Rengeteg dolgot fel lehet sorolni, ami hozzád tartozik. Legaktuálisabb a Háy come Beck, a 30Y vagy éppen a Rájátszás. Ezek mellett működtetitek a ZajZajZaj stúdiótokat Pécsett, vagy az ugyanott létrehozott Zenélő Egyetemet.  Összegezve hogyan tudnád önmagad meghatározni ennyi különböző stílusú „kivetülés” után?

Mindenfajta megszólalásban tulajdonképpen közelebb akarunk férkőzni a világ megértéséhez, és minden előadásunknak ez a fő kérdése. Van akkora szerencsém, hogy ha valamit kiötlök, akkor képes vagyok arra rábökni, hogy „ez az én professzióm”. A kérdés az (és nemcsak az enyém, hanem minden alkotó emberé), hogy vagyok-e kellőképpen nyitott és rugalmas arra, hogy ezekben a viszonyrendszerekben alkotóként működjek, és ha azt érzem, hogy vagyok, akkor nincsen bennem kétség, hogy az, amit csinálok, az izgalmas nézőpont tud lenni a világra.  Dolgozok rajta, hogy megvalósuljon, és számomra ez egy nagyon izgalmas játéka az életnek. Minden energia emberi találkozásokból jön létre. Kell, hogy kíváncsiak legyünk a másikra, ezekből tudunk tanulni. Minden vállalkozásunk lényege, hogy valamit megtudjunk az emberről. A cél mondhatni a dialógus megalkotása lesz: vagyis minél több emberrel lehessen dialógust folytatni, minél több világba lehessen besétálni, több nézőpontot is megismerve ezzel.

Sosem gondolkodtál versíráson? Nem érezted azt, hogy a szövegeid túl akarnak lépni a dalszöveg mivoltukon?

A rendhagyó irodalomóráimon kevés esély van ennek ontológiai tisztázásra. Versnek ismerünk fel mindent, ami nem lapszéltől lapszélig tartó szöveg. Ennél pontosabban aligha tudhatjuk, mi a vers. Mikor a dalszövegről gondolkodom, akkor a különbség nem a megíráson, a mélységen vagy az állításon van. A dalszöveg és a vers lényegi különbséget a kettő létmódjában látom. A versszöveg néhány négyzetcentiméternyi papíron íródik, létezése javát ott is tölti. Ebben a védtelenségben kell üzemelnie, világot teremtenie az olvasónak.  A dalszöveg ilyen formán sosincs egyedül hagyva, de ez nem védettséget, hanem egy másfajta terhet jelent, vagyis hogy viselje a zenét, a pillanatnyiságot, illetve hogy három-négy perce van hatni. Emberi hang szólaltatja meg, ettől nem tud ellépni. A dalszövegben megképzett narratív én állandóan viszonyban akar lenni azzal az énnel, akinek a hangját halljuk. Ez a megképzett én a versben jóval távolabb esik a szerzőtől. Ezek együttesen olyanok, amik a dalszövegnek az esztétikáját, poétikai elvárásait, hatását ellökik a versszövegtől. Amikor azt mondom, hogy nem írok verseket, ebből a szempontból tud csak igaz lenni. Nem versek az én szövegeim. Más a létezésük formája, innentől fogva másmilyen módon működnek a világban. A megírt szövegeim arrafelé mozognak, hogy azok meg lesznek szólaltatva és viszonyban lesznek a zenei formával, így nem tudnak leszakadni és némaságot fogadni a papíron. Az más dolog, mikor egy kötetben összegyűjtik a dalszövegeket. Nagyon el tud bizonytalanítani, mert látszatra versek a lapon, de ezek a művek nem tudnak a fejemben nem megszólalni. Énekelve értem, de olvasva szétesik, mert a létezése alapja nincs ott. Játszom azzal a gondolattal, hogy hogyan lehetne ezt a világot kötetben megfogalmazni. Tudom, hogy nagyon erős dramaturgia és szerkesztés kell hozzá, és valami olyasfajta elképzelés, ami a dalszöveget nem versnek akarja érteni, hanem olyan formában szeretné megtartani, ami által a dalszöveg léte megmarad, de közben más létezésformát kap. 

