Jó volna nem érezni. Pusztán sodródni az eseményekkel, múlni az idővel és elillanni a szél fuvallatával bármiféle gondolat nélkül. Jó lenne nem vágyakozni. Képessé válni az ingertúltengéses világban kizárni mindent, ami lényegtelen. Mellőzni azokat a körülményeket, amelyek nem segítik a létfenntartást, vagy csak olyan vastag kérget növeszteni a testünkre, amelyen semmi nem hatolhat át.

Jó volna nem létezni. Csak egy időre, csak átmenetileg. Hiszen a nem-létezés ijesztő. Hiába a vallásos tanok, hiába bármi, nem létezni is csak tudatosan lenne jó. Logikusan. Érzelmek nélkül. Kizárólag saját akaratunkkal irányítva, és amikor már a nem-létezés unalmassá vált, visszatérni múltunk teljes tudatában.

Jó volna megállítani az időt egy-egy szép pillanatnál, hogy örökké tartson. Vagy legalább addig, hogy minden szépség kiégjen belőle. Képessé válni visszafordítani életünk óráját, és az elrontott mozzanatokat kijavítani, hogy soha ne jusson eszünkbe, mi lett volna, ha másképp döntünk. Mi lett volna, ha belátjuk a hibánkat. Mi lett volna, ha jobbak, megértőbbek, kitartóbbak vagyunk. Mi lett volna, ha nem érzünk semmit.

Jó volna erősnek lenni. Nem révedni a veszteségeinkbe és nem törődni az újra felfakadó sebekkel. Kibírni bármely csapást jajszó nélkül. Soha el nem fáradni, fel nem adni. Kitartani a végsőkig és elfogadni a vereséget. Nem roppanni össze a gondok terhe alatt, nem menekülni, nem félni. Nem dideregni. Jó volna embernek lenni. Nem szégyenkezni. Nem sérülni. Nem bánkódni. Pusztán elfogadni mindent, ami adott és nem akarni többet annál, ami van.

Jó volna felejteni. Elfogadni. Elengedni. Nem érezni csalódottságot, nem szeretni. Nem akarni szeretve lenni. Hogy az életünk ne legyen több, mint a megtett lépéseink összessége. Nem ámulni mások boldogságán. Nem bánkódni az összetört kapcsolatokon: sem egyen, sem százon. Megérteni behatárolt világunkat. A testünkbe zárt vágyakat. Hogy az egyes tudatok sosem érnek össze, és a lelkek sosem találkoznak. Hogy minden közös terv törékeny és mulandó, csupán az érzelmek játéka. Az illúziókra majd a valóság ad választ.

Személyes benyomásaim a hajléktalan-ellátásról

„Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig érzem. Én mindig csak vagyok valahol.”

Nő (43 éves)

A szüleim nagyon fiatalon házasodtak össze, tizennyolc-tizenkilenc évesek voltak. Apukám katona volt, amikor megismerkedtek. Miután összeházasodtak, rögtön érkezett a tesóm. Ezt követően hazaköltöztek édesapám szülővárosába, de anyum nem jött ki jól apum családjával. Kifordították önmagából. Amit ő csinált, az nagymamámnak sosem volt jó, és apum testvérei sem fogadták el családtagként. Anyumnak az a véleménye alakult ki róluk, hogy bunkók, amit az egész városra igaznak gondolt. Ennek következtében, amikor a bátyámmal volt várandós, a kilencedik hónapban hazaköltözött a szüleihez, hogy az ő gyereke ne legyen bunkó. Az én nagy bűnöm viszont az volt, hogy öt hónapra születtem koraszülöttként, és az orvos nem engedte neki, hogy hazautazzon. Nem tudom pontosan, hogy ez okozta-e benne a törést, vagy pontosan mi vezetett odáig, de utána keményen elkezdett piálni.
Apukám családja meglehetősen sunyi módon viselkedett és többnyire agresszív is volt. Apum sokat ivott, olyankor pedig előszeretettel vágta édesanyám fejéhez, hogy rajta kívül senkije nincsen. Miután mentálisan megtörte, jött a bántalmazás fizikai része. Kicsi koromtól kezdve vannak olyan emlékeim, hogy apu nagyon durván megveri anyut, de olyan szinten, hogy eltört az ujja vagy az orra. Nyolcéves voltam, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy a szobaajtó üvegén berepül anyukám. Az üveg elvágta a karját és a vére ráfröccsent a falamra. Tizenhárom éves voltam, amikor elköltöztem onnan, és egészen addig ott maradt a nyoma.

A szüleim munkásemberek voltak, de nem voltak szegények. A botrányok nem a pénz miatt voltak. Hat évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, neki még volt része jobb élményekben. A szüleim akkoriban költöztek el az apai nagymamámtól. Jártak moziba, étterembe, panelban laktak, ami akkoriban jónak számított. Amikor velem lett állapotos anyum, nagyobb lakásra volt szükség, amire beadták az igényt. Amíg azt megkapták, az apai nagymamámhoz költöztek a húsz négyzetméteres nyári konyhába, én pedig már négy és fél éves voltam, amikor megkaptuk a lakótelepi lakást. Abba a közegbe születtem bele, ahol folyamatos volt a feszültség: apu sokszor volt agresszív, anyu csak azért is pökhendin viselkedett, nagyanyám pedig keverte a dolgokat a háttérben.
A szüleim kilencéves korom körül váltak el. A bíróságon megkérdezték tőlem, hogy kivel szeretnék menni a válás után, anyuval vagy apuval? Számomra nagyon bizonytalan volt ez a helyzet, és megkérdeztem, hogy a bátyám hova megy? Ő anyumat választotta, és ezért választottam én is őt. Valamiért azonban anyukám szemében hatalmas bűn volt, hogy nem önként és szívből választottam. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehetett, hogy rám haragudott vagy az egész világra? Egyébként nagyon hasonlítunk egymásra anyummal és az édesanyjával, még a keresztnevünk is mindhármunknak ugyanaz. Éppen ezért, amikor teherbe estem, megfogadtam, hogy ha lányt szülök, más nevet fog kapni. De a problémát rövidre zárta az élet, amikor kisfiam született.

