lovak – Sámán-hegy – Bajszos kurgán

Nem könnyű befejezni, de muszáj lesz. Kezdettől fogva úgy terveztem, hogy nem nyújtom el a dolgot, igyekszem rövidre fogni a beszámolót, ez persze nem sikerült. De annyi minden történt velünk ez alatt a 28 nap alatt, hogy lehet, nem is lett volna megvalósítható most. Talán hagynom kellett volna jobban leülepedni az élményeket, és biztos is vagyok abban, hogy három hónappal, vagy fél évvel később egészen máshogy állnék a dologhoz, de hátha lesz még alkalom – más formában persze – , hogy írjak még az útról hosszabban.

Augusztus 13-án elindultunk Dél felé, átszelve Baskíria nagy részét, hogy a Kazah határhoz érjünk le, Arkaimba, ahol egy Szintasta-lelőhely található, melyet az orosz kollégák mindenáron meg akartak mutatni a magyar régészeknek. Útközben még gyönyörködtünk a baskír tájban és a Tyemjaszovo-i múzeumnál igazi helyi vendéglátásban volt részünk: népviseletbe öltözött asszonyok és nők köszöntöttek minket, s míg a többiek a múzeumban végignézték a baskír történelem különböző szakaszait bemutató kiállítást, addig én igyekeztem a mostani állapotokról készíteni néhány felvételt.

Sanyi mindenáron szeretett volna az általa készített filmbe a helyi lovak vonulásáról egy drónos felvételt, és a délután folyamán ezt is sikerült elkészíteni.

Arkaim egy furcsa hely. A sztyeppe közepén ott áll egy fehér, hatalmas épület, mely egy tökéletesen felszerelt múzeum, s ha belép az ember, azt gondolná, hogy Ufában van – vagy legalábbis egy helyi város valamelyikében –, és nem a semmi közepén. Két „hegy” is található itt, a Bölcsesség hegye és Sámán-hegy, s a kettő között egy afféle orosz Ozora-fesztivál nyomaira bukkantunk, nem egy régészeti lelőhelyre. Rengetegen jönnek ide évről évre, hogy – Wells Tower novellista szavaival élve – kozmikus élményeket éljenek át, amiben egyébként (én legalábbis úgy éreztem) mégiscsak van valami.

Pontosan persze nem tudnám megfogalmazni, mit éreztem, mikor felsétáltam a Sámán-hegyre (ami inkább egy dombocska), valószínűleg egyszerűen arról van szó, hogy Arkaim egy jó, békés hely, ahol a naplemente gyönyörű és lehetőség van arra, hogy az ember kikapcsoljon és abban higgyen, amiben szeretne, ami jólesik neki.

A szállásunk egy igazi kozák házban volt, ami mintha egy skanzen része lenne, de szintén egyedülálló épület a pusztán, tehát önállóan kevés ahhoz, hogy átfogó élményt nyújtson arról, hogyan is éltek a kozákok egykor. Csak néhányunknak volt lehetősége a ház belsejében aludni, tehát újra elő kellett kapni a sátrakat, amiket még az Ujelgi-tó mellett csomagoltunk el. Az első este az élmények felelevenítésével, némi koccintással, a Sanyi által addig készített felvételek megtekintésével, és Szergej Botalov érzelmes beszámolójával telt az orosz nép helyzetéről és fogyatkozásáról.

Arkaim – nagyon úgy tűnt – összegyűjti a legkülönfélébb arcokat; komoly olvasztótégely az amúgy is ezerarcú Oroszországban. A Kazah határ közelsége és a fesztiváljelleg csak még jobban ráerősít, hogy egészen különböző kultúrájú és életszemléletű emberekkel találkozhassunk ezen a helyen. Lichtenstein Lacival például egy kazah család kis bodegájába jártunk reggelente teázni, de az út mentén egy olyan fickó is árusított tejes teát, akit mintha az egyik Kusturica-filmből teleportáltak volna ide. A Szintasta-lelőhely megtekintését koordináló vezetőnk pedig Tarkovszkij Sztalkerjának pontos mása volt.

Elvitt minket a lelőhelyre is, ahol egyszerre látható a feltárt település egy része, és annak rekonstruált mása is, mely jól bemutatja, hogyan éltek a Szintasta-kultúra lakosai a Kr. e. 15-12. század környékén.

A második napon még kurgánrekonstrukciókat is megtekintettünk, illetve egy olyan „Bajszos” kurgán maradványát, mely egy egészen különleges temetkezési hely a térségben.