A „még” szó megüti a fület a „Ki az akit még megölelnél” album címében. Mit jelent számodra ez a cím? Mi az oka, hogy pont ezt a sort emeltétek ki a zenétekből és albumcímnek tettétek?

Talán azt is rá lehetett volna írni a lemezre, hogy „Szeressük egymást, gyerekek!”  Hogy egy slágersorral éljek. Mi nem hiszünk a gyűlöletben és abban sem, hogy a gyűlöletet úgy lehet legyőzni, hogy másokat teszünk ennek a tárgyává. Gyűlöletre nem lehet gyűlölet a válasz. Ne felejtsünk el szeretni, akármilyen közhelyesen hangzik ez.  Vecsei H. Miklós kezdeményezése, a Poket zsebkönyv is ezért remek, mert kimozdít ebből a szorongás által létrehozott, állandó önvédelmi reflexből. A cím elsődleges szándéka és célja, hogy ezt közölje az emberekkel. Tulajdonképp szándékosan nincs benne központozás, hogy a hangsúlyt bárhova lehessen tenni. A cím talán kérdés, de az is lehet, hogy kétségbeesett kiáltás. Lehet az ember kemény és vagány, de léteznie kell az egymás iránt érzett szeretetnek, ami az egész élet értelme. Egyre jobban tűnik el a szolidaritás, az az erős, aki fitogtatja a ridegségét. Annak kéne erősnek lennie az emberek szemében, aki megmutatkozik, feltárulkozik – szóval nem az erejét hanem a gyengeségeit is vállalja. Azt szeretné a cím és mi magunk, hogy képesek legyünk magunkban megteremteni a mások iránti szeretetet. Nem látom fontosabbnak, hogy az ember intellektuálisan vagy fizikailag több legyen a másiknál. Szerintem mindennek az Alfája és Omegája az egymás iránt érzett szeretete és bizalma. Ha ez nem adott, minden más lényegtelen. Nehéz megragadni egy tizenegy dalból álló lemez átható esszenciáját –  valami olyasmit találni, ami mindre igaz, mondhatni lehetetlen. Az attitűdünknek kell megjelenni a címben.

Miképp vélekedsz az új album borítójáról/festményéről? Mennyire illik ez az „érett” 30y képébe, jelképez-e titeket?

Takács Bélával, az alkotóval tizenegy éve napi kapcsolatban vagyunk. Ő az, aki a dalok első verzióit meghallgatja és vitázhatunk vele rajtuk. Mélyen belelátunk egymás emberi és alkotói világába, és nagy ajándék, hogy része a csapatunknak. Esztétikai pozícióból nagyon erős a véleménye mindenről. Máshogy látjuk a világot és szeretem, hogy ebből a nézőpontból folyton forgatjuk a vizuális megjelenés lehetőségeit, ami sok tanulásra ad lehetőséget. Sose akartam megmondani neki, hogy miképp jelenítse meg a borítókat. Én zenélni szeretnék, és olyan emberrel akarok dolgozni, aki képes ebben az értelmező pozícióban részt venni a folyamatban és más nyelven megfogalmazni valamit, amit 30Y-ként könnyű felismerni. Az egész 30Y-arculat tele van minimalista gesztusokkal, ez Béla nagyszerű alkotása, amiért hálásak vagyunk. Ez a minimalista logika képes pontosan kifejezni zenei pozícióinkat. Ami a képsorozatban nekem tetszik, az az emberi megismerés megjelenítése. Egyre jobban meg akarunk ismerni valamit, ettől nem tudunk elszakadni. Ez a képsorozat olyan, hogy a festő vagy a kamera egyre közelebb megy a dologhoz, de mégis képtelen többet megismerni a jelenetből, csak a homály lesz nagyobb és nagyobb. A másikra vagy a világra vonatkozó megismerés folytonos vágya és törekvése mozgat bennünket, embereket, miközben tudjuk, a megismerés illúzió. Béla azt mondta, hogy ahhoz, hogy megfesse a Balatont, ahhoz tulajdonképpen nem a vizet kell megfestenie, hanem valami olyat, ami által felismerjük, hogy a Balaton van előttünk. Nem a Balaton megfestése a lényeg, hanem az, ami a Balatonhoz tartozik, így került a Badacsony a képre. Elképzelhetjük, hogy a lírai én hozza létre a valóságot a dalban, de ez nem igaz. Valamit létrehoz, amire te megkomponálod a saját Balatonodat, a saját világodat és benne saját magadat.

