Garbien Lilla összes bejegyzése

„Minden dallal közelebb akarunk jutni saját magunkhoz” – Interjú Kunics Olivérrel, az IDEGEN énekesével

“Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket…”

A zenei szférában friss és egyedi hangú az IDEGEN zenekar, énekesével, Kunics Olivérrel beszélgettem a zenéjük megszületéséről, önmaguk definiálásáról és hogy hogyan élték meg az elmúlt két évet.

Miképpen találtatok egymásra?

Az IDEGEN nem zenekarnak indult, hanem egy sajátos élethelyzetből született. Ott álltunk páran fiatalok 2016 nyarán, éppen hasonló problémákon mentünk keresztül mind, illetve akkor cseppentünk bele a párkapcsolatok világába. Rájöttünk, hogy nagyon nehéz férfiként működni. A zenekar mozgatórugója, hogy mi ezt képesek voltunk felismerni és megfogalmazni. Csonka család és helytállás az életben – Ez volt az egymásra találásunk esszenciája. Először csak pár dalt akartunk közösen alkotni, így nem tettük ki magunkat komolyabb elvárásoknak. Miután felvettük első kislemezünk anyagát már nem kellett kinyilvánítani, hogy mi zenekar vagyunk. Ez addigra egyértelmű lett mindenkinek.

Befogadóként is érezni köztetek koncert közben a kémiát. Hogy tudnád megfogalmazni az IDEGEN- jelenséget, illetve mit jelent számotokra a nevetek?

Ez egy antinév. Fontos volt, hogy ha egyszer gondolunk valamit a világról, és érzelmeket tudunk rendelni ehhez, akkor ügyelnünk kell arra, hogy mindez érthető legyen a hallgatóknak is. Elsősorban ezt tartjuk mindig szem előtt. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a mi nevünk fémjelezzen minket, ez legyen a garancia. Első kislemezünknél ez még nem játszott akkora szerepet, mert akkoriban még nem tudtuk magunkat sem behatárolni. Az IDEGEN név egyfajta tétet ad a zenekarnak, hisz amíg mi sem tudjuk, hogy kik vagyunk és a dalainkkal pontosan hol helyezkedünk el a saját zenei univerzumunkban, addig mondhatom zenekaron belüli célnak azt, hogy minden dallal közelebb akarunk jutni saját magunkhoz. Ha én már tudom, hogy hogyan lehet IDEGEN-dalt írni, és megértem a zenénknek a lényegét- akkor számomra nem lesz ez a zenekar.

Eddig 1 kislemezetek, a ’Fekete doboz’ és két nagylemezetek jelent meg, a ’Borda, mint rács’, illetve 2018 végén debütált ’Holdról indul Napra ér’. Frontemberként és basszusgitárosként mekkora változást éreztek önmagatokban – akár felfogást, akár zenei fejlődést tekintve?

Két év nem sok idő, de a zenekar mégis elképesztően hosszú utat tett meg ezalatt. A ’Fekete doboz’ úgy kapta a nevét, hogy mindannyian úgy éreztük akkoriban, hogy az életünk olyan kritikus pontra jutott, mint egy zuhanó repülőgép, amiből csak a fekete doboz marad fenn. Kezdetben, a csepeli próbaterem jéghideg falai közt kezdtünk játszani – ezt talán ma már nem is csinálnám. Nem azért, mert kényes lettem, hanem mert ott, azok között a falak között olyan érzelmi hullámvasúton mentünk keresztül, amit nem biztos, hogy újra ki akarnék próbálni. Durva volt mindezt megélni, de ez a korszak össze is kovácsolt minket. Ez a idő azóta heroikussá lett a szemünkben.

A ’Borda, mint rács’ anyagát nevezhetjük a ’Fekete doboz’ utórengésének. Ekkor kísértett egy kép: a bordáim kalitkaként fogják körül a szívem és nem engedik, hogy érezzek vele. De innentől kezdve ezt a „kamaszpanasz”-korszakunkat magunk mögött tudhattuk, mert valahogy mindent sikerült megemésztenünk és lassan elengednünk.