Apunak nagy kedvence voltam, úgyhogy miután elváltak, akkor jött az igazi terror anyum részéről. Apum a bátyámmal volt engesztelhetetlen. Ha már csak négyest vitt haza valamelyik tantárgyból, elverte, velem viszont elfogult volt. A válást követően fordult a kocka. Tesóm akkor már tizennégy volt és én voltam az a személy, aki felett anyum hatalmat tudott gyakorolni. És hogy a bántalmazott emberből milyen könnyen lesz bántalmazó? Szerintem mindenkiben megvan a késztetés, hogy megmutassa a hatalmát, hogy már nem elnyomott – Rendszeresen úgy elvert, hogy összepisiltem magam.
Tizenegy voltam, amikor egy este picit később értem haza, mert a barátnőmmel voltunk lent és elkapott minket a vihar. Az eső elől behúzódtunk egy lépcsőház elé, mégis bőrig áztam. Amikor másfél órás késéssel hazaértem, anyum ruhástól bedobott a teli fürdőkádba, lenyomott a víz alá és ütött-vágott. A szomszédunkban lakott egy nagyon kedves idős néni, aki tudta, hogy anyám nem teljesen normális, ő rúgta be az ajtónkat és szedte le rólam.
Anyu súlyosan alkoholista volt már egészen kiskoromtól kezdve. Egy fél literes rum és az azt kísérő fél decis vermut volt a standard nála. Persze gyakran előfordult, hogy a rum nem volt elég és még leküldött a boltba egy kétdecisért. Az a fura, hogy azért küldött mindig engem, hogy ne őt lássák a piával, mert azt gondolnák az emberek, hogy iszik. Fogalmam sincs, ki gondolta volna, hogy nekem kell a pia nyolcévesen. Ráadásul az egyik osztálytársam édesanyja abban a boltban volt kasszás, ahol mindig megvetette velem a piát. A tanárok néha kijöttek családlátogatásra, de azon túl, hogy kaja volt, ruhám volt, nem volt rendetlenség, éppen akkor a szemük láttára nem vert anyám, hivatalos formában soha nem történt semmi.

A bátyám huszonéves koráig anyuval lakott, de nagyon ritkán volt otthon. Amíg kisebb volt, rajta is csattant például a vasalózsinór, de aztán elég nagyra nőtt, úgyhogy anyum nem merte bántani. Akkoriban egyébként mentek a bandázások, barátnője volt, és inkább volt máshol, mint otthon. Ahogy a barátaimon láttam később, másoknak sem volt sokkal különb életük. Nagyon gyakori volt a hasonló családi háttér. Külön szívfájdalmam azonban, hogy sem a testvérem, sem a rokonaink nem álltak mellém soha. Mindenki tudta, hogy mi történik otthon, de elfordították a tekintetüket, mintha ez így lenne természetes. Pláne azért is biztos, hogy mindenről tudtak, mert amíg a szüleim házasok voltak, nem egyszer történt meg, hogy apum hazajött, beivott, összeverte anyámat, minket pedig bepakolt a kocsiba és elvitt nagymamámhoz. Ha belegondolok, anyumat is olyan állapotban hagytuk olyankor magára, hogy komoly kórházi ellátásra szorult volna.
Amikor én lettem a bokszzsák, apum sem állt mellém. A válásuk után megismert egy szép, fiatal lányt, akit feleségül vett, minket pedig elhanyagolt. Rövid időn belül ugyanazt a karriert futotta a házasságuk, mint anyummal: apum bántalmazta az új feleségét is, aki aztán lelépett. Utána sokáig egyedül volt, de akkor sem foglalkozott velünk. Az apai rokonokkal is megszakadt a kapcsolat a válásuk után. Eleinte jártunk hozzájuk, de akkor folyamatosan anyumat szapulta nagyanyám, velünk pedig szintén nem voltak elfogadóak.
Nyolcadik osztályos koromra már egyre nehezebben viseltem anyum agresszióját. Egyszer, amikor szokás szerint nekem akart rontani valamiért, én pedig éppen mosogattam, eldurrant az agyam: nekilöktem a falnak és ráfogtam a kést. Azt mondtam, hogy ha még egyszer megüt, valószínűleg megölöm. Ezen ő annyira felszívta magát, hogy kidobott a lakásból, a ruháimat pedig kidobálta az utcára. Összeszedtem egy zsákba a cuccaimat és az éjszakai vonattal leutaztam az anyai nagymamámhoz. A helyi iskolában folytattam a tanévet, és az általános iskolát már mamámnál fejeztem be. Anyum tudta, hogy ott vagyok, de nem jött le, nem is foglalkozott velem. Még a családi pótlék rám eső részét sem küldte el mamámnak.

Nálunk amúgy bevett szokás volt, hogy nyaranta Mamánál vagyok, mert anyum nem tudott hova tenni. A bátyám jóval idősebb volt nálam, ő tudott vigyázni magára, ezért otthon maradhatott, nekem viszont még kellett a felnőtt felügyelet. Nagyjából tizenegy éves voltam, amikor a Mamánál töltött nyári szünet alatt rádöbbentem, hogy a nagybátyám valószínűleg pedofil. Olyan beteg szokásai voltak, minthogy szerette a lábujjaimat nyalogatni, kigombolni a pizsamámat, a melleimet nyalogatni és arra reiszolni. Ennél komolyabb dolgokat nem csinált, de számomra ez is borzasztó volt. Nyaranta is rendszeres volt a dolog, amikor pedig odaköltöztem, minden estés lett. Borzasztó fél évet töltöttem ott akkor, amíg egy másik városba mentem suliba és kollégista lettem. Megdöbbentő volt, hogy később beszéltem az egyik hasonló korú lány unokatesómmal, aki ugyanezeket élte át nagybátyám miatt. Próbáltunk beszélni erről később a szülőkkel, aminek az lett a vége, hogy mindketten kaptunk egy-egy nagy pofont és a lecseszést, hogy milyen ocsmány dolog, hogy próbáljuk a nagybátyánkat befeketíteni. Eltelt pár év, és a fiatalabb unokahúgom is hasonlókat élt át, viszont ő volt a leghatározottabb: amikor megtörtént, rögtön elkezdett sírni és szólt nagymamámnak. Érdekes módon neki mindent elhittek, de nagybátyámra vonatkozóan semmiféle következménye nem lett. A családon belül mindenkivel ugyanolyan közeli a kapcsolata, csak a később született gyerekeket már nem hagyták vele egyedül.
Középiskolás koromban két évig nem jártam haza. Kollégista voltam, nagyon ritkán kellett otthon aludni. Amikor unokahúgom is ott volt, akkor ő csak a nagymamám szobájában aludhatott, aminek az ajtaját belülről beakasztottak egy kallantyúval, én pedig kint maradtam. El sem tudom képzelni, hogy mi járt a nagymamám fejében. És az unokahúgom, aki átélte ugyanezt, ő sem mondta, hogy hívjanak be engem is. Alkalmilag természetesen akkor is molesztált a nagybátyám, aminek úgy tudtam elejét venni, hogy minimalizáltam az otthon tartózkodást. A mai napig egyikük sem tudja, hogy én hol vagyok, vagy merre járok. Amikor kollégista voltam, annyira jó osztályközösségem volt, hogy a hazajárást úgy tudtam kibekkelni, hogy hol egyik, hol másik osztálytársammal mentem haza hétvégére, így legfeljebb öt-hat hetente kellett hazautazni nagymamámhoz. Külön szívfájdalom, hogy akkoriban már a testvéremnek is önálló élete volt, de egyszer sem mondta, hogy ott tölthetnék akár csak egy hétvégét is. És mind a mai napig tartja ő is a kapcsolatot nagybátyámmal. Ráadásul az a legszomorúbb, hogy a bátyám rendőr lett, mégsem volt képes soha erre az esetre rendőrként tekinteni, viszont velem mind a mai napig kihallgatásként folytatja a beszélgetéseket.  Számomra ebben nem csupán az a fájdalmas, hogy a nagybátyám ezt tette velem, hanem az a közöny, amivel a családom viseltetett irántam. Egész életemben, akármit is tettem, az sosem volt jó, így talán nem is meglepő, hogy ez sem lett kivétel. Mindenki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. A családom azzal magyarázta nagybátyám viselkedését, hogy kiskorában agyhártyagyulladása volt és értelmi sérült maradt. Én azonban úgy tapasztaltam, hogy nem volt olyan állapotban, hogy ne tudott volna a tettei súlyáról. Nem volt értelmi sérült. Egyébként ma már van egy élettársa, akinek mellesleg gyerekei vannak.