Ha a 2000-es Zoli kezében tartaná ezt az albumot, mit szólna hozzá?

„Találkozás egy fiatalemberrel”. Úgy vagyok ezzel, hogy a 30Y-nak szerencséje volt, hogy sosem kellett kompromisszumokat és alkukat kötnie. Ez nem szimplán szerencséje, hanem a döntése is. Nem akarjuk a nagyszerű népszerűséget, nem stadion-rockot akarjuk játszani sok emberrel, hanem mélységeket akarunk elérni. Ezeket az adott pillanatban eldönti az ember, hiszen van választási lehetőség. Mi ezeket az adott választásokat jó időben hoztuk meg. Furán fog hangzani, de minket a kockázat érdekel. A tizenkilenc évvel ezelőtti énem részben irigykedne. Az adottságaimhoz mérten tűrhetően megtanultam énekelni és gitározni. Talán meglepődne, hogy a dalról való gondolkodásom ennyire klasszikus maradt. Hangsúlyozom, hogy nem vagyunk forradalmi zenekar abban az értelemben, hogy a dal klasszikus formájában hiszünk, vagyis a dal nyelvén való elbeszélésben. Intro- verze-reflén hármasság, 3-3.5 perces melódiák, ezek nyilván hosszabb szekvenciák, mint amiket régebben írtunk. Tizenkilenc évvel ezelőtti énem lehet egy felforgató, popzenét a sarkaiból kifordító akarattal állt be zenélni ebbe a világba, de nem tudással, viszont sok dolgot nem kérnék rajta számon. Ez az, ami az „ahogy elképzeltem” dalunkban van. Nem bánom, hogy nem úgy történtek az események, ahogy régen gondoltam. Van bennem egyfajta fatalizmus. A dolgok, amik velünk voltak, nem rajtunk kívül, hanem szükségszerűen velünk és részben általunk történtek.

Mesélted, hogy az első lemezbemutatótoknál hatalmas félelem volt bennetek. Így a 2019-es lemezbemutató után, tizenkét lemezzel a hátatok mögött mit jelent neked a koncertélmény a 30Y-al?

Ha egy szóban fogalmaznám meg, akkor mindent. Bármi furcsán is hangzik, nagyon élvezem, hogy kockára tudok tenni mindent zenekaron belül. Rám is, az öcsémre is jellemző ez a magatartás. Mondok ehhez egy példát. A világ legrosszabb pókerjátékosai mi vagyunk. Nem tudjuk eljátszani, hogy olyan lapjaink vannak, amik valójában nincsenek. De ez tanulható lenne, menne is talán. Mi állandóan azt mondjuk, „All in”, ha kártyázunk, nem tudunk taktikázni, és pontosan így zenélünk – mindent kockára téve. Nem tudunk egyszer ennyi lelkesedést, máskor annyit beleadni a zenélésbe, az egész lényünk megjelenik a színpadon. Nem tudok ennél kevesebbet felrakni. Viszont minden koncert előtt van bennünk izgalom, de amikor a lemezbemutató első koncertje volt, bujkált bennem egy érzés, amely visszahozta a negyedikes, ingujját morzsolgató, kicsit szorongó gyereket magamból. Az új dalokat még nem tudjuk elég jól játszani – de játszanunk kell, mert nem tud a dal beérni, ha a próbateremben ülve tizenhat órán át próbáljuk azokat, mert csakis a zenész és a közönség viszonyrendszerében fog működőképessé válni. Így lesz a részünkké is.

„Mondd el mit hallgatsz, megmondom ki vagy.” Mi az a dal, ami igazán az életed része?