A ’Holdról indul Napra ér’ gondolati háttere egészen nyilvánvaló volt számunkra. Az éjszaka és a sötétség világából a zenekar kijutott a napfényre az idők alatt, és ezt próbáltuk zenei élményként kifejezni a közönségünknek. Mondhatjuk, hogy ekkorra szellemileg felnőtt a banda egymáshoz és a saját zenéinkhez is, ezért technikailag is sokat javulhattunk.

Érdemes a borítóképetekről is beszélnünk. Elakad a szavunk a Borda abszurd borítójától. Ez a látványvilág miképpen kapcsolódik a zenétekhez?

 

 Katicababa – vagyis egy katica öltözetben heverő műanyag játékbaba – látható a ’Borda mint rács’ borítóján. Szerintem minden megfogható dolog mögött ott van egy kérdés, hogy kell-e ezt túlmagyarázni. Ez a ki-nem-mondás segít a zenésznek és a közönségnek egymásra találni. Akik meghallgatnak minket, azok a mi zenénkben ráismernek a saját életükre. A borítón szereplő baba az enyém volt. Kicsit olyan akartam lenni, mint ő: egy pizsamás kisgyerek. Ez a kitárulkozás nekem a gyermeki naivitást jelenti, miközben a műanyag baba mégiscsak magában rejti az abszurditást. A bizarr és kényszergyerek–létezés jellemezte a bandánk akkori helyzetét és gondolkodását.

Nálatok mi a folyamata a zene, illetve a szöveg megszületésének?

Működő módszerünk van. Improvizációból alakulnak ki a megragadható dallamok. Ezek alapján leszűrjük az első benyomásainkat, hogy milyen világot látunk ebben. Mikor konszenzusra jutunk, akkor kezdek el gondolkodni a dalszövegen. Nem tartom magam jó szövegírónak. A fiúk újra és újra elismétlik egy-egy dal részletét és arra improvizálok a megadott témában. Csak akkor dolgozom magányos íróként, amikor az improvizáció folyamán írt szöveget nyelvtanilag kijavítom. Abban hal el a legtöbb dal, hogy a következő munkaszakaszt, vagyis a hangszerelést nem bírja ki mindezek után. Egy dalnak alátámasztania vagy ellenpontoznia kell az adott mondanivalót. Ezt megszerkeszteni zeneileg  nehéz. A zenekaron belül van is erre egy kifejezésünk: húsból rántott daloknak nevezzük például a ’Tisztesség’, vagy a ’Csak a szépre’ dalainkat, mert a legrövidebb idő alatt születtek. Ilyenkor olyan érzelmi impulzus ragad meg minket, hogy nagyon hamar képes a dal és a hangszerelés megszületni. Például a ’Tisztesség’ szövege annyi idő alatt lett kész, míg átgyalogoltam az Erzsébet hídon. Nyilván az együtt alkotás során konfliktusok is keletkeznek, de fel nem merül az, hogy szakítsunk, hisz minden megoldható, mint egy családban.

Ha egy dolgot kellene kiemelnem a bandából, az a hangszerhasználat és az ebből adódó különleges hangzásvilág lenne, mely javarészt Langó Ádámhoz kötődik, de ilyen különleges effekt a visszhang is. Miért emeltétek be az ilyen elemeket a zenétekbe?

 Ádi, gyerekkori barátom, aki már akkoriban is érdeklődött az egzotikus hangszerek iránt. Úgy hozta a sors, hogy a latin ütős hangszerek világában találta meg igazán önmagát. Egyébként mind nyitottak vagyunk a hangzásban való kísérletezésre. Azt gondolom, hogy ez mára akkora univerzum lett, mint a hangjegyek világa, amit egy zenésznek kötelessége bebarangolni.

Jelenleg a 30Y előzenekaraként is felléptek. Honnan indult a közös munka és hogyan éltetek a lehetőséggel?