Középsuliból két év után kicsaptak. Nagy terveim nem voltak akkoriban, viszont dolgozni már tudtam. Először azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, hova menjek, mit csináljak. Amikor a kollégiumban már nem lehettem, visszamentem Anyu szülővárosába, és ha nem tudtam haveroknál aludni, akkor jobb időben inkább a parkban aludtam. A családomtól már nem kértem segítséget, mert az addigi tapasztalataim alapján bármit teszek, az úgyis rossz lesz, és máskülönben sem álltak mellém, amikor kellett volna. Ilyen-olyan munkák mindig adódtak, aztán később ismét felbukkant az életemben apum, aki felköltözött a fővárosba és felajánlotta, hogy lakjunk együtt. Mivel volt hol laknom, ez egy alapvető biztonságot jelentett, viszont még szinte gyerek voltam, nem tudtam bánni a pénzzel. Apu nem értette, hogyan lehet az, hogy a fizetés után három nappal már semmi pénzem nincs. Számomra az első fizetés olyan csoda volt, hogy tudtam venni magamnak valamit. Anyum minden pénzt elivott, rám már nem igazán jutott a minimálisan szükségesen túl. Nagyjából egy évig laktunk együtt Apuval, aztán visszamentem anyum szülővárosába. Albérletről albérletre, munkahelyről munkahelyre mentem. Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig is érzem. Én mindig csak vagyok valahol. Régen ezt úgy éreztem, hogy egy bizonyos szintű hajléktalanság, ma pedig már úgy látom, hogy inkább nagyfokú rugalmasság, mert mindig van több hely, ahova lehet menni, csak sehova nem haza. Gyökértelennek érzem magam.

Tizenhárom éves voltam, amikor rászoktam a cigire, tizennégy éves, amikor az alkoholra, tizenhat évesen kezdtem füvezni, tizennyolc éves koromra pedig nagyon kevés olyan tudatmódosító szer maradt, amit nem toltam be a szervezetembe. Midig az határozta meg a fogyasztást, hogy mi az, ami fellelhető. Ha nem volt semmi elérhető éppen, akkor nem használtam semmit, tehát elvonási tüneteim nem voltak. A pia miatt életemben kétszer fordult elő, hogy már kezdődtek az elvonási tünetek, de mindkét alkalommal sikerült megállni. Mára már évente, ha megiszom egy ízesített alkoholos üdítőitalt. Tizenéves koromban bárkivel elmentem bulizni vagy bandázni akár egy ekiért, bélyegért, füves cigiért. Ostoba fiatal voltam, mert soha senki nem mondta meg, hogy mire figyeljek oda, vagy mit nem csináljak, csak azt mondták meg állandóan, hogy mit rontottam el. Mivel fiatal voltam és ostoba, életem harmadik szexuális aktusából teherbe estem tizennyolc évesen. Voltam annyira szétcsúszott és buta, hogy fel sem fogtam mi történik. Lehetséges, hogy sejtettem, csak nem akartam szembenézni vele, de amikor nőgyógyászhoz fordultam, már a kilencedik hónapban voltam. Tizennyolc nappal utána megszültem az első gyermekemet, egy kislányt, akivel nem tudtam mit kezdeni. Félig utcán, félig albérletben, állandó munkám nem volt, az időm javában szét voltam csúszva, ezért inkább lemondtam róla, hogy örökbefogadó szülőkhöz kerüljön. Engem akkor csak az vezérelt, hogy ez egy hatalmas probléma az életemben, amitől szabadulni kell. Lehet, hogy jó döntést hoztam akkor, csak nem jó indokkal. Bár ha ugyanazt az életvitelt folytatom és próbálom felnevelni, valószínűleg sokkal nagyobb kárt okozok neki, mint azzal, hogy talán egy jó család örökbe fogadta. Nem tudhattam semmit róla, sem az adatairól, sem arról, hogy hova került. Ezek után már semmi sem állított meg, úgy éreztem, hogy enyém a világ. Az egyik volt osztálytársnőmmel még valamennyire megmaradt a kapcsolatom. Talán őt nevezhettem akkoriban az egyetlen stabil pontnak az életemben. Az ő egyik közeli rokona táncoslányként dolgozott Németországban, és felvetődött, hogy mi is próbáljuk ki. Belementem. Többször is jártam kint hosszabb-rövidebb időre, amivel több évem is elment. Nagyon sokan tudtak jól keresni vele, bennem viszont alapvetően nem volt meg az, ami ehhez a munkához kell: nem tudtam úgy nézni az emberekre, mint pénzforrásra, mert mindenkivel haverkodtam. Később több más országban is jártam Európában ezt a foglalkozást űzve. Akkoriban felszabadultan éltem. Végképp megszabadultam a családomtól és csak előre néztem. Ebben a nagy szabadságban mentálisan is elengedtem mindent: felfogtam, hogy iszonyatosan sokat iszom, de nem láttam magamban az anyámat. Iszonyatos mennyiségű cuccot toltam, de úgy gondoltam, hogy számomra ez csak egy kikapcsolódási forma. Táncoslányként eleinte jól meg lehetett élni, aztán Európa kinyílt, és a szegényebb régiókból érkező lányok miatt lecsökkent az így kereshető pénz. Sodródni kellett az árral, többet kellett bevállalni a jobb pénzért. Olyan helyen kezdtem dolgozni, ahol konzumlányok és eszkortlányok voltak. A konzumlányok beszélgetőpartnerek: több nyelven beszélnek, intelligensek, és aki fizeti az idejüket, annak megéri fizetni a társaságukért. A bárban elköltött összegből részarányosan kaptak pénzt a lányok, viszont ezt a szintet nem tudtam megütni, mert a műveltség és a több nyelv ismerete hiányzott.

