Ritó Szabolcs összes bejegyzése

A magyar hajléktalan-ellátásról – munkatapasztalatok alapján

Nagyjából két éve kezdtem bele abba a magánprojektembe, hogy leírom a tapasztalataimat, benyomásaimat a munkámról, amit a hajléktalan-ellátásban végeztem. Mondhatom, nem arattak osztatlan sikert a kritikát megfogalmazó írásaim, mivel komolyan bíráltam általánosságban véve a ellátórendszert, amikor pedig egy-egy konkrét példát és szereplőt emeltem ki, amelyeken keresztül gyakran azt igyekeztem szemléltetni, hogy mit hogyan nem érdemes csinálni, érthető módon megszaporodtak a fenyegetések. A sokszor túlzottan markánsra sikeredett véleményem méltán váltott ki ellenszenvet azokból az emberekből, akik mind a mai napig száz százlékig meg vannak győződve arról, hogy az ellátórendszer jól működik, és azok sem éreznek másképp, akik a hivatásos segítő munka elfogultjai. Az elmúlt másfél évben a fenyegető jellegű visszajelzések miatt kerültem a témát és inkább a társadalmi problémák jelenségeinek bemutatására fókuszáltam, azonban (valamiféle amatőr írócskaként) ragaszkodom a történetek teljességéhez, így a befejezés közeledtével indokoltnak gondolom az összegzést. Mindezidáig igyekeztem beletörődni a gondolatba, hogy minden változás nehéz, és egy meglévő struktúra átszervezése akár csak a legapróbb elemek szintjén is komoly alkudozás és tárgyalás eredménye. Vártam, hogy lassan majd frissül a módszertan és a döcögős, a jó megoldások után kilométeres lemaradásban kullogó gyakorlat apránként felzárkózzon, ám ahelyett, hogy pozitív irányú folyamatok indultak volna be, eljutottunk arra a szintre, amikor már vállalhatatlannak bizonyult a tevőleges részvétel. Pozitív irányú előrelépés helyett tehát maradt annak tudomásul vétele, hogy az emberek és az emberi szerveződések rendszerei végeredményben mind ugyanolyanok, és ha valami kifizetődően működik a silány produktum ellenére is, akkor azon nem szabad változtatni, sőt mi több, egyenesen tilos. Nehogy megbolygassuk a szart, mert a végén mi fulladunk bele, így pedig legfeljebb csak az ellátottak sorvadnak el benne. Tehát, amit a következő oldalakon kifejtek, nem fog rózsás képet festeni a hajléktalan-ellátásról. Természetesen működik a rendszer, csak éppen nincs olyan elfogadható és logikus érveléssel alátámasztható indoklás, ami a jelen állapotokat képes lenne maradéktalanul megvédeni, én pedig kifejtem, hogy miért látom így.

Utcai gondozás, illetve a tágabb értelemben vett közösség szeme előtt zajló (reklám) munka

Hogy mi változott az elmúlt két évben a hajléktalan-ellátásban? Nos, alapvetően növekedett az utcai gondozó szolgálatok száma országosan, fővárosi szinten pedig annyi szervezet végez utcai ellátást a hajléktalanok között, hogy lassan tényleg több lesz kint a szociális munkás, mint a kliens. Ebből következik, hogy működését és hatékonyságát tekintve alapvetően semmi nem változott. Az ellátórendszer a sokszereplős mivolta ellenére (vagy talán éppen azért) nagyon kötött, nehezen vagy egyáltalán nem képes beépíteni új módszertani elemeket a mindenapi gyakorlatokba. Az utcai gondozás jelenti a közvetlen kapcsolattartást az utcán életvitelszerűen tartózkodó hajléktalan emberekkel, amely munka célja alapvetően az lenne, hogy az utcáról szállás irányába mozdítsa a klienst. Ugyanakkor az utcai szolgálat azzal is jár, hogy az utcán élő embert tárgyi dolgokkal látják el, vagyis a (télen valóban indokolt) takaró és hálózsák mellett rendszeresen élelmiszerrel látják el őket, vagy éppen szezonálisan ruhapótlásban segítenek, illetve az egészségi állapotuk követése révén indokolt esetben orvoshoz szállítják. Ha az átlagember fejében megjelenő hajléktalan ember képét vesszük alapul, akkor a városias, lakott területeken a lépcsőházakban, kapualjakban, aluljárókban vagy parkokban élő emberekre gondolunk, akiknek az életvitelét az ilyen jellegű szupport kifejezetten támogatja és megerősíti. Ugyan miért kellene bárkinek elmozdulnia a nem lakhatás céljára szolgáló közterületektől, esetleg fontolóra venni a krízisszálló vagy magasabb színvonalú átmeneti szállások bármelyikének igénybe vételét, amikor kaja, takaró, ruha, esetleg a segélyezéshez az igazolás, és úgy általában a meglehetősen purtián életvitelhez szükséges eszközöket helyben kapja? Azonban ezzel összehasonlítva a város lakott területein kívül, az erdőségekben vagy elhagyott területeken viskóban lakó hajléktalan személyeket – számukra valóban komoly hatása tud lenni a tárgyi eszközökkel és élelmiszerrel történő támogatásnak. Tekintettel arra, hogy saját „otthont” tartanak fenn önerőből, esetükben ezek az eszközök nem állnak meg azon a szinten, hogy „ha van kaja meg takaró, akkor már csak pia kell”, hanem az így felszabadult erőforrásokat például a lakhelyük komfortosabbá tételére tudják fordítani.

Leegyszerűsítőnek tűnhet az összehasonlítás, mégis azt látom, hogy alapvetően az egyéni igények szintjén, ezáltal pedig a motivációjukban óriási különbség van, ami a segítő munka esetében döntő erejű a munka hatékonyságát, ne adj isten sikerességét figyelembe véve
( https://mandiner.hu/cikk/20200202_a_daniai_szocialis_modell )

Egyre gyakoribb jelenség a fővárosban, hogy a frekventált városrészeken olyan túlkínálat van az utcai gondozást végző szervezetekből, hogy egy adott aluljáróban akár három vagy több szervezet is elláthatja ugyanazt a hajléktalan személyt. Az egyén igényeinek az igénytelenségben ilyen mértékű kielégítése egyenlő az egyén motivációjának kiirtásával. Minél több erőfeszítést teszünk azért, hogy valakinek helyben fedezzük a szükségletét, annál kevesebb lesz a hajlandóság benne, hogy elmozduljon onnan. Ha csak a COVID-19 előtti felívelő gazdasági helyzetet vesszük alapul, ahol csupán fővárosi szinten is egymást érték az építkezések, amelyek köztudottan felszippantják a képzetlen munkaerőt, a fővárosi frekventált aluljárókban és közterületeken mégis változatlan számban, tömegesen éltek hajléktalanok, az elemi logika azt mondatja az emberrel, hogy nekik nem munkavállalási-megélhetési gondjaik voltak. Hovatovább az aluljárókban végzett terepmunka során az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ott tartózkodó emberek jelentős részének nem lakhatási gondjai vannak, hanem pszichés és addikciós problémái. Hogy a Népliget, Örs vezér tere, Blaha, Nyugati, Deák környékén héderelő fiatal szerhasználók nem állástalan, pályakezdő fiatalok, akik rendszeresen vesznek részt állásinterjúkon sikertelenül, hanem a drogbiznisz, a prostitúció, a zsebmetszés és az alvilági üzelmek aktív szereplői. Rajtuk épp úgy nem segít az utcai szociális munka, ahogy a húsz éve kapualjban fekvő öregeken sem, mert a problémáik nem szociális természetűek, tehát ezekkel szemben a hajléktalan-ellátás válaszképtelen.

Komoly probléma a szektor ezen (és többi) szegmensében, hogy vannak ugyan esetmegbeszélő teamek, azonban nincs egy egységes ügyfélkövető rendszer vagy adminisztratív felület. Ha azt vesszük alapul, hogy egy aluljáróban fél óra eltéréssel két szervezet gondozói váltják egymást ugyanazon hajléktalan személynél, eközben pedig a kétszeres segítés mellett sem történik érdemi változás az egyén életében, feleslegesnek tűnik a plusz erőforrások befektetése. Ennek a jelenségnek kiváltója, hogy a szervezetek nem egységes adminisztratív felületen működnek, hiszen minden szervezet saját büdzsével, a saját igényeire szabott és készített adminisztratív háttérrel bír, az adatbázisok ezáltal sosem lesznek összefésülve – ez nyilván adatvédelmi okokból nem történhet meg, illetve azt gondolom, hogy a rendszer szereplői részéről hiányzik az akarat is. Volt ugyan törekvés egységes rendszer kialakítására, amely azonban egy viszonylag új és teszthibás programot kínált használatra, miközben máshol már tíz éve viszonylag alacsony hibafaktorral működik egy olyan változat, ami talán nem annyira szép, viszont működik.

Vehetjük az utcáról kigondozás sikertelenségének másik okát, ami az egyén szabad akarata. Bármennyire legyen józan ítélőképességének hiányában egy személy, bármennyire legyen veszélyes és romboló saját magára nézve az életmódja, és bármennyire legyen akár a közre (nézve is érzékelhetően kellemetlen, vagy akár káros is az életvitele és annak jelenléte, amíg cselekvőképesnek minősül, akarata ellenére nem kényszeríthető sehova (kivételt képeznek a büntetőjogi kategóriába tartozó esetek, már amennyiben eléri a rendészeti szervek ingerküszöbét a dolog).

Az utcán élő hajléktalanok jelentős része küzd pszichés problémákkal, nem ritka esetben konkrét, súlyos pszichiátriai kórképekkel, amelyek rendszeres orvosi kontrollt igényelnének. Ennek azonban határt szab a szabad akarat, valamint teljesen ellehetetleníti a kezelés, esetleg a gyógyulás esélyeit a megfelelő szociális háló (család, barátok) hiánya: Nincs olyan személy, aki észlelné, ha az illető állapota romlik, feltétlenül orvoshoz kellene fordulnia, gyógykezelés esetén pedig nincs olyan személy, aki figyelemmel követné, hogy a beteg valóban és az előírtaknak megfelelően szedi a gyógyszereit stb..

Ma már elvileg működik egy mobilcsoport, ami szocmunkásból, pszichológusból és talán pszichiáterből áll és az utcai gondozók kérésére az igazán zavart esetekhez kimennek. Azonban itt egy projektkezdeményezésről van szó (sok helyen hakniztam vele 2018-ban, köszönetet nem kaptam érte, hanem inkább félreállítottak. Végül az egyik ilyen szervezet mégis megvalósította, így csak annyit mondhatok: Utólag is nagyon szívesen! ). A projektekkel az a gond, hogy nem általánosan működő intézményről beszélünk, hanem egy-egy olyan programról, amit időszakos vagy pályázati finanszírozásból működtetnek, a források elfogyását követően pedig egyszerűen megszűnik a program. Ezen felül sajnos nem általánosan elfogadott intézményről van szó, ezért ha a megvalósító szervezetnél vezetőváltás van, akkor szimplán meggyőződéses alapon is feleslegesnek minősülhet a történet és megszűnhet.

Vannak elszórtan közösségi pszichiátriai programok is, amelyek jó kezdeményezésnek tűnnek, azonban ezek sem feltétlenül általánosak, ráadásul az egyes programok módszertanában is vannak eltérések, arról nem is szólva, hogy a már megszokott módon itt sem beszélhetünk olyan egységes adminisztrációs felületről, amely minden intézmény minden kliensét látná, vagyis sokat lendítene a hatékonyságon.

Összességében az utcai szociális gondozó szolgálatok jelenlegi, nagy száma indokolatlan. Különösképp okafogyott a jelenlétük a nyári időszakban, arról nem is szólva, hogy az utcai túlgondozás a városias vagy lakott területeken kontraproduktív. Az ellátottakat konzerválja az adott helyen és állapotban, és gyakran akkor sem lehet elmozdítani onnan őket, ha már valóban annyira szétrágta őket az utca, hogy szó szerint a halálukon vannak. A viskólakók, a város körüli erdőségekben élő, komfortfokozat nélküli helyeken tengődő emberek gondozásának és támogatásának van, amit a jelenlegi kapacitások felével is meg lehetne oldani, a felszabaduló erőforrásokat pedig értelmesebb megoldásokba fektetni.

Alapvető problémának tartom, hogy az utcai gondozó szolgálatok az adott fenntartó szervezet reklámfelületét jelenítik meg, vagyis minden pozitív benyomás a járókelőkben egy potenciális felajánlás az adók 1%-ból, esetleg tárgyi adományokból vagy pénzadományokból. (Egyes önkormányzati fenntartású szervezeteknél tilos adományt elfogadni és a komoly szervezeti infrastruktúra ellenére sem látni őket plakátokon, hallani őket rádióban vagy látni őket a televízióban). Nehéz eldönteni, hogy valós funkciói és az ellátórendszeri portfólió teljessége miatt tart fenn ennyi szervezet utcai gondozó szolgálatot, vagy az intézményesített tarhálást elősegítendő, vagy esetleg a ’90-es években született és azóta sem frissült szakmai és morális megfontolások végett? – Az igazat megvallva őrületesen nagy kerékkötői a fejlődésnek a nagy öregek. Sajnos az emberi természet és a szervezeti struktúrák felettiség olyan Buddhákat, Krisztusokat és Konfuciuszokat nevelt ki az ellátórendszerben, akik többet foglalkoznak a saját tükörképük rendszeres csodálásával, mint a módszertan fejlesztésével. A ’90-es években az utcára került munkások ellátása során olyan népmesei hősök születtek, akik mára megkerülhetetlenek, nem csupán szavuk, de vétójoguk is van olyan fontos kérdések megvitatásában, amelyek valóban lendíthetnének az ellátórendszeren és lehetővé tehetnék, hogy a városias területeken jelenlévő középkorú életforma oly módon szűnjön meg, hogy az ellátottakat sem csak arrébb tolták, hanem valóban a szükségleteiknek megfelelő segítséghez juttatták őket.

Komoly morális dilemmát vált ki mind a mai napig az utcán élő hajléktalan emberek gondozása: vajon szociális kérdés? Rendészeti probléma? Emberi-és szabadságjogi dilemma? Lelki és egészségügyi jelenség? Vagy inkább picit ez is-az is?
Az a helyzet, hogy alapvetően minden szereplő ódzkodik a probléma valós kezelésétől, így a szociális szektor javarészt magára maradt a jelenséggel birkózásban, miközben néha kap némi rendészeti segítséget, szükség esetén egészségügyi asszisztot, és állandó jellegű morálfilozófiai okoskodást azoktól, akik azt gondolják, hogy fotelban ülve vagy néha egy-egy órára befeküdve a szerencsétlenek közé máris szakértőivé váltak a kérdésnek. A magányos vitézkedés pedig a gyengébb ellenállás felé tereli a szervezeteket, vagyis mindenki legyen jelen, mert az jó reklám és állandó munka, hiszen az utcás hajléktalanok sosem fognak eltűnni és mindig szánalmat ébreszt. Fix bevételt hoz a szervezetnek, mert miközben kiegyeznek azzal a morális megközelítéssel, hogy „a rohadék burzsoá városlakóknak kötelességük elviselni a nyomor látványát, mert az ő hibájuk is, hogy a szerencsétlenek ide jutottak” – az emberekben elültetett bűntudat kinyitja a pénztárcákat. És végül a szervezeti struktúra, az emberi természet és a tekintélyelv alapján a dolgozó és a leendő vezetői réteg azt a szart mantrázza, amit a levitézlett vének engednek nekik és kottából játsszák azt a kommunista indulót, ami felett rég eljárt az idő. Minden marad a régiben. Pedig a meglévő utcai gondozó szolgálatok felét egyszerűen a rendészeti szervek alá kellene betagozni, mert a városi területeken utcán élő hajléktalanság jelentős részben rendészeti kérdést képvisel. A krízisautó szolgálatok működése továbbra is indokolt, a szociális jellegű utcai segítségnyújtás pedig kizárólag azokon a helyeken, ahol valós előrelépést jelent a szolgálat jelenléte a klientúra életében, vagyis abban nyújt segítséget, hogy ne az utcán és közszemlére téve éljen az egyén, hanem fedél alatt, a magánszférát megteremtve.

Nappali melegedő, avagy alkoholista és drogos felnőttek megőrzője

A hajléktalanok nappali melegedői a mai működésükben többnyire azt a funkciót töltik be, hogy a hajléktalanok és a hajléktalan életmódot folytató, ám nem feltétlenül a hajlék hiánya miatt utcán élő emberek (szerhasználók, súlyos alkoholisták, szociális háló hiányában kallódók) NE LEGYENEK SZEM ELŐTT. Ez a politika, az önkormányzatok és a mi igényünk is. Fővárosi szinten több ezer olyan ember él, akik a nappali melegedők szolgáltatásait igénybe veszik. Ezen helyek többnyire olyan funkciókat is ellátnak, mint amilyenek a személyes higiéniás szükségletek megoldása: tisztálkodás, fürdés, mosás, a nyugodt étkezés lehetősége, telefonhasználat, egyes helyeken (céltalan) internethasználat stb.

Ehhez a napközbeni pihenőhelyhez társítva működnek szociális irodák, amelyek az okmányok pótlásában, informálásban, esetleges ellátásokhoz való hozzájutás segítésében látnak el feladatokat. Alapvetően ezek a funkciók működnek a legtöbb melegedőben, ugyanakkor azt lehet mondani, hogy semmi olyan praktikus plusz nem képes gyökeret verni kósza projekteken túl, amelyek motiválnák, segítenék az ellátottakat. Hiába a mentálhigiéné, hiába a bibliaóra vagy közös projektek, az a fájó igazság, hogy semmilyen érdemi változást nem képesek elérni az ellátottaknál. Visszatérve az utcai szociális munkánál bemutatott példához, a 2020-as COVID járvány egyelőre beláthatatlan mértékű világgazdasági válságot okozott, jóval nagyobbat, mint a 2008-as pénzügyi világválság volt. Azonban 2013-2014 környékén elkezdett megfordulni a tendencia, jött a gazdaság fellendülő szakasza, ahol lépten-nyomon építkezésekbe botlottunk és ezerféle beruházásba. Pontosan olyanokba, ami a képzetlen munkaerőt képes volt felszippantani egészen pontosan annyira, hogy az elmúlt három évben már a segédmunkásból is hiány volt. Ez a tendencia szinte minden területen megmutatkozott: virágzott a turizmus, ehhez kapcsolódóan a vendéglátóipar (éttermek, kocsmák, szórakozóhelyek, strandok és így tovább) mind-mind komoly munkaerőhiánnyal küzdöttek. A munkaerő elkezdett szépen áramlani a jobban fizető, produktivitásának teljében lévő ágazatokba, a kvalifikálatlan vagy alacsonyan kvalifikált helyek pedig szépen, sorban megürültek. A hajléktalan ellátásban pontosan ezek által a munkák által lehetett volna kezdő lökést adni az ellátottaknak. Tény és való, hogy a populáció egy része idős, vagy éppen fiatal kora ellenére is iszonyatosan rossz állapotú, de a fiatal, életerős, ereje teljében lévő réteget sem volt képes sem motiválni, sem pedig együttműködés keretében kötött alkuval / szankciókkal a munka világa felé terelni. Itt-ott felbukkantak álláskereső csoportok, sok esetben ismételten pályázati forrásokból finanszírozva, amelyekbe kódolva volt, hogy pl. egy-két éven belül véget érnek. A melegedőben töltött időben nem volt és nem is vált szemponttá az eltöltött idő hasznossága, vagy éppen a bent tartózkodás feltételeként pl. álláskeresés a neten, vagy éppen a szocmunkások segítségével. Hozzáteszem, a tömeges hajléktalan ember befogadására létesített melegedők nem is igazán működnek olyan személyzeti kapacitással, ami lehetővé tenné, hogy a mindenféle káros szenvedélyektől befolyásolt kliensek viselkedési normalizálása mellett még olyan praktikus dolgokra is időt fordítsanak, mint az egzisztenciális helyzet javítása. Ennek következtében, és nyilvánvaló módon a politika elvárásainak megfelelően is a nappali melegedők funkciója inkább egyfajta tárolóhely, hogy a vállalhatatlan arcok ne az utcaképet rontsák, vagy éppen a gyakran ön-és közveszélyes magatartásukkal ne veszélyeztessék a közbiztonságot. Kimondatlanul is ez a szerep jutott a melegedőnek, és nincs és nem is volt olyan politikai elvárás az elmúlt évtizedekben, hogy ennél többre legyen képes. Az esetleges működési eltérések, hogy valahol van álláskereső iroda vagy álláskereső klub, hogy valahol külön hangsúlyt fektetnek a lelki gondozásra vagy éppen semmire, mind-mind az adott szervezet és az adott intézmény vezetőjének belátásán múlik. A legfontosabb mégis az, hogy a deviáns társadalmi elemek ne kint csinálják a balhét, hanem relatív kontrollált körülmények között aszalódjanak.

A személyes benyomásom az, hogy a nappali melegedő létjogosultsága kimerül abban, hogy a deviáns elemek ne az utcán legyenek. Négy-öt különböző intézmény melegedős munkáját volt szerencsém látni az összegzett öt évben és azt mondhatom, hogy egészen pontosan semmilyen előremozdító hatása nincs a hajléktalan emberek életére a működésüknek. Egyrészt már a neve is vicc a klímaváltozás miatt, mert 2014 óta nem volt két hónapnyi igazán hideg napunk, tehát ez a nappali ellátó igazából nem az utcán történő kihűléstől óvja a betérőket. A másik része, hogy minden intézményben fixen ugyanazok az arcok töltik bent a nappali időszakot éveken át. Cserélődés akkor szokott lenni, ha fegyelmi ügy miatt kitiltásra kerül az illető vagy valamilyen csoda folytán (ami jobb esetben nem a halál) máshova sodorja az élet. A legtöbb esetben azonban a „máshova” is egy másik hajléktalan-ellátó melegedőjét jelenti. A fix klientúra egyébiránt csakis úgy alakulhat ki, ahogy azt fent leírtam: nincsenek követelmények a szolgáltatást igénybevevőkkel szemben, sőt mi több, az intézmény már annak is örül, hogy nem kamu neveket kell jelenteni a nap végén a KENYSZI-be. Ezzel együtt viszont elkerülhetetlenül kialakulnak a klikkek és az olyan szubkulturális szociális hálók, amelyek részben megtartják ugyan a hajléktalant vagy hajléktalan életvitelt folytató egyént egy közösségben, azonban egyúttal garantálják is, hogy képtelen lesz kilépni belőle. Ezzel kel és ezzel fekszik, azt issza és azt eszi. Nincs más. Nincs jó példa sem. Nincs olyan segítő szakember, akinek kapacitása lenne arra, hogy valamelyik klienssel vagy nagyot mondok: TÖBB KLIENSSEL is olyan szintű mentorációt végezzen, ami segíti a rendszerből kilépést.

A melegedő fogalomhasználata a fent említettek alapján is idejétmúlt. Érdemesebb volna a szimpla nappali centrum szóhasználat bevezetésén gondolkodni, ami kevésbé áldozati és nem ringatja abba a kényelmes pózba a szolgáltatást igénybevevőket, hogy hát ők a kinti zord viszonyok elől menekülnek. Hovatovább a hajléktalanság fogalomhasználatát is ideje lenne szétválasztani, mivel vannak valóban hajlék nélküli emberek, akik például komfortfokozat nélküli szükséglakásokban élnek, vagy komfortfokozat nélküli viskókban, és vannak azok, akik szállóról szállóra költöznek évtizedeken keresztül anélkül, hogy érdemi változás történne az életükben. Szállóról szállóra költöznek, néha elvállalnak valamilyen munkát, az idejük nagy részében pedig vagy közvetlenül a szállást nyújtó intézmény által üzemeltetett melegedőben vagy annak környékén ténferegnek, vagy egy másik intézmény hasonló szolgáltatást nyújtó nappali centrumában. Akik valóban dolgoznak és nem a szálló-melegedő kört erőltetik a mindennapokban, azok többnyire évek múltán képesek annyi önerőt félretenni, hogy nem-hajléktalan-ellátásban működő munkásszállón fizetnek maguknak helyet, vagy ismerősökkel összefogva – még a mai albérletpiaci árfekvés mellett is! – albérletbe költöznek. Sokat vannak, akik képesek kilépni a mókuskerékből, de róluk hallunk keveset. Nyilván a számuk a meglévő szálláshasználó populációhoz viszonyítva sajnos elenyésző.

