rendőri szervek – plov – emberarcú sziklák

Elindultunk tehát Sanyival Cseljabinszkba: egy egész éjszakás út az atomkatasztrófáról híres város felé. Éjfél után valamivel – már mögöttünk volt vagy kétszáz kilométer – megláttunk egy szimpatikusnak tűnő benzinkutat (persze a másik oldalon), amihez kajálda is tartozott. Pár száz méter megtétele után megfordultunk, hogy visszamenjünk nyújtózni egyet, amikor is rendőri ellenőrzés következett. Cseljabinszk, Cseljabinszk, ezt ismételgettük; a rendőr persze kerekedő szemmel nézett, majd mutatta, hogy az a város bizony a másik irányban van – láthatóan nem nagyon értette, mit keresünk az útnak ezen az oldalán. Szerencsére a papírjaink rendben voltak, úgyhogy a csomagtartó ellenőrzése után utunkra engedett minket egy félmosollyal, s talán azzal a gondolattal a fejében, hogy „Szerencsétlenek, vajon mióta mehetnek a rossz irányba…”

Megtankoltunk a benzinkúton, ettünk és pihentünk is kicsit, majd én folytattam a vezetést. Kihajtottunk a benzinkútról: záróvonal. A gps mutatta, hogy nagyjából 10 kilométert vissza kéne menni egy körforgalomig; ott tudunk megfordulni. Írnom se kéne, hogy nem mentünk vissza, és ez abban a pillanatban vált érdekessé, amikor kb. száz méter megtétele után kilépett elénk ugyanaz a rendőr, aki nagyjából egy órával korábban is. Nem tudom, mennyire látszott, hogy vörös a fejünk, de nagyon is az volt, és ahogy húztam lefelé az ablakot, bizony a rendőr is furcsa fejjel bámult befelé. Egyrészt, azonnal kiderült, hogy látta a manőverünket, ami alapból nem jó. És az is érződött, hogy erősen gondolkodik, honnan vagyunk számára ennyire ismerősek. Kiállt az út közepére és határozottan mutatott lefelé, a vonalak irányába, jelezve, hogy valami olyasmit csináltunk, amit nem szabad. Aztán visszaállt az autó mellé, s láthatóan már nem élvezte annyira, hogy nem értünk a szavaiból egy árva mukkot sem. Itt jött el annak az időpontja, hogy a Joker-kártyánkat újra latba vessük: vagyis a hivatalos cseljabinszki meghívónkat nyomtuk a kezébe. A vezetőoldalról tényleg úgy festett; teljesen összezavarodott szegény, mert ugye a fejünk is ismerős lehetett, meg hát, Cseljabinszk is, és bizony, ezek a pecsétes papírok – igaznak bizonyult a jóslat! – nagyon komoly hatást gyakorolnak a helyi rendvédelmi szervek képviselőire. Komolyan gondolom, hogy – bár ezt sem értettem, de – szabadkozni kezdett, és mutatta, hogy jó irányba megyünk, s hogy nyugodtan haladjunk tovább.

Jekatyerinburgot érintve – beiktatva egy órás alvást – megérkeztünk Cseljabinszkba, ahol rögtön a pályaudvarra mentünk, hogy bevárjuk a többieket. Visszagondolva, biztos nem volt elég a rendőrös stressz nekem az úton, mert – bár gondolhattam volna, hogy Oroszországban ez nem annyira jó ötlet – fölmentem a helyi pályaudvar fölött húzódó hídra, hogy a vonatokat fotózzam. Tényleg két perc volt, és már ott is termett két katona, hogy érdeklődjenek, mit is csinálok tulajdonképpen. Pont attól, hogy nagyon korrektül viselkedtek, váltak félelmetessé, és jobbnak láttam, hogy ha látványosan megmutatom nekik, ahogy törlöm a képeket a kártyáról.