Nagyjából hat évet dolgoztam az éjszakában, amikor kezdtem soknak érezni a munkát és a közeget, és egyik pillanatról a másikra felszámoltam a kinti életemet, hogy visszajöjjek Magyarországra. Ismét a vendéglátóba kerültem és elkezdtem normális életet élni, vagyis olyan életet, ami nekem normálisnak számított. Számomra nem az jelentette a normális életet, hogy reggel felkelek, aztán elmegyek dolgozni. A saját életemmel kapcsolatban az a tapasztalatom alakult ki, hogy bármihez is nyúltam, az elromlott, bármihez kezdtem, az rosszul sült el, a vendéglátó pedig újra az ivás felé sodort. Hiába tekintettem negatívan a piára, mert az anyámat ez tette tönkre, a saját életemre vonatkozóan nem láttam ugyanazt a veszélyt. Az első külföldi táncos munkám után eljutottam arra a szintre, hogy a kemény drogokból nem kérek, a heroint pontosan ezért nem is próbáltam, mert attól tartottam, hogy rajta maradok, de az ivásban nem láttam ezt a veszélyt.
Volt egy nagyon jó barátom, aki tinédzser koromtól fogva kíséri az életemet. Mindig legjobb barátként tekintettem rá, és amikor eljutottam arra a pontra, hogy a zavaros múltammal le akarok számolni, olyan ember mellett szerettem volna lehorgonyozni, aki biztos, hogy sosem bántana. Mivel őt mindig gyengébb érzelmek fűzték hozzám, mint engem hozzá, úgy éreztem, hogy ő sosem bántana, és egyszer csak összejöttünk. Minden jól ment, úgy éreztem, hogy ez egy működőképes kapcsolat lesz. Aztán másfél év múlva jött a bumm, visszatért a gyermekkori nagy szerelmem, aki akárhányszor megjelent az életemen, mindent eldobtam miatta. Ekkor sem volt másképp. Nagy szabadságomban ott hagytam a páromat és összeköltöztem vele. Két hónapot éltünk együtt, amikor kezdtem úgy érezni, hogy ez a kapcsolat zsákutca.
Mindkét fiú önfeláldozó, törődő és gondoskodó volt velem. Nem tudnék rosszat mondani egyikükre sem. Azt tudom, hogy sehogyan sem tudtam volna jól kijönni az akkori helyzetből, mert azt sem tudtam megítélni, hogy jó vagy rossz az a döntés, amit akkor hozok. Azt tudtam, hogy az a fiú, akiért mindig odavoltam, akkor nézett rám először úgy, ahogy mindig szerettem volna. Ha nem megyek el vele, egész életemben bántam volna, és mivel vele mentem, egész életemben bánhatom. Úgy tértem vissza az előző kapcsolatomba, hogy kiderült, terhes vagyok. Már túl voltunk a tizenharmadik héten, elvetetésről szó sem lehetett. Így maradt ismét az önmarcangolás és a bűntudat, hogy ott hagytam azt a férfit, aki úgy fogad el, ahogy vagyok, mindig szeretett, a családja elfogadott, és úgy térek vissza hozzá, hogy hozok magammal egy babát, aki nem az övé. A körülmények ellenére ő azt mondta, hogy szeret annyira, hogy neki ez így is megérje. Nagyon sokat tépelődtem, de nem tudtam változtatni a helyzeten. Még az önsebzés gondolata is megfordult a fejemben, csak bekapcsolt a „lúzer-jelzőm”, hogy nem úgy fog elsülni, ahogy gondolom, hanem tragikus kimenetele lesz, amit sosem leszek képes feldolgozni. És ez a fajta ismerete önmagunknak nagyon fontos volt, hogy tisztában legyek azzal, mi történhet, és merjek számolni a következményekkel. Nem tudtam volna elviselni a lehetséges tragikus kimenetelt, ezért nem is mertem kockáztatni. Elfogadtam, hogy bár soha nem akartam, mégis anya leszek.

I.

Mióta foglalkozol magyarországi regionális kutatásokkal?

Földrajz-történelem szakos tanárként végeztem Szegeden, majd várostörténész diplomát szereztem Angliában. Győrben dolgoztam az akkori Regionális Kutatások Központjának Nyugat-magyarországi Tudományos Intézetében 1994-1998 között. Érdekes volt látni Győrt a felfutó szakaszban, amikor megnyitották az ipari parkot és megjöttek az első betelepülők.. Akkor már jól látszott, hogy Győr prosperálni fog. Egyébként Gyomán születtem Békés megyében. 1998-ban költöztem vissza az alföldre, ami egyfajta időutazás volt, mert ugyanabban az állapotban és helyzetben találtam a régiót, mint négy és fél évvel korábban: permanens válságérzetben, strukturális válság közepette.

Jelenleg a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK)  egyik kutatója vagyok. A Központot 2012-ben hozták létre az MTA kutatói szférát érintő centralizációs hullámban, a Közgazdaságtudományi Intézet, a Világgazdasági Kutatóintézet és a Regionális Kutatások Központja összevonásával.. A KRTK Regionális Kutatások Intézete Budapesten, Győrben, Pécsett, Kecskeméten és Békéscsabán működik egy-egy tudományos osztállyal, illetve csoporttal. A tevékenységünk egyedi a hazai kutatási szférában. A KRTK RKI elődjét, a Regionális Kutatások Intézetét 1984-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a kutatók a mindennapokba beágyazódva, a helyi kapcsolatokra építve kutassanak és értsék meg a térbeli egyenlőtlenségek okait, a helyi stratégiákat vagy éppen a helyi kudarcokat.. Magyarországon a kutatómunkát a mai napig nehezíti  forráshiány és a forrásokért folytatott harc, ami a tudományterületek közötti együttműködést is nehezíti. Az intézetünk azért is különleges, mert  sokféle tudományterület van jelen;  a kollégák sokfélék vagyunk  így mindig tanulunk egymástól. Vannak közgazdászok, szociológusok, politológusok, antropológusok, jogászok, földrajzosok az intézetben. Végül abban is sajátos a munkánk, hogy a tudományos kutatás mellett kezdettől fogva  fontos az alkalmazott kutatások szerepe, részt vettünk a területi tervezésben és amikor volt rá mód,  regionális politika alakításában is.

A ’90-es években a területfejlesztési koncepciók kidolgozásában közreműködött az intézet is. Tudományos szempontból ez a másfél évtized egy rendkívül pezsgő időszak volt, amikor azt gondoltuk, hogy formálói lehetünk a térbeli folyamatoknak, és a társadalom javára fordítjuk majd a tudásunkat.  Én kudarcként éltem meg, hogy nagyon keveset sikerült elérnünk a területi egyenlőtlenségek mérséklésében. A legutóbbi válság teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon alapvetően térbeli polarizációs folyamat zajlik. Azonban tény, hogy  nagyon sok regionális és helyi tervezési folyamatba kapcsolódtak be a csoportjaink az ország különböző pontjaink, s ennek köszönthetően rengeteg tudást halmoztunk fel.  Ha szerettem volna megérteni, hogy az alföldi és a dél-dunántúli városok  gazdasági és társadalmi folyamatait jelző mutatói miért mutatnak hasonlóságot hosszú távon, , akkor megkerestem a pécsi kollégákat és összevetettük a saját tapasztalatainkat. Ez sokkal több volt, mint pusztán statisztikai adatok elemzése, mert mindenki releváns, naprakész információkkal rendelkezett az adott térségben, akár egy adott befektetői döntéssel kapcsolatban is. A hazai területfejlesztési folyamatokba igyekeztünk becsatornázni ezeket a tapasztalatokat. A fejlesztési dokumentumok és háttérelemzések készítése mellett, a területi tervezés egyetemi képzési kereteinek kialakításában is részt vett a Regionális Kutatások Intézete. Ennek az eredménye az ország több egyetemén mesterképzés és PhD képzés lett, amelynek  nagyobb része a mai napig is működik,  és kötődik az intézet munkatársaihoz.

A képzésben részt vett szakemberek hol helyezkedtek el később?

