! – A válasz hallatán verítékezni kezdek, és úgy vagyok vele, hogy az egyetlen dolog, amit szeretnék: kiszabadulni ebből a szobából – azt, hogy délután legyen, és nem is érdekelne, hogy fáj még, hogy rosszul vagyok, mert az még mindig jobb, mint ez itt. Még jobban felhúzom a lábam, de aztán rádöbbenek; ezt nem kellett volna. Ez idáig csak a végbelem tájékán és enyhén befelé éreztem az elviselhetetlen nyomást, azonban most, hogy megmozdult az egész testem, a beleimben érzem kanyarogni a csövet, ami már ki tudja, milyen hosszan helyezkedik el bennem. Feszít és tágít folyamatosan, éget, és ami a legrosszabb, viszket. Üvöltök, aztán talán szidok valakit, nem is tudom, kit, a lüktetés csak nem múlik, erősödik, feszül, nyom és nyom.

 

Majd hirtelen megszűnik.

A cső, ahogy enyhén elfordítom a fejem, látom, hogy a testemen kívülre került. Olyan megnyugvás kerít egy pillanat alatt hatalmába, mintha egyszerre több nő kényeztetne, simogatná az arcom, kenné olajjal a testem, pedig semmi egyébről nincs szó, minthogy egy orvosi ágyon fekszem pucéran, szarosan. Ez így nem fog menni. Nem kételkedem benne, hogy elfogyasztotta a folyadékot, de mégsem látunk tulajdonképpen semmit. Várnunk kell egy kicsit, hogy kitisztuljon a kép – Azt hiszem, riadt tekintettel fordulok először az orvos, majd a nővér irányába, akinek kezében ott a cső. Csöpög róla valami folyadék – feltehetőleg a síkosító vagy az azzal összevegyült ürülékem.

 

Ismét a sós íz és az égetés.

 

Az a düh, mely az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseknél formálódik meg bennem, szinte minden esetben visszahoz egyéb rossz ízeket, érzéseket és félelmeket. Lehet, hogy nincs is jelen már a torkomban, a gégém tájékán és a számban a reggeli lötty valódi íze, én mégis tiszta teljességében érzem és újra öklendezni kezdek. Az orvos megkérdezi, jól vagyok-e, én csak bólintok, s mire valamennyire összeszedem magam, ismét csak a behatolás kezdetét érzem. A figyelmezetés is elhangzik, de valahogy nem nyugtat meg az orvos hangja. Behunyom a szemem. Rászorítok minden létező izmomra és nem érdekel, hogy rám szólnak, ne tegyem, nem vagyok képes máshogy létezni ebben a pillanatban. Szikrázik a szemem, a fejemet is nehéznek, súlyosnak érzem, hideg hullámok áramlanak alulról fölfelé végig a testemen; a nyakam is merev lesz, görcsöl és tudom: még egyetlenegy perc és kirobbanok innen. Aztán egyszer csak vége. Megszűnik a nyomás, elenged mindenem és megnyugszom. Azt is csak nagyon halványan érzékelem, ahogy alul törölgetnek, s hogy a sűrű nedvesség még mindig intenzíven csordogál belőlem.

 

Az ágy szélén ülök és fázom.

 

Tompa nyomás ül az egész alsórészemen, ami nem akar szűnni, egyenletesen van jelen. A nővér a csövet tisztítja, törölgeti, fertőtlenít. Én már felöltözve várakozom, és az elmúlt néhány perc, miután felkeltem és megtöröltem magam, majd felvettem a ruháimat, mintha meg sem történt volna. Csak a vonaglás és a jajdulás bizonyos pillanatait vagyok képes felidézni, néha tisztán hallom, miket üvöltöttem, és a szégyen, ami majdnem olyan intenzíven éget, ahogy a cső égetett, csöndben is tart. Az orvos belép, beszélni kezd, nekem pedig koncentrálnom kell, hogy megértsem, miket is mond. Végül is, hosszú vajúdás után sikerült bele-belepillantanom oda, ahová akartam, és biopsziát is sikerült vennünk, ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy pontosan megállapítsuk, mi is a baj. A gyulladás jelenléte nyilvánvaló, de emellett szükség lesz még selectiv enterographiára is, hogy biztosak legyünk – Ezt követően persze még sok mindent mond, de képtelen vagyok koncentrálni. Előre unom és bosszant, hogy a mai napot a kórházban kell töltenem, s hogy az éjszakát is ki kell bírjam valahogy. Arról is felvilágosít, hogy melyik kórterembe kell mennem, melyik nővért kell megkeresnem, mert neki muszáj még itt maradnia az ambulancián. Később természetesen majd megkeresem, ha már berendezkedett – mondja még. Elköszönnék a vizsgálatot végző nővértől, de mire felpillantok, már nincs a helyiségben. Fogom a táskám, a kabátom és kibotorkálok a folyosóra.

