Schielének

Megint ez a szín. Egy vagy két egész
árnyalattal durvább, mint maga a bőr,
amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom.
Nincs annál rémesebb, ha valami csupán
véletlenségből jó, és tudom, bűn volna
kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy
sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám,
hisz olyan világos előttem a vászon, hogy nem
láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény,
mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki.
Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között?
Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát,
ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat,
ha a nyak megléte önmagában fojtogató,
és kötél se kell, hogy kilógjak a kép keretén
túlra?

Egyetlen vonal is bőven elég,
ha ébren tartja kíváncsiságomat,
és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló?
A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom –
túl szűk verem a csapdába esettnek.
Mindig is arcot szerettem volna, de sosem
adatott meg, hogy mások tekintetében lássam
viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul –
a szem árnyékai, ahogy egyre nőnek,
a váll hullámzó deformációja, a csontok
már kilógó sarkai a bőr alatt – és kínzó döfésként
egy égő ízület roppanása, amiről még vázlatot sem
enged a szabályok megátalkodott tökéletessége.
Séta közben azért időről időre megcsodálom,
hogy a fej mezején hagymákból sarjad a fű.

(Illusztráció: Egon Schiele: Self Portrait with Arm Twisting above Head, 1910)