Nagyon sokan az állami szférában, az államigazgatás különböző szintjein az önkormányzatoktól egészen a minisztériumokig Dolgoznak tanítványokaminisztériumokban, az Európai Unió különböző intézményeiben . Olyanok is vannak, akik a piaci szférában helyezkedtek el, és inkább annak a háttértudásnak és készségeknek veszik hasznát, amelyeket  a képzés során szereztek.

Társul a képzéshez olyan értékrend, ami azzal jár, hogy képviselik a leszakadó térségeket a munkájuk során ezek a szakemberek?

A területfejlesztésekre fordítható források nagyobb része az EU-ból érkezik, ami nem csak Magyarország esetében van így, az Unió perifériás gazdaságaira általában érvényes.   . Hogy ezek között a keretek között mit tehetünk, az Európai Unió szakpolitkái definiálják. Ezek között a keretek között gondolkodva próbálnak sokan valamiféle választ találni az egyenlőtlenségre és leszakadásra, vagy akár azokra a kihívásokra, amelyekkel a prosperálónak látszó térségek szembesülnek. Utóbbiaknak is megvannak a maguk nagyon speciális problémáik Győrtől Tatabányán át akár Tiszaújvárosig. A kollégák többsége, különösen a kritikai társadalomkutatók természetesen elkötelezettek az egyenlőtlenségeket létrehozó-fenntartó folyamatok megértése, feltárása és enyhítése mellett. Az utóbbi években azonban az állami politikák oldaláról egyre csekélyebb a hajlandóság ezeknek az eredményeknek a felhasználására a társadalmi különbségek enyhítésére, a dolgunk tehát egyre nehezebb. Ugyanakkor egyre több az erőfeszítés a kutatók részéről a tudomány eredményeinek megismertetésre, a kapcsolatok erősítésére a különböző társadalmi szervezetekkel.

Hogyan lehetne bemutatni Kelet-Magyarország helyzetét?

Kelet-Magyarország leszakadása és tartós perifériás helyzetének a magyarázata a rendszerváltásnál korábbra vezethető vissza. Maga az államszocializmus is a saját térbeli centralizáló és hierarchikus gazdaságfelfogásával településhierarchiához kötődő hátrányokat termelt újra. Nem csupán a falvak és a kisvárosok jártak rosszabbul, hanem komoly regionális egyenlőtlenségek is formálódtak. Ennek egyik forrása az államszocializmus ipari modernizációs programja volt, ami az elosztási rendszerben a kevésbé iparosodott, a mezőgazdaság nagyobb súlyával jellemezhető térségek tartós hátrányt jelentett (infrastruktúra-fejlesztésekben, munkajövedelmekben, szociális-jóléti ellátásokban stb.).a a

De a keleti országrész leszakadása ennél is távolabbi korszakba nyúlik vissza. A 19. század második felében ez a térség már függő, nyersanyag-beszállítói pozícióban kapcsolódott be abba a térbeli munkamegosztásba, ami az Osztrák-Magyar Monarchián belül kialakult. Akadtak ugyan helyi kezdeményezések és helyi innovátorok, akik megpróbáltak kitörni  ebből a helyzetből pl. helyi termékekkel.   Jó példa erre Gyula, amely a vasútépítések eredményeként perifériára került, meggyengültek vásárközpont-funkciói (élőállat-kereskedelem), amire helyi tőke a feldolgozóipar sikeres fejlesztésével (gyulai kolbász) reagált.

A térség leszakadó-függő helyzete azonban újratermelődött az I. világháború után, azagrárválság következményeként,  majd az 1929-1933-as gazdasági világválság miatt, amely az egész kelet-európai térséget súlyosan érintette.  Az államszocializmus gazdasági logikájában pedig,  a térség vezető gazdasági ágazatai mezőgazdaság és a hozzá kötődő feldolgozóipar évtizedekig nem kaptak prioritást.  Fordulatot a hatvanas években meginduló vidéki ipar- és infrastruktúra-fejlesztések hoztak, növekedtek a lakossági jövedelmek, elkezdődött pl. a falvak, kisvárosok képét meghatározó Kádár-kockák építése. A vidéket is elérő fejlesztések azonban új egyenlőtlenségeket is gerjesztettek, mivel az állami beruházásokat az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971) hierarchikus elvei szerint tervezték és valósították meg. A hetvenes évek centralizációs folyamatai, pl. a TSZ-ek összevonása sok falusi településen a helyi foglalkoztató eltűnéséhez, funkcionális elszegényedéshez, népességcsökkenéshez vezetett. Kelet-magyarországi vidéki kutatásaink során sokan említették a TSz-összevonástokat, mint „a vég kezdetét”. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától a rendszer mind súlyosabb pénzügyi problémái (eladósodás, növekvő kamatterhek) is alapvetően a térbeli egyenlőtlenségeket erősítették.

A kelet-magyarországi gazdasági szereplők a rendszerváltozás után változatos utakat jártak be. A nehézipar Északkelet-Magyarországon súlyos válságba került. A nők foglalkoztatására létrehozott könnyipart  is visszaesés sújtotta: kinyitottuk a piacot, és elöntött minket az olcsó külföldi import, és új versenytársakkal néztünk szembe hagyományos exportpiacainkon is. Ennek következményeként  gyorsan növekedett a munkanélküliség  a nők körében is, amikor alternatíva nélkül szűntek meg az üzemek. A kelet-magyarországi élelmiszeripar is komoly válságot élt meg, amelyet az 1997-es orosz gazdasági visszaesés is sújtott;  ezután  erősödött az ágazat belföldi orientációja, ám a hazai piacokon is mind több versenytársuk akadt.

Az EU csatlakozás  is hátrányosan érintette  az élelmiszer-feldolgozó ipar egy részét. A cukorgyárak bezárásának hatása Kelet-Magyarországon például Sarkadon, Kabáni vagy Mezőhegyesen messze túlmutatot egy  üzembezáráson. Ezek az gyárak kisvárosokban  működtek.. Megélhetést jelentettek a helyi lakosság jelentős részének, a családok többsége kötődött az üzemekhez. Nem csupán úgy, hogy fizetést kaptak, hanem a helyi közösségek építőkövei is voltak: fenntartottak intézményeket, támogatták a helyi iskolákat, szerveztek eseményeket és rendezvényeket, amelyek egy csapásra eltűntek a dolgozók életéből, ők pedig kapaszkodó nélkül maradtak a mindennapjaikban is. A munkahely nélkül maradt emberek nem csupán az anyagi kiszolgáltatottsággal néztek szembe, hanem a közösségszervező erő eltűnésével is. Egy ilyen üzembezárás pedig a városhatáron túl érintette a beszállítókat is, tehát a gazdákat, akik a nyersanyagot termelték. Aki közülük megmaradt, utóbb Nagyváradra kezdett szállítani, mert ott megmaradt a cukorgyár. Tehát az élelmiszeripar zsugorodása, és gyengülő helyi-térségi beágyazottsága érintette a helyi lakosságot és a térségre is pusztító hatást gyakorolt. Ezek a hatások anyagi-gazdasági és társadalmi dimenzióban is hatottak.

Mi tűnik el, amikor feloszlanak az üzemek és nagyon sok embert szélnek eresztenek?