Szankciók, mentorálás vagy bármilyen hathatós segítség arra, hogy hogyan változzanak, már nem fér bele az intézmények kapacitásába, hiszen épp elég féken tartani az antiszociális alapkarakterű egyéneket és azok összeverődött csoportjait. Ezért nagyon komolyan el kell gondolkodni azon, hogy a kriminális elemek számára mennyire kíván az ellátórendszer ahhoz asszisztálni, hogy felvegyék az áldozati pózt és gyakorlatilag azt a minimális lelkiismeretüket is felmentsék a bűntudat alól, ami talán néha-néha megszólal, amikor nagy görénységet művelnek. Azzal, hogy a hajléktalan-ellátás minden ellátottját egy kalap alá veszi és rájuk húzza a szerencsétlen áldozat fogalmát, gyakorlatilag megerősíti őket abban, hogy ők semmiért nem felelősek, ergo semmit nem is kell tenniük az életük jobbá tételéért, hiszen mindenért a burzsoá többségi társadalom hibáztatható. Egy ideig a traumatizált és súlyosan megtört egyént fel kell karolni és összerakni, de ez sem tarthat élethosszig, a rossz életút vagy kevésbé szerencsés sors pedig nem adhat felmentést a felelősségvállalás alól senkinek. Az egyes szervezetek munkáját a mindennapi gyakorlat szintjén, tehát a segítő-kliens viszonyban az sem teszi könnyebbé, hogy bármilyen kompromisszumos egyttműködés alól kibújhat a kliens, mivel a fővárosi nappali ellátási pontokból túlkínálat van: https://www.kormany.hu/download/a/34/51000/Hajl%C3%A9ktalan%20nappali%20meleged%C5%91k%20list%C3%A1ja.pdf – Ezen a linken érdemes összeszámolni a nappali ellátást nyújtó intézményeket és helyszíneket, amelyekből 45(!) darab található a fővárosban. Nem törvényszerűen arányosan elosztva a kerületek között, de azt mondhatjuk, hogy túlzottan sok variációs lehetőséget biztosítva arra, hogy soha semmilyen együttműködésre ne lehessen kötelezni a klienst, hiszen, ha az egyik helyen nem működik együtt, van 44 másik hely. Ha azonban lenne összesen két hely, vagy igazából csak a negyede a most kínálatban lévőnek, már gyorsabban elfogyna a variációs lehetőség és a kliens is rá lenne utalva az együttműködésre. Arról nem is szólva, hogy ha megnézzük a nappali ellátást igénybe vevőket, akkor a dokumentumaikból egészen szépen kirajzolódik a kelet-magyarországi származás vagy a fővárosban maximum a 8-9. kerületek. Túlnyomó többségük a szegény, leszakadt országrészekből jönnek fel, ami egy ilyen jellegű túlkínálati rendszerben ingyenes kosztot és kvártéjt garantál, miközben a fapados szálláslehetőség messzemenőkig magasabb komfortfokozatot képvisel, mint egy borsodi, nógrádi, szabolcsi vagy hevesi nyomortelep, ahol sárpadlón és fűtetlen helyiségben alszanak télen-nyáron az emberek. Kérdés tehát, hogy miért fontos a keleti országrészből a fővárosba áramló, tehetetlen embertömeg sorsát rásütni már a picivel is a létminimum küszöbe fölött élő átlagos fővárosi polgárra? Miért nem lehet a problémát országosan tekinteni és lokálisan kezelni, hiszen a megyeszékhelyeken, de a vidéki nagyvárosokban is adott az infrastruktúra?! Miért nem lehet a felzárkóztató intézményeket valóban a származási helyen kiépíteni? – Erre irányuló próbálkozás a kisebbségi integráció a BM vezénylete alatt, de ki tudja, meddig fog működni? Egyáltalán miért nem hallunk a vidéki ellátórendszerről? Pedig működnek, de mintha egyáltalán nem lenne beleszólásuk a forráselosztásba és a megvalósításokba?!

Fapad, avagy az egyéjszakás kalandok a hajléktalan-ellátásban

Más néven krízisszálló vagy éjjeli menedékhely. A nevéből adódóan éjszakára nyújt szállást, ami lehet matracon a földön, vagy matraccal felszerelt ágyakon, vagy emeletes ágyakon, de lényegében nagy létszámban és kis helyen a nevének megfelelően, hiszen krízishelyzet elhárítására szolgálnak. Hogy egy hajléktalan ember életében mennyire számít krízishelyzetnek, hogy nincs fedél a feje fölött, talán a valóban hideg téli időszakban mondható indokoltnak. Vannak természetesen frissen utcára került emberek, akik itt ismerik meg a hajléktalan életet, mégis azt mondhatjuk, hogy a legtöbb ilyen alacsony küszöbű intézményben már visszajáró klienskör alakult ki. Nincs meglepetés az esti névsorban, nincs meglepetés abban, hogy a szállást igénybevevők többsége (80% ++) szinte mindig ittas, illetve nagyon gyakran vállalhatatlanul részeg, ami a magatartására, ezáltal pedig az emberi kapcsolataira is minősítőleg hat. Amikor az utcán fekvő hajléktalan azt mondja a naiv járókelőnek vagy éppen az utcai gondozójának, hogy azért nem megy szállóra, mert ott kifosztják, megverik és így tovább, az állítása nem áll távol a valóságtól. (Sok esetben azonban az is hozzátartozik a teljes képhez, hogy ő maga sem alkalmas arra, hogy közösségben tartózkodjon, mert nem ismeri a higiénia fogalmát, összepiszkítja magát és a környezetét, a gondolkodásmódja és a valóságérzékelése beszűkült és képtelen a kooperációra, verekszik, fosztogat és így tovább). Minden szállót működtető intézmény a maga módján próbál megküzdeni a fent nevezett biztonsági problémákkal, több-kevesebb sikerrel, vagyis a szállólakók egymás elleni agresszióját, az esetleges lopást és fosztogatást biztonsági kamerák üzemeltetésével vagy jobb helyeken a biztonsági szolgálat meglétével és felkészült, tapasztalt, hozzáértő személyzet alkalmazásával oldják meg. Természetesen ezen paraméterek mindegyikének megléte ritka, hiba mindig van a rendszerben és a balhék is gyakoriak. Azt azonban a szektor ismerve nagyjából minden dolgozó és minden kliens tudja, hogy az aktuális komfortfokozat informális skáláján melyik szálló hol található, hogy hol vannak balhék, hol tesznek ez ellen többet a fenntartók. Azonban az egy éjszakás, minden alkalommal megújuló szolgáltatás hiába szólna a rövid távú segítségnyújtásról, ugyanazok az emberek cirkulálnak a fapadokon éveken át, amíg vagy kihalnak a rendszerből, vagy valahol átmenetileg sikerül őket tartósan elhelyezni, esetleg némelyek életét valóban sikerül pozitív irányban megváltoztatni. A 80% viszont ugyanaz marad, a kihaltakat pótolják az újabb lejtőre kerültek, a hely pedig konzerválja őket. Gyakoribb jelenség a fapados klientúra esetében, hogy a fővárosban működő temérdek krízisszálló egyikéről a másikra megy, amikor már sok volt belőle az egyik helyen, vagy netán aláírattak vele olyan együttműködést, hogy X időn belül köteles elmenni felvételire valamelyik intézmény átmeneti szállójára. A legtöbb szállásfoglalónak ezt általában nem sikerül megugrania, mert a fapados rendszer sokkal kényelmesebb: ha vállalhatatlanul részegen állít be este, a férőhelye megmarad, maximum azt az éjszakát kint tölti. Másnap ugyanúgy jöhet, míg egy átmeneti szálló házirendjében komoly szankciók követhetik az ittasan érkezést, a férőhelye pedig néhány ilyen alkalom után megszűnik. Ha az illető tisztában van azzal, hogy nem bír mértéket tartani és rendszeresen piál, inkább cirkulál élethosszig a fapados rendszerben, ahol nincs térítési díj, nincs túl sok extra követelmény, mint pl. a szoba tisztán tartása. Élhet úgy akár, mint az állatok, vagy élhet viszonylag higiénikusan is, de a lényeg, hogy a szabályok igazán minimálisak: a saját két lábán, lehetőleg stabil járással legyen képes belépni az intézmény területére és elfoglalni a férőhelyét.
És hogy ilyen klientúra mellett esetleg megjelennek olyan panaszos cikkek, hogy Bécsben mennyivel magasabb színvonalú az ellátás? Nos, az a helyzet, hogy ezeket az intézményeket az esetek 99%-ban nem a szociális munkások vagy a személyzet más tagjai verik szét és pusztítják le, hanem az a klientúra, akire évről évre minimálisabb szabály vonatkozik, és akiket a sajtó, a média, a politika és minden instant hasznoleső a szárnyai alá vesz, mert szánalmat kelt és pénztárcát nyit a jelenléte. Ilyen ez a szentfazék biznisz, és a kívülálló kalandorok is kiveszik belőle a részüket.

Emelt szintű fapad, ami jól is működhetne

A krízisszálló és az átmeneti szálló között működő intézmény típusról egy nagyon jó leírás található Gyurkovics Attilától a következő linken: http://rubeus.hu/wp-content/uploads/2013/09/21772_Hajlektalanellatas.pdf , így nekem elegendő azt leírni, hogy az ilyen típusú intézményben végzett munkám során mit tapasztaltam. Nagyjából 2015-től 2016-ig nem egészen egy éven át, majd 2019 év végén összesen két hónapig volt szerencsém ilyen intézményben dolgozni, ahol a leírtakkal ellentétben semmi nem volt annyira egyértelmű. Az egy épületben működő szálló, nappali melegedő, mosoda, utcai gondozó szolgálat és női krízisszálló integrációja maga után vonta a nívózuhanást. A szakmai stáb többször is lecserélődött, a tapasztalathiány pedig rányomta a bélyegét a szocmunkára: az emelt fapadon lakók minősíthetetlen állapotban járkáltak be minden nap, a munkavállalás vagy a megtakarítás opcionális követelmény volt, vagy már az sem, a kiléptetési irány pedig gyakrabban jelentette a krízisszállót vagy az utcát, mint a feljebb lépést. Azt gondolom, hogy az általam megismert intézménynek az is a hiányossága, hogy maga a szervezet nem működtetett és azóta sem működtet olyan átmeneti szállót, ami az arra alkalmas kliensnél egy magasabb lépcsőfokot jelenthetne. Ennek következtében nincs meg a motiváció, hiszen jobb esetben már a beköltözéskor az orra elé lehetne tenni, hogy sikeres együttműködés esetén jobb körülmények közé tudjuk helyezni X intézményben. Másfajta megoldással próbálkozott ugyan a fenntartó, ugyanis 2016-2018 között volt egy ingatlanpiaci projektjük, amelyet lakástulajdonosokkal próbáltak összehozni, hogy a klientúra kiléptetésére választ adjanak színvonalasabb formában. Ez a program végül befuccsolt, mert egyrészt a hajléktalanság rossz társadalmi megítélése az ingatlantulajdonosok lelkesedését is lohasztotta, másrészt 2015 után beindult az ingatlanpiaci bumm, aminek hatására sokan inkább értékesítették a lakástulajdonukat a hirtelen nagyot ugró piaci árszínvonalon. Korábban munkásszálló jelleggel működött egészen 2016 közepéig egy támogatott lakhatási forma ezen szervezet közreműködésével, amelynek az együttműködését a szálló tulajdonosa és üzemeltetője végül felmondta. Maga a szálló színvonala alacsony nívót jelentett, hiszen semmiféle kontroll vagy szabályrendszer nem vonatkozott a lakókra, kizárólag a havi X összeg befizetése. Annak ellenére, hogy sok kliensemen láttam, hogy próbálnak tisztán élni és adnak a környezetükre, alapvetően a klientúra többségéről ez nem volt elmondható. Így nem volt meglepő, hogy a zűrös lakóktól és a szervezettől is megszabadul 2016-ban a fenntartó, majd pénzt fektet a felújításba és minimum kétszeres áron kiadja egyetemistáknak a már patika tisztaságú helyet. Ez a hajléktalanokat segítő szervezet azóta sem pótolta az átmeneti szálló hiányát, vagy legalább egy olyasfajta szállótípust, ami a munkásszálló és a szociális szállásnyújtás között működhetne, pedig hiánycikk.

Átmeneti szálló (nálunk lábadozó), ahol több idő jut a gondozásra

Ezen a szállótípuson – kivételesen – nem dolgoztam. Legalábbis nem az átmeneti szálló működési rendje szerint, illetve a családok átmeneti otthona is kimaradt az életemből. A mi intézményünket fenntartó és működtető szervezetnek sokkal inkább a szervezeti portfóliójába kellett az átmeneti szálló típusa, mintsem funkciójában. A mi átmeneti szállónk a valóságban hajléktalanok lábadozójaként működött, ami egy jogi-törvényi-fogalmi öszvér: létezik is, de konkrét jogszabályi szinten nem létezik önálló intézményként. Egészségügyi feladatokat lát el, de igazából szállást nyújtó intézmény, vagyis az egészségügyi feladatok ellátásában legfeljebb a sebkötözés szintjéig van engedélye. Ehhez képest nyilvánvaló, hogy az így is munkaerőhiányos szektorban lényegében a gyógyszerbeadást, a gyógyszerek kiszerelését, rendelését, a kötözést, az akut beteg még intézményben tartható állapotának ellenőrzését javarészt a szociális gondozó és ápoló, valamint a szociális munkás dolgozók látják el. Háziorvosi kontrollunk volt hetente egyszer, ami szerencsénkre egy olyan orvos személyében volt képviselve, aki 24/7-ben mindig elérhető volt és segítőkész.

Hogy mégis mit őriztünk meg az átmeneti szállóból a lábadozóban? A negyven ellátottra jutó három szociális munkást, akikből a COVID végére maradt egyetlen személy. A bekerülő hajléktalan betegek / ellátottak / lábadozók szociális ügyeinek intézését. Lábadozó lévé ugyebár erre az átmeneti szállóra kórházi kezelést követően, a kezelőorvos megkeresésére vagy utcás hajléktalan esetén a hajléktalanok háziorvosának megkeresésére és ajánlására kerültek felvételre az emberek. Ebből következik, hogy állapotukat tekintve nagyon rossz egészségi állapotúak, sok esetben nem rehabilitálhatóak voltak a lakóink. Hajléktalanok lévén az ügyintézés az elemi okmányok pótlásával kezdődött, mert ugyebár az utcán vagy szállóról-kórházba és onnan utcára vagy szállóra flipperezés közben nehéz megőrizni az okiratokat, a közreműködő egyéb szociális szolgálatokat pedig általában a végső állomásra bízzák a teljeskörű ügyintézést. Az okmányok megléte esetén az ellátott állapotának megfelelően vizsgáltuk annak a lehetőségét, hogy valamilyen formában jövedelemhez juttatható-e? Vagyis ha időskorú, akkor a ledolgozott munkaévei alapján nyugdíjban vagy időskorúak járadékban részesülhet-e? Ha munkaképes és együttműködő, akkor az aktív korúak jövedelempótló támogatásaihoz juttatható-e? Illetve a nagyon ritka esetekben, aki munkavállaló volt, a lábadozása idején táppénzre vehető-e és azt meddig? És így tovább. Ezen felül nyilvánvaló feladatunk volt a mentális gondozás, amely alapvetően azt szolgálta volna, hogy a munkaképes és / vagy önálló életvitelre még alkalmas embereket visszavezessük a ellátórendszeren kívüli világba. Ennek gátat szabott az elmúlt évek azon tendenciája, ami alapján a lábadozó olyan nem-hajléktalan idősek lerakatává is vált egyben, akik családi kapcsolatok híján és az alacsony nyugdíjaknak köszönhetően egy súlyosabb megbetegedést követően elvesztették a lakhatásukat. A hajléktalan klientúrából pedig egyértelműen azok a kiöregedett, javarészt nem rehabilitálható és ezáltal nem csupán munkaképtelen, de az önellátásban erősen korlátozott egyének kerültek hozzánk, akikkel bárminemű mentálhigiénézésnek és mentorálásnak már nem volt érvényessége. A munkánk célja lett volna az is, hogy hosszú távon megoldjuk a lakóink állapotának megfelelő lakhatást, vagyis továbbhelyezzük őket idősotthonokba. Az önkormányzati fenntartású otthonokban azonban olyan méretes és végeláthatatlan várólisták vannak, hogy míg pár éve egy év volt a minimum várakozási idő, mára már inkább 2+ év, amelynek következtében az ellátottak nálunk ragadnak. Talán ennek is köszönhető az a jogszabályi módosítás, ami idén év elején az 1 (+1 opcionális) év maximális gondozási időt kivette az átmeneti szállók működési szabályozásából és időkorlát nélkülivé tették azt. Magyarán szólva az alacsony nyugdíjjal rendelkező, családi, rokoni vagy baráti kapcsolatok támogató háttere nélkül maradt idősek egészen nyugodtan aszalódhatnak halálukig a hajléktalan ellátásban. Nem egy olyan esetünk van a mai napig is, ahol kiderült, hogy az idős lakó nevén ingatlantulajdon van, aminek következtében az addig nem létező rokonok hirtelen előkerültek és sürgetni kezdték az ingatlan értékesítését. Azon túl, hogy elvileg ma Magyarországon szülőtartásra kötelezhető a gyerek, ennek a megvalósulása az ilyen szállók hathatós jogi szupportja nélkül sosem fog megtörténni, az ilyen elesett idős emberek kihasználását pedig csak próbálhatjuk megakadályozni, de a dokumentumok aláírásánál nem mi leszünk ott, hanem ő és a rokonok. Beiktatható lenne természetesen a gondnoki rendszer, ami azonban abszolút kiveszi a kezünkből az ügyintézés jogát, így az idős lakó továbbhelyezésében sem tudunk lépni, amíg a gondnok nem bólint rá. És az az igazság, hogy a gondnokoknál is az egyéni lelkiismeret határozza meg, hogy tesznek vagy nem tesznek lépéseket a gondnokoltjaik ügyében, vagyis a nálunk negyedik éve aszalódó, réges-rég nyugdíjas korú öregember azért nem jut jövedelemhez és azért nem helyezhető tovább, mert már a negyedik gondnok adta le az ügyét, panasz esetén pedig majd jön az ötödik, aki szintúgy az akták aljára teszi az öreg papírjait.

Hogy min lenne érdemes változtatni? Nos, alapvetően például a lábadozók jogi hátterén és finanszírozásán. Megfelelő formában időszakos gondozási otthonná alakítani és lehetővé tenni, hogy egészségügyi szakdolgozók végezzék a munkájukat, a szociális ügyintézést pedig abszolút leválasztani róla. Szükségletalapú ellátásról kellene szólnia a történetnek, ahol elsősorban egészségügyi problémákkal bent lévő emberek vannak, vagyis teljesen felesleges egy átmeneti szálló vagy akár krízisszálló égisze alatt működtetni az ilyen intézményeket, mert a szociális feladatokat egyetlen irodista is képes ellátni, a munka oroszlánrésze pedig ápolási-gondozási igények kielégítését jelenti.
Azt is fontos lenne figyelembe venni, hogy bár a hajléktalanok lábadozója a nevéből és profiljából fakadóan hajléktalan emberek ellátására szolgál, mégsem jelentheti az utcán már a közösségre nézve terhes és a saját egészségét is figyelmen kívül hagyó csövesek átmeneti lerakatát. A sebkötözés és ambuláns problémák ellátására nincs értelme becitálni az utcán rohadó egyéneket, mivel a lábadozás időszakát követően – ami többnyire addig tart, amíg túlzott alkoholfogyasztás miatt megszűnik a férőhelye – ugyanúgy az utcán, aluljáróban és kapualjban fog kikötni. Nyilván a „kenetes testvérek” és az „emberi jogok gerillaharcosai” mást mondanának, de aki teljes mértékben önsorsrontó és minden intelem ellenére a vesztébe rohan, azt a felajánlott és megadott segítség sokadik elutasítása után hagyni kell a vesztébe rohanni. Ennél sokkal durvább szemlélet működik az egészségügyben kimondatlanul: lásd onkológia – terminális betegeken történő gyógyszertesztelések (A beteg nem kap sem kemót, sem sugarazást, hanem valamilyen totál független szert tesztelnek rajta, mint pl. tömegnövelő sportolóknak. A családja kap némi alamizsnát, ő pedig kínok kínjával meghal. Pedig nem törvényszerű önhibának nevezni a genetikai hajlamot egy betegségre); idős betegek vagy hozzátartozó nélküliek, esetleg olyan betegek, akik a rendezett hátterük ellenére rosszkor voltak rossz kórházban. Ezzel szemben a lábadozóval kapcsolatban csupán annyit kellen papírra vetni és elfogadni, hogy nem arra való, hogy a saját magát időről időre félholtra rohasztó egyént feljavítsa azért, hogy utána ismét az utcán fetrengjen alkoholmámorban. Nem ártana tisztázni az ilyen félreértéseket.

Mit lehetne kezdeni az átmeneti szállókkal? Nos, a fővárosban működő egyik legnagyobb szervezet átmeneti szállóin piszok alacsonyak a térítési díjak, amelyek havi 8-11 ezer forintban merülnek ki. A klientúra egyik szállóról a másikra cirkulál, és ha van is valamilyen kigondozási siker, annak nagyon alacsony a rátája. Ha nincs értékén képviselve egy szállás, vagyis bagóért dobják hozzá bárkihez, akkor nem kell azon csodálkozni, hogy az ott végzett segítő munkát és annak folyamatát sem veszi komolyan az ellátott. Az ő részéről is sokkal nagyobb rizikóvállalásra lenne szükség, mert csak akkor képes megérteni, hogy az alapvető társas kapcsolatainktól kezdve a szervezett és szerződéses társadalmi viszonyainkig minden adok-kapok alapon működik. Olyan egyszerűen nincs, és nem is lenne tartható, hogy én mindent megkapok ingyen vagy bagóért.