 

A Belgyógyászat a második emeleten van. Lifttel megyek föl. Úgy érzem, ezt a kényelmet most kivételesen megengedhetem magamnak. A 4-es kórteremben kapok ágyat, az ablak mellett, miután konzultálok kábán a nővérrel, aki, ahogy figyelem, jót virul azon, mennyire csapzott vagyok. Rajtam kívül ketten vannak a szobában. Mindketten a László névre hallgatnak, és miután bemutatkoznak egymás után, újra jót nevetnek ezen az érdekességen, bár kétségkívül elég gyakori név ez minálunk, így, gondolom, nem is olyan meglepő. Fáradt vagyok, tompa. Semmi kedvem, energiám hallgatni a teremben működő rádiót, amelynek belsejéből valami vitaműsor foszlányai jutnak el hozzám, miközben viszonylagos kényelembe helyezkedek és elterülök ideiglenes ágyamon. Lassan telik az idő. Se olvasni, se felkelni nincs kedvem. Bejön az egyik nővér, akit látásból már ismerek, és ismét csak gondolkodom rajta, hogy milyen nemzetiségű lehet, honnan is származhat, mivel eléggé töri a magyart – néha nem is értem, miket kérdez, de olyan kedves, hogy talán ő az egyetlen, akit képes vagyok most elviselni. Miután felvezette a már tucatszor megadott adataimat egy űrlapra, közli velem, hogy EKG-ra kell mennem, a kezembe nyom egy beutalót, majd kimegy.

 

Másfél órát várakozom a vizsgálatra. Mellettem egy Irgalmasrendi szerzetes ül, úgy hatvanéves lehet. Nem szól, pedig szinte azonnal fel voltam készülve a szóáradatra, ami azonban csak nem akar megérkezni. Miután félreteszi a könyvét, rám néz, de nem szól. Végig csöndben ülünk egymás mellett.

 

Az egész délután, de még a kora este is félálomban telik. Néha kezembe veszem a magammal hozott könyvet, de néhány oldal elolvasása után érzem, hogy igazából semmit sem fogok fel az egymás után következő mondatokból, és amikor megteszem, hogy visszalapozok, rádöbbenek; egy olyan burok vesz körül, melyen semmi sem képes, úgy tűnik, áthatolni. Öt óra felé már sötétedik. Kezdettől fogva az estét vártam, hogy aludhassak, hogy végre aztán reggel legyen és mehessek végre. Hat után valamivel, mert éppen az órámra pillantok, betolnak egy idős urat a mentősök, infúzió van a karjába vezetve, és annyira sovány szegény, hogy szinte teljesen eltűnik az ágyban. Az orvosom, aki a délután folyamán kétszer is fent járt nálam, újra elmondta, hogy ezt az éjszakát ki kell hogy bírjam, bent tartanak megfigyelésre, s hogyha netán bármilyen problémám, panaszom lenne, nyugodtan keressem meg az ügyeletes orvost, aki persze óránként-kétóránként egyébként is be fog nézni hozzánk. A vizit megindul, mintha a bácsi érkezése arra ösztönözné az orvost és a három ügyeletes nővért, hogy körbejárjanak, ha már úgyis egy új beteg van a láthatáron; minden egyes betegtől megkérdezik, milyen vizsgálatokon esett át a nap folyamán, s hogy hogyan érzi magát. Örülök, hogy nem keltek feltűnést a kis tükrözésemmel, és amikor újra beszélni kezdek a megtörtént eseményről, ismét érzem a szorítást, a sós ízt, a gyenge test magatehetetlen vergődését és a feszítő tülekedést a végbelemben.

 