Az emberek munkalehetőség nélkül maradnak. Töredékére csökken az esélyük az elsődleges munkaerőpiaci integrációra, tehát a fizetett, bejelentett állás megszerzésére. Terepi kutatásaink szerint a választóvonal a szegény és a még kikapaszkodni képes családok között ott húzódik, hogy van-e rendszeres jövedelmük. Aztán a másik törésvonal, hogy van-e rendszeres jövedelmük az elsődleges munkaerőpiacról, van-e olyan családtag, aki főállású kereső? Tehát az, hogy valaki bent tud maradni vagy vissza tud kapaszkodni viszonylag gyorsan a munkaerőpiacra a rendszerváltozás után, nagyon fontos differenciáló tényező a helyi társadalmakban. Sokak számára ez nem sikerült, mert visszatérni a munkaerőpiacra önmagában nagy beruházás a családnak: mobilitást, versenyképességet várnak el munkaerőpiacon; ehhez fittnek kell lenni, jól kell táplálkozni, egészségesnek kell lenni. Ez a kelet-magyarországi, elsősorban falusi lakosság nagy részének a rendszerváltást követően rendkívül nehéz volt. A rendszeres jövedelem, a fizikai mobilitás hiánya, majd a közszolgáltatások rendszereinek gyorsuló leépülése konzerválta a keleti országrész kiszolgáltatott helyzetét Magyarországon, és az európai gazdasági térben is. A vidéki terekben élők  „tartaléksereget” jelentenek, akik mobilizálhatók pl. közvetített munkaerőként,  munkaerőhiány idején, akár Európai léptékben is. Amikor azonban elbocsátásokra kerül sor, őket rúgják ki először, tehát a munkanélküliség ismételten a keleti régiókban fog megnőni tízezrekkel megyénként, ahogyan ez 2009-2011-ben történt.

Vannak azonban kiaknázható erőforrások, amelyek térben rögzítettek, mint például a földterületek, s amelyek a gazdasági autonómia forrásai lehetnének. A rendszerváltáskor gazdálkodni kezdő generáció tagjai mára bizony  nyugdíjkorhatár fölött járnak. Ez is hozzájárult a földterületek egyre kevesebb kézben történő koncentrálódásához, a birtokkoncentrációhoz. Ezt a folyamatot az utóbbi évtized állami politikái is erősítették. Ezzel    az a helyi erőforrás, ami még alkalmas a kapitalizmus keretei között a profitszerzésre  és kitörési pont, társadalmi mobilitás forrása lehetne a helybeliek számára, kikerül a keleti periférián élők ellenőrzése alól. Korábban a helyi gazdák művelték ezeket a földeket, mára viszont kívülről érkező tulajdonosok veszik át a birtokokat. Döbbenetes ütemű koncentráció zajlik a háttérben, az ott élők már legfeljebb csak alkalmazottak lehetnek. A legszegényebb településeken a kívülről érkező földtulajdonos lehet az egyetlen foglalkoztató, a helyiek pedig el fogják vállalni azt a munkát a legalacsonyabb bérezésekért is, mert nincs kapacitásuk, lehetőségük ingázni.

A helyi közösségek szétesése a helyi gazdaságok szétesésével, illetve az új függőségek megjelenésével összekapcsolódva zajlott. Ennek több mozzanata is van, mint például a helyi gazdasági szereplők korábban említett eltűnése, amelyek a közösségek szervezői is voltak. A helyben megmaradt intézmények, mint például a helyi iskolák sok esetben az egyetlen centrumát jelentik a közösségi életnek (rendezvények, ünnepek, mint pl. a ballagás stb.). Van tehát integráló erejük, de tudjuk, nagyon sok  intézményt bezártak a falusi térségekben. Ennek alapvető oka a fenntartási költségekben rejlik, amelynek problémáját nem sikerült megfelelően kezelni a független önkormányzatiság időszakában sem. Terepi tapasztalataink szerint sok település eladósodásának hátterében a 2000-es években az intézmények, így a helyi iskolák finanszírozása állt. Az intézmények összevonása, illetve bezárása 2010 után a fenntartóváltással (centralizációval) új szakaszba lépett és felgyorsult.   Ezzel pedig a közösségszervező intézmények tűntek el a településről, s velük az értelmiség is. Ha a közösség  vezetők nélkül marad, összeomlik, és nem képes hallatni a hangját sem. Nem tud beleszólni, hogy mi történjen helyileg, abba peig végképp nem, hogy mi történjen a településen túl, vagy akár a régióban. Ezzel a forráshiányos helyi önkormányzatok erősen (egyoldalúan) függővé váltak egyrészt a kívülről érkező befektetőktől, másrészt az állami elosztástól. Ennek következtében alakult ki az a felfogás, hogy az önkormányzatok bármilyen beruházást tárt karokkal várnak, csak teremtsen munkahelyeket, ezáltal pedig újratermelik saját kiszolgáltatottságukat.

 

II.

(https://ritoszabolcs.wordpress.com)

„Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak.”

Hol kezdődik a történeted?

A családi hátterem egyértelműen meghatározta az életemet, tehát az én kálváriám már a születésemkor elkezdődött 1982-ben Székesfehérváron. Egyke gyerek voltam, a szüleim pedig nagyon szegények. Édesapám munkásember volt, sokat dolgozott, mellette sokat is ivott. Általában olyan munkahelyei voltak, ahol szabadabb volt inni, mint például az építőipar. Sűrűn váltotta a munkahelyeit, eléggé bohém ember volt. Édesanyám kórházban dolgozott takarítóként. Fiatalon házasodtak, édesanyám akkor már állapotos volt. A gyermekkoromra úgy emlékszem, hogy iszonyatos sok volt otthon a veszekedés édesapám alkoholizmusa miatt. Olyan szinten mentek a balhék, hogy havonta biztosan kint volt a mentő, vagy a rendőrség.

Édesapád bántotta ilyenkor édesanyádat?

Jellemzően igen, de volt rá ellenpélda is. Volt olyan, hogy édesapám annyira beivott, hogy nem tudta megvédeni magát, édesanyám pedig nekiment és széttörte a fején a gitárt. Az egész gyerekkoromra rányomta a bélyegét a szüleim veszekedése. Mindig azt mondták, hogy erről nem szabad beszélni. Nem volt szabad elmondani a nagyszüleimnek, és nem volt szabad elmondani az iskolában. Mindig titkolóznom kellett. Ráadásul azt sem tudtam felfogni, hogy az ölre menő veszekedések után mindig jött a békülés. Ebben a pokoli körforgásban telt az életük. Természetesen, ahogy múlt az idő, egyre durvábban estek egymásnak. A saját szememmel láttam például, amikor apám eltörte anyám kezét.

Téged is bántottak fizikailag?

Édesapám egyszer vert meg, édesanyám pedig egyszer adott egy pofont. Valahol kettőjük között voltam. Apám is és anyám is féltett, egymást viszont nem féltették. Amikor eljutottak a válásig, mindketten maguknak akartak.

Ha a nagyszüleidhez kerültél volna, változott volna valami az életedben?