Itt is, mint a korábbi alkalmakkor, a csapat megérkezése után azonnal kimentünk az ásatási helyszínre, vagyis az Ujelgi-tóhoz, amelynek szintén köze van az atomkatasztrófához; a helyi legendák szerint még most sem érdemes megmártózni benne. Nem sok időt töltöttünk itt, mindössze egy éjszakát. A csapat – a tábor felállítása és a zászlófelvonást követően – délután beszállt, hogy az orosz régészeknek segítsen az új szelvények kibontásában, de valójában az itt tartózkodásunk arról szólt, hogy előkészítsük azt az Dél-Urál-kerülő túrát, mely a következő hat napban várt ránk.

Persze egy-két dologról muszáj említést tennem, mielőtt továbblépünk: érkezésünk előtt nem sokkal tártak fel egy sírt; Ebben az eltemetett személy maradványai mellett egy egész ló csontvázát találták meg, mely teljesen egyedülálló az Urálnak ezen a részén. Lichtenstein Laci, aki állatcsont-specialista, „rá is vetette magát” a leletanyagra; izgalmasan telt számára ez az augusztus 8-ai este. Szergej Botalov közben birkából főzött nekünk plovot, ez egy rizzsel és hússal készülő orosz étel. Ránk is fért egy jó adag finom vacsora a reggel ötös indulás előtt.

Az este főleg a tábortűz körül telt. Az oroszok itt is bebizonyították, hogy nehéz őket túlszárnyalni, ha a jókedvről és a közösségi gitározásról-éneklésről van szó, és a klasszikus rock-számok mellett jó sok orosz (nép)dalt is meghallgathattunk, miközben nekem újra kedvem támadt a Mester és Margaritához.

A reggel tényleg kemény volt. Nemcsak azért, mert mindenki majd’ szétfagyott az éjjel, hanem mert a sietős indulás miatt a sátrakat úgy, a dértől nedvesen kellett elcsomagolni, aminek, tudtuk, meg lesz a következménye. A napfelkelte fantasztikus a pusztán, ahogy a pára beborít mindent, mint egy lepel, s ahogy a Nap korongja szétcsúszik az ég alján, sárgává színezve a táj távolabbi részét.

Nyolc óra körül már egy volt áldozóhelynél jártunk, ahol emberarcokra emlékeztető sziklák húzódnak egy olyan kék tó mellett, amilyet még sosem láttam.

szauna – szarmata aranykincs – baskír tejút

Baskíria felé vettük aztán a nap folyamán az irányt, és késő délután össze is találkoztunk a baskír régész-kollégákkal, akik, az említett Szergej Botalov mellet, a vezetőink voltak néhány napig. Kellően meggyötörtnek éreztük már magunkat ahhoz, hogy egy semmilyen szempontból sem várt, illetve remélt esemény következzen be. Főleg, hogy az aznapi szállásunkra egy olyan 70 km hosszú földúton mentünk végig a sötétedés után, amit késő délután még úgy jellemzett Danyir, a helyi múzeum egyik fő-főnöke, hogy az egy olyan új autópálya-szakasz, amit még ők sem próbáltak ki sosem. Hát, el is hittem neki – mikor Sanyi a kiborulás határán volt, hogy mi is lesz az autó lengéscsillapítójával –, hogy jó rég nem jártak már arrafelé. Este aztán volt még egy várakozós körünk egy sorompónál, ami Baskíria határát jelzi, majd megérkeztünk egy folyóparti faházhoz, mely szaunával is rendelkezik! Ez – tisztában vagyok vele – nem egy hihetetlen információ, de a jekatyerinovkai hőség, a permi eső, az ujelgi hideg és az eddig megtett több ezer kilométer után nagyon is komoly hír volt számunkra. Az izzadós buli előtt még egy olyan igazi koccintós-tósztos vacsorában is részünk volt. A tíztől kettőig tartó időszakról a személyiségi jogokra való tekintettel nem közlök képeket; annyi bizonyos, hogy a szauna és a merülőmedence tájékán a magyar kultúrát (is) megreformáló gondolatok születtek egy cseppet sem letargikus hangulatban.

A következő napot Ufában, Baskíria fővárosában töltöttük, ahol részt vettünk egy leletmegmutatós-sajtónyilvános eseményen az Ufa II-nél (ez egy legendás ásatási helyszín a város közepén), s ahol Türk Attila és Langó Péter – Szergej Botalovval együtt – sajtótájékoztatót tartott az eddigi magyar vonatkozású eredményekről és az együttműködés lehetőségeiről.