Van egy dal, ami nem dal, hanem versszöveg, a nyolcvanas évek végén hallottam a Hobo Blues Band-tól: a „Nagyon fáj” című József Attila verset mondja el zenei kísérettel Hobo. Úgy mentem suliba, hogy több mint fél éven át minden nap ezt a szöveget végigmondtam magamban. Az ilyen cselekedetek meghatározzák az emberi személyiséget a jelenben. Ez a szöveg a zenei betéttel együtt érdekes és megmaradt bennem. Illetve Európa kiadónak a „Romolj meg” című dalát mondanám. Néhány évvel ezelőtt ezt el is énekelhettem Menyhárt Jenővel, elementáris élmény volt vele együtt zenélni a színpadon. Cseh Tamás világa az, ami még erőteljes nyomot hagyott bennem, nem véletlenül játszom a „Csönded vagyok” című dalát máig. Ezek mind nagyon lényeges élmények voltak számomra. Erőteljesen meghatározták, hogy a dalszövegről vagy a világról hogyan gondolkozom ma. A külföldiek közül evidensnek a Pearl Jam-et mondanám. S a legfontosabb kortárs alkotónak mostanában Damon Albarn-t tartom.

 

Ki az, akit még megölelnél?

Sok mindenkit. Szavakkal bánok a mindennapokban, mégis az érintésben hiszek igazán.

fotók: sinco

“Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket…”

A zenei szférában friss és egyedi hangú az IDEGEN zenekar, énekesével, Kunics Olivérrel beszélgettem a zenéjük megszületéséről, önmaguk definiálásáról és hogy hogyan élték meg az elmúlt két évet.

Miképpen találtatok egymásra?

Az IDEGEN nem zenekarnak indult, hanem egy sajátos élethelyzetből született. Ott álltunk páran fiatalok 2016 nyarán, éppen hasonló problémákon mentünk keresztül mind, illetve akkor cseppentünk bele a párkapcsolatok világába. Rájöttünk, hogy nagyon nehéz férfiként működni. A zenekar mozgatórugója, hogy mi ezt képesek voltunk felismerni és megfogalmazni. Csonka család és helytállás az életben – Ez volt az egymásra találásunk esszenciája. Először csak pár dalt akartunk közösen alkotni, így nem tettük ki magunkat komolyabb elvárásoknak. Miután felvettük első kislemezünk anyagát már nem kellett kinyilvánítani, hogy mi zenekar vagyunk. Ez addigra egyértelmű lett mindenkinek.

Befogadóként is érezni köztetek koncert közben a kémiát. Hogy tudnád megfogalmazni az IDEGEN- jelenséget, illetve mit jelent számotokra a nevetek?

Ez egy antinév. Fontos volt, hogy ha egyszer gondolunk valamit a világról, és érzelmeket tudunk rendelni ehhez, akkor ügyelnünk kell arra, hogy mindez érthető legyen a hallgatóknak is. Elsősorban ezt tartjuk mindig szem előtt. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a mi nevünk fémjelezzen minket, ez legyen a garancia. Első kislemezünknél ez még nem játszott akkora szerepet, mert akkoriban még nem tudtuk magunkat sem behatárolni. Az IDEGEN név egyfajta tétet ad a zenekarnak, hisz amíg mi sem tudjuk, hogy kik vagyunk és a dalainkkal pontosan hol helyezkedünk el a saját zenei univerzumunkban, addig mondhatom zenekaron belüli célnak azt, hogy minden dallal közelebb akarunk jutni saját magunkhoz. Ha én már tudom, hogy hogyan lehet IDEGEN-dalt írni, és megértem a zenénknek a lényegét- akkor számomra nem lesz ez a zenekar.

Eddig 1 kislemezetek, a ’Fekete doboz’ és két nagylemezetek jelent meg, a ’Borda, mint rács’, illetve 2018 végén debütált ’Holdról indul Napra ér’. Frontemberként és basszusgitárosként mekkora változást éreztek önmagatokban – akár felfogást, akár zenei fejlődést tekintve?

Két év nem sok idő, de a zenekar mégis elképesztően hosszú utat tett meg ezalatt. A ’Fekete doboz’ úgy kapta a nevét, hogy mindannyian úgy éreztük akkoriban, hogy az életünk olyan kritikus pontra jutott, mint egy zuhanó repülőgép, amiből csak a fekete doboz marad fenn. Kezdetben, a csepeli próbaterem jéghideg falai közt kezdtünk játszani – ezt talán ma már nem is csinálnám. Nem azért, mert kényes lettem, hanem mert ott, azok között a falak között olyan érzelmi hullámvasúton mentünk keresztül, amit nem biztos, hogy újra ki akarnék próbálni. Durva volt mindezt megélni, de ez a korszak össze is kovácsolt minket. Ez a idő azóta heroikussá lett a szemünkben.