Persze. Az anyai nagymamámat nagyon szerettem. Viszont abban a családban is hét gyerekből hat alkoholista volt. Édesapám családja ugyanaz a képlet volt, mint a miénk: mindenki ivott és balhézott.
Nagymamám a szüleim tudta nélkül is gondoskodott rólam. Nagyon sokszor a szüleim étel és pénz nélkül küldtek az iskolába, de nagymamám ilyenkor a saját ajtaján kívül felakasztott a kilincsre az ételcsomagot, hogy el tudjam vinni.

Miért volt az bűn, hogy nagymamádtól ételt kapj?

Mert nem derülhetett ki, hogy mi megy nálunk. Anyám se tudta, ha nagymamám adott nekem enni, pedig tényleg nagyon sokszor kaja nélkül engedtek el. Amikor már szakmunkásba jártam, nekem akkor sem volt bérletem, sem buszjegyem. Sosem kaptam pénzt, hanem elvárták, hogy kigyalogoljak. Buszjegyre is mindig a nagymamám adott.

Az iskolában a tanárok nem próbáltak segíteni?

Alsó tagozatban nagyon zárkózott voltam. Folyamatosan titkolóznom kellett, mert nem volt szabad arról beszélni, ami otthon van, és kicsi gyerekként nem tudtam eldönteni, hogy akkor miről beszélhetnék. De a szüleim is titkolóztak egymás előtt: ha édesapám elment valahova, akkor biztos, hogy bementünk a kocsmába. Ő ivott, engem pedig lefizetett valamilyen édességgel. És ez ugyanígy működött édesanyámmal: ha ő csinált valamit, akkor lekenyerezett valamivel, mert apám előtt kellett titkolózni.
Alsós koromban volt olyan, amikor apám jött értem, utána pedig cikiztek a többiek, hogy apám bejött piásan. Savaztak rendesen, a tanárok viszont nem nagyon foglalkoztak velem, mert akkor még jó tanuló voltam. Mivel zárkózott voltam, figyeltem az órákon. Otthon sosem tanultam, nem volt rá lehetőségem, mert mindig balhé volt.

A szüleidben fel sem merült, hogy ne előtted öljék egymást?

Bizonyára voltak olyan veszekedések is, amiket én nem láttam, de ahogy teltek az évek, a veszekedéseik egyre durvábbak lettek. Ráadásul miután már én is láttam, nem különösebben érdekelte őket, hogy mit fogok még látni.
Nagyon sokszor volt olyan, amikor az éjszakában kellett lemenekülnünk az édesanyámmal a szomszédjainkhoz, mert apám tombolt. A szomszédjaink éppen ezért tudtak róla, az iskolában viszont nem foglalkoztak velem.

Mi változott a szüleid válása után?

Édesanyámnak ítélt oda a bíróság. Egészen addig édesanyám nem ivott. Már kamasz voltam, el tudtam lenni esténként otthon egyedül, anyám pedig még elég fiatal volt ahhoz, hogy a nagy szabadságában eljárjon szórakozni. Az első fél évben gyakran ivott, a barátnőivel ide-oda mászkált. Akkor még nem éreztem, hogy ez baj lenne, hiszen megszűntek az otthoni balhék, édesanyám egyedül volt, és amúgy sem volt sokat otthon. Utána lett egy élettársa. Megdöbbentő, hogy ez, az apámnál sokkal rosszabb emberrel jött össze. Keményen alkoholista, gyógyszerfüggő, agresszív és börtönviselt férfi volt. Éreztette velem, hogy nem szereti, ha otthon vagyok. Fizikailag sosem bántott, ami inkább azért lehetett, mert akkor már nagyobb voltam, és ha anyám nem is merte volna feljelenteni, én megteszem.

Hogyan csöppentél bele a bandák világába?

Már alsó tagozatos koromtól kezdve kipróbáltam minden sportot, csak hogy ne otthon legyek. Hazaértem suliból, ledobtam a táskát és mentem. Végül a focit választottam, ami azért volt jó, mert messze volt a lakásunktól. Az utazás oda-vissza két óra, közötte az edzés, így mire hazaértem, már mehettem aludni. Hétvégenként lent voltam a téren és szó szerint reggeltől estig rúgtam a labdát, csak hogy ne otthon legyek. A tanulmányi eredményeim hetedik-nyolcadik osztályban romlottak le nagyon: kettes-hármas voltam mindenből, a magatartásom pocsék. Bántottam másokat, hogy ne engem bántsanak, sündisznóállást vettem fel. A rosszabb gyerekekkel kezdtem haverkodni, mert azt láttam rajtuk, hogy felszabadultak és nincsenek problémáik, ami nagyon vonzó volt számomra.

Nyolcadikos voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám pedig eladta a lakást és egy másik lakótelepre költöztünk. A telepen lévő srácokkal kezdtem haverkodni. Kifigyeltem az új srácok között az idősebbeket, mert ők állandóan lent voltak. Ők már abban az időben drogfogyasztók voltak. Abban a társaságban került elő az első füvescigi. Volt bennem egy minimális félelem amiatt, amit előtte hallottam, hogy „nem szabad, mert repülni fogsz tőle és kiugrasz az ablakon”, de volt bennem egy adag kíváncsiság is. A másik motivációm pedig az volt, hogy a srácok közé akartam tartozni. Ez volt az első fogyasztásom, ami viszont nem nyújtott semmi olyat, amit vártam. Utána néha füvezgettünk, aztán később előkerültek a diszkódrogok: speed, ecstasy. Ezeknél a drogoknál kezdtem azt érezni, mintha ez hiányzott volna az életemből. Nem éreztem lelki fájdalmat, a problémáim eltűntek, sokkal magabiztosabb lettem és erősebbnek éreztem magam. Egyszóval felszabadított.

A barátaimra mindig úgy tekintettem, mint a testvéreimre. Azt éreztem, hogy ők a családom, mert otthon nekem olyanom nincs. Bármit megtettem volna azért, hogy közéjük tartozzak, és a drogozás a mi kis titkunk volt, az fogott össze minket. Tudni kell, hogy szinte mindegyik srác ugyanolyan sorsú volt, mint én: elvált szülők, a sulit korán abbahagyta. Talán egy-két srácnak nem váltak el a szülei.
Eleinte úgy jutottunk cucchoz, hogy amit otthonról kaptak zsebpénzt a srácok, abból dobtuk össze. Nekem sosem volt zsebpénzem, talán egyszer-kétszer kaptam minimális összeget. Aztán heccből szereztünk pénzt: ha valakinek kellett cucc, mi szereztünk neki és leszedtük belőle a részünket, vagy kértünk tőle. Később már megkért a dealer, hogy ha vinnénk biciklit, azt is elfogadná. Aztán jöttek a bolti lopások: tusfürdőket vagy dezodort loptunk, de igazából heccként fogtuk fel. Eladtuk a lopott holmit és még pénzünk is maradt. Jó érzés volt, hogy pénzük is van és összetartozunk. Lényegében ez a rutin tette ki a mindennapjainkat: reggel találkoztunk, aztán pénzt kerítettünk, cuccot szereztünk – olyan volt, mint egy munka.
A hétvégéket vártuk a legjobban, mert diszkóba jártunk. Hétfőn már mindannyian azt vártuk, hogy végre legyen péntek, az volt a mindenünk. Aztán bejöttek a hétköznapokon is nyitva tartó szórakozóhelyek, így már nem csak hétvégenként anyagoztunk. Olykor-olykor kezdtünk elbizonytalanodni és beszéltünk róla, hogy mennyire vagyunk függők, le tudnánk-e állni? Természetesen mindenki azt mondta, hogy igen, bármikor letenné. Amikor megbuktunk valamivel, vagyis egy-egy kisebb balhé nem úgy sült el, voltak próbálkozásaink a leállásra, de nyilván nem ment. Az volt a meggyőződésem, hogy én ezt azért csinálom, mert szeretem, és akkor állok le vele, amikor akarok.