Végül, de nem utolsó sorban  belinkelem a hajléktalanok nappali ellátásával foglalkozó szervezetek listáját:
https://www.kormany.hu/download/a/34/51000/Hajl%C3%A9ktalan%20nappali%20meleged%C5%91k%20list%C3%A1ja.pdf – A névsort és a boséges kínálatot már csak azért is érdemes alaposan átnézni, mert annak ellenére, hogy csupán a fővárosban 45 nappali ellátó intézmény működik, mégsem tekinthető jól kezeltnek az utcai hajléktalanság jelensége. Linkelem továbbá a szállásnyújtással foglalkozó intézmények listáját is, ahol a szállók helye és befogadóképessége is feltüntetésre került:
http://www.kormanyhivatal.hu/download/1/83/00000/szoc_int.pdf
Mindazonáltal, hogy a szálláshelyek száma sem mondható alacsonynak, sem az utcán életvitelszerűen tartozkodók száma, sem pedig a szállásfoglalók alapvető életfelfogása nem változott érdemben. Aki egyik nap szállón alszik, másnap lehet, hogy a haverjai között egy aluljáróban, aztán ismét szállón és ismét az utcán. Az alapvető problémája ennek a rétegnek és a közéjük beszűrődő kriminális elemeknek nem lakhatási jellegű, ezáltal a szociálpolitika eszközeivel nem kezelhető. A fent többször leírt és kifejtett módon ennek az embercsoportnak egyrészt mentális-egészségügyi eredetű problémája van, másrészt az alapvetően hibásan szocializálódott, önmagát ennek az antiszociális szubkultúrának a részeként elfogadó és normálisnak aposztrofáló gondolkodásmód megváltoztathatatlanságában rejlik a hiba. Ha ezt a segélyszervezetek nem képesek felfogni, mert a saját morálfilozófiai álláspontjuk miatt a valóságot kizárólag a saját szemüvegükön keresztől hajlandóak látni, azzal nem csupán a rájuk bízott hátrányos helyzetben lévő embereket lesznek képtelenek hatékonyan megsegíteni, de a médiában rendre megismételt síránkozásaik is ellenszenvessé fognak válni a többségi társadalom számára, hiszen a pátoszosak és jogharcosok fokozódó jelenléte ellenére sem következik be érdemi változás sem a klientúra életében, sem a pedig szűkebb-tágabb közösség életminőségében.

Forrás:

https://ritoszabolcs.wordpress.com/

Személyes benyomásaim a hajléktalan-ellátásról

Nem lányregény (Lejegyezte: Ritó Szabolcs)

„Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig érzem. Én mindig csak vagyok valahol.”

Nő (43 éves)

A szüleim nagyon fiatalon házasodtak össze, tizennyolc-tizenkilenc évesek voltak. Apukám katona volt, amikor megismerkedtek. Miután összeházasodtak, rögtön érkezett a tesóm. Ezt követően hazaköltöztek édesapám szülővárosába, de anyum nem jött ki jól apum családjával. Kifordították önmagából. Amit ő csinált, az nagymamámnak sosem volt jó, és apum testvérei sem fogadták el családtagként. Anyumnak az a véleménye alakult ki róluk, hogy bunkók, amit az egész városra igaznak gondolt. Ennek következtében, amikor a bátyámmal volt várandós, a kilencedik hónapban hazaköltözött a szüleihez, hogy az ő gyereke ne legyen bunkó. Az én nagy bűnöm viszont az volt, hogy öt hónapra születtem koraszülöttként, és az orvos nem engedte neki, hogy hazautazzon. Nem tudom pontosan, hogy ez okozta-e benne a törést, vagy pontosan mi vezetett odáig, de utána keményen elkezdett piálni.
Apukám családja meglehetősen sunyi módon viselkedett és többnyire agresszív is volt. Apum sokat ivott, olyankor pedig előszeretettel vágta édesanyám fejéhez, hogy rajta kívül senkije nincsen. Miután mentálisan megtörte, jött a bántalmazás fizikai része. Kicsi koromtól kezdve vannak olyan emlékeim, hogy apu nagyon durván megveri anyut, de olyan szinten, hogy eltört az ujja vagy az orra. Nyolcéves voltam, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy a szobaajtó üvegén berepül anyukám. Az üveg elvágta a karját és a vére ráfröccsent a falamra. Tizenhárom éves voltam, amikor elköltöztem onnan, és egészen addig ott maradt a nyoma.

A szüleim munkásemberek voltak, de nem voltak szegények. A botrányok nem a pénz miatt voltak. Hat évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, neki még volt része jobb élményekben. A szüleim akkoriban költöztek el az apai nagymamámtól. Jártak moziba, étterembe, panelban laktak, ami akkoriban jónak számított. Amikor velem lett állapotos anyum, nagyobb lakásra volt szükség, amire beadták az igényt. Amíg azt megkapták, az apai nagymamámhoz költöztek a húsz négyzetméteres nyári konyhába, én pedig már négy és fél éves voltam, amikor megkaptuk a lakótelepi lakást. Abba a közegbe születtem bele, ahol folyamatos volt a feszültség: apu sokszor volt agresszív, anyu csak azért is pökhendin viselkedett, nagyanyám pedig keverte a dolgokat a háttérben.
A szüleim kilencéves korom körül váltak el. A bíróságon megkérdezték tőlem, hogy kivel szeretnék menni a válás után, anyuval vagy apuval? Számomra nagyon bizonytalan volt ez a helyzet, és megkérdeztem, hogy a bátyám hova megy? Ő anyumat választotta, és ezért választottam én is őt. Valamiért azonban anyukám szemében hatalmas bűn volt, hogy nem önként és szívből választottam. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehetett, hogy rám haragudott vagy az egész világra? Egyébként nagyon hasonlítunk egymásra anyummal és az édesanyjával, még a keresztnevünk is mindhármunknak ugyanaz. Éppen ezért, amikor teherbe estem, megfogadtam, hogy ha lányt szülök, más nevet fog kapni. De a problémát rövidre zárta az élet, amikor kisfiam született.

Apunak nagy kedvence voltam, úgyhogy miután elváltak, akkor jött az igazi terror anyum részéről. Apum a bátyámmal volt engesztelhetetlen. Ha már csak négyest vitt haza valamelyik tantárgyból, elverte, velem viszont elfogult volt. A válást követően fordult a kocka. Tesóm akkor már tizennégy volt és én voltam az a személy, aki felett anyum hatalmat tudott gyakorolni. És hogy a bántalmazott emberből milyen könnyen lesz bántalmazó? Szerintem mindenkiben megvan a késztetés, hogy megmutassa a hatalmát, hogy már nem elnyomott – Rendszeresen úgy elvert, hogy összepisiltem magam.
Tizenegy voltam, amikor egy este picit később értem haza, mert a barátnőmmel voltunk lent és elkapott minket a vihar. Az eső elől behúzódtunk egy lépcsőház elé, mégis bőrig áztam. Amikor másfél órás késéssel hazaértem, anyum ruhástól bedobott a teli fürdőkádba, lenyomott a víz alá és ütött-vágott. A szomszédunkban lakott egy nagyon kedves idős néni, aki tudta, hogy anyám nem teljesen normális, ő rúgta be az ajtónkat és szedte le rólam.
Anyu súlyosan alkoholista volt már egészen kiskoromtól kezdve. Egy fél literes rum és az azt kísérő fél decis vermut volt a standard nála. Persze gyakran előfordult, hogy a rum nem volt elég és még leküldött a boltba egy kétdecisért. Az a fura, hogy azért küldött mindig engem, hogy ne őt lássák a piával, mert azt gondolnák az emberek, hogy iszik. Fogalmam sincs, ki gondolta volna, hogy nekem kell a pia nyolcévesen. Ráadásul az egyik osztálytársam édesanyja abban a boltban volt kasszás, ahol mindig megvetette velem a piát. A tanárok néha kijöttek családlátogatásra, de azon túl, hogy kaja volt, ruhám volt, nem volt rendetlenség, éppen akkor a szemük láttára nem vert anyám, hivatalos formában soha nem történt semmi.

A bátyám huszonéves koráig anyuval lakott, de nagyon ritkán volt otthon. Amíg kisebb volt, rajta is csattant például a vasalózsinór, de aztán elég nagyra nőtt, úgyhogy anyum nem merte bántani. Akkoriban egyébként mentek a bandázások, barátnője volt, és inkább volt máshol, mint otthon. Ahogy a barátaimon láttam később, másoknak sem volt sokkal különb életük. Nagyon gyakori volt a hasonló családi háttér. Külön szívfájdalmam azonban, hogy sem a testvérem, sem a rokonaink nem álltak mellém soha. Mindenki tudta, hogy mi történik otthon, de elfordították a tekintetüket, mintha ez így lenne természetes. Pláne azért is biztos, hogy mindenről tudtak, mert amíg a szüleim házasok voltak, nem egyszer történt meg, hogy apum hazajött, beivott, összeverte anyámat, minket pedig bepakolt a kocsiba és elvitt nagymamámhoz. Ha belegondolok, anyumat is olyan állapotban hagytuk olyankor magára, hogy komoly kórházi ellátásra szorult volna.
Amikor én lettem a bokszzsák, apum sem állt mellém. A válásuk után megismert egy szép, fiatal lányt, akit feleségül vett, minket pedig elhanyagolt. Rövid időn belül ugyanazt a karriert futotta a házasságuk, mint anyummal: apum bántalmazta az új feleségét is, aki aztán lelépett. Utána sokáig egyedül volt, de akkor sem foglalkozott velünk. Az apai rokonokkal is megszakadt a kapcsolat a válásuk után. Eleinte jártunk hozzájuk, de akkor folyamatosan anyumat szapulta nagyanyám, velünk pedig szintén nem voltak elfogadóak.
Nyolcadik osztályos koromra már egyre nehezebben viseltem anyum agresszióját. Egyszer, amikor szokás szerint nekem akart rontani valamiért, én pedig éppen mosogattam, eldurrant az agyam: nekilöktem a falnak és ráfogtam a kést. Azt mondtam, hogy ha még egyszer megüt, valószínűleg megölöm. Ezen ő annyira felszívta magát, hogy kidobott a lakásból, a ruháimat pedig kidobálta az utcára. Összeszedtem egy zsákba a cuccaimat és az éjszakai vonattal leutaztam az anyai nagymamámhoz. A helyi iskolában folytattam a tanévet, és az általános iskolát már mamámnál fejeztem be. Anyum tudta, hogy ott vagyok, de nem jött le, nem is foglalkozott velem. Még a családi pótlék rám eső részét sem küldte el mamámnak.

Nálunk amúgy bevett szokás volt, hogy nyaranta Mamánál vagyok, mert anyum nem tudott hova tenni. A bátyám jóval idősebb volt nálam, ő tudott vigyázni magára, ezért otthon maradhatott, nekem viszont még kellett a felnőtt felügyelet. Nagyjából tizenegy éves voltam, amikor a Mamánál töltött nyári szünet alatt rádöbbentem, hogy a nagybátyám valószínűleg pedofil. Olyan beteg szokásai voltak, minthogy szerette a lábujjaimat nyalogatni, kigombolni a pizsamámat, a melleimet nyalogatni és arra reiszolni. Ennél komolyabb dolgokat nem csinált, de számomra ez is borzasztó volt. Nyaranta is rendszeres volt a dolog, amikor pedig odaköltöztem, minden estés lett. Borzasztó fél évet töltöttem ott akkor, amíg egy másik városba mentem suliba és kollégista lettem. Megdöbbentő volt, hogy később beszéltem az egyik hasonló korú lány unokatesómmal, aki ugyanezeket élte át nagybátyám miatt. Próbáltunk beszélni erről később a szülőkkel, aminek az lett a vége, hogy mindketten kaptunk egy-egy nagy pofont és a lecseszést, hogy milyen ocsmány dolog, hogy próbáljuk a nagybátyánkat befeketíteni. Eltelt pár év, és a fiatalabb unokahúgom is hasonlókat élt át, viszont ő volt a leghatározottabb: amikor megtörtént, rögtön elkezdett sírni és szólt nagymamámnak. Érdekes módon neki mindent elhittek, de nagybátyámra vonatkozóan semmiféle következménye nem lett. A családon belül mindenkivel ugyanolyan közeli a kapcsolata, csak a később született gyerekeket már nem hagyták vele egyedül.
Középiskolás koromban két évig nem jártam haza. Kollégista voltam, nagyon ritkán kellett otthon aludni. Amikor unokahúgom is ott volt, akkor ő csak a nagymamám szobájában aludhatott, aminek az ajtaját belülről beakasztottak egy kallantyúval, én pedig kint maradtam. El sem tudom képzelni, hogy mi járt a nagymamám fejében. És az unokahúgom, aki átélte ugyanezt, ő sem mondta, hogy hívjanak be engem is. Alkalmilag természetesen akkor is molesztált a nagybátyám, aminek úgy tudtam elejét venni, hogy minimalizáltam az otthon tartózkodást. A mai napig egyikük sem tudja, hogy én hol vagyok, vagy merre járok. Amikor kollégista voltam, annyira jó osztályközösségem volt, hogy a hazajárást úgy tudtam kibekkelni, hogy hol egyik, hol másik osztálytársammal mentem haza hétvégére, így legfeljebb öt-hat hetente kellett hazautazni nagymamámhoz. Külön szívfájdalom, hogy akkoriban már a testvéremnek is önálló élete volt, de egyszer sem mondta, hogy ott tölthetnék akár csak egy hétvégét is. És mind a mai napig tartja ő is a kapcsolatot nagybátyámmal. Ráadásul az a legszomorúbb, hogy a bátyám rendőr lett, mégsem volt képes soha erre az esetre rendőrként tekinteni, viszont velem mind a mai napig kihallgatásként folytatja a beszélgetéseket.  Számomra ebben nem csupán az a fájdalmas, hogy a nagybátyám ezt tette velem, hanem az a közöny, amivel a családom viseltetett irántam. Egész életemben, akármit is tettem, az sosem volt jó, így talán nem is meglepő, hogy ez sem lett kivétel. Mindenki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. A családom azzal magyarázta nagybátyám viselkedését, hogy kiskorában agyhártyagyulladása volt és értelmi sérült maradt. Én azonban úgy tapasztaltam, hogy nem volt olyan állapotban, hogy ne tudott volna a tettei súlyáról. Nem volt értelmi sérült. Egyébként ma már van egy élettársa, akinek mellesleg gyerekei vannak.

Középsuliból két év után kicsaptak. Nagy terveim nem voltak akkoriban, viszont dolgozni már tudtam. Először azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, hova menjek, mit csináljak. Amikor a kollégiumban már nem lehettem, visszamentem Anyu szülővárosába, és ha nem tudtam haveroknál aludni, akkor jobb időben inkább a parkban aludtam. A családomtól már nem kértem segítséget, mert az addigi tapasztalataim alapján bármit teszek, az úgyis rossz lesz, és máskülönben sem álltak mellém, amikor kellett volna. Ilyen-olyan munkák mindig adódtak, aztán később ismét felbukkant az életemben apum, aki felköltözött a fővárosba és felajánlotta, hogy lakjunk együtt. Mivel volt hol laknom, ez egy alapvető biztonságot jelentett, viszont még szinte gyerek voltam, nem tudtam bánni a pénzzel. Apu nem értette, hogyan lehet az, hogy a fizetés után három nappal már semmi pénzem nincs. Számomra az első fizetés olyan csoda volt, hogy tudtam venni magamnak valamit. Anyum minden pénzt elivott, rám már nem igazán jutott a minimálisan szükségesen túl. Nagyjából egy évig laktunk együtt Apuval, aztán visszamentem anyum szülővárosába. Albérletről albérletre, munkahelyről munkahelyre mentem. Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig is érzem. Én mindig csak vagyok valahol. Régen ezt úgy éreztem, hogy egy bizonyos szintű hajléktalanság, ma pedig már úgy látom, hogy inkább nagyfokú rugalmasság, mert mindig van több hely, ahova lehet menni, csak sehova nem haza. Gyökértelennek érzem magam.

Tizenhárom éves voltam, amikor rászoktam a cigire, tizennégy éves, amikor az alkoholra, tizenhat évesen kezdtem füvezni, tizennyolc éves koromra pedig nagyon kevés olyan tudatmódosító szer maradt, amit nem toltam be a szervezetembe. Midig az határozta meg a fogyasztást, hogy mi az, ami fellelhető. Ha nem volt semmi elérhető éppen, akkor nem használtam semmit, tehát elvonási tüneteim nem voltak. A pia miatt életemben kétszer fordult elő, hogy már kezdődtek az elvonási tünetek, de mindkét alkalommal sikerült megállni. Mára már évente, ha megiszom egy ízesített alkoholos üdítőitalt. Tizenéves koromban bárkivel elmentem bulizni vagy bandázni akár egy ekiért, bélyegért, füves cigiért. Ostoba fiatal voltam, mert soha senki nem mondta meg, hogy mire figyeljek oda, vagy mit nem csináljak, csak azt mondták meg állandóan, hogy mit rontottam el. Mivel fiatal voltam és ostoba, életem harmadik szexuális aktusából teherbe estem tizennyolc évesen. Voltam annyira szétcsúszott és buta, hogy fel sem fogtam mi történik. Lehetséges, hogy sejtettem, csak nem akartam szembenézni vele, de amikor nőgyógyászhoz fordultam, már a kilencedik hónapban voltam. Tizennyolc nappal utána megszültem az első gyermekemet, egy kislányt, akivel nem tudtam mit kezdeni. Félig utcán, félig albérletben, állandó munkám nem volt, az időm javában szét voltam csúszva, ezért inkább lemondtam róla, hogy örökbefogadó szülőkhöz kerüljön. Engem akkor csak az vezérelt, hogy ez egy hatalmas probléma az életemben, amitől szabadulni kell. Lehet, hogy jó döntést hoztam akkor, csak nem jó indokkal. Bár ha ugyanazt az életvitelt folytatom és próbálom felnevelni, valószínűleg sokkal nagyobb kárt okozok neki, mint azzal, hogy talán egy jó család örökbe fogadta. Nem tudhattam semmit róla, sem az adatairól, sem arról, hogy hova került. Ezek után már semmi sem állított meg, úgy éreztem, hogy enyém a világ. Az egyik volt osztálytársnőmmel még valamennyire megmaradt a kapcsolatom. Talán őt nevezhettem akkoriban az egyetlen stabil pontnak az életemben. Az ő egyik közeli rokona táncoslányként dolgozott Németországban, és felvetődött, hogy mi is próbáljuk ki. Belementem. Többször is jártam kint hosszabb-rövidebb időre, amivel több évem is elment. Nagyon sokan tudtak jól keresni vele, bennem viszont alapvetően nem volt meg az, ami ehhez a munkához kell: nem tudtam úgy nézni az emberekre, mint pénzforrásra, mert mindenkivel haverkodtam. Később több más országban is jártam Európában ezt a foglalkozást űzve. Akkoriban felszabadultan éltem. Végképp megszabadultam a családomtól és csak előre néztem. Ebben a nagy szabadságban mentálisan is elengedtem mindent: felfogtam, hogy iszonyatosan sokat iszom, de nem láttam magamban az anyámat. Iszonyatos mennyiségű cuccot toltam, de úgy gondoltam, hogy számomra ez csak egy kikapcsolódási forma. Táncoslányként eleinte jól meg lehetett élni, aztán Európa kinyílt, és a szegényebb régiókból érkező lányok miatt lecsökkent az így kereshető pénz. Sodródni kellett az árral, többet kellett bevállalni a jobb pénzért. Olyan helyen kezdtem dolgozni, ahol konzumlányok és eszkortlányok voltak. A konzumlányok beszélgetőpartnerek: több nyelven beszélnek, intelligensek, és aki fizeti az idejüket, annak megéri fizetni a társaságukért. A bárban elköltött összegből részarányosan kaptak pénzt a lányok, viszont ezt a szintet nem tudtam megütni, mert a műveltség és a több nyelv ismerete hiányzott.

Nagyjából hat évet dolgoztam az éjszakában, amikor kezdtem soknak érezni a munkát és a közeget, és egyik pillanatról a másikra felszámoltam a kinti életemet, hogy visszajöjjek Magyarországra. Ismét a vendéglátóba kerültem és elkezdtem normális életet élni, vagyis olyan életet, ami nekem normálisnak számított. Számomra nem az jelentette a normális életet, hogy reggel felkelek, aztán elmegyek dolgozni. A saját életemmel kapcsolatban az a tapasztalatom alakult ki, hogy bármihez is nyúltam, az elromlott, bármihez kezdtem, az rosszul sült el, a vendéglátó pedig újra az ivás felé sodort. Hiába tekintettem negatívan a piára, mert az anyámat ez tette tönkre, a saját életemre vonatkozóan nem láttam ugyanazt a veszélyt. Az első külföldi táncos munkám után eljutottam arra a szintre, hogy a kemény drogokból nem kérek, a heroint pontosan ezért nem is próbáltam, mert attól tartottam, hogy rajta maradok, de az ivásban nem láttam ezt a veszélyt.
Volt egy nagyon jó barátom, aki tinédzser koromtól fogva kíséri az életemet. Mindig legjobb barátként tekintettem rá, és amikor eljutottam arra a pontra, hogy a zavaros múltammal le akarok számolni, olyan ember mellett szerettem volna lehorgonyozni, aki biztos, hogy sosem bántana. Mivel őt mindig gyengébb érzelmek fűzték hozzám, mint engem hozzá, úgy éreztem, hogy ő sosem bántana, és egyszer csak összejöttünk. Minden jól ment, úgy éreztem, hogy ez egy működőképes kapcsolat lesz. Aztán másfél év múlva jött a bumm, visszatért a gyermekkori nagy szerelmem, aki akárhányszor megjelent az életemen, mindent eldobtam miatta. Ekkor sem volt másképp. Nagy szabadságomban ott hagytam a páromat és összeköltöztem vele. Két hónapot éltünk együtt, amikor kezdtem úgy érezni, hogy ez a kapcsolat zsákutca.
Mindkét fiú önfeláldozó, törődő és gondoskodó volt velem. Nem tudnék rosszat mondani egyikükre sem. Azt tudom, hogy sehogyan sem tudtam volna jól kijönni az akkori helyzetből, mert azt sem tudtam megítélni, hogy jó vagy rossz az a döntés, amit akkor hozok. Azt tudtam, hogy az a fiú, akiért mindig odavoltam, akkor nézett rám először úgy, ahogy mindig szerettem volna. Ha nem megyek el vele, egész életemben bántam volna, és mivel vele mentem, egész életemben bánhatom. Úgy tértem vissza az előző kapcsolatomba, hogy kiderült, terhes vagyok. Már túl voltunk a tizenharmadik héten, elvetetésről szó sem lehetett. Így maradt ismét az önmarcangolás és a bűntudat, hogy ott hagytam azt a férfit, aki úgy fogad el, ahogy vagyok, mindig szeretett, a családja elfogadott, és úgy térek vissza hozzá, hogy hozok magammal egy babát, aki nem az övé. A körülmények ellenére ő azt mondta, hogy szeret annyira, hogy neki ez így is megérje. Nagyon sokat tépelődtem, de nem tudtam változtatni a helyzeten. Még az önsebzés gondolata is megfordult a fejemben, csak bekapcsolt a „lúzer-jelzőm”, hogy nem úgy fog elsülni, ahogy gondolom, hanem tragikus kimenetele lesz, amit sosem leszek képes feldolgozni. És ez a fajta ismerete önmagunknak nagyon fontos volt, hogy tisztában legyek azzal, mi történhet, és merjek számolni a következményekkel. Nem tudtam volna elviselni a lehetséges tragikus kimenetelt, ezért nem is mertem kockáztatni. Elfogadtam, hogy bár soha nem akartam, mégis anya leszek.