Ha jól tudom, már több helyről hallottak rólunk, amikor felajánlották azt a nagylelkű szívességet, hogy mentorálják az első nagylemezünk előkészítését. Ezután pedig sorban jöttek a koncertek, amik egyszer majd nagyon fognak hiányozni.

Emellett természetes érzés is a 30Y bandával dolgozni. Új társakat találtunk, családias a hangulat és velük zenélni egyedülálló érzés. Emberségük miatt is példaképeim. Tőlük kaptam mintát arra, hogy úgy is végig lehet csinálni ezt az egész zenei bizniszt, hogy nem vetkőzünk ki emberi mivoltunkból. A lehetőség, hogy a 30Y társaságában játszhatunk az ország különböző pontjain olyan érzés, mintha egy madárfészekben utazgatnánk. A közös munka során, amikor velük játszhatunk, nem csak tanulunk, hanem életre szóló élményeket is szerzünk. Olyan személyre szabott útmutatást kapunk, amit máshonnan nem tudnánk megszerezni – innen is köszönjük nekik!

Mi motivál titeket a továbbiakban?

 Nagy az egyetértés abban, hogy szeretnénk egy nagy közösséget kovácsolni. Szeretnénk színházi előadásokat, illetve más zenekarokat is magunk mellett tudni. Megszólítani és összehozni másokkal – nem kimondottan az IDEGEN miatt – azokat a kilógó embereket, akik úgy érzik, hogy tényleg sehová sem tartoznak. Fontos, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket. Ki akarunk kísérletezni valami olyat, ami termékenyen vegyíti a különféle művészeteket, és megjeleníteni ezt a befogadóknak. Lehetőséget adni annak, aki valós kapcsolatot akar teremteni a többi emberrel. Ez lebeg a szemünk előtt, ezt nevezhetjük elég erős motivációnak.

Mennyire különbözik a színpadon jelen lenni, mint a nézőtéren? Ez az érzés miképp alakult át bennetek az idő múlásával?

Nem mérvadó a különbség. Koncertet a nézőinkkel alakítjuk, összekapcsolódunk, és együtt éljük meg a pillanatot. Ahogy haladunk előre, egyre jobban érezzük, hogy képesek vagyunk a közönséggel együtt lüktetni. Viszont van egy dolog, ami miatt más a színpadon lenni. Mindig azt hittem, hogy nem izgulok a színpadra lépés előtt, pedig ez nem igaz, csak szerencsésen csapódik ki bennem – koncentráció formájában.

Tudod kamatoztatni a színházban tanult technikákat és ötvözni a színpadi jelenléttel?

Szerencsére nem ötvözöm a technikákat. Nagy a veszélye annak, hogy a színész, aki zenél, inkább előadja jelenetként a dalt. A színpadi biztonságérzet viszont előny ilyen térben. Ez a jó a zenélésben: az aznap esti drámát – ami a zenelista– én állíthatom össze a hangulathoz illően.

Milyen terveitek vannak még?

Nemrég kijött a ’Csak a szépre’ című dal, amire mindenképp szeretnénk forgatni egy klipet. Számunkra fontos ez a dal, így mindenképp akarunk hozzá látványt is adni. Ez az első olyan dal, amit nem a saját életemből merítettem. A barátommal történt egy olyan eset, ami miatt képes voltam vele együtt érezni, és így tudott megszületni a dal.

A barátságunkról elmondok egy történetet. Ezzel a társammal először egy koncerten találkoztam. Ott beszélgettünk, legfőképpen a 30Y-ról. Később mondta el nekem, hogy ő még aznap este beírta a naplójába, hogy Kunics Olivér és az akkori koncert dátuma. Még szó sem volt saját zenekarról, ráadásul ő ehhez is később csatlakozott. Mikor már közösen jártunk koncertezni, elárulta, hogy neki mennyire sorsfordító volt az a beszélgetés. Ezért is érzem  fontosnak, egyben kényesnek, hogy együtt eljátsszuk ezt a dalt, de  ez egy izgalmas folyamat mindenki számára.

 

 

Garbien Lilla
2019

Portré: sinco