A ’Borda, mint rács’ anyagát nevezhetjük a ’Fekete doboz’ utórengésének. Ekkor kísértett egy kép: a bordáim kalitkaként fogják körül a szívem és nem engedik, hogy érezzek vele. De innentől kezdve ezt a „kamaszpanasz”-korszakunkat magunk mögött tudhattuk, mert valahogy mindent sikerült megemésztenünk és lassan elengednünk.

A ’Holdról indul Napra ér’ gondolati háttere egészen nyilvánvaló volt számunkra. Az éjszaka és a sötétség világából a zenekar kijutott a napfényre az idők alatt, és ezt próbáltuk zenei élményként kifejezni a közönségünknek. Mondhatjuk, hogy ekkorra szellemileg felnőtt a banda egymáshoz és a saját zenéinkhez is, ezért technikailag is sokat javulhattunk.

Érdemes a borítóképetekről is beszélnünk. Elakad a szavunk a Borda abszurd borítójától. Ez a látványvilág miképpen kapcsolódik a zenétekhez?

• 

 

 Katicababa – vagyis egy katica öltözetben heverő műanyag játékbaba – látható a ’Borda mint rács’ borítóján. Szerintem minden megfogható dolog mögött ott van egy kérdés, hogy kell-e ezt túlmagyarázni. Ez a ki-nem-mondás segít a zenésznek és a közönségnek egymásra találni. Akik meghallgatnak minket, azok a mi zenénkben ráismernek a saját életükre. A borítón szereplő baba az enyém volt. Kicsit olyan akartam lenni, mint ő: egy pizsamás kisgyerek. Ez a kitárulkozás nekem a gyermeki naivitást jelenti, miközben a műanyag baba mégiscsak magában rejti az abszurditást. A bizarr és kényszergyerek–létezés jellemezte a bandánk akkori helyzetét és gondolkodását.

Nálatok mi a folyamata a zene, illetve a szöveg megszületésének?

Működő módszerünk van. Improvizációból alakulnak ki a megragadható dallamok. Ezek alapján leszűrjük az első benyomásainkat, hogy milyen világot látunk ebben. Mikor konszenzusra jutunk, akkor kezdek el gondolkodni a dalszövegen. Nem tartom magam jó szövegírónak. A fiúk újra és újra elismétlik egy-egy dal részletét és arra improvizálok a megadott témában. Csak akkor dolgozom magányos íróként, amikor az improvizáció folyamán írt szöveget nyelvtanilag kijavítom. Abban hal el a legtöbb dal, hogy a következő munkaszakaszt, vagyis a hangszerelést nem bírja ki mindezek után. Egy dalnak alátámasztania vagy ellenpontoznia kell az adott mondanivalót. Ezt megszerkeszteni zeneileg  nehéz. A zenekaron belül van is erre egy kifejezésünk: húsból rántott daloknak nevezzük például a ’Tisztesség’, vagy a ’Csak a szépre’ dalainkat, mert a legrövidebb idő alatt születtek. Ilyenkor olyan érzelmi impulzus ragad meg minket, hogy nagyon hamar képes a dal és a hangszerelés megszületni. Például a ’Tisztesség’ szövege annyi idő alatt lett kész, míg átgyalogoltam az Erzsébet hídon. Nyilván az együtt alkotás során konfliktusok is keletkeznek, de fel nem merül az, hogy szakítsunk, hisz minden megoldható, mint egy családban.

Ha egy dolgot kellene kiemelnem a bandából, az a hangszerhasználat és az ebből adódó különleges hangzásvilág lenne, mely javarészt Langó Ádámhoz kötődik, de ilyen különleges effekt a visszhang is. Miért emeltétek be az ilyen elemeket a zenétekbe?

 Ádi, gyerekkori barátom, aki már akkoriban is érdeklődött az egzotikus hangszerek iránt. Úgy hozta a sors, hogy a latin ütős hangszerek világában találta meg igazán önmagát. Egyébként mind nyitottak vagyunk a hangzásban való kísérletezésre. Azt gondolom, hogy ez mára akkora univerzum lett, mint a hangjegyek világa, amit egy zenésznek kötelessége bebarangolni.