Amikor megszületett a fiam, az anyám vonásait láttam benne. Nagyon megijedtem, hogy vajon hogyan leszek képes szeretni, ha az anyámat látom benne? De hála az égnek kisimultak a vonásai és senkire nem hasonlít igazán. A párom családjában nyílt titokként kezeltük, hogy kitől van a kicsi, és ugyan a rokonok jól fogadtak mindent, bennem mégis rengeteg kétség fogalmazódott meg. Az apja nem volt hajlandó beszállni a nevelésébe és évekre felszívódott, én pedig a szülés után otthon ragadtam. Gyakorlatilag egy komoly pörgéssel járó életvitelből az otthonlétbe kényszerültem, összezárva egy pici babával. Feszült voltam, a párom álladóan dolgozott, miközben iszonyatosan alulfizették. Egyre többet veszekedtünk, és a végén már mindenért a másikat hibáztattuk, hiába volt meg a szeretet köztünk. Hogy mindez ne menjen tönkre és tudjunk egymás felé szeretettel fordulni, inkább szakítottunk és külön költöztünk. Akkor volt a fiam hároméves. Megismerkedtem egy nálam idősebb emberrel, kilenc év volt köztünk. Korábban csak velem nagyjából egyidős, vagy inkább néhány évvel fiatalabb barátaim voltak, ő volt az egyetlen, akihez képest ekkora volt a korkülönbség. Mindketten egyedül voltunk, a kisfiam velem volt albérletben, a munkám nem volt biztos, ő pedig szeretett volna új életet kezdeni. Elköltöztünk egy olyan vidékre, ahol van vízpart és van lehetőség üzleti vállalkozásra is. Nagy tervekkel indultam, ami addig tartott, amíg elköltöztünk és teljesen megszakadt a kapcsolatom a barátaimmal. Több száz kilométerre kerültem mindenkitől, akinek fontos voltam, és akikre számíthattam a bajban. Egy olyan házba költöztünk, amit teljesen fel kellett újítani. A munkálatokban száz százalékig részt vettem, ami négy hónapot vett igénybe. Amikor elkészültünk, a párom elkezdett verbálisan terrorizálni. Minden szempontból lealacsonyítóan beszélt rólam: ellenszenves vagyok az embereknek, tehetségtelen vagyok, nem kellek sehova és senkinek, és még azt is sikerült elültetni a fejemben, hogy a nagy szerelmem is alig várta, hogy ott hagyjam, mert csak púp voltam a hátán. Erre azért rákérdeztem a srácnál, aki eszembe juttatta, hogy én szakítottam vele és hagytam el. Ilyen szinten ment az agymosás.
Ez a kapcsolat nagyon gyorsan alakult ki. Alig fél éve ismertük egymást, amikor összeköltöztünk az ő albérletébe. Igazat adtam neki, mert anyagilag összeomlottam volna a fiamat nevelve. De közben ott voltak a barátaim, akik szerettek és támogattak, mert voltam annyira szerencsés, hogy ezek az emberek szeretettel viszonyultak hozzám. Kihasználta azt a vágyódásomat, hogy elköltözzek a nyüzsgésből, közel a természethez és távol a tömegtől. Amikor elköltöztünk, már rájöttem, hogy saját üzletről szó sem lesz, az csak mézesmadzag volt. Azon a helyen viszont nem volt túl sok munkalehetőség: gyár, vagy a vendéglátás alja. Mindennaposak voltak a balhék. Teljesen kifordultam magamból és üvöltöttem, amiből a szomszédok csak azt hallották, hogy milyen mocskosan beszélek azzal a drága jó emberrel, aki olyan segítőkész, kedves és csendes. A kisfiamat is kiborították a folyamatos veszekedések. Bezárkózott a saját kis világába és nem hallott, nem látott semmit. A mai napig nem emlékszik arra, hogy vitáink voltak az élettársammal. A fiam lelkiállapota, a befelé fordulása és szótlansága segített meghozni a döntést, és bár nagyon nehéz volt kiszabadulni abból a kapcsolatból, felköltöztem a fővárosba.
Két évembe telt, hogy újra tudjak nyitni. Ötéves múlt a kisfiam, amikor a nagy szerelmem megkeresett. Puhatolózott, hogy együtt vagyunk-e még a barátommal, mert nem akart újfent belerondítani az életünkbe. Utólag már mást gondolt a gyerekünkről, mint az első sokk hatása alatt. Találkoztunk. Vittem neki egy fényképet a kicsiről és magamat is megleptem, mert igyekeztem korrektül állni a dologhoz. Azt mondta, hogy beéri annyival, amit adni tudok. Ismét levett a lábamról, mert még mindig ugyanaz a fiú volt, akibe beleszerettem. Összeköltöztünk, de nagyon nehezen éltünk. Alulfizetett munkáink voltak, a kettőnk fizetésének kétharmada ment el a lakbérre és rezsire, a fennmaradó rész pedig nem volt túl nagy összeg. A városon belül elköltöztünk az egyik külső kerületbe, ahol fél évet egy tizennégy négyzetméteres szobában húztunk le hárman a picivel a párom rokonainál. Utána rendeződtek a dolgaink annyira, hogy el tudtunk költözni, viszont a huzamos ideig tartó stressz és a megélhetési nehézségek őt fordították ki magából. Sikerült találnia egy olyan munkát, ahol gyakorlatilag egy műszak után három-négy napja szabad, és neki ez elég is volt, miközben nekem sokkal több lett a terhem. Végül lezártuk a kapcsolatot, és azóta egyedül nevelem a fiam.

Azt gondolom, a jelenlegi helyzetem azt mutatja, hogy sikerült kilépni abból az irányból, ami felé tartottam. Lassan három éve dolgozom egy kreatív helyen, ahol a munkámat megbecsülik, én pedig magamat adhatom. Lehetnék most nagyon lent, mert lentről indultam és még lejjebb tartottam. A szerencse egy időre mellém állt, amikor tapasztalhattam mást is, mint amiben gyermekkoromban részem volt. Ennek egy részét az osztálytársaimnak és a családjaiknak köszönhettem. Annak a kevés szeretetnek, amit kaptam, nagy része tőlük jött. Az egyikük anyukája például két éven keresztül minden nap két tízórait csomagolt. Ma is hálával emlékszem rá. A táncos munkám ideje alatt eljutottam olyan helyekre, ahova egyébként esélyem sem lett volna, és láthattam a világnak olyan részeit, amit a legtöbben csak dokumentumfilmekben látnak vagy könyvekben olvashatnak róla. De visszagondolva az akkori felfogásomra, nem tudtam értékelni a helyzetet. És itt látom azt a hiányt, amit a családom és a rokonaim sohasem töltöttek be: nem kaptam olyan támogatást, hogy tanuljak. Nem kaptam olyan bátorítást, hogy tartsak ki azok mellett a dolgok mellett, amik érdekelnek, és amelyekben képes vagyok kiválót alkotni. Nem lettem különb ember, mint az anyám volt, de talán egy picit mégis jobb. Egyetlen egyszer történt meg, hogy kapott tőlem egy pofont a fiam, de akkor láttam rajta azt a dacot, amiből tudtam, hogy a legrosszabbat tettem, amit tehetek, mert nem fog változni semmi. Számíthat rám, nem bántom. Amikor feszegeti a határokat, leszidom, de utána odamegyek hozzá és iszunk egy kakaót. Próbálok partner lenni, de közben bizonyos szigorúsággal venni a kötelező dolgokat. Azt a hátrányom azonban tapasztalom, hogy nem tudom adott pillanatban felismerni a boldogságot, hanem mindig csak utólag, és nem tudom, hogyan fejezzem ki a szeretetet. És ez mind a gyermekkorom hozománya.
De hogy a történetemnek van-e tanulsága? Szerintem határozottan van. Elsősorban az, hogy nem szabad várni senkire és semmire, mert a csoda és a lehetőség bennünk rejlik. El kell hinni, hogy lehet másként, hogy meg tudjuk csinálni. Amikor kell, visszafelé is merjünk lépni, mert a hátrálás nem kudarc, csupán egy előkészület a dobbantáshoz. Nem kell elfelejteni a múltat. Részben azért, mert úgysem tudjuk elfelejteni, másrészt a tapasztalataink, a múltunk tesz minket azzá, akik vagyunk. Ha szeretnénk jobb emberré válni, tisztában kell lennünk azzal, hogy kik voltunk és kik vagyunk. És nem szabad beletemetkezni az önsajnálatba, még akkor sem, ha néha úgy tűnik, hogy a múltunk árnyékként kísér minket, mert az életünket mi irányítjuk.

In:

Nem lányregény: Egy nehéz gyermekkor története

Beszélgetés Nagy Erika régiókutatóval Magyarország leszakadt régióinak társadalmi helyzetéről

I.

Mióta foglalkozol magyarországi regionális kutatásokkal?

Földrajz-történelem szakos tanárként végeztem Szegeden, majd várostörténész diplomát szereztem Angliában. Győrben dolgoztam az akkori Regionális Kutatások Központjának Nyugat-magyarországi Tudományos Intézetében 1994-1998 között. Érdekes volt látni Győrt a felfutó szakaszban, amikor megnyitották az ipari parkot és megjöttek az első betelepülők.. Akkor már jól látszott, hogy Győr prosperálni fog. Egyébként Gyomán születtem Békés megyében. 1998-ban költöztem vissza az alföldre, ami egyfajta időutazás volt, mert ugyanabban az állapotban és helyzetben találtam a régiót, mint négy és fél évvel korábban: permanens válságérzetben, strukturális válság közepette.

Jelenleg a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK)  egyik kutatója vagyok. A Központot 2012-ben hozták létre az MTA kutatói szférát érintő centralizációs hullámban, a Közgazdaságtudományi Intézet, a Világgazdasági Kutatóintézet és a Regionális Kutatások Központja összevonásával.. A KRTK Regionális Kutatások Intézete Budapesten, Győrben, Pécsett, Kecskeméten és Békéscsabán működik egy-egy tudományos osztállyal, illetve csoporttal. A tevékenységünk egyedi a hazai kutatási szférában. A KRTK RKI elődjét, a Regionális Kutatások Intézetét 1984-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a kutatók a mindennapokba beágyazódva, a helyi kapcsolatokra építve kutassanak és értsék meg a térbeli egyenlőtlenségek okait, a helyi stratégiákat vagy éppen a helyi kudarcokat.. Magyarországon a kutatómunkát a mai napig nehezíti  forráshiány és a forrásokért folytatott harc, ami a tudományterületek közötti együttműködést is nehezíti. Az intézetünk azért is különleges, mert  sokféle tudományterület van jelen;  a kollégák sokfélék vagyunk  így mindig tanulunk egymástól. Vannak közgazdászok, szociológusok, politológusok, antropológusok, jogászok, földrajzosok az intézetben. Végül abban is sajátos a munkánk, hogy a tudományos kutatás mellett kezdettől fogva  fontos az alkalmazott kutatások szerepe, részt vettünk a területi tervezésben és amikor volt rá mód,  regionális politika alakításában is.

A ’90-es években a területfejlesztési koncepciók kidolgozásában közreműködött az intézet is. Tudományos szempontból ez a másfél évtized egy rendkívül pezsgő időszak volt, amikor azt gondoltuk, hogy formálói lehetünk a térbeli folyamatoknak, és a társadalom javára fordítjuk majd a tudásunkat.  Én kudarcként éltem meg, hogy nagyon keveset sikerült elérnünk a területi egyenlőtlenségek mérséklésében. A legutóbbi válság teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon alapvetően térbeli polarizációs folyamat zajlik. Azonban tény, hogy  nagyon sok regionális és helyi tervezési folyamatba kapcsolódtak be a csoportjaink az ország különböző pontjaink, s ennek köszönthetően rengeteg tudást halmoztunk fel.  Ha szerettem volna megérteni, hogy az alföldi és a dél-dunántúli városok  gazdasági és társadalmi folyamatait jelző mutatói miért mutatnak hasonlóságot hosszú távon, , akkor megkerestem a pécsi kollégákat és összevetettük a saját tapasztalatainkat. Ez sokkal több volt, mint pusztán statisztikai adatok elemzése, mert mindenki releváns, naprakész információkkal rendelkezett az adott térségben, akár egy adott befektetői döntéssel kapcsolatban is. A hazai területfejlesztési folyamatokba igyekeztünk becsatornázni ezeket a tapasztalatokat. A fejlesztési dokumentumok és háttérelemzések készítése mellett, a területi tervezés egyetemi képzési kereteinek kialakításában is részt vett a Regionális Kutatások Intézete. Ennek az eredménye az ország több egyetemén mesterképzés és PhD képzés lett, amelynek  nagyobb része a mai napig is működik,  és kötődik az intézet munkatársaihoz.

A képzésben részt vett szakemberek hol helyezkedtek el később?

Nagyon sokan az állami szférában, az államigazgatás különböző szintjein az önkormányzatoktól egészen a minisztériumokig Dolgoznak tanítványokaminisztériumokban, az Európai Unió különböző intézményeiben . Olyanok is vannak, akik a piaci szférában helyezkedtek el, és inkább annak a háttértudásnak és készségeknek veszik hasznát, amelyeket  a képzés során szereztek.

Társul a képzéshez olyan értékrend, ami azzal jár, hogy képviselik a leszakadó térségeket a munkájuk során ezek a szakemberek?

A területfejlesztésekre fordítható források nagyobb része az EU-ból érkezik, ami nem csak Magyarország esetében van így, az Unió perifériás gazdaságaira általában érvényes.   . Hogy ezek között a keretek között mit tehetünk, az Európai Unió szakpolitkái definiálják. Ezek között a keretek között gondolkodva próbálnak sokan valamiféle választ találni az egyenlőtlenségre és leszakadásra, vagy akár azokra a kihívásokra, amelyekkel a prosperálónak látszó térségek szembesülnek. Utóbbiaknak is megvannak a maguk nagyon speciális problémáik Győrtől Tatabányán át akár Tiszaújvárosig. A kollégák többsége, különösen a kritikai társadalomkutatók természetesen elkötelezettek az egyenlőtlenségeket létrehozó-fenntartó folyamatok megértése, feltárása és enyhítése mellett. Az utóbbi években azonban az állami politikák oldaláról egyre csekélyebb a hajlandóság ezeknek az eredményeknek a felhasználására a társadalmi különbségek enyhítésére, a dolgunk tehát egyre nehezebb. Ugyanakkor egyre több az erőfeszítés a kutatók részéről a tudomány eredményeinek megismertetésre, a kapcsolatok erősítésére a különböző társadalmi szervezetekkel.

Hogyan lehetne bemutatni Kelet-Magyarország helyzetét?

Kelet-Magyarország leszakadása és tartós perifériás helyzetének a magyarázata a rendszerváltásnál korábbra vezethető vissza. Maga az államszocializmus is a saját térbeli centralizáló és hierarchikus gazdaságfelfogásával településhierarchiához kötődő hátrányokat termelt újra. Nem csupán a falvak és a kisvárosok jártak rosszabbul, hanem komoly regionális egyenlőtlenségek is formálódtak. Ennek egyik forrása az államszocializmus ipari modernizációs programja volt, ami az elosztási rendszerben a kevésbé iparosodott, a mezőgazdaság nagyobb súlyával jellemezhető térségek tartós hátrányt jelentett (infrastruktúra-fejlesztésekben, munkajövedelmekben, szociális-jóléti ellátásokban stb.).a a

De a keleti országrész leszakadása ennél is távolabbi korszakba nyúlik vissza. A 19. század második felében ez a térség már függő, nyersanyag-beszállítói pozícióban kapcsolódott be abba a térbeli munkamegosztásba, ami az Osztrák-Magyar Monarchián belül kialakult. Akadtak ugyan helyi kezdeményezések és helyi innovátorok, akik megpróbáltak kitörni  ebből a helyzetből pl. helyi termékekkel.   Jó példa erre Gyula, amely a vasútépítések eredményeként perifériára került, meggyengültek vásárközpont-funkciói (élőállat-kereskedelem), amire helyi tőke a feldolgozóipar sikeres fejlesztésével (gyulai kolbász) reagált.

A térség leszakadó-függő helyzete azonban újratermelődött az I. világháború után, azagrárválság következményeként,  majd az 1929-1933-as gazdasági világválság miatt, amely az egész kelet-európai térséget súlyosan érintette.  Az államszocializmus gazdasági logikájában pedig,  a térség vezető gazdasági ágazatai mezőgazdaság és a hozzá kötődő feldolgozóipar évtizedekig nem kaptak prioritást.  Fordulatot a hatvanas években meginduló vidéki ipar- és infrastruktúra-fejlesztések hoztak, növekedtek a lakossági jövedelmek, elkezdődött pl. a falvak, kisvárosok képét meghatározó Kádár-kockák építése. A vidéket is elérő fejlesztések azonban új egyenlőtlenségeket is gerjesztettek, mivel az állami beruházásokat az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971) hierarchikus elvei szerint tervezték és valósították meg. A hetvenes évek centralizációs folyamatai, pl. a TSZ-ek összevonása sok falusi településen a helyi foglalkoztató eltűnéséhez, funkcionális elszegényedéshez, népességcsökkenéshez vezetett. Kelet-magyarországi vidéki kutatásaink során sokan említették a TSz-összevonástokat, mint „a vég kezdetét”. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a rendszer mind súlyosabb pénzügyi problémái (eladósodás, növekvő kamatterhek) is alapvetően a térbeli egyenlőtlenségeket erősítették.

A kelet-magyarországi gazdasági szereplők a rendszerváltozás után változatos utakat jártak be. A nehézipar Északkelet-Magyarországon súlyos válságba került. A nők foglalkoztatására létrehozott könnyipart  is visszaesés sújtotta: kinyitottuk a piacot, és elöntött minket az olcsó külföldi import, és új versenytársakkal néztünk szembe hagyományos exportpiacainkon is. Ennek következményeként  gyorsan növekedett a munkanélküliség  a nők körében is, amikor alternatíva nélkül szűntek meg az üzemek. A kelet-magyarországi élelmiszeripar is komoly válságot élt meg, amelyet az 1997-es orosz gazdasági visszaesés is sújtott;  ezután  erősödött az ágazat belföldi orientációja, ám a hazai piacokon is mind több versenytársuk akadt.

Az EU csatlakozás  is hátrányosan érintette  az élelmiszer-feldolgozó ipar egy részét. A cukorgyárak bezárásának hatása Kelet-Magyarországon például Sarkadon, Kabáni vagy Mezőhegyesen messze túlmutatot egy  üzembezáráson. Ezek az gyárak kisvárosokban  működtek.. Megélhetést jelentettek a helyi lakosság jelentős részének, a családok többsége kötődött az üzemekhez. Nem csupán úgy, hogy fizetést kaptak, hanem a helyi közösségek építőkövei is voltak: fenntartottak intézményeket, támogatták a helyi iskolákat, szerveztek eseményeket és rendezvényeket, amelyek egy csapásra eltűntek a dolgozók életéből, ők pedig kapaszkodó nélkül maradtak a mindennapjaikban is. A munkahely nélkül maradt emberek nem csupán az anyagi kiszolgáltatottsággal néztek szembe, hanem a közösségszervező erő eltűnésével is. Egy ilyen üzembezárás pedig a városhatáron túl érintette a beszállítókat is, tehát a gazdákat, akik a nyersanyagot termelték. Aki közülük megmaradt, utóbb Nagyváradra kezdett szállítani, mert ott megmaradt a cukorgyár. Tehát az élelmiszeripar zsugorodása, és gyengülő helyi-térségi beágyazottsága érintette a helyi lakosságot és a térségre is pusztító hatást gyakorolt. Ezek a hatások anyagi-gazdasági és társadalmi dimenzióban is hatottak.

Mi tűnik el, amikor feloszlanak az üzemek és nagyon sok embert szélnek eresztenek?

Az emberek munkalehetőség nélkül maradnak. Töredékére csökken az esélyük az elsődleges munkaerőpiaci integrációra, tehát a fizetett, bejelentett állás megszerzésére. Terepi kutatásaink szerint a választóvonal a szegény és a még kikapaszkodni képes családok között ott húzódik, hogy van-e rendszeres jövedelmük. Aztán a másik törésvonal, hogy van-e rendszeres jövedelmük az elsődleges munkaerőpiacról, van-e olyan családtag, aki főállású kereső? Tehát az, hogy valaki bent tud maradni vagy vissza tud kapaszkodni viszonylag gyorsan a munkaerőpiacra a rendszerváltozás után, nagyon fontos differenciáló tényező a helyi társadalmakban. Sokak számára ez nem sikerült, mert visszatérni a munkaerőpiacra önmagában nagy beruházás a családnak: mobilitást, versenyképességet várnak el munkaerőpiacon; ehhez fittnek kell lenni, jól kell táplálkozni, egészségesnek kell lenni. Ez a kelet-magyarországi, elsősorban falusi lakosság nagy részének a rendszerváltást követően rendkívül nehéz volt. A rendszeres jövedelem, a fizikai mobilitás hiánya, majd a közszolgáltatások rendszereinek gyorsuló leépülése konzerválta a keleti országrész kiszolgáltatott helyzetét Magyarországon, és az európai gazdasági térben is. A vidéki terekben élők  „tartaléksereget” jelentenek, akik mobilizálhatók pl. közvetített munkaerőként,  munkaerőhiány idején, akár Európai léptékben is. Amikor azonban elbocsátásokra kerül sor, őket rúgják ki először, tehát a munkanélküliség ismételten a keleti régiókban fog megnőni tízezrekkel megyénként, ahogyan ez 2009-2011-ben történt.

Vannak azonban kiaknázható erőforrások, amelyek térben rögzítettek, mint például a földterületek, s amelyek a gazdasági autonómia forrásai lehetnének. A rendszerváltáskor gazdálkodni kezdő generáció tagjai mára bizony  nyugdíjkorhatár fölött járnak. Ez is hozzájárult a földterületek egyre kevesebb kézben történő koncentrálódásához, a birtokkoncentrációhoz. Ezt a folyamatot az utóbbi évtized állami politikái is erősítették. Ezzel    az a helyi erőforrás, ami még alkalmas a kapitalizmus keretei között a profitszerzésre  és kitörési pont, társadalmi mobilitás forrása lehetne a helybeliek számára, kikerül a keleti periférián élők ellenőrzése alól. Korábban a helyi gazdák művelték ezeket a földeket, mára viszont kívülről érkező tulajdonosok veszik át a birtokokat. Döbbenetes ütemű koncentráció zajlik a háttérben, az ott élők már legfeljebb csak alkalmazottak lehetnek. A legszegényebb településeken a kívülről érkező földtulajdonos lehet az egyetlen foglalkoztató, a helyiek pedig el fogják vállalni azt a munkát a legalacsonyabb bérezésekért is, mert nincs kapacitásuk, lehetőségük ingázni.

A helyi közösségek szétesése a helyi gazdaságok szétesésével, illetve az új függőségek megjelenésével összekapcsolódva zajlott. Ennek több mozzanata is van, mint például a helyi gazdasági szereplők korábban említett eltűnése, amelyek a közösségek szervezői is voltak. A helyben megmaradt intézmények, mint például a helyi iskolák sok esetben az egyetlen centrumát jelentik a közösségi életnek (rendezvények, ünnepek, mint pl. a ballagás stb.). Van tehát integráló erejük, de tudjuk, nagyon sok  intézményt bezártak a falusi térségekben. Ennek alapvető oka a fenntartási költségekben rejlik, amelynek problémáját nem sikerült megfelelően kezelni a független önkormányzatiság időszakában sem. Terepi tapasztalataink szerint sok település eladósodásának hátterében a 2000-es években az intézmények, így a helyi iskolák finanszírozása állt. Az intézmények összevonása, illetve bezárása 2010 után a fenntartóváltással (centralizációval) új szakaszba lépett és felgyorsult.   Ezzel pedig a közösségszervező intézmények tűntek el a településről, s velük az értelmiség is. Ha a közösség  vezetők nélkül marad, összeomlik, és nem képes hallatni a hangját sem. Nem tud beleszólni, hogy mi történjen helyileg, abba peig végképp nem, hogy mi történjen a településen túl, vagy akár a régióban. Ezzel a forráshiányos helyi önkormányzatok erősen (egyoldalúan) függővé váltak egyrészt a kívülről érkező befektetőktől, másrészt az állami elosztástól. Ennek következtében alakult ki az a felfogás, hogy az önkormányzatok bármilyen beruházást tárt karokkal várnak, csak teremtsen munkahelyeket, ezáltal pedig újratermelik saját kiszolgáltatottságukat.

 

II.

Ha a multikat nézzük, általában kapnak kedvezményeket az államtól. Miért nincs benne érdekük, hogy fejlesszék azt a környezetet, ahova betelepültek?