Szergej Botalov a sztyeppe közepén tartott előadásában összefoglalta az elméletét, hogy a magyarok elődei miként is kapcsolódhatnak ezekhez a helyekhez, illetve a Baskíriában és a korábbi helyszíneken feltárt leletek miért is fontosak a kutatás szempontjából. A harminc évnyi csöndet követően újrainduló magyar kutatás egyik alappillére egyébként Szergej Botalovhoz kapcsolódik. Ugyanis hozzá kerültek azok a lószerszámveretek, melyek egy szintén cseljabinszki, Sztokolosz nevű régész hagyatékából bukkantak fel, s amiknek mintázata, a palmettás növényi díszítés egyértelmű rokonságot mutat a honfoglalás kori, Kárpát-medencében megtalált leletanyaggal. Ahogy álldogáltunk a pusztán és átfutott az agyamon az a néhány helyszín, ahol megfordultunk az ezt megelőző három hétben, és belegondoltam abba, hogy milyen hatalmas területről van szó, érteni kezdtem, milyen hihetetlenül nehéz dolga van az őstörténet-kutatóknak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon hasznos volna óvatosan fogalmazni bizonyos kérdésekben, s hogy a mostanában oly divatos a vélemény-újságírás,  mely elsősorban a lájkszámra és a kattintásszámra blazírozik, milyen romboló tud lenni.

Defekt – dorbézolás – útban hazafelé

Arkaimot elhagyva még egy másik Szintasta-lelőhelyet is meglátogatott a csapat, majd Sanyival átestünk az első defektünkön. A jobb hátsó gumi darabokra szakadt, ám mindösszesen két kilométert kellett mennünk a következő településig, ahol azonnal orvosolni tudták a problémát – tehát megint óriási szerencsénk volt. Itt egy érdekes, bár Oroszországban talán nem ismeretlen szituációba „botlottunk”; a szerelőműhely ajtaja előtt feküdt egy fickó (ez nagyjából délelőtt tíz óra körül lehetett), aki az éjszakai vagy reggeli dorbézolást pihente ki éppen az egyre erősödő napfényben.

Délután odaértünk az utolsó sztyeppei táborhelyre, ahol 50-60 km/órás szél kísért minket, s az egyre inkább halmozódó fáradtság kellő lökés adott ahhoz, hogy úgy döntsünk Sanyival; egy fél nappal korábban indulunk el, vagyis már vasárnap este, ezzel is nyerve egy kis időt. Augusztus 15-én visszamentünk Cseljabinszkba, hogy ott várjuk be a csapatot, akik az utolsó lelőhelyen tiszteletbeli régésszé avatták Konyári Danit, akinek a legkülönfélébb, izzasztó próbákon kellett átesnie. Vasárnap délelőtt bevásároltunk a hosszú autóút előtt, a cseljabinszki múzeumnál aztán bevártuk a többieket, majd végigjártuk itt is a helyi kiállítást, mely szintén átível gyakorlatilag az egész helyi történelmen az őskortòl napjainkig.

Vasárnap este elbúcsúztunk a csapattól – akik innen Szentpétervárra repültek, hogy benézzenek az Operába és az Ermitázsba! –, és elindultunk Sanyival Budapest felé. Az első megállóhelyen, Ufa környékén, a már sötét, esős hegyvidéki tájon szinte elérhetetlennek tűnt Magyarország, és egyszerre éreztem azt, hogy mindennél jobban vágyom rá, hogy ismerős arcokat, házakat, kocsmákat lássak, s hogy ugyanakkor hiányozni fog az oroszországi csönd. És itt nemcsak arról van szó, hogy egy olyan helyen jártam, ahol korábban még sosem, s hogy olyan nyelven beszélnek, amit nem értek, s hogy teljesen mások a távolságok, a méretek, mint itthon, hanem arról, hogy egy olyan témába, olyan munkába csöppentem bele, ahol muszáj volt hallgatnom.

Három napig tartott az út hazafelé. A fehérorosz-lengyel határ rizikós helyzetét – amikor miattunk állt a sor háromnegyed órán át egy hiányzó autó-regisztrációs papír miatt –, és a második defektet leszámítva, viszonylag simán lenyomtuk a több mint négyezer kilométert. Az időzónák váltakozása, az eltelt hónap feszített tempója, és számtalan más ok miatt az egész hazaút mintha egy sűrű ködön való áthatolás lett volna, amiből néhány rövid vásárláson, az almát árusító idős nénin, az előttünk hosszan futó, szürke aszfalton és a változó tájon kívül nem sok mindent tudok felidézni.

Esős időben értünk az Ugocsa utcához, 19-én, éjfél körül, s mivel Sanyinak még Keszthelyig el kellett mennie, nem tudtunk leülni, hogy egy jó kávé mellett, kifújva magunkat, elkezdjünk beszélni erről a bő 11 ezer kilométerről.

Mindenféle pátosz nélkül írhatom – ebben, úgy gondolom, minden résztvevő egyetért majd velem –, hogy két hónapja ül rajtunk már valami, egy nyomás, fáradtság, egy hiány, ami folyamatosan alakul át vágyódássá és örömmé, merthogy végigjártuk ezt az utat, és nem is eredménytelenül.