Jelenleg a 30Y előzenekaraként is felléptek. Honnan indult a közös munka és hogyan éltetek a lehetőséggel?

Ha jól tudom, már több helyről hallottak rólunk, amikor felajánlották azt a nagylelkű szívességet, hogy mentorálják az első nagylemezünk előkészítését. Ezután pedig sorban jöttek a koncertek, amik egyszer majd nagyon fognak hiányozni.

Emellett természetes érzés is a 30Y bandával dolgozni. Új társakat találtunk, családias a hangulat és velük zenélni egyedülálló érzés. Emberségük miatt is példaképeim. Tőlük kaptam mintát arra, hogy úgy is végig lehet csinálni ezt az egész zenei bizniszt, hogy nem vetkőzünk ki emberi mivoltunkból. A lehetőség, hogy a 30Y társaságában játszhatunk az ország különböző pontjain olyan érzés, mintha egy madárfészekben utazgatnánk. A közös munka során, amikor velük játszhatunk, nem csak tanulunk, hanem életre szóló élményeket is szerzünk. Olyan személyre szabott útmutatást kapunk, amit máshonnan nem tudnánk megszerezni – innen is köszönjük nekik!

Mi motivál titeket a továbbiakban?

 Nagy az egyetértés abban, hogy szeretnénk egy nagy közösséget kovácsolni. Szeretnénk színházi előadásokat, illetve más zenekarokat is magunk mellett tudni. Megszólítani és összehozni másokkal – nem kimondottan az IDEGEN miatt – azokat a kilógó embereket, akik úgy érzik, hogy tényleg sehová sem tartoznak. Fontos, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Hiszek benne, hogy a közös nyelv összekovácsolhat minket. Ki akarunk kísérletezni valami olyat, ami termékenyen vegyíti a különféle művészeteket, és megjeleníteni ezt a befogadóknak. Lehetőséget adni annak, aki valós kapcsolatot akar teremteni a többi emberrel. Ez lebeg a szemünk előtt, ezt nevezhetjük elég erős motivációnak.

Mennyire különbözik a színpadon jelen lenni, mint a nézőtéren? Ez az érzés miképp alakult át bennetek az idő múlásával?

Nem mérvadó a különbség. Koncertet a nézőinkkel alakítjuk, összekapcsolódunk, és együtt éljük meg a pillanatot. Ahogy haladunk előre, egyre jobban érezzük, hogy képesek vagyunk a közönséggel együtt lüktetni. Viszont van egy dolog, ami miatt más a színpadon lenni. Mindig azt hittem, hogy nem izgulok a színpadra lépés előtt, pedig ez nem igaz, csak szerencsésen csapódik ki bennem – koncentráció formájában.

Tudod kamatoztatni a színházban tanult technikákat és ötvözni a színpadi jelenléttel?

Szerencsére nem ötvözöm a technikákat. Nagy a veszélye annak, hogy a színész, aki zenél, inkább előadja jelenetként a dalt. A színpadi biztonságérzet viszont előny ilyen térben. Ez a jó a zenélésben: az aznap esti drámát – ami a zenelista– én állíthatom össze a hangulathoz illően.

Milyen terveitek vannak még?

Nemrég kijött a ’Csak a szépre’ című dal, amire mindenképp szeretnénk forgatni egy klipet. Számunkra fontos ez a dal, így mindenképp akarunk hozzá látványt is adni. Ez az első olyan dal, amit nem a saját életemből merítettem. A barátommal történt egy olyan eset, ami miatt képes voltam vele együtt érezni, és így tudott megszületni a dal.

A barátságunkról elmondok egy történetet. Ezzel a társammal először egy koncerten találkoztam. Ott beszélgettünk, legfőképpen a 30Y-ról. Később mondta el nekem, hogy ő még aznap este beírta a naplójába, hogy Kunics Olivér és az akkori koncert dátuma. Még szó sem volt saját zenekarról, ráadásul ő ehhez is később csatlakozott. Mikor már közösen jártunk koncertezni, elárulta, hogy neki mennyire sorsfordító volt az a beszélgetés. Ezért is érzem  fontosnak, egyben kényesnek, hogy együtt eljátsszuk ezt a dalt, de  ez egy izgalmas folyamat mindenki számára.

 

 

Garbien Lilla
2019

Portré: sinco