Magyarországon is sok esetben szabtak feltételek a beruházók számára, pl. a környezet rendbetételét, az infrastruktúra fejlesztését. De a piaci szereplő nem szívesen tesz a közösbe többet, mint amennyit muszáj. Detroit jó példa erre, ahol az autóipar mélyrepülése óta vannak olyan vársorészek, ahová a rendőrség számára is veszélyes belépni. Ez „élő” bizonyítéka annak, hogy a nyolcvanas évektől kezdődően mind szélesebb körben ható, regionális politikákban is megjelenő neoliberális narratíva, amely szerint a piac megoldja a társadalmi egyenlőtlenségeket, az állam pedig csak negatív szerepet játszhat a gazdaságban, növekvő térbeli egyenlőtlenségekhez, leszakadáshoz vezet. Mégis ez érvényesült a legtöbb kelet-közép-európai országban – nálunk is – a posztszocialista átmenet során, az új állami szerepek meghatározáskor. A piaci nyitás és a privatizációs folyamatok során így elvesztek a területi szempontok, egy-egy térség számára kiemelten fontos ágazatok, vállalatok érdekei alárendelődtek a makrogazdasági (leginkább pénzügyi) egyensúlynak. Ezekbe a folyamatokba a helyi közösségeknek, a munkavállalóknak valójában csekély beleszólása volt.


Mi ennek a lén
yege?

A posztszocialista átment neoliberális narratívájának középpontjában a piaci nyitás, az exportorientált gazdasági struktúraváltás áll, és az alkalmazkodás  a globális folyamatokhoz – annak játékszabályaihoz. Ennek fontos eleme a pénzügyi fegyelem épp úgy, mint a globális gazdasági szereplők kivételezett helyzetbe emelése különböző kedvezményekkel. Itt viszont nagyon sok kérdés merül fel. Biztosan jó az nekünk, ha gumigyárak jönnek Magyarországra? Milyen hatása van a gyártási folyamatnak a környezetre és az ott élők egészségére? Jó az, ha gondolkodás nélkül kinyitjuk a kapukat és kedvezményeket adunk minden olyan vállalatnak, akik egyébként a globális beszállítói hálózatokban a „tápláléklánc” végén foglalnak helyet és bármikor lecserélhetők? Ezeknek döntéseknek a következményei a helyi gazdaságban, társadalomban csapódtak, csapódnak le.

A helyi-térségi gazdasági stabilitás fontos pillérei a helyi kis- és középvállalkozások lehetnének (foglalkoztatóként, adófizetőként, a helyi közösségi élet támogatójaként). A rendszerváltás utáni bő egy évtizedben sok vállalkozást alapítottak – nagy részüket alternatíva híján –, ezek körében azonban erős volt a fluktuáció, sokan mentek csődbe közülük. A piacra ma már sokkal nehezebb „kis halként” belépni és életben maradni. Ennek sok összetevője van: a kapitalizmus jelenlegi korszakának koncentrációs folyamatai, amelyeket a válságok mindig fölgyorsítanak, és a mi specifikus perifériás kapitalizmusunk egész rendszere, ahol a tőkefelhalmozás folyamata patrónus-kliens viszonyokba ágyazódik – és még sorolhatnánk tovább. Ezek nem kedveznek autonóm, jól alkalmazkodó helyi-térségi gazdaságok kialakulásának.

Az utóbbi tíz évben milyen folyamatok hatottak a kelet-magyarországi térségre?

A centralizáció irányába ható folyamatok játszódtak le Magyarországon, amelyek nagyon sok helyi intézmény bezárásához vezettek. Sok, lokális társadalmat érintő ügyben a járási kormányhivatalok döntenek a helyi önkormányzatok helyett, tehát a döntések térben (is) távol születnek a közösségektől, az érintettektől. Korábban, ha egy család bajba került egy kis településen és a helyi polgármester tudta, hogyan segítse őket, ma egy ilyen eset csupán egy akta a kormányhivatalban. Az állami intézmények ilyen szintű centralizációjának következménye, hogy a helyi önkormányzat és a választott képviselőtestület döntési jogköre szűkült, a helyi közösségek kiszolgáltatottá válnak az állam központosított, bürokratikus logikájának.

A politika a posztkolonialista értelmezés szerint nem azonosítható az állam működésével és a pártpolitikával. A politika ennél sokkal több: képesség a cselekvésre, potenciál a dolgok megváltoztatására. Ez az, ami eltűnőben van a helyi közösségekből a kisebb településeken (már a kisvárosok egy részében is), és ez a folyamat kétségtelenül új szakaszba lépett az elmúlt tíz évben. Ahonnan elköltözött az értelmiség, nincs, aki a helyi közösség problémáit megfogalmazza és képviselje, az ott élők kiszolgáltatottá váltak a politikai diskurzusban azoknak a narratíváknak, amelyeket rájuk zúdítanak a napi politikában.

Fontos eleme a tartós peremhelyzetnek a családok szétesése is. Sokak számára a család az utolsó mentsvár, a külföldön élő családtag, aki rendszeres segíti az otthon maradókat, a közelben élő rokonok, akik számíthatnak egymásra nehéz helyzetben. Azzal, hogy felgyorsult Kelet-Magyarországról a migráció Budapest, az Észak-Dunántúl elé és külföldre, a társadalmi integrációnak ez a pillére meggyengült. Az elszegényedő, egyre több esetben gettósodó településeken más folyamatok is zajlanak: a család marad a túlélés egytelen esélye, és ezekbe a kapcsolatokba be is záródnak, csekély a lehetőségük a kitörésre, tanulni, rendesen megfizetett munkát találni. Ezeket a folyamatokat a közbeszédben többnyire a romákhoz kapcsolják, terepi kutatásaink szerint azonban a szegénység és a bezáródás egyre több nem-romát is érint a régióban. A széteső közösségek, családok, a tartós szegénység a pszichés problémákat mentális betegségek kialakulását, a bezárkózást erősítik. Nagyon nehéz kimozdítani a legszegényebbeket, a tartósan társadalom peremén élőket a helyzetükből akkor, ha az ezt segítő-támogató intézményrendszer folyamatosan leépül, a helyüket átvevő civil szervezetek, önkéntesek pedig ellenséges közegben, állandó forráshiánnyal küzdve dolgoznak. Mindez együttesen magyarázza, hogy a miért termelődik újra a szegénység és a munkanélküliség generációkon átívelően a térség sok településén.

Vajon lenne helye valamilyen városszövetségnek? (értem ezen a leszakadó régiók nagyvárosainak összefogását az ország főváros-központúságával szemben)

Voltak és vannak is olyan szerveződések, amelyeknek hasonló (ha nem is ilyen módon megfogalmazott) célja volt, például Magyarország megyei jogú városainak szövetsége. A mai rendszerben azonban több haszonnal járhat  a városvezetés személyes jó kapcsolata az államhatalommal.  A centralizált rendszer nem támogatja a települések összefogását. Ezt tükrözi a Modern Városok Program is, amely a kormány és az egyes települések közötti viszonyra épít, ahol a források elosztását a központi hatalom irányítja. Ebben a rendszerben a városok inkább versengésre kényszerülnek.

A szövetséget hátráltató tényezők másik dimenziója a mai globális kapitalista rezsim működési logikája: ez megosztó, mert versenyre kényszeríti a településeket. Készültek olyan tanulmányok még a kétezres évek elején, amelyek a hazai városokat állította versenyképességi rangsorba a területi adottságaik alapján. Ezek miatt több akkori városi vezető megsértődött, mert sokuk települését hátra sorolta a kimutatás. Többnyire nem az összefogást és az együttműködést erősítették az efféle rangsorok, hanem a versengést, ami jelenleg is meghatározó ezekben a kapcsolatokban – bár látunk előremutató kezdeményezéseket is.

Mely nem verseny dimenzió hozhatná össze a városokat?

A regionális tudomány régóta foglalkozik azzal, hogy mitől válik sikeressé gazdasági szempontból egy térség vagy régió, milyen összetevői vannak az innovatív környezetnek. A siker fontos elemei az intézményrendszer kapacitásai és elemeinek együttműködése (egyetemek, állami intézmények, vállalkozói szervezetek stb.). Emellett a munkaerő minősége, a műszaki infrastruktúra, a térségi gazdasági szereplők tőkéje (ideértve kapcsolatrendszereiket, a termelési hálózatokban betöltött szerepüket is) épp ilyen fontosak. Amennyiben ezek az erőforrások rendelkezésre állnak, sikeressé válhat egy egész térség. A kelet-magyarországi országrész rendkívül sokszínű, de szerteágazó érdekek mentén szabdalt. Egyrészt a jelenlegi államhatalom működése is megosztó, másrészt pedig a globális kapitalizmus logikája is a versengést erősíti, így egymás rovására igyekeznek forrásokhoz jutni a térségi szereplők. Jelenleg nem látom, hogy milyen kezdeményezések küzdhetnék le ezeket a divergencia irányába ható erőket egy tartósan perifériára szorult térségben. Úgy gondolom, ha lenne bármilyen próbálkozás vagy kezdeményezés ebben a térségben, akár csak a nagyobb városok, megyeszékhelyek összefogására (Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba, Szolnok) a folyamat talán nem az önkormányzatoktól indulna el. Nélkülük pedig nagyon nehéz, ők rendelkeznek intézményi kapacitásokkal és (sajnos csökkenő) forrásokkal ehhez. A jelenlegi rezsimben az önkormányzatok egymással versenyeznek. Ma például Debrecen vezetéséről nehezen tudom elképzelni, hogy szükségét érezné, hogy akár Nyíregyházával, akár Szolnokkal vagy Békéscsabával megpróbáljon összefogni. Ők nagyon jól beágyazódtak a jelenlegi rezsimbe, sok befektetés (magán és állami) érkezik a városba. Nagyon jól pozícionálták magukat a német piacon, lásd a BMW beruházását. Tehát pillanatnyilag nem látom a nyitottságot és az érdekeltséget az összefogásra.

Ha lenne összefogás, az leginkább alulról jövő, civil kezdeményezéskén tudnám elképzelni.  Nem is feltétlenül a legnagyobb városokból indulna, de az ott összegyűlt tudásra (pl. a szociális munkásokéra, az egyetemek kapacitásaira, a civil szervezetek tapasztalataira) szükség lenne, hogy próbáljunk átfogó választ találni a térségben a tartós szegénység kezelésére, a társadalmi mobilitás feltételeinek megteremtésére, pl. az oktatási rendszer, a munkapiaci mechanizmusok alakításával. A civilek ugyan hálózatba szerveződnek, tudnak egymásról, de tartós ellenszélben tevékenykednek. Ráadásul pályázati forrásokból tartják fenn magukat, ami állandósult bizonytalansággal jár. Ez már 2010 előtt is így volt. A szervezetk munkatársai kiégnek, egy idő után váltaniuk kell. Ha nincs mögöttük stabil intézményi támogatás, akkor kicsi az esély arra, hosszú távon s térségei felzárkózás fontos szereplői legyenek.

A leszakadó térségek helyi részvételre, összefogásra építő fejlesztése ellen hat az is, hogy a területi szempontok az állami politikából eltűntek. Mindent elárul erről, hogy milyen hierarchia szinten jelenik meg a területfejlesztés az államigazgatásban: ez jelenleg a helyettes államtitkárság a NGM-ben, tehát a gazdaságfejlesztés részeként (a gazdasági szempontoknak/érdekeknek alárendelten) működik. Ugyanakkor állami politikák egészében véve kevéssé érzékenyek a területi problémákra. Jó példa erre az oktatás átalakítása, ahol a rendszerszintű hatékonyság mellett nem jelennek meg szempontként az átszervezés társadalmi-térbeli hatásai, pl. hogy hány faluban indít el a folyamat elvándorlást. A területi problémák technikai (működési) kérdésként jelennek meg, az nem szempont, hogy mi lesz a hatása egy iskola bezárásának a közösségre.  Több, oktatáskutatással foglalkozó kolléga szerint az alapfokú oktatást nem lett volna szabad kivenni az önkormányzatok kezéből, ott kellen dönteni a szolgáltatásról, ahol azt igénybe veszik. Ha mindez helyben történne, és lenne elegendő forrás a jó minőségű alapfokú oktatásra, akkor a gyerekek is jobb alapkészségekkel jönnének ki az iskolából és jobb esélyeik lennének a munkaerőpiacon. Kelet-Magyarországon is.

Fontos kérdés a kisvárosok hálózatának fejlesztése, ami nélkül nincs esély a leszakadó térségek helyzetének javítására. Amíg a kisvárosokban vannak szolgáltatások, amelyek viszonylag jól és könnyen elérhetőek az emberek számára a közösségi közlekedéssel, az lelassíthatná az elvándorlást. Lehetővé válna a munkaerőpiaci mobilitás és ingázás, a gyerekek számára pedig elérhetővé tenné azt a segítséget, amire szükségük van az oktatás során (pl. a fejlesztő pedagógust, pszichológust, a tehetséggondozást). A városokban meg kellene teremteni az összetett és strukturált közszolgáltatásokat, amelyek a mindennapi élethez kellenek (munka, egészségügy, oktatás, szociálpolitika helyi döntéshozókkal).

A kistelepülések próbálkoztak már kedvezményekkel csábítani az értelmiségieket?

Ha lenne egy olyan értelmiségi közösség, amely elhivatott és azt mondja, hogy a munkája mellett a helyi közösség szervezése iránt is elkötelezett, akkor lehet, hogy húsz-harminc fiatal odaköltözne az adott településre. Ehhez viszont kevés, amiben az önkormányzatok többnyire gondolkodnak, hogy ha adnak lakást, akkor minden rendben lesz. Az értelmiség számára a nem anyagi értékek is nagyon fontosak. A mai huszonévesek és tinik szeretnének változtatni a világon és érdekli őket, hogy ki miért szegény. Mit tehetnének azért, hogy segítsenek rajtuk? Vannak kezdeményezések is hasonló célú összefogásra, azonban többnyire Budapestre koncentrálódnak.

Nálunk, Békéscsabán van civil élet, és úgy tűnik, a helyiek jelentős részét meg lehet szólítani, ha közös ügyről van szó. Van pl. egy környezetvédelmi kezdeményezés, amelynek már több mint hatezer tagja van. Ők a település zöldítésével foglalkoznak, de közben klubot is szerveznek, ahol a környezettudatosságra hívják fel a figyelmet, és őket támogatva mi, helyi kutatók a társadalomról szerzett tudásunkat és tapasztalatainkat adjuk át, ahogyan tudjuk. Ezt még mi is tanuljuk. A helyi társadalom és a helyi emberek fogékonynak bizonyulnak erre. Pillanatnyilag azonban nem látom azt, hogy egy ötvenezer fő alatti városokban is rendelkezésre állna az a kritikus tömeg, ami átbillentené ezeket a szerveződéseket a növekedés irányába, hogy azután aktív szereplői, formálói legyenek a helyi, s talán majd a térségi folyamatoknak.

Egy lakosra jutó beruházási teljesítményérték 2016-tól (KSH)

(https://ritoszabolcs.wordpress.com)

Drogkarrier és lassú halál, földi pokolból feltámadás (Bajcsi Norbert nagyinterjú)

„Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak.”

Hol kezdődik a történeted?

A családi hátterem egyértelműen meghatározta az életemet, tehát az én kálváriám már a születésemkor elkezdődött 1982-ben Székesfehérváron. Egyke gyerek voltam, a szüleim pedig nagyon szegények. Édesapám munkásember volt, sokat dolgozott, mellette sokat is ivott. Általában olyan munkahelyei voltak, ahol szabadabb volt inni, mint például az építőipar. Sűrűn váltotta a munkahelyeit, eléggé bohém ember volt. Édesanyám kórházban dolgozott takarítóként. Fiatalon házasodtak, édesanyám akkor már állapotos volt. A gyermekkoromra úgy emlékszem, hogy iszonyatos sok volt otthon a veszekedés édesapám alkoholizmusa miatt. Olyan szinten mentek a balhék, hogy havonta biztosan kint volt a mentő, vagy a rendőrség.

Édesapád bántotta ilyenkor édesanyádat?

Jellemzően igen, de volt rá ellenpélda is. Volt olyan, hogy édesapám annyira beivott, hogy nem tudta megvédeni magát, édesanyám pedig nekiment és széttörte a fején a gitárt. Az egész gyerekkoromra rányomta a bélyegét a szüleim veszekedése. Mindig azt mondták, hogy erről nem szabad beszélni. Nem volt szabad elmondani a nagyszüleimnek, és nem volt szabad elmondani az iskolában. Mindig titkolóznom kellett. Ráadásul azt sem tudtam felfogni, hogy az ölre menő veszekedések után mindig jött a békülés. Ebben a pokoli körforgásban telt az életük. Természetesen, ahogy múlt az idő, egyre durvábban estek egymásnak. A saját szememmel láttam például, amikor apám eltörte anyám kezét.

Téged is bántottak fizikailag?

Édesapám egyszer vert meg, édesanyám pedig egyszer adott egy pofont. Valahol kettőjük között voltam. Apám is és anyám is féltett, egymást viszont nem féltették. Amikor eljutottak a válásig, mindketten maguknak akartak.

Ha a nagyszüleidhez kerültél volna, változott volna valami az életedben?

Persze. Az anyai nagymamámat nagyon szerettem. Viszont abban a családban is hét gyerekből hat alkoholista volt. Édesapám családja ugyanaz a képlet volt, mint a miénk: mindenki ivott és balhézott.
Nagymamám a szüleim tudta nélkül is gondoskodott rólam. Nagyon sokszor a szüleim étel és pénz nélkül küldtek az iskolába, de nagymamám ilyenkor a saját ajtaján kívül felakasztott a kilincsre az ételcsomagot, hogy el tudjam vinni.

Miért volt az bűn, hogy nagymamádtól ételt kapj?

Mert nem derülhetett ki, hogy mi megy nálunk. Anyám se tudta, ha nagymamám adott nekem enni, pedig tényleg nagyon sokszor kaja nélkül engedtek el. Amikor már szakmunkásba jártam, nekem akkor sem volt bérletem, sem buszjegyem. Sosem kaptam pénzt, hanem elvárták, hogy kigyalogoljak. Buszjegyre is mindig a nagymamám adott.

Az iskolában a tanárok nem próbáltak segíteni?

Alsó tagozatban nagyon zárkózott voltam. Folyamatosan titkolóznom kellett, mert nem volt szabad arról beszélni, ami otthon van, és kicsi gyerekként nem tudtam eldönteni, hogy akkor miről beszélhetnék. De a szüleim is titkolóztak egymás előtt: ha édesapám elment valahova, akkor biztos, hogy bementünk a kocsmába. Ő ivott, engem pedig lefizetett valamilyen édességgel. És ez ugyanígy működött édesanyámmal: ha ő csinált valamit, akkor lekenyerezett valamivel, mert apám előtt kellett titkolózni.
Alsós koromban volt olyan, amikor apám jött értem, utána pedig cikiztek a többiek, hogy apám bejött piásan. Savaztak rendesen, a tanárok viszont nem nagyon foglalkoztak velem, mert akkor még jó tanuló voltam. Mivel zárkózott voltam, figyeltem az órákon. Otthon sosem tanultam, nem volt rá lehetőségem, mert mindig balhé volt.

A szüleidben fel sem merült, hogy ne előtted öljék egymást?

Bizonyára voltak olyan veszekedések is, amiket én nem láttam, de ahogy teltek az évek, a veszekedéseik egyre durvábbak lettek. Ráadásul miután már én is láttam, nem különösebben érdekelte őket, hogy mit fogok még látni.
Nagyon sokszor volt olyan, amikor az éjszakában kellett lemenekülnünk az édesanyámmal a szomszédjainkhoz, mert apám tombolt. A szomszédjaink éppen ezért tudtak róla, az iskolában viszont nem foglalkoztak velem.

Mi változott a szüleid válása után?

Édesanyámnak ítélt oda a bíróság. Egészen addig édesanyám nem ivott. Már kamasz voltam, el tudtam lenni esténként otthon egyedül, anyám pedig még elég fiatal volt ahhoz, hogy a nagy szabadságában eljárjon szórakozni. Az első fél évben gyakran ivott, a barátnőivel ide-oda mászkált. Akkor még nem éreztem, hogy ez baj lenne, hiszen megszűntek az otthoni balhék, édesanyám egyedül volt, és amúgy sem volt sokat otthon. Utána lett egy élettársa. Megdöbbentő, hogy ez, az apámnál sokkal rosszabb emberrel jött össze. Keményen alkoholista, gyógyszerfüggő, agresszív és börtönviselt férfi volt. Éreztette velem, hogy nem szereti, ha otthon vagyok. Fizikailag sosem bántott, ami inkább azért lehetett, mert akkor már nagyobb voltam, és ha anyám nem is merte volna feljelenteni, én megteszem.

Hogyan csöppentél bele a bandák világába?

Már alsó tagozatos koromtól kezdve kipróbáltam minden sportot, csak hogy ne otthon legyek. Hazaértem suliból, ledobtam a táskát és mentem. Végül a focit választottam, ami azért volt jó, mert messze volt a lakásunktól. Az utazás oda-vissza két óra, közötte az edzés, így mire hazaértem, már mehettem aludni. Hétvégenként lent voltam a téren és szó szerint reggeltől estig rúgtam a labdát, csak hogy ne otthon legyek. A tanulmányi eredményeim hetedik-nyolcadik osztályban romlottak le nagyon: kettes-hármas voltam mindenből, a magatartásom pocsék. Bántottam másokat, hogy ne engem bántsanak, sündisznóállást vettem fel. A rosszabb gyerekekkel kezdtem haverkodni, mert azt láttam rajtuk, hogy felszabadultak és nincsenek problémáik, ami nagyon vonzó volt számomra.

Nyolcadikos voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám pedig eladta a lakást és egy másik lakótelepre költöztünk. A telepen lévő srácokkal kezdtem haverkodni. Kifigyeltem az új srácok között az idősebbeket, mert ők állandóan lent voltak. Ők már abban az időben drogfogyasztók voltak. Abban a társaságban került elő az első füvescigi. Volt bennem egy minimális félelem amiatt, amit előtte hallottam, hogy „nem szabad, mert repülni fogsz tőle és kiugrasz az ablakon”, de volt bennem egy adag kíváncsiság is. A másik motivációm pedig az volt, hogy a srácok közé akartam tartozni. Ez volt az első fogyasztásom, ami viszont nem nyújtott semmi olyat, amit vártam. Utána néha füvezgettünk, aztán később előkerültek a diszkódrogok: speed, ecstasy. Ezeknél a drogoknál kezdtem azt érezni, mintha ez hiányzott volna az életemből. Nem éreztem lelki fájdalmat, a problémáim eltűntek, sokkal magabiztosabb lettem és erősebbnek éreztem magam. Egyszóval felszabadított.