Már éjszaka van. Egy keveset aludtam. Közben még egy beteget hoztak a mentősök – így már öten vagyunk a szobában. Mindösszesen egy ágy van már csak szabadon. A nyüszítő, vonító hangok, melyek az alvók torkából, hörgői felől érkeznek, ráülnek a fülre és ütemes, monoton jelenlétükkel kikészítik az idegrendszert. A forgolódás és a párna egyre erősebb szorongatása sem old fel semmit, nem oszlatja el a szétterjedő hangokat, s mintha csak neked címeznék őket, úgy véled, más nem is hallja, hogy mást nem is zavar. Az egyetlen, ahol a kis villany, ami mindenkinél alapeszköz, ég, az az ágy, ahol a kis öreg fekszik, akit első ízben hoztak a mentősök. Kintről ugyan beszűrődik némi világosság, de a magas ajtó, mely elválasztja a kórtermet a folyosótól, csak résnyire van nyitva. Elfordítom a fejem, mert a kis öreg mintha megmozdulna; ránézek, látom, a szája is mozog, mintha mondana valamit. Nem rám néz, igazából úgy tűnik, csak mered egy ismeretlen pontra, de egyértelmű: beszél. Az egyetlen ágy, ami még szabad, pont köztem és közte helyezkedik el, s miután látom, hogy nem szűnik a motyogás, melynek foszlányait már ki-kiveszem néha, átmászok a közelebbi ágyra, hogy jobban halljam, mit is mond. A szája egészen beesetten tágul, majd szorul össze; jól látszik; egyetlen foga sincs és a bőre olyan vékony, hogy a koponyájára feszülve szinte csontszínű, mintha se vér, sem semmilyen hús nem puhítaná már az arcát. Felém fordul, de komoly változás nem mutatkozik az arcán akkor sem, amikor rám néz. Kissé hunyorog és a szeméből áradó enyhe kékség tompul, ahogy eltelik néhány másodperc. Közelebb húzódom. Ismét motyog. Érteni szeretném, miket mond. Újra elfordul, majd ismét rám néz, s először csak annyit látok, hogy valami értetlenség ül ki az arcára, mely fokozatosan szétoszlik. Vissza is húzódom, de közben még mindig látom, hogy folyamatosan beszél. Nézem a száját, ami nem föl-le mozog, hanem ki-be, mintha az, amit kimondani próbál, tényleg valahonnan nagyon mélyről jönne, és ez a fogatlan száj éreztetné velem: időbe telik, míg fölér a valódi szándék, hogy megérthessem. Lassan leolvasom az ajkairól, hogy: vége – ezt ismételgeti. A szeme nem árul el szinte semmit, mintha a beletörődés és a kinyilatkoztatás bizonyossága adódna össze a még működő arcizmokban, és hogy inkább csak megnyugszik, mintsem hogy lázadna. Ezt nem nekem mondja, ebben biztos vagyok, miközben figyelem a mozgást, hanem csak úgy. Mintha valaminek a bizonyossága épp most rögzülne benne és ez csak ilyen formán, a kimondás által válna valóságossá. Rémülettel és félelemmel tölt el ez a bizonyosság, amiről nem is tudom még, mire vonatkozik, bár talán kezdem sejteni. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamarad a beszéd. A bácsi csak figyel egy darabig, a tekintetét ismét egy általam nem ismert, sosem látott pontra szegezi, az arca nyugodttá, de mégis kissé merevvé és hideggé válik, a szeméről leválik az a korábbi kékség és mintha feloldódna a bőre színében, aztán eltűnne valahol a rácai között. Olyan kicsi, hogy csak a feje érzékelhető igazán. A teste eltűnik a takaró alatt, én csak várok, várok, hátha mond újra valamit. Nem teszi. Figyelem még egy darabig és a lassan, enyhén érzékelhető mozgás, ahogy a lélegzetétől a takaró millimétereket emelkedik, majd süllyed, megszűnni látszik. Már a horkolást, a többi beteg szuszogását sem hallani, látom, a tekintete még merevebbé, még üvegesebbé válik. A mozgás hiánya megrémiszt. Megérintem a takarót. Hideg. Mintha nem is egy élő test feküdne alatta, hanem valami egészen más. Várakozom. Nem történik semmi. Hirtelen körbenézek a teremben, a szemem már egészen hozzászokott a sötétséghez, s talán zavar is a kis öreg ágya fölött égő lámpa. Aztán mikor visszafordulok, látom, hogy már a szeme is csukva. Néhány másodperc elteltével önkéntelenül is az arcához emelem a kezem és ott tartom egy darabig. Nem lélegzik. Elkapom a kezem, majd lassan, merev mozdulattal visszaemelem a feje fölé, de semmi. Se mozgás, se lélegzés. Újra rám csap a szorítás, a fájdalom a hasam tájékán és a sós íz, mely átjárja az egész számat, a torkomat, behatol a nyelőcsövembe, majd le a beleimbe; érzem, ahogy éget, feszít és tágulok belülről folyamatosan. Remegni kezdek, minden leválik rólam és a kétségbeesés kerülget, hogy még mindig itt vagyok, de mégis rettegek attól, hogy máshol is lehetnék. Hirtelen felpattanok, körbenézek, azt hiszem, közben már segítségért kiáltok és rohanok kifelé a kórteremből.

 

A röntgengép húzódik fölöttem.

 

A vizsgálathoz szükséges körülbelül fél méteres csövet már lenyomták a torkomon. A doktornő, aki a vizsgálatot végzi, csak annyit mondott: ne izguljon, csak húsz-huszonöt percig fog tartani az egész – Ehhez képest, én pontosan tudom; még igazán el sem kezdtük, de már több idő telt el. Tökéletesen érzem, milyen ütemben telik az idő, mennyire gyorsan, pontosan, tervszerűen. A feladat, hogy átjussunk a patkóbélbe, nyugalmat kíván. A beleimnek el kell lazulniuk ahhoz, hogy ez a folyamat végbemehessen. Úgy egy háromnegyed óra elteltével ez be is következik, közben figyelem a monitoron az adást, és várakozom a kontraszt-anyagra. Több literrel pumpálnak belém. Mivel meglehetősen hideg, így végighúzódik, egészen a beleimig hat a hűvös érzés, ami a cső és a szerveim érintkezéséből adódik.