Délután beiktattunk egy rövid városnézős-vásárlós körutat, illetve megnéztük a helyi múzeumban a régészeti leletanyagot, és azt a 300 kiállított, de valójában több mint 4000 tárgyból álló szarmata aranykincset, ami tényleg hihetetlen.

Az Ufában eltöltött éjszaka után elindultunk Baskíria belseje felé, hogy a helyi mitológiával és magával a tájjal is jobban szembesüljünk kicsit. Nem egyszer volt egyébként olyan érzésem a baskír vidék láttán, mintha Erdélyben járnék.

Nagyságrendileg 4 és fél millió ember él egy közel 140 ezer négyzetkilométernyi területen, ami nemcsak gyönyörű, de nagyon is rendben tartott, és egyértelmű, hogy ez egy külön ország Oroszországon belül. A konvojban haladás nem volt egyszerű számunkra, mert az oké, hogy az oroszok pörögnek a Ladáikkal, és hogy a Toyota terepjárónak meg se kottyan a murva, de mi, ketten Sanyival, a közel húsz éves Audiban ülve bizony sokat imádkoztunk azért, hogy a kaszni egyben maradjon.

Két napot Shulgan-Tash közelében töltöttünk, mely a baskír mitológia egyik központja. Itt található az a három és fél kilométer hosszú barlangrendszer, aminek a feltárása még most is zajlik: a hagyományok szerint Shulgan, a baskírok egyik őse itt ment le az alvilágba, és a Káosz termében található az alvilág kapuja, amit mi is megtekintettünk egy komoly, három szintet bejáró barlangi túra során.

A barlangban egyébként a legutolsó jégkorszakból, és az előttről származó barlangrajzok találhatók, főleg lovakról, mammutokról, és egyéb, az akkor itt élők számára fontos állatokról. Shulgan-Tash áldozóhely is volt, és a barlang mélyén feltárt csontokból kiderült, hogy fiatal lányokat áldoztak anno az isteneik előtt.

A baskírok remek vendéglátók, és elhalmoztak minket mindenféle jóval. Minden egyes étkezésnél kiderült, hogy a közösségi létnek mennyire fontos szerepe van nálunk; a közös éneklésnek, egymás meghallgatásának. Az első közös vacsoránál még én is mondtam egy tósztot, amit hol Attila, hol Budai Dani fordított oroszra, Füredi Ági és Ilés-Muszka Andrea pedig kellően ráhangolt mindenkit arra, hogy együtt énekeljünk vendéglátóinkkal.

Szerdán, augusztus 12-én Aybullat Gabidullinnal, aki az ufai múzeum egyik koordinátora, lehetőségem nyílt egy picit szabadabban mozogni. Elvitt a szülőfalujába, ami nem messze található Shulgan-Tashtól. Meglátogattunk egy idős hölgyet, aki a kedvemért népviseletbe öltözött, és nagy szerencsémre még a barátnői is átjöttek közben, úgyhogy találkozhattam az idősebb generáció képviselőivel. Főleg, hogy aztán Aybulat szülőházához is elmentünk, ahol a szülei és a nagymamája láttak vendégül egy délutáni rövid kis teázásra.

Baskíria nemcsak a táj jellege (és a Tejút látványa) miatt volt egészen más, mint a korábbi helyek és a későbbi Alakul, de igazi pihenés, átszellemülés is volt a csapat számára.

Régészeti szempontból pedig egészen új terület, ahol valóban úgy tekintenek ránk, mint a nyugatra szakadt rokonokra, ami – akárhogy is van – nyitottságot és szeretettel teli befogadást jelentett, ami különösen jól jön a magyarok számára. A Shulgan-Tash-i tartózkodás után aztán dél felé vettük az irányt, hogy egészen a Kazah határig jussunk le, a valódi sztyeppére, egy Szintasta-lelőhely közelébe, mely egy kr. e. 15. és 12. század között működő kultúra volt a dél-uráli térségben.

fotók: Szöllősi Mátyás