A barátaimra mindig úgy tekintettem, mint a testvéreimre. Azt éreztem, hogy ők a családom, mert otthon nekem olyanom nincs. Bármit megtettem volna azért, hogy közéjük tartozzak, és a drogozás a mi kis titkunk volt, az fogott össze minket. Tudni kell, hogy szinte mindegyik srác ugyanolyan sorsú volt, mint én: elvált szülők, a sulit korán abbahagyta. Talán egy-két srácnak nem váltak el a szülei.
Eleinte úgy jutottunk cucchoz, hogy amit otthonról kaptak zsebpénzt a srácok, abból dobtuk össze. Nekem sosem volt zsebpénzem, talán egyszer-kétszer kaptam minimális összeget. Aztán heccből szereztünk pénzt: ha valakinek kellett cucc, mi szereztünk neki és leszedtük belőle a részünket, vagy kértünk tőle. Később már megkért a dealer, hogy ha vinnénk biciklit, azt is elfogadná. Aztán jöttek a bolti lopások: tusfürdőket vagy dezodort loptunk, de igazából heccként fogtuk fel. Eladtuk a lopott holmit és még pénzünk is maradt. Jó érzés volt, hogy pénzük is van és összetartozunk. Lényegében ez a rutin tette ki a mindennapjainkat: reggel találkoztunk, aztán pénzt kerítettünk, cuccot szereztünk – olyan volt, mint egy munka.
A hétvégéket vártuk a legjobban, mert diszkóba jártunk. Hétfőn már mindannyian azt vártuk, hogy végre legyen péntek, az volt a mindenünk. Aztán bejöttek a hétköznapokon is nyitva tartó szórakozóhelyek, így már nem csak hétvégenként anyagoztunk. Olykor-olykor kezdtünk elbizonytalanodni és beszéltünk róla, hogy mennyire vagyunk függők, le tudnánk-e állni? Természetesen mindenki azt mondta, hogy igen, bármikor letenné. Amikor megbuktunk valamivel, vagyis egy-egy kisebb balhé nem úgy sült el, voltak próbálkozásaink a leállásra, de nyilván nem ment. Az volt a meggyőződésem, hogy én ezt azért csinálom, mert szeretem, és akkor állok le vele, amikor akarok.

Az első időszakban már két éve anyagoztam, de nem dohányoztam és nem ittam. Azt a két dolgot gyűlöltem, mert azt láttam egész gyerekkoromban, hogy cigarettafüst van az egész lakásban és alkohol mindenhol. Később, amikor már egyre kevesebb jó élményt adott az anyag és nehéz volt lejönni róla, már a pia befigyelt. Akkorra már kipróbáltuk az LSD-ét, a ketamint, az angyalport. Nyilván ezeknek a hatása is idővel gyengült. Mindig azt mondtam, hogy én nem fogom felszívni a port és eleinte csak a nyelvemre tettem, de amikor már nem adott olyan élményt, felszívtam. Mindig azt mondtam, hogy soha nem fogom intravénásan magamba lőni a cuccot, de az is bekövetkezett. Az egész életünk a pénzszerzés és az anyagozás körül forgott. Egyre több pénz kellett, tehát jöttek a nagyobb bűntettek, a betörések és hasonlók. Voltak olyan esetek is, amikor dealert raboltunk ki. Sokan voltunk a bandában, húsz fő össze tudott verődni, úgyhogy együtt bátrak voltunk és megmertük kockáztatni a dealer kirablását is. A korai években még összetartó volt a banda, de ahogy csúsztunk egyre lejjebb a szerhasználatban, már ott is a farkastörvények uralkodtak, egymás nőjét vettük el, lehúztuk a másikat vagy elvettük tőle a cuccot.

Amikor egyre több pénzt szereztünk, megéreztem, hogy ha pénz van, akkor minden van: sok barát vesz körül, olyanok is szép számmal, akik nem tartoztak a bandához. Tehát, ha pénz van, akkor szeretet is van. Akkor még azt hittem, hogy ez nem az anyagról szól, hanem a pénzről. Könnyű pénz volt, és mivel szegénységben nőttem fel, azt láttam, hogy ha van pénzem, minden könnyebben összejön. Akkor lett az első barátnőm is. Mindent pénzben mértem: barátságot, szeretetet.

Mikor történt az első lebukás?

Eleinte piti bolti lopásokat követtünk el. Többször megesett, hogy lebuktunk, de a rendőrök csak megvertek, nem vittek be. Vagy amikor bevittek, behívták édesanyámat is meghallgatásra, mert fiatalkorú voltam, és akkor is elengedtek. Kaptam nyilván valamennyi pénzbüntetést, később közmunkát, pártfogóhoz kellett járni, de ezek nem voltak olyan nagy balhék. Amikor már egyre több pénz kellett, nagyobb kockázatot is kellett vállalnunk. Nyilván nem mehettünk mindig ugyanabba a városba, ahol már elkaptak, úgyhogy más városokban is elkövettünk bűncselekményeket.

Tizenhét múltam 1999-ben. Akkor követtem el az első olyan bűncselekményt, amiért lecsuktak. Egy ékszerboltot rámoltunk ki, elég nagy volt a kár értéke. Egy ideig menekülésben voltunk, de az egyik srácot elkapták, ő pedig feldobott minket. Amíg menekültünk, nyomott áron eladtuk az aranyakat és drogot vettünk rajta. Minden pénz az anyagozásra ment.
Nagyon féltem, amikor bekerültem a fiatalkorúak börtönébe. Nyilván számítottam rá jó ideje, hogy egyszer elkapnak, mert nem lehet ezt büntetlenül csinálni. Viszont voltak haverjaim, akik megjárták a börtönt és elmondták, hogy mire kell figyelni és hogyan kell viselkedni. Miután bekerültem, a legmeglepőbb az volt számomra, hogy minden srác ugyanolyan volt, mint én. Előtte azt gondoltam, hogy rossz és gonosz emberek vannak ott, mire kiderül, hogy ugyanaz az érdeklődési körük és ugyanaz a múltjuk, mint nekem: mindegyik drogozott, piás lett stb. Akkor tudatosult bennem, hogy ha ők tényleg rossz emberek és én is közéjük tartozom, akkor én is rossz ember vagyok. Mindaddig ezeket a bűncselekményeket én csínytevésnek fogtam fel. A közeg egyáltalán nem volt jó hatással rám. Egész nap ment a beszélgetés a tapasztalatokról, ami ahhoz segítette hozzá az ott lévő fiatalokat, hogy kicsiszolódott, rafinált bűnözőkké váljanak.

Nem voltak foglalkozások bent?

Semmi. Abban az időben ilyen még nem volt. Aki annyira nem volt balhés, az dolgozhatott. Három vagy négy hónapot dolgoztam, a többit nem dolgozóként töltöttem. Napközben kimehettünk néha focizni, ilyesmi, de tanítás például nem volt.

Mivel töltöttétek a napjaitokat?

Korai ébresztővel indult minden nap. Ébresztő után a reggeliig rendet kellett rakni. Kitakarítani mindent, a ruhákat stokira hajtogatni. Arra próbáltak tanítani minket, hogy rendet tanuljunk. Mondták, hogy a katonaság mintáját követik. A motivációs módszer az volt, hogy volt húsz zárka, amiből csak ötben volt tévé. Heti pontozással értékelték a zárkákat, és meg lehetett nyerni a tévés szobát egy hétre. A délelőtt elment a takarítással, utána ebéd, utána pedig kb. ugyanez. Kimehettünk az udvarra, ami elég kicsi volt, ott körbe-körbe sétáltunk, vagy lehetett még pingpongozni, esetleg edzeni, de azt csak úgy, hogy az őr ne lássa, mert nem engedték. Könyveket lehetett volna olvasni, amit egyébként szeretek is, de ott nem lehetett, mert mindig történt valami. Állandóan veszekedések és verekedések voltak, elég sok volt az agresszió. De visszagondolva engem nem érintett komolyabban az agresszió jelenléte, mert gyerekkoromban is azt láttam. Nem lepett meg, ha vért látok vagy valakinek eltörik a kezét. Ha nem is volt mindennapos a konfliktus, mégis azért elég gyakori. A felnőttek közt a börtönben egyébként inkább a szópárbaj megy. Fenyegetés és megfélemlítés. Ha valakin észreveszik, hogy ettől megijed, annak vége van. Ha viszont összeugranak, akkor bármi megtörténhet. A fiatalkorúaknál volt olyan verekedés a zárkában, amikor az egyik gyerek kikapott és megmondta, hogy úgy aludjunk el az ágyban, hogy éjszaka elvágja bárkinek a torkát. Késsel aludt. Mi nem mertünk aludni, felváltva őrködtünk az első ilyen éjszakákon. A zuhanyzás általánosságban hasonlóan működött, sosem mentünk egyedül, csak haverokkal. Amíg én fürödtem, addig a többiek őrködtek és fordítva.

Ott is azt erősítette meg a közeg, hogy társaságban kell maradni?

Igen. Nekem hamar ment, mert észrevettem, hogy kikkel érdemes haverkodni. Mielőtt bekerültem, a barátaim felkészítettek a benti életre, és azt is elmondták, hogyan juthatok gyógyszerhez. Amikor bekerül valaki, előtte megvizsgálja a börtönorvos, és szó szerinti bemondásra felírja, amit az kér. Mondtam a rivotrillt és xanaxot, felírta. Még azt is megkérdezte, hogy mennyit szedek? Mondtam a mennyiséget, és kiírta.
A fiatalkorúak között bent nem volt jellemző az anyagozás. A srácok vagy intézetből jöttek, vagy cigánytelepről, abból a mélyszegénységből, ahol nem volt, aki ezt beindította volna. Inkább a gyógyszer ment, vagy az olyan hülyeségek, mint az öngyújtógáz szívása. A szipuzással ott találkoztam először. Amikor festették a zárkát, hígítóztunk. A gyógyszerezés meg félig-meddig legális volt. Ha egy félősebb gyerek kiíratta magának a gyógyszert, elvettük tőle stb.
Az első büntetésem alatt voltam több alkalommal is szállításban. Tehát, amikor az elkövetett bűncselekmény tárgyalása másik településen és bíróságon zajlik, akkor egy héttel a tárgyalás előtt már ott tartottak, utána visszavittek. Ilyenkor újra eljátszottam a gyógyszerfelíratós dolgot, és a dokik ott is egyetlen szóra felírták. Nem is nézték meg, hogy a másik börtönben én mennyit kaptam már.

Ebben a közegben dörzsöltebbé váltam. Azt éreztem, hogy ha nem tört meg a börtönélet, akkor a kinti világban megállíthatatlan leszek. Kiokosítottak bűnözésből. Miután szabadultam, a korábbi baráti társaságom elkezdett széthullani. Másfél év alatt a drogkínálat is megváltozott, sok volt az új cucc. Piálni is elkezdtem, az életemen pedig nem akartam változtatni. Elképzelni sem tudtam, hogy mit jelent az, ha valaki elmegy dolgozni. Azt láttam, hogy én is ugyanúgy pénzt szerzek, amit anyagra költök. Iszonyatosan hiányzott a haverokkal anyagozás, viszont megváltozott a személyem megítélése. Az idősebb arcok is elfogadtak, mert látták, hogy a kissrác kijött és nem tört meg, mások pedig tartottak tőlem. Nem akartam visszakerülni a börtönbe. Jobb körökbe kerültem az alvilágban, ahol nagyobb tétekkel ment a játék. Lett egy komoly barátnőm is, akivel élettársak lettünk, de ugyanúgy ment mellett mindennap az anyagozás, és már elkezdtem mellette piálni is. Ha nem volt éppen cuccom, piával és gyógyszerrel tompítottam az elvonási tüneteket.

Amikor több pénzed volt, változott a használt szerek fajtája?

Persze. Akkoriban is a kokain volt a legdrágább. Ha sok pénzem volt, azt vettem, mert az volt a legjobb, amire minden anyagos vágyik. Ment közben a piálás, gyógyszerezés és dohányzás is.
Miután bekerültem a komolyabb körökbe, már nem volt választásom. Ha ott egyszer elfogadsz egy szívességet, onnantól kezdve lekötelezettje vagy a társaságnak. Ott már olyan szinten ment a betörés, hogy a kezembe adták a kulcsot, hogy itt van, ekkor és ekkor be tudsz menni. Több pénz, komolyabb tétek. Többször volt olyan, hogy lebuktam és bevittek a rendőrök, mire a társaság felbérelte a legdrágább ügyvédet és kihoztak. Volt négy vagy öt olyan ügyem, amikor egyből kihoztak az ügyvédek által, viszont azt nem vettem figyelembe, hogy az ügyem ugyanúgy folytatódott, csak szabadlábon védekezhettem. Ez viszont az az ördögi kör, amiből nem tudtam kiszállni, mert a társaság kifizette az ügyvédet, az is sokba került, kihoztak, vissza kell fizetni. Néha tisztább napjaimon rádöbbentem, hogy változtatnom kell, ahhoz viszont le kell tenni az anyagot és a piát. Amikor viszont józan belátásom volt, beleőrültem abba, hogy milyen helyzetben vagyok, hogyan kerülhetnék ki azokból a körökből úgy, hogy ne essen bajom, ezt a tudatállapotot pedig csak az anyagozással tudtam elviselni.

2002 körül kerültem börtönbe újra. Akkorra az összes meglévő ügyem összeadódott és több mint hét évet kaptam. Ebből összesen három évet kellett ténylegesen leülni. Tökölre kerültem a nagykorúakhoz. Ott volt igazán érdekes a helyzet. Korrupt hely volt, amiről később több riportfilm is készült a tévében, például pénzért adták a kimenőt a börtönből. Amikor bekerültem, hat-hét hónap alatt elvégeztem egy kőműves tanfolyamot. Utána kitettek kajaosztónak, ami odabent a legmenőbb állás, mert kicsit a rabok felett vagy és elég közel az őrökhöz. Én vittem a kaját, az őrök jöttek velem, és nyilván közben azért beszélgettünk is. A rabtársak között a kajával tudtam üzletelni, az őrök pedig rugalmasak voltak. Volt olyan, hogy az őr hozott be nekem piát. A zárkákban volt minimum két mobil, ami nonszensz, de tényleg volt. Mindennapos volt a drog is, ami iszonyatosan drágán ment, mert amikor kint háromezer forint volt egy gramm fű, ott bent ötezerért adták. De az mindennap volt. A gyógyszert pedig már elmondani is nehéz, mert ott bent már a gyógyszerosztó is rab volt, tehát hozzáfértek. Az ottani utolsó két és fél évben nem volt egyetlen tiszta napom. Az élettársam kint egy évig várt rám, utána viszont lelépett. Bennem összedőlt a világ, nem tudtam elképzelni, hogyan ülöm le a többi ítéletet. Minden átértékelődött bennem az utolsó két évben. Észrevettem, hogy a barátaim egy képeslapot sem küldtek, az anyám sem jött már látogatni az utolsó másfél évben, szóval akkor éreztem meg, hogy nincs senkim. Tudtam, hogy ez már nekem nem kell, és ha egyszer onnan kiszabadulok, nem akarom ezt az életet folytatni.

Szabadulás után eldöntöttem, hogy a haverjaimat és a bűnözői köröket messziről kerülni fogom. Kerestem a helyem a világban. Nem volt egyetlen ledolgozott munkanapom sem, csak a börtönben. Azt éreztem, hogy nem szabad ismét bekerülni a bandákba, mert akkor nem lesz kiszállás. Ők azt látták, hogy kijöttem és nem foglalkozom senkivel, valószínleg megtörtem és nem akarok ilyeneket csinálni. Akkor is egy darabig még hasonlóan éltem, de már csak egyedül csináltam. Nem sokkal később megismertem egy lányt, aki miatt megváltozott az életem. Iszonyatosan gazdagok voltak, viszont az volt az elvárás, hogy nem élhettem úgy, ahogy korábban. Kellett a rendes munkahely stb. Életemben először mentem el dolgozni. Természetesen anyagoztam akkor is, de meg kellett változtatni a minőségét a párkapcsolatom miatt. Nem lehetett mindennap cuccozni, viszont onnantól kezdve szerváltás következett: hétvégente anyagoztam, hétköznaponként munka után pedig megittam hat-nyolc sört és egy üveg bort. Azt éreztem, hogy szociális fogyasztó vagyok, ráadásul sok pénzünk volt, ezért elkezdtem online szerencsejátékozni: online póker, tippmix stb. Napi negyven-ötvenezreket játszottam el, mert ahogy utólag megértettem, a drog utáni vágy keltette űrt kellett kitöltenem. Ráadásul nem önmagamat adtam a kapcsolatban sem, hanem egy olyan szerepet játszottam, ami a nőnek tetszett, tehát eladtam magam, mert ebben a kapcsolatban biztosított volt a pénz. Egy idő után már ezt sem bírtam. Az egy dolog, hogy piáltam minden nap, de elkezdtem műbalhékat generálni. Összevesztem a feleségemmel, utána pedig durván becuccoztam. Ezt követően ismét elkezdődött a mindennapi fogyasztás, amit viszont már nem bírt el a házasságunk, és ebből lett a válás.

Miután tudatosult bennem, hogy ennek vége, összetörtem. Nem a válás és a feleségem miatt készültem ki, hanem azért, mert vége lett a jó életnek. Napi negyven-ötvenezer volt a zsebpénzem, amit csak a feleségemtől kaptam, mellette pedig volt nyilván saját bejelentett munkahelyem. Ha valami nagy dolgot akartunk, mondjuk nyaralni, arra is külön volt pénz. Olyan életszínvonalon éltem, amiről korábban álmodni sem mertem, és tisztában voltam azzal, hogy ezt a pénzt és ezt az életet nem én teremtettem elő. Onnantól kezdve egy lassú öngyilkosság következett. Mindent eldobtam magamtól, pedig úgy szálltam ki a házasságból, hogy a feleségem rám hagyott egy panellakást, ami be volt rendezve, és pénzem is volt. Szépen lassan, hat-hét hónap alatt eladtam mindent a lakásból és anyagra költöttem. Akiket ezekből a normális körökből ismertem, mindegyiktől kölcsönkértem. Próbáltam a korábbi életszínvonalat fenntartani, de nyilván nem lehetett. Akkoriban jöttek be az első dizájnerdrogok is, bár még a régi anyagokat fogyasztottam, de amikor már nem volt pénzem, hozzányúltam az olcsó cuccokhoz is. Ezek már nem a várt hatást nyújtották ugyan, de mindent arra költöttem, hogy elmeneküljek a valóságból. Amikor mindent elköltöttem, az utcán találtam magam. Nem volt egy tiszta pillanatom, mert azt az állapotot és azt a szégyent nem bírtam józanul elviselni. Válogatni nem lehetett, úgyhogy elszívtam bármit és ittam a flakonos bort. Lépcsőházakban aludtam a liftházban, vagy volt, amikor drogtanyán húztam meg magam. Három évig tartott a hajléktalanság, ami totálisan leépített. Bármit használtam, amit meg tudtam szerezni.

Mit tapasztaltál az olcsó biocuccoknál?

Már az első kipróbáláskor tapasztaltam, hogy nagyon rövid ideig tart az a hatás, amiért a drogos használja a szert, viszont sokkal tovább tart az utána következő rossz fázis. Kicsit felpörög az ember, de öt-hat perc múlva már rosszul van tőle. Amíg volt előttem anyag, folyamatosan szívtam, mert tudtam, hogy néhány percig jó lesz, utána viszont pokolian rossz állapot következik. Amíg ott van nálad a cucc, egyszerűen nem tudod abbahagyni.

Hajléktalanként egyedül voltál?

Úgy alakítottam az életemet, hogy kerültem az embereket. Iszonyatosan nagy szégyenérzet volt bennem, mert azt azért felfogtam, hogy néhány hónap leforgása alatt honnan hova jutottam. Azok voltak a mélypontok, amikor elsétáltam az utcán és például a kirakatüvegben megláttam a saját arcomat. Kerültem az embereket. Amikor beköltöztem a drogtanyára, akkor is inkább kerültük egymást a másik emberrel. Egy alkesz, drogos fickó élt még ott, mindketten tartottunk egymástól. Attól féltem, hogy előbb-utóbb vagy ő öl meg engem, vagy én őt. Rövid időn belül inkább visszamentem a lépcsőházakba aludni, mert egyszerűen nem tudtuk elviselni egymást. Az egyedüllét miatt teljesen beszűkült a gondolkodásom is. A dizájner cuccokon és a pián kívül nem volt semmi másom. Nem volt egyetlen okmányom sem, mert arra sem voltam képes, hogy elintézzem. Ahogy reggel elindultam, az első utam az anyag vagy a pia után vitt, aztán ismét aprót szereztem, majd megint cuccot, este pedig csak az volt a lényeg, hogy legyen valamim, amitől K.O.-ra vágom magam és elalszom. A végén már hallucinációim voltak, folyamatosan hangokat hallottam, mintha valakik ott beszélgetnének a fejem mellett.

Ennek az időszaknak a végét a hallucinációk okozták. Olyanokat hallucináltam, hogy keresnek a rendőrök, én pedig egyik hajnalban bementem a rendőrségre, hogy itt vagyok, nem kell keresni. Erre ők, ahogy megláttak, mentőt hívtak és pszichiátriára vitettek. A pszichiátrián folyamatosan injekcióztak. Először nagyjából két hetet voltam bent, utána jobban lettem. Amikor kiengedtek, megint azt hittem, hogy a magam ura vagyok, jól vagyok. Hiába nyomtak a kezembe egy csomó receptet olyan gyógyszerekkel, amiket amúgy is meg tudtam volna szerezni, nekem az első utam a kocsma volt. Egy hét alatt olyan szinten taccsra vágtam magam, hogy ismét elkezdtem hallucinálni. Egész nap zúgtak a hangok a fejemben. Az első utam ismét a pszichiátriára vezetett, mert azt gondoltam, hogy végem van, teljesen becsavarodtam. Annyira ki voltam készülve, hogy gyakorlatilag életet mentett, hogy felvettek. Az első két hétben nem hatott a szájon át történő gyógyszeres kezelés, ezért injekcióban kaptam a Haloperidolt. A májam már nem volt képes feldolgozni a gyógyszereket. Öt hetet voltam bent, utána megint kiengedtek. De az öt hét annyira hosszú idő volt pia és anyagozás nélkül, hogy alig vártam, hogy az első kocsmába eljussak. Ugyanaz a kotta volt, mint előtte: kocsma, dealer, és taccsra vágtam magam, mert ahogy kiléptem a pszichiátria ajtaján, máris megjelent a szer utáni vágy. Megint szétcsaptam magamat egy hét alatt, majd ismét visszamentem a pszichiátriára, és ott fordult meg teljesen az életem, mert nem engedtek be. A zárt ajtót kívülről csukták rám. Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak. Lepergett előttem az egész életem és rám nehezedett a súlya. Visszacsöngettem és annyit kérdeztem, hogy ha ők nem tudnak segíteni rajtam, akkor kik? Adtak egy címet a városon belül.

Felkerestem a helyet, pedig korábban magamért már nem tettem semmit. Az Egészségdokk Drogkonzultációs Irodába küldtek (https://www.facebook.com/egeszsegdokk/), és hihetetlenül nagy szerencsém volt, mert kiderült, hogy egy gyerekkori anyagozós ismerősöm is ott dolgozott segítőként. Hasonló életútja volt, mint nekem: ugyanaz a nyomor. Amikor megláttam őt tisztán, az olyan volt számomra, mint egy jel, hogy ha neki sikerült, akkor van kiút ebből a gyötrelemből. Tényleg reményvesztett voltam: el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne kiszállni ebből. Mondta a srác, hogy másnap keressem meg őket, hogy biztosan komolyan gondolom-e. Tehát másnap visszamentem, és mondták, hogy tudnak segíteni rehabra jutni, de olyan állapotban vagyok, hogy azzal előbb kórházba kell menni méregtelenítésre. Az ő általuk írt ajánlással felvettek a pszichiátria nyílt osztályára. Számomra ez volt az előgondozás. Nagyjából másfél-két hetet voltam ott, de miután kiengedtek, volt még egy hetem, hogy mehessek a reabra. A lelkemre kötötték, hogy bírjam ki, ne essek szét. Arra az időre beköltöztem egy nagyon régi anyagos lányhoz, aki heroinfüggő volt. Ott laktam egy hétig, de mondtam, hogy csak arra kérem, hogy egy hét után kísérjen ki a vasútállomásra, hogy eljussak a rehabra. Így is lett. Abban az egy hétben még folyamatosan anyagoztam, piáltam és gyógyszereztem. December 13.-án reggel kellett utaznom. Volt még egy fél üveg borom és egy marék gyógyszerem, amit bevettem, aztán elindultam. A vonaton már kezdett mardosni a kétség, hogy vajon tényleg ez kell nekem? Már elment az egésztől a kedvem, hogy nem jó, nem kell. De ott is velem volt Isten, mert Martonvásárhely előtt elhagytuk Baracskát, ahol szintén voltam börtönben. Akkor megértettem, hogy ha nem megyek rehabra, akkor a következő utam ismét a börtön lesz.
Martonvásárhelyen már várt a sofőr, aki Ráckeresztúrra vitt (http://drogterapia.hu/). Megdöbbentem, mert amikor kiszállt az autóból, odajött és átölelt, úgy mutatkozott be. Az utolsó években nem volt senki, aki átöleljen vagy szeretettel forduljon felém, erre jön egy vadidegen ember és átölel. Amikor Ráckeresztúrra értünk, ott várt harminc felépülő függő. Egyesével jöttek oda hozzám, megöleltek és segítettek bevinni a cuccaimat. Mondták, hogy örülnek, hogy itt vagyok, jó helyre kerültem. Olyan szeretettel fogadtak, amit nem tudtam megmagyarázni.

Mikor fordult át benned a folyamat?

Az első két hét kegyetlen volt. Nem kaptam gyógyszert. Teljesen szárazon kellett lejönni. Napi egy-két órát tudtam csak aludni, ötpercenként volt melegem, aztán hidegrázásom. A mozgáskoordinációm nem volt rendben, ha ki kellett mennem, fogtam a falat, hogy el ne essek. Nem volt étvágyam, szinte semmit nem ettem, pedig nagyon jó kajákat készítettek és kiszolgáltak. Felfogni sem tudtam, hogy vajon itt hogyan lehetne meggyógyulni. Hallgattam a csoportokat, ültünk, de nem állt össze a kép. Aztán lassan lett egy-két jobb napom. Mondták a srácok, hogy ők is ezen mentek keresztül, ismerik a folyamatot, ez most így zajlik, de utána jobb lesz. Nagyjából egy hónap alatt tisztult ki a szervezetem. Úgy voltam vele, hogy majd el leszek ott egy-két hónapot, egyfajta szabadságnak fogtam fel, aztán kezdek valamit magammal. Másfél hónap után rendeződtek bennem annyira a dolgok, hogy már fizikailag és mentálisan is kezdtem jobban lenni. Akkor jöttem rá, hogy napról napra látom a körülöttem lévő srácokat, ahogy változnak. Aztán jöttek olyan leállt szerhasználók, akik már öt éve meggyógyultak és elmesélték az életüket. A rehab előtt olyanok voltak, mint én, most pedig odajöttek a családjukkal. Olyan volt látni ezt számomra, mint egy csodát.

Kezdtem elengedni a régi dolgaimat. Elengedtem azt a berögződést, hogy majd én tudom, mi legyen. A mentorok is mondták, hogy ha bejöttem és feltettem a kezem, hogy segítséget kérek, akkor próbáljak meg végre valami újat. Nagyon sokat segített, hogy az ottani munkatársak többsége mind leállt függő volt. A tapasztalataik és a sorstárs jelleg miatt elfogadtam, amit mondtak. Akkor kezdtem felfogni, hogy ha ezt végigcsinálom, akkor van rá esély, hogy kiszálljak az anyagozásból. Mivel Ráckeresztúr egy református drogterápiás otthon, rendszeresek az istentiszteletek és a bibliaórák. Az életemben egyébként addig is mindig elfogadtam, hogy van Isten, de a vele való kapcsolatom leginkább olyan volt, hogy mindig kértem: kérlek, hogy pénzt adj, most ebben segíts, aztán abban, és így tovább. De amikor már egy ideje ott voltam, az egyik éjszaka megpróbáltam imádkozni. Nem kényszerített rá senki, magamtól éreztem a késztetést. Akkor történt életemben először, hogy az imámban hálát adtam azért, amim van: hogy élek, hogy jó helyen vagyok, hogy szeretet vesz körül. Talán az volt a legnehezebb része a rehabilitációnak, hogy tiszta fejjel kellett szembenézni önmagammal, és ehhez Isten adott nekem erőt.

A legnagyobb változás egy bibliaórán történt. Levetítettek nekünk egy rövid néma filmet egy ember életéről. Láttuk, ahogy megszületik egy gyerek, Isten pedig ott áll mögötte. A gyerek cseperedik, majd ahogy növekszik, elköveti a maga bűneit és fokozatosan eltávolodik Istentől. Amikor már mindenben csalódott és nem látja az élete értelmét, öngyilkos akar lenni, de Isten odaáll és segít neki. Amikor ezt láttam, úgy éreztem, hogy az a film az én életemről szól. Olyan euforikus érzés töltött el, mint amit a drogozáskor tapasztaltam eleinte. Tudtam, hogy aki előtte voltam, már nem létezik. Kicserélődött minden, új szemléletet kaptam. Elfogadtam Istent.

Tizenkilenc év önkéntesség. Beszélgetés a Teljes Élet Szociális Alapítvány sörédi táboráról a Kovács testvérekkel, Attilával és Istvánnal

„Negyedóra sem kellett, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.”

(Kovács Attila, szociális munkás. Kovács István zenész)

Mikor indult Söréden a fogyatékkal élők táboroztatása?

Attila:

1983-ban indult a program. Egy budapesti pap, a néhai Kovács István atya vitt le oda egy Budapest és Budapest környékén élő sérült emberekből álló csapatot. Az ott segédkező önkéntesek között voltak székesfehérváriak is, akik kedvet kaptak, és a következő évben, 1984-ben már egy saját csapatot is szerveztek. A kétezres évek a két csapat felváltva használta a táborhelyet, a nyár egyik felében a budapestiek táboroztattak 4-5 turnust, a másik felében pedig a székesfehérváriak és a Székesfehérvár környékiek voltak ott. Később a budapestiek másik helyre mentek, a székesfehérváriak pedig Söréden maradtak.
1993 óta a Teljes Élet Szociális Alapítvány (http://www.teljeselet.hu/) finanszírozza a programot, amely minden nyáron nyolc  héten át kikapcsolódást és a közösségi élményt biztosít. Kiskorútól felnőttig találhatók segítők és segítettek. Kialakult egy fix csapat, de mindig vannak új érkezők is.

Hogyan kerültetek kapcsolatba az alapítvánnyal? 

Attila:

2001-ben jártunk először Söréden látogatóban. Még általános iskolások voltunk, és Kálozon, a szülőfalunkban az akkori fiatal plébános tartotta nekünk a hittant. Teljesen new wave felfogású volt, ő említette a tábort, és hogy ő látja bennünk a potenciált, ezért örülne, ha kipróbálnánk magunkat mi is.

Kik veszik igénybe a táborozás lehetőségét?

Attila:

Értelmi sérültek, mozgássérültek, illetve értelmi és mozgássérültek, tehát halmozottan sérült emberek.

Hogy lehet bekerülni?

Attila:

Várólista van. A jelentkezők sokat várnak, hogy eljöhessenek, mert a tábornak nagyon jó híre van.

Pista:

A várólista egy szűk keresztmetszet, mert az alapítvány költségvetése is véges. Érkeznek felajánlások, azonban a szervezet igyekszik ésszerűen gazdálkodni a forrásaival.

Hogy néz ki egy hetetek önkéntes segítőként?

Pista:

Segítőként abban az egy hétben egy személyért vagy felelős, vagy súlyosabb fogyatékosság esetén több ember felelhet ugyanazért a személyért. Amikor mi tizenhárom évesek voltunk, akkor vállaltunk  egy egész hetet egyedül. Én akkor pl. egy mozgássérült fiú segítője lettem, aki egyébként azóta informatikusként dolgozik. Teljes értékű életet képes élni.
Nyilván 13-14 évesen még furcsa volt, hogy én vagyok a felelős azért, hogy a patronáltamnak minden szükségletéről gondoskodjak, azóta viszont olyan szinten természetessé vált és annyira az életem része lett, hogy számomra már az a fura, ha valaki megdöbben azon, ha ott van egy downos vagy bármilyen sérült ember. Ebben a közegben már észre sem veszed a különbségeket.
Abba is érdemes belegondolni, hogy mi csupán egy hétig foglakozunk ezekkel a srácokkal, a szüleiknek viszont az egész életük a gyermekük vagy sérült hozzátartozójuk gondozása körül forog. Olykor előfordul, hogy vannak nehéz természetű szülők is, viszont nem szabad negatívan viszonyulni hozzájuk, mert nekik az egész életük erről szól. Lehet akár ötven-hatvan éves is az a sérült hozzátartozó, akiről gondoskodni kell, de ha például szülő-gyerek viszonyról van szó, az mindig ugyanaz a viszony marad.

Attila:

Rengetegen vannak olyan anyagi helyzetben, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol üdültessék a gyerekeiket. Sok olyan fiatal van, akinek csupán ez az egy hét kikapcsolódási lehetőség adódik az évben,  amikor a szüleik számára is megteremtődnek a feltételek, hogy picit „szabadságra menjenek”. Söréden az alapítvány finanszírozza a nyaralás költségeit.

Pista:

A szülők nagyon hálásak azért, hogy ők is el tudnak menni kikapcsolódni, vagy akár csak mással foglalkozhatnak. Természetesen minden szülővel tartjuk a kapcsolatot. Például jó pár éve egy autista fiúnak vagyok a segítője, akinek az édesanyja naponta telefonál, vagy ha elmarad a napi telefonhívás, akkor tudjuk, hogy későn végzett a munkával. Ő is, ahogy a legtöbb szülő a gyerekéért dolgozik, egész életében a gyermeke áll a középpontban.

Attila:

A táborozók életében annyira fontos szerepet tölt be Söréd, hogy az évet ők nem január 1-től december 31-ig számolják, hanem Sörédtől Sörédig. A tábort követően minden év őszén van egy nagy találkozó Székesfehérváron, amikor a tábor fiataljai és segítői összejönnek. Szokott lenni Mikulás ünnepség, aztán farsang, és fokozatosan érkezünk meg a következő nyárig, amikor kezdődik a tábor. Ott pedig szinte megáll az idő.

Hányan veszik igénybe a tábort nyaranként?

Attila:

Turnusonként nagyjából 50 emberrel kell számolni, amiből kb. 30 segítő és 20 fiatal van.  Egyetlen nyáron közel 200 sérült fiatalnak biztosít lehetőséget a sörédi tábor a nyaralásra.

Pista:

Látogatók is szoktak érkezni. Vannak interaktív programjaink, amelyeket sokszor az iskolai önkéntesség keretében látogatnak meg a fiatalok. Többségük számára ez olyan élményt nyújt, amiről sokat mesélnek az iskolatársaiknak, ezáltal pedig folyamatosan érkeznek az újabb és újabb megkeresések az önkéntes részvételre vonatkozóan is.

Nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az utcán annyira nem jönnek szembe a fogyatékkal élő emberek?

Attila:

Minden városban van napközi foglalkoztató vagy hasonló intézmény.

Pista:

De az is lehet, hogy csak nem figyeled annyira őket. Illetve ezek az intézmények olyan foglalkozásokat működtetnek, amelyek a már elballagott diákok számára biztosítanak programot azért, hogy továbbra is egy közösség része legyenek. Olyan intézmények is működnek, ahol munkát biztosítanak számukra és például vásárokban adhatják el a kézműves termékeiket. Kialakulhat bennük is az az élmény, hogy dolgozom és fizetést kapok érte, kialakul a napi rutin, tehát az önállóságra nevelés a szerepe.

Hogy látjátok a táboron kívüli emberek reakcióját, amikor a táborozókkal összetalálkoznak?

Attila:

Minden turnusban van kirándulós nap, amikor megyünk külső helyszínekre. Voltunk állatkertben, strandon, vagy például több éven keresztül mentünk a balatonfűzfői bobpályára, mert az üzemeltetője felajánlotta és szívesen látnak minket. Császáron van egy western város, Henryxcity, amit a tulajdonosa egymaga építette fel, ott is voltunk kétszer. A strandon vagy a bobpályán inkább jellemző, hogy meglátják az emberek, amikor jön egy csapat „furcsa” ember és megbámulják, de azt gondolom, hogy ez sokkal inkább annak a fogyatékossága, aki ezzel a szituációval nem tud mit kezdeni.

Pista:

Hál’ istennek pozitív visszajelzésből van több. Egyszerűen, amikor mások látják azt, hogy mi hogyan viszonyulunk a sérült emberekhez, akkor ők is felveszik ezt a magatartást.

Amikor először jártam külföldön egy nyugati kisvárosban, az első benyomásom az volt, hogy rengeteg fogyatékkal élő ember jár-kel a városban. Itthon viszont nem látom őket annyira.

Attila:

Lehet, hogy ott alapvetően jobban elfogadja őket a társadalom, viszont azt látom, hogy nálunk sem kritikus a helyzet. Nyilván köszönhető ez a közösségi médiának is, ahol megvan az a kellő érzékenyítés, hogy akár nulla tapasztalattal is, ha még nem voltál ilyen közegben, akkor is el tudod fogadni.

Pista:

Legfontosabb a hozzáállás tekintetében a nyitottság. Nem sajnálattal kell viszonyulni a sérült emberekhez, mert ők el tudják fogadni a helyzetüket. Tudnak százszázalékos életet élni. Miért kellene elkezdeni sajnálni őket? Ők sem sajnálnak téged. Egy olyan természetes hozzáállásra van szükség, amit ők is sugároznak felénk. Ezáltal megvan a kölcsönösség és a kiegészítés mindkét fél részére. Szerintem ez a legfontosabb.

Mit tudtok átadni ebből a környezetnek?

Attila:

Amikor a barátainkkal találkozunk és megkérdezik, hogy milyen volt Söréden? – szóban ezt átadni igazán jól nem lehet. Akárhányszor egy kívülállónak beszélünk erről, akkor előjön az a mondat, hogy „Jaj, annyira becsüllek ezért, mert én ezt nem tudnám csinálni, miközben nagyon szép számban van példa az ellenkezőjére. Sok barátunknak mondtuk korábban, hogy jöjjön le és nézze meg, és szinte mindegyikük ott maradt végig, és később is visszajárt. Az egyik nagyon jó barátomat már több mint tíz éve hívtam el a táborba, mert aikido-t tanít, és a gyerekeknek nagyon tetszene. Ő is meg volt szeppenve, hogy „nehogy egyedül hagyj!”, aztán annyira jól érezte magát, hogy ott maradt végig, azóta pedig már önálló turnust vezet.

Magunkról is nehezen tudtam volna elképzelni, hogy tudjuk csinálni. Amikor először beléptünk a kapun, negyedóra sem kellett hozzá, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.

Pista:

A zenei producer, Pixa is járt Söréden a meghívásunkra. Régi barátok vagyunk, és egyszer eljött. Aztán a következő évben visszajött, mert annyira feltöltötte az ottani közeg és a sérült fiatalok közvetlensége, szeretete. Másrészt nem volt idegen számára a környezet, mert az ő családjában is volt olyan sérült hozzátartozó, aki folyamatos ellátásra, gondozásra szorult. Minden alkalommal, amikor jött a táborba látogatni bennünket, hozott a srácoknak ajándékokat, amiket az édesanyja készített. Mondanom sem kell, hogy mekkora sikere volt.

Mennyit változtatott a felfogásotokon ez a tapasztalat?

Pista:

Az alapfelfogás megmaradt, viszont az én esetemben a foglalkozásomat nem ez határozta meg.

Attila:

Tudatosan választottam a szociális munkát. Ha nem megyek el a sörédi táborba, nagy valószínűséggel most nem beszélgetünk itt. Volt egy időszakom, amikor a gyógypedagógia is érdekelt, végül mégis inkább a szociális munkánál kötöttem ki, mert testhezálló és szeretem csinálni.

A zenélésben érzékelsz valamilyen hatást, Pista?

Pista:

Amilyen pozitív élményeket tapasztalsz, hatalmas energiát tud adni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor szerelmes vagy és írsz a szerelmednek egy dalt. Számtalanszor történt, hogy a táborban éjszaka kiültem dalszövegeket és dalt írni, mert akkor volt egy olyan nyugodt szakasza az életemnek, amikor ezeket az impulzusokat bele tudtam forgatni az alkotómunkába.

Egyébként szokott lenni tábori zenélés és közös éneklés is a tábortűz mellett. Estéként lefekvés előtt minden szobát megkérdezünk, hogy mi tetszett nekik legjobban aznap, és olyankor még van egy kis énekelgetés. Reggel pedig zenés ébresztővel és reggeli tornával indul a nap.

Attila:

Minden napszaknak van egy felelőse, aki a fiatalok közül kerül ki, mint a reggeli torna felelőse, a tábori postás, ebédnél a terítésért felelős, és vannak kint gyümölcsfák, amiket öntözni kell. Megvannak a kis feladatok, és nagyon szeretik, ha rájuk van bízva valami.

Tartjátok a kapcsolatot a fiatalokkal a táboron kívül? 

Pista:

Nyilván nem mindenkivel napi vagy heti szinten, viszont van olyan fiatal, akivel a tábori ismertség által napi kapcsolatban vagyunk. Az édesanyja ad helyzetjelentést a leányzóról, és amikor az időnk engedi, találkozunk. Egyébként az egész sörédi közösségre jellemző a családias hangulat.

 

Attila:

A fent említett kislánnyal 2006-ban találkoztunk először, az édesanyja révén pedig tényleg napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Pista:

Ő 16 évesen volt először Söréden, illetve egyáltalán bárhol távol a családjától. Az első három napban ki se jött az előszobából, ott ült a kis foteljában, aztán Attila odament és megkérdezte: „Szia Sára! Attila vagyok! Kijössz velem az ebédlőbe?”, Sára pedig kiment és azóta megmaradt ez a szoros kapcsolat.

Ajánlanátok másoknak az önkéntes munkát?

Attila:

Nem szeretnék közhelyes lenni és azt mondani, hogy gyertek el, mert ilyen szuper lehetőséget máshol nem találtok, de az a tapasztalatom, hogy akik eljátszottak a gondolattal, hogy megnéznék testközelből a tábort és lejöttek, a legtöbbjük visszajáró önkéntessé vált.

Ad valamilyen magabiztosságot vagy kezdeményezőkészséget az itt szerzett tapasztalat a hétköznapokban?

Pista:

Egy közeli példát mondanék. A feleségem is Söréden önkénteskedett, ott ismerkedtünk meg. Mára sérült emberekkel foglalkozik főállásban, és a tavalyi évben sikerült neki a Dumaszínházzal leszervezni egy adományestet. Litkai Gergely elsőre igent mondott, és egy olyan előadást hoztak tető alá, ahol Hajdú Balázs, Dombóvári István, Ráskó Eszter és Janklovics Péter is fellépett, a bevételt pedig az alapítványnak ajánlották fel. Azt gondolom, hogy manapság egyre könnyebb az ilyen kezdeményezéseket sikerre vinni, amihez részben a mi tapasztalataink is hozzájárulnak, másrészt pedig kialakult egy olyan pozitív nyomás a társadalomban, amely elfogadáshoz és  nyitottsághoz vezet.
Aki számára korábban még idegen volt az a szituáció, hogy sérült emberekkel kell együtt tevékenykedni, az most már nem húzza meg magát a háttérben, hanem beszáll. Söréden is ahány önkéntes van, annyiféle foglalkozás és életút áll mögöttünk, mégis egy csapatban, a sérült fiatalokért vagyunk ott. És eleve, ha ez egy önkéntes dolog és valaki a saját szabadidejét feláldozza, az már nagyon jó kiindulás. Ráadásul úgysem fog hazamenni, mert nagyon jó a közösség. Szoktunk is beszélni arról, hogy a táborozás után hetekig tart, mire visszarázódunk a hétköznapokba, mert olyan különleges hangulat van Söréden, ami magával ragad.

Attila:

Amióta kötelezővé tették a középiskolások számára az 50 óra önkéntességet, egyre gyakrabban érkeznek hozzánk ilyen céllal iskolások. Bevallom, eleinte volt bennem fenntartás, hogy a kötelező volta miatt nem fogják komolyan venni a dolgot, de abszolút pozitív csalódás ért. Odatették magukat, jól érezték magukat, és nagyon sokan közülük évről évre visszatérnek. Abban is biztos vagyok, hogy számukra a későbbi pályaválasztás során is meghatározó élmény lesz a fogyatékkal élő emberekkel végzett önkéntesség.

Pista:

Ráadásul úgy látom, hogy a  tizenat-tizenhét éves korosztályt nem kell terelgetni, hogy formálódjanak, hanem nagyon pozitív irányban képesek kinyílni nálunk. Sokat hozzátesz az ember személyiségéhez, hogy pozitív élmények által gazdagodhat.

Attila:

Azt is jó látni, hogy akik még tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt elkezdtük együtt, azóta többen is családot alapítottuk. Az én kislányom most tizenhat hónapos és tavaly már ott volt velünk végig. Amennyire jól érezheti magát egy kilenc hónapos gyerek, ő annyira jól érezte ott magát. Nem ijedt meg attól, ha egy sérült fiatal fel akarja venni vagy odamegy játszani hozzá, és azt gondolom, hogy ebben a korban még fontosabb, hogy ne a semmiből találkozzon ezzel a közeggel, hanem többen is vagyunk olyan szülők, akik már nagyon pici korban magunkkal visszük a gyereket. Természetes lesz számukra, hogy vannak olyan sérült emberek, akiknek az ő segítségükre lehet szükségük, és ezáltal a természetesség által nem fognak idegenkedni tőle.

 

 

Beszélgetés a Menetszél Egyesület alapítóival, Szakszon Rékával és Babus Csabával

„Ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat, és rászán néhány évet”

Hogyan jött létre az egyesület?

Réka:

Az első önkéntes tapasztalatokat a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál szereztük, ahol megismerkedtünk a szociális rendszer működésével, és beletanultunk a családokkal végzett gyakorlati munkába, azonban úgy éreztük, hogy a mi elképzelésünk ettől eltér és szeretnénk megvalósítani. Szerettünk volna függetlenedni és a számunkra fontos területekre koncentrálni, ezért olyan emberekkel alapítottuk meg a Menetszél Egyesületet, akikkel már korábban barátságban voltunk és azonos volt az értékrendünk, hasonlóak voltak a motivációink. Nagyjából két évvel ezelőtt kezdődött a tevékenységünk, de mint egyesület 2018 decemberében lettünk bejegyezve. Az alapító csapatunk létszáma (programszervezők, koordinátorok) azóta nagyjából a kétszeresére bővült, ma már 20-an látjuk el a szervezési feladatokat.

Csaba:

A múlt fontos abból a szempontból, hogy Réka és én is a Máltainál kezdtünk önkénteskedni, ahol nagyon sok jó ember vett körül minket. Tőlük kaptunk egy olyan értékrendet, amit nem biztos, hogy magunktól el tudtunk volna sajátítani. Sokat tanultunk a szociális kultúráról, hogy hogyan kell viszonyulni az emberekhez és mit jelent önkéntesnek lenni. Nekem is van egy-két olyan védőangyalom, akik nélkül ma nem lennék itt, és nagyon hálás vagyok nekik. Az egyiküknek köszönhetően kerültem az ócsai programba, ami a 2009-es válság után indult. Ez egy kormányprogram volt, amelynek keretében Ócsa mellett felépítettek egy falut azok számára, akik elvesztették a lakhatásukat. Ebbe a programba kerültünk bele nagyjából 6 évvel ezelőtt.
Amikor elkezdtem, családokhoz jártunk ki környezettanulmányt végezni, ami szociális munkási feladat volt. Nagyon hálás voltam ezért a tapasztalatért, mivel semmilyen szociális irányú végzettséggel nem rendelkeztem.
Az ócsai program célcsoportját a gyermekes családok képezték. A bekerülés feltétele legalább 2 gyerek megléte volt a családban, ezáltal pedig rengeteg gyerek költözött a faluba. Ismertük a családok hátterét, ismertük a szülőket, és volt elképzelésünk arról, hogy mi lesz velük, merre mennek tovább a gyerekek, és egyáltalán milyen kilátásaik vannak az életben. Mi ebben láttuk meg a hívószót, hogy ezekkel a gyerekekkel lenne dolgunk.
Nagyon apró gondolatmorzsákból indultunk el, és nem voltunk biztosak abban, hogy ezt nekünk csinálni kell. Először csak kirándulásokat szerveztünk, majd egy-egy foglalkozást vittünk oda, ami alapján később láttuk, hogy amit csinálunk, az jó, van rá igény, és ezekkel a gyerekekkel érdemes foglalkozni.
Hat éve járunk Ócsára. Amikor elhatároztuk, hogy rendszeresen fogunk járni, fontos szempont volt, hogy akár foglalkozást tartunk, akár korrepetálunk, csak akkor kezdjük el, ha a program fenntartható. Azt láttuk magunk körül, hogy a különböző pályázati finanszírozásból működő programok csupán ideiglenesek. Amíg a pályázat fut és van költségkeret, kismillió programot valósítanak meg, majd miután kifutott a pályázat és elfogyott a finanszírozás, hirtelen megszűnik minden. Ezzel szemben a mi álláspontunk már akkor is az volt, hogy egy adott programnak legalább 5 évig futnia kell, máskülönben többet ártunk a gyerekeknek, mint használunk, hiszen kialakul bennük a kötődés. Alapelvvé tettük, hogy nem fogunk pályázati finanszírozástól függni, vagy bármilyen más finanszírozási szempontra ráutalva lenni. Ócsán azóta is működünk és van jó pár gyerek, akit láttunk felnőni. Van, aki autószerelőnek megy, másvalaki most megy gimnáziumba, és már kis óvodásként is jönnek hozzánk programokra.

Réka:

Még a legelső évben, amikor elkezdtünk lejárni, készítettünk a Mikulás ünnepségen egy videót. Nagyon vicces visszanézni, hogy ott volt a négyéves, kis óvodás Bálintka, aki ma már kis kamasz és kamionsofőr szeretne lenni. A szemünk előtt nőttek fel és ezt nagyon jó érzés átélni. Rengeteg közös program és közös élmény köt össze minket.

Miért hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztok?

Réka:

Ez is Ócsára vezethető vissza. Sok mindennel foglalkoztunk ott önkéntesként, de azt tapasztaltuk, hogy ha nagyon kicsi kortól kezdünk foglalkozni a gyerekekkel, akkor lehetőséget adunk nekik arra, hogy egy szinttel feljebb lépjenek, mint a szüleik. Mindig az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy a korrepetálások által ezek a gyerekek bekerüljenek a gimibe és leérettségizzenek, és hogy számukra is reális cél legyen a továbbtanulás.
Fontosnak tartjuk a megelőzést, mert bár nagyon tisztelünk mindenkit, aki hajléktalanokkal, szenvedélybetegekkel vagy más kiszolgáltatott embercsoportokkal foglalkozik, de azt gondoljuk, hogy a gyermekkor az az életszakasz, amikor még kifejezetten jól lehet hatni az emberi sorsokra.
Éppen ezért nálunk fiatal önkéntesek vannak 16–35 éves kor között, ezáltal pedig korban közel állnak a gyerekekhez, ami nagyon jól hat a korrepetálásra is. A tanulás segítése mellett egyfajta mentor-mentorált viszony is kialakul a gyerekekkel, ami által szívesebben elmondanak nekik olyan dolgokat, amiket nem biztos, hogy a felnőttekkel megosztanának.

Vannak visszajelzések a szülőktől?

Csaba:

Attól függ, hogy melyik programról van szó. Például Ócsán elég sok szülővel jó a kapcsolat, és abból látjuk az elégedettséget, hogy rendszeresen küldik a gyerekeket. Aki küldi a gyereket korrepetálásra, az szeretné, hogy a gyereke fejlődjön és tanuljon. De természetesen vannak olyan helyzetek is, amikor nem annyira szép a történet. Például nagyon sok budapesti iskolában nem tudjuk, hogy kik a szülők. Még az osztályfőnök sem látta őket soha. A szülők elérése egy nehéz történet.

Budapesten hány iskolában vagytok jelen?

Csaba:

Jelenleg három iskolával van együttműködésünk a VIII. kerületben.

Réka:

Nyilván ez a szám félévről félévre növekszik, mert tudatosan bővítjük a hálózatunkat. Mindig eggyel több iskolát vonunk be. 

Mi alapján választjátok ki a korrepetitorokat?

Csaba:

Mindig az egyes gyerekek igényei szerint történik a korrepetitor kiválasztása. Általában egy gyerek egy korrepetitorral dolgozik a félévben, és a gyerek adja meg, hogy mit szeretne tanulni. Ezt próbáljuk redukálni, mert nem mindent szeretnénk megtanítani nekik, hanem néhány apróbb dolgot, azokat viszont jól. Ma már inkább egy-egy adott tárgyra koncentrálunk a félévben, ami többnyire olyan alaptárgy, ami az érettséghez kelleni fog.

Réka:

Matek, magyar, irodalom, nyelvtan, angol – ezek vannak a fókuszban.

Egy félév leforgása alatt hogyan alakulnak az eredmények?

Csaba:

Egy darabig az volt a rendszer nálunk, hogy a félévi jegyeket megnéztük a program elején és a program végén, majd abból vontunk egy különbséget. Később azonban úgy tapasztaltuk, hogy ezek a változások nagyon szubjektívek, mert számos olyan körülménytől függnek, amire nincs ráhatásunk: ilyen az iskola, a tanár, vagy hogy egyáltalán mi zajlik a tanórán. Most már azt a rendszert vezetjük be, hogy az önkéntesek a félév elején íratnak a gyerekekkel egy szintfelmérő dolgozatot, amit aztán a félév végén újra meg kell írni. Ebből tudunk olyan változást becsülni, ami a gyerek saját teljesítményét tükrözi. Egyelőre tantártól függő, hogy mennyire van kidolgozva ez a módszer, de például matematikából már elég jól működik. Alapvetően azt látjuk, hogy van fejlődés, illetve a gyerek sem maradhat bent a programban, ha egyáltalán nem látunk pozitív változást. A Netkorrepnél ez nagyon szépen kirajzolódik, mert online jól lehet adminisztrálni. Meg van adva, hogy a gyereknek hogyan kell fejlődnie ahhoz, hogy lássa és érezze, hogy itt valami zajlik és az neki jó.

Réka:

Az is pozitív ebben, hogy saját magukhoz mérjük őket. A félév eleji teljesítményükhöz mérve a félév végét sokkal specifikusabb, mint a jegyek alapján mérni, ami sok külső tényezőtől is függ. Mindazonáltal a jegyek szintjén azért mindig elmondjuk, hogy minden második gyerek, aki részt vett a korrepetálásban, az adott tárgyból javított legalább egy jegyet.
Kaptunk visszajelzéseket is tanároktól, szülőktől, hogy nagyon sok gyerek, akikkel egyénileg foglalkozunk, pozitív változásokon megy keresztül: növekszik az önbizalmuk, kevesebb kudarcot élnek meg, ezáltal sokkal gyorsabban tudnak fejlődni. Ez a magabiztosság, és hogy van valaki, aki segíti őket, pozitív irányban határozza meg a fejlődésüket. És különösen hangsúlyos, hogy van, aki tud segíteni, hiszen egy-egy tantárgyban nem minden esetben tudnak otthon segíteni a szülők, ahogy például az angol is jelenthet problémát már általános iskolai szinten is.

Hány gyerek van most a programban?

Csaba:

Most van a féléves jelentkezési időszak nálunk, de ha előre szeretnénk megbecsülni, akkor nagyjából száznegyven gyerek fog bekerülni. Ebből kilencven fő a budapesti programban, harminc gyerek a Netkorrepben, és nagyjából tizenöt-húsz fő Ócsán fogja igénybe venni a korrepetitoraink segítségét.

Hány önkéntesetek van?

Réka:

Az előző félévben összesen kilencven fő volt, de most várhatóan jóval több lesz.

Csaba:

Körülbelül száz-száz korrepetitor fog velünk dolgozni a következő félévben.

Általános értékrendben, problémamegoldásban, emberi dolgokban tud segíteni a gyerekeknek ez a program?

Csaba:

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Tartunk felkészítő tréninget az önkénteseknek, ahol elmondjuk, hogy hogyan érdemes tanítani: kik ezek a gyerekek és honnan jönnek, mi miket tapasztaltunk eddig, és mi vár rájuk az iskolarendszerben. Azt is el szoktuk mondani, hogy nem tudhatjuk előre, milyen gyereket kapnak, de az szinte biztos, hogy ha jó kapcsolatot alakítanak ki egymással, tehát ha megnyílnak és jól kommunikálnak, akkor ezek nagyon erős kapcsolatok tudnak lenni. Ezek lesznek azok a beszélgetések az óra elején és végén, amire a gyerek tíz-húsz év múlva is emlékezni fog. Mert arra, hogy mit tanult az órán, mi volt a tananyag, nyilván később nem fog emlékezni, de arra, hogy a korrepetitora elmeséli neki, hogy hétvégén kirándultak, voltak moziban a barátnőjével/barátjával, ez egy olyan más életstílus lehet a gyerek számára, ami elgondolkodtatja. És fordítva is igaz, hogy a gyerekek is tudnak olyan történeteket mesélni, ami az önkéntesek számára ismeretlen és elgondolkodtatja őket, ezáltal bővül mindkét fél látóköre. Ha ott van egy huszonöt éves, középosztálybeli, egyetemre járó tanár, aki nem egy negyven-ötven éves tekintélyszemély, hanem korban közelebb áll a gyerekhez, sokkal könnyebben alakul ki a mentor-mentorált viszony.
A visszajelzések alapján azt tapasztaljuk, hogy nagyon jó együttműködések alakulnak ki. A félév végén mindig megkérdezzük a korrepetitorokat, hogy szeretnék-e továbbvinni a diákjukat? És általában azt látjuk, hogy az az igen, amire rányomnak, az egy nagyon határozott igen.
Hogy egy példát említsek, az egyik kedvenc történetem, amikor összepárosítottunk egy kislányt és egy fiatal egyetemista lányt. Kiderült, hogy mindketten balettoznak. Az egyetemista lány évek óta balettozott, a kislány pedig nagyon érdeklődött a balett iránt. Elmondták, hogy mennyire egymásra találtak, és mennyi mindent tudtak adni egymásnak.

Réka:

A korrepetáló programnak csupán egy része a tanulás, hogy a felvételi jól sikerüljön és a gyerekek jól teljesítsenek. A másik fontos alappillér a mentorálás, hogy legyen egy olyan felnőtt személy, akire a gyerek példaként tekint. Ez legalább annyira fontos, mint a tanulmányi teljesítmény.

Az ócsai hat évből mit tapasztaltatok, voltak olyanok, akik később továbbtanultak?

Réka:

Az egyik fiú, akit tizenhárom éves korában ismertük meg, most érettségizett. Gimi előtt járt hozzánk korrepetálásra. Autószerelő akart lenni, de közben le is érettségizett. Vannak olyan gyerekek, akik már általános iskolában is tudják, hogy később majd egyetemre szeretnének menni, és már azt is tudják, mit szeretnének tanulni. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek is, mint ez a fiú, akik szakmát szeretnének tanulni, viszont ilyenkor is fontosnak tartjuk, hogy az alapműveltséget elsajátítsák. Hihetetlenül sokat jelent, hogy például autószerelőként majd hogyan kommunikál az emberekkel. hogyan alakítja ki a saját ügyfélkörét stb. Hasznos vállalkozói skilleket lehet ráépíteni az alapműveltségre, amihez azonban szükséges az érettségi megszerzése. Ezeket az utakat is támogatjuk.

Milyen egyéb programokat szerveztek még? 

Csaba:

Ócsán már hagyománya van a kirándulásoknak. Évszakonként egy kirándulást szervezünk. Most már más egy picit, mint amikor a Máltainál dolgoztunk, mert kis szervezetként már nem engedhetjük meg magunknak a nyári tábort, vagy volt például, amikor elmentünk Lichtensteinbe három hétre a gyerekekkel; voltunk színházban, reptéren. Kis szervezetként azonban ezek most meg vannak vágva, mert egy kirándulás leszervezése is nagy anyagi terhet tud jelenteni. Reméljük, hogy leszünk olyan helyzetben, amikor majd jobban elengedhetjük a fantáziánkat.

Réka:

A kirándulásokat nagyon fontosnak tartjuk. Ünnepeknél is szervezünk programokat a lakóparkban, mint Karácsony, Halloween, Húsvét és hasonlók.
Illetve a korrepetáló programunkon kívül szoktunk szervezni kerekasztal beszélgetéseket mindenféle szociális témában; egyre több fundraising eseményünk van; tartottunk jótékonysági főzést nyáron a Szimplában; van egy médiaprogramunk is, a Dear Society, ami pedig társadalmi témákkal foglalkozik: média és szociális érzékenyítést tartunk egyetemistáknak és fiatal pályakezdőknek, akik a program során cikkírási gyakorlatot is szereznek.

Van kapcsolatotok más hasonló szervezettel?

Réka:

A Dear Society-nél van együttműködésünk a KockaCsokival, ami egy autistákat foglalkoztató csokiműhely és kávézó. Az ő közösségi terük, a KockaPont tréningtermében tartjuk a képzéseinket. De több olyan civil szervezet is van, akikről cikkeket írunk rendszeresen és bemutatjuk a tevékenységüket, megjelentetünk tőlük anyagokat. És természetesen vannak olyan egyesületek, akiket gyerekprogramok és korrepetálás kapcsán figyelünk.

Csaba:

Találkoztunk a Bagázzsal is és sokat tanultunk tőlük, voltam ott önkéntes is egy ideig. Az InDaHouse-tól pedig meghívtuk Benkő Fruzsit az egyik kerekasztal beszélgetésünkre. Nem mondanám, hogy állandó együttműködés van közöttünk, de a jó szándék érzékelhető a szervezetek részéről.

Mindenki önkéntes az egyesületben?

Csaba:

Nálunk mindenki önkéntes, nincsenek munkaviszonyban foglalkoztatott kollégák.

Hogy lehet pénz nélkül működni?

Csaba:

Nagyon szépen. Minden programunk olyan, hogy ha most egy forintunk sem lenne, akkor is minden menne tovább. Mindenki önkéntes. Nem megyünk bele olyan szolgáltatásokba, és nem kezdünk olyan anyagi színvonalat növelni, amit nem tudnánk fenntartani. Nem bérlünk irodát, csak azt vesszük meg, amire szükségünk van, vagy összegyűjtjük rá a megfelelő forrást. Természetesen mi is szeretünk álmodozni, de az egy másik történet.

 

 

Mik a terveitek a következő öt évben?

Csaba:

Két irány meghatározó: szeretnénk több gyereket elérni, és szeretnénk minőségben nagyon jók lenni. Azt szoktam mondani, hogy szeretnénk a legjobbak lenni azok között, akik korrepetitorokat foglalkoztatnak. Egy olyan szervezet, ahol a korrepetitorok megtanulják, hogyan kell korrepetálni. Ha jön egy egyetemista, aki nálunk végzi a pedagógiai gyakorlatát, úgy kerüljön ki tőlünk, hogy már önállóan is képes legyen korrepetálni. Sokan mennek magántanárnak, amihez nélkülözhetetlenek a jó alapok.

Réka:

Ehhez kellenek a jó szakmai vezetők minden tantárgyból és a jó módszertan kialakítása. Minden programunkban benne van a bővülés lehetősége. A budapesti korrepetálásra gondolva rengeteg iskola van a fővárosban, akár jól elérhető távolságban is a belvárostól, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek tanul. Ezért a hálózat kiépítése nagyon fontos. A Netkorrepnél szintén az ország különböző pontjain tanítunk gyerekeket és még sok olyan hely van, ahova szeretnénk eljutni. Ócsán is van még bővülési lehetőség.

Hogy működik a Netkorrep?

Csaba:

Technikailag vannak különbségek ahhoz képest, mintha Skype-on vagy Messengeren kapcsolódna össze a tanár és a diák, de az alapelv nem sokkal bonyolultabb. Ez is egy videós-telefonos kapcsolat, de egy olyan rendszert használunk, amiben ez egy közösségben történik. A diákok és a tanárok bejelentkeznek, mint egy közös osztályterembe, az adminisztrátorok pedig benyithatnak minden terembe, és látják, hogy mi történik. Órát látogathatnak, megnézhetik, milyen jegyzeteket használnak, hogyan haladnak. Az elején izgultunk, hogy lesz-e annyira hatékony, mint a személyes korrepetálás, de az a válasz, hogy igen. Sok olyan előnye van, mint az internet közelsége, ahol videót tudnak nézni az anyagról, valamint a legjobb adminisztrációnk itt készül. Ezen a felületen fejlesztettünk ki számos olyan módszert, amit később a személyes korrepetálásokba beépítettünk.

Réka:

A másik előnye, hogy a földrajzi távolságok áthidalhatók. Akár az USA-ból, Kínából is tudnak korrepetálni fiatalok itthon élő gyerekeket. Nagyon szép történetek vannak.

Nem megy a személyes kapcsolat rovására?

Csaba:

A személyesség ilyenkor is megvan, mert beszélgetnek, látják egymást és megosztják a gondolataikat. Én is korrepetáltam így és megismertem a saját diákomat. Jóval kevesebb hátránya van, mint amit ilyenkor az ember gondol. A legfontosabb pedig az az előnye, amit Réka is említett: mindig az a fő probléma, hogy a fejlett régiókból szeretnénk eljutni a fejletlenekbe. Ez hatalmas anyagi és infrastrukturális forrásokat igényelne, amit már az elején elvetettünk. Nem akarunk azért venni például tíz autót, hogy eljussunk vele az ország távolabbi pontjaira, és közben az üzemanyagköltségért és a fenntartásért kelljen gürizni. Ehelyett úgy tanítunk például egy erdélyi gyereket, hogy összekötjük az interneten a korrepetitorral, aki mondjuk Amerikában van. És ez valós történet, már egy éve együtt tanulnak.

A szülők gondolnak erre, mint lehetőségre?

Csaba:

Egyelőre sajnos még nem jellemző. Akiket próbálunk elérni, azok számára az internetes korrepetálás nagyon távoli történet. Próbálunk kapcsolatot építeni gyerekotthonokkal, mert ha ott van egy nyitott gondolkodású nevelő, akkor több gyerek is bevonható a rendszerbe. Ilyenkor nem is a gyereket nehéz megtalálni, hanem a szülőt, aki perspektívát lát abban, hogy ha nem tud magántanárt megfizetni, akkor megpróbálná a Netkorrepet. Viszont az a tapasztalatunk, hogy akik bekerülnek, később is szeretnének maradni. A gyerekeknél a fluktuáció viszonylag kicsi a Netkorrepben, általában elégedettek.

Réka:

Másik része a Netkorrep hasznosságának a technológiai dolog, ami az ilyen gyerekközösségeknél hasznosul: az elmúlt években kaptunk adományba laptopokat, amelyeket gyerekotthonokba juttatunk el. Ilyenkor egy gépen akár tíz-tizenöt gyerek is tud tanulni.

Mi történik akkor, ha egy korrepetitor látja, hogy a gyermeket bántalmazzák?

Csaba:

Jelzi nekünk, mi pedig körbejárjuk a történetet, amennyire tőlünk telik, majd jelezzük az illetékes szerveknek, a gyermekvédelmi hatóságoknak. Ennél tovább viszont mi nem folyunk bele. Vállaljuk, hogy ehhez a részhez mi nem értünk, és nem szeretnénk rosszul segíteni.

Réka:

Jelzőrendszeri kötelezettségünk például Ócsán, hogy tudjuk, ki az, aki ott a gyermekvédelemmel foglalkozik és hozzá tartozik a lakópark. Vele beszélünk, és lehet, hogy végül kiderül, mi látjuk rosszul a történetet.

Csaba:

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt hat évben hány ilyen esetünk volt, pedig jó pár száz gyerek vett részt a programokon. Nagyon fontos eleve már a cél kiválasztásánál, hogy olyan fába vágjuk a fejszénket, amivel elbírunk. A mi esetünkben ez a cél az, hogy a gyerekek és a korrepetitorok megfelelően tudjanak együttműködni.

Bátorítanátok másokat is arra, hogy a saját közösségükben merjenek kezdeményezni a közös ügyek érdekében?

 Csaba:

Nemrég olvastam egy 2010 környékén készült hazai felmérést, amiből az derült ki, hogy Magyarországon az emberek 66 %-a passzív szenvedő, 23 %-a lázadó, és csupán 10 % az, aki aktív cselekvő. Szerintem ez egy nagyon fontos mondat, mert ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat és rászán néhány évet. Szeretjük tologatni a felelősséget, gyakran a nálunk nagyobb halra mutogatunk, és azt mondjuk, hogy ő a felelős, és amíg nem változtat a viselkedésén, addig semmi nem fog változni. Azt gondolom, hogy az egy nagyon nagy érték, hogy mi mertünk belevágni. Nyilván kaptunk olyan értéket az utunk során, aminek az lett az eredménye, hogy elkezdtünk az egyesületen dolgozni. Ha az ember nem kerül a megfelelő közegbe, nem biztos, hogy mer kezdeményezni, mert rizikós tud lenni. Mi is viszonylag egyszerű dolgokat végzünk, mégis nagyon sok tapasztalat kell hozzá, hogy biztonsággal végezzük. Az elmúlt hat év, ami mögöttünk van, olyan tapasztalati és tanulási fázisokat mutat, hogy azt gondolom, nem tudtuk volna gyorsabban csinálni a munkánkat. Ezeken a szakaszokon át kellett menni.
Hatalmas jelentősége van annak, hogy az emberek úgy döntenek-e, hogy összeállnak. Akár barátok is. Kiválasztanak egy problémát, nem vágják túl nagy fába a fejszéjüket, mert az a legnagyobb hiba, hanem szépen, apránként elkezdik, elköteleződnek és állhatatosan csinálják. Bőven látni és hallani olyan történeteket a mai magyar közéletben, amelyekből kitűnik, hogy azért változnak bizonyos dolgok, mert volt néhány ember évekkel ezelőtt, akik úgy döntöttek, hogy ezen változtatni fognak. Több ilyen emberre van szükség.

Réka:

Nagyon sok önkéntesünknek is ez a motivációja. Sosem önkénteskedtek még, már nagyon régóta kerestek önkéntességet, de nem találtak elég jót, aztán szembe jött velük a hirdetés és azt érezték, hogy megtalálták a számukra megfelelőt. Ahogy Csaba is mondta, sokan megkérdezik a felkészítő tréning előtt is, hogy adunk-e segítséget nekik, mert sosem korrepetáltak még. Fontos tudni, hogy vannak programkoordinátorok, van felkészítő tréning és félév közben esetmegbeszélő, ahol a különböző problémákat tárják fel és beszélik meg. Tehát nincsenek magukra hagyva az önkénteseink. Személyes tapasztalatom, hogy sokat számít az a körülmény, hogy közösségben történik az önkéntesség, tehát tudnak egymásra reagálni, felismerik a hasonló problémákat. Sokszor, ha nehéz helyzet alakul ki, sokat számít, amikor van kivel megbeszélni.

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info