Az első időszakban már két éve anyagoztam, de nem dohányoztam és nem ittam. Azt a két dolgot gyűlöltem, mert azt láttam egész gyerekkoromban, hogy cigarettafüst van az egész lakásban és alkohol mindenhol. Később, amikor már egyre kevesebb jó élményt adott az anyag és nehéz volt lejönni róla, már a pia befigyelt. Akkorra már kipróbáltuk az LSD-ét, a ketamint, az angyalport. Nyilván ezeknek a hatása is idővel gyengült. Mindig azt mondtam, hogy én nem fogom felszívni a port és eleinte csak a nyelvemre tettem, de amikor már nem adott olyan élményt, felszívtam. Mindig azt mondtam, hogy soha nem fogom intravénásan magamba lőni a cuccot, de az is bekövetkezett. Az egész életünk a pénzszerzés és az anyagozás körül forgott. Egyre több pénz kellett, tehát jöttek a nagyobb bűntettek, a betörések és hasonlók. Voltak olyan esetek is, amikor dealert raboltunk ki. Sokan voltunk a bandában, húsz fő össze tudott verődni, úgyhogy együtt bátrak voltunk és megmertük kockáztatni a dealer kirablását is. A korai években még összetartó volt a banda, de ahogy csúsztunk egyre lejjebb a szerhasználatban, már ott is a farkastörvények uralkodtak, egymás nőjét vettük el, lehúztuk a másikat vagy elvettük tőle a cuccot.

Amikor egyre több pénzt szereztünk, megéreztem, hogy ha pénz van, akkor minden van: sok barát vesz körül, olyanok is szép számmal, akik nem tartoztak a bandához. Tehát, ha pénz van, akkor szeretet is van. Akkor még azt hittem, hogy ez nem az anyagról szól, hanem a pénzről. Könnyű pénz volt, és mivel szegénységben nőttem fel, azt láttam, hogy ha van pénzem, minden könnyebben összejön. Akkor lett az első barátnőm is. Mindent pénzben mértem: barátságot, szeretetet.

Mikor történt az első lebukás?

Eleinte piti bolti lopásokat követtünk el. Többször megesett, hogy lebuktunk, de a rendőrök csak megvertek, nem vittek be. Vagy amikor bevittek, behívták édesanyámat is meghallgatásra, mert fiatalkorú voltam, és akkor is elengedtek. Kaptam nyilván valamennyi pénzbüntetést, később közmunkát, pártfogóhoz kellett járni, de ezek nem voltak olyan nagy balhék. Amikor már egyre több pénz kellett, nagyobb kockázatot is kellett vállalnunk. Nyilván nem mehettünk mindig ugyanabba a városba, ahol már elkaptak, úgyhogy más városokban is elkövettünk bűncselekményeket.

Tizenhét múltam 1999-ben. Akkor követtem el az első olyan bűncselekményt, amiért lecsuktak. Egy ékszerboltot rámoltunk ki, elég nagy volt a kár értéke. Egy ideig menekülésben voltunk, de az egyik srácot elkapták, ő pedig feldobott minket. Amíg menekültünk, nyomott áron eladtuk az aranyakat és drogot vettünk rajta. Minden pénz az anyagozásra ment.
Nagyon féltem, amikor bekerültem a fiatalkorúak börtönébe. Nyilván számítottam rá jó ideje, hogy egyszer elkapnak, mert nem lehet ezt büntetlenül csinálni. Viszont voltak haverjaim, akik megjárták a börtönt és elmondták, hogy mire kell figyelni és hogyan kell viselkedni. Miután bekerültem, a legmeglepőbb az volt számomra, hogy minden srác ugyanolyan volt, mint én. Előtte azt gondoltam, hogy rossz és gonosz emberek vannak ott, mire kiderül, hogy ugyanaz az érdeklődési körük és ugyanaz a múltjuk, mint nekem: mindegyik drogozott, piás lett stb. Akkor tudatosult bennem, hogy ha ők tényleg rossz emberek és én is közéjük tartozom, akkor én is rossz ember vagyok. Mindaddig ezeket a bűncselekményeket én csínytevésnek fogtam fel. A közeg egyáltalán nem volt jó hatással rám. Egész nap ment a beszélgetés a tapasztalatokról, ami ahhoz segítette hozzá az ott lévő fiatalokat, hogy kicsiszolódott, rafinált bűnözőkké váljanak.

Nem voltak foglalkozások bent?

Semmi. Abban az időben ilyen még nem volt. Aki annyira nem volt balhés, az dolgozhatott. Három vagy négy hónapot dolgoztam, a többit nem dolgozóként töltöttem. Napközben kimehettünk néha focizni, ilyesmi, de tanítás például nem volt.

Mivel töltöttétek a napjaitokat?

Korai ébresztővel indult minden nap. Ébresztő után a reggeliig rendet kellett rakni. Kitakarítani mindent, a ruhákat stokira hajtogatni. Arra próbáltak tanítani minket, hogy rendet tanuljunk. Mondták, hogy a katonaság mintáját követik. A motivációs módszer az volt, hogy volt húsz zárka, amiből csak ötben volt tévé. Heti pontozással értékelték a zárkákat, és meg lehetett nyerni a tévés szobát egy hétre. A délelőtt elment a takarítással, utána ebéd, utána pedig kb. ugyanez. Kimehettünk az udvarra, ami elég kicsi volt, ott körbe-körbe sétáltunk, vagy lehetett még pingpongozni, esetleg edzeni, de azt csak úgy, hogy az őr ne lássa, mert nem engedték. Könyveket lehetett volna olvasni, amit egyébként szeretek is, de ott nem lehetett, mert mindig történt valami. Állandóan veszekedések és verekedések voltak, elég sok volt az agresszió. De visszagondolva engem nem érintett komolyabban az agresszió jelenléte, mert gyerekkoromban is azt láttam. Nem lepett meg, ha vért látok vagy valakinek eltörik a kezét. Ha nem is volt mindennapos a konfliktus, mégis azért elég gyakori. A felnőttek közt a börtönben egyébként inkább a szópárbaj megy. Fenyegetés és megfélemlítés. Ha valakin észreveszik, hogy ettől megijed, annak vége van. Ha viszont összeugranak, akkor bármi megtörténhet. A fiatalkorúaknál volt olyan verekedés a zárkában, amikor az egyik gyerek kikapott és megmondta, hogy úgy aludjunk el az ágyban, hogy éjszaka elvágja bárkinek a torkát. Késsel aludt. Mi nem mertünk aludni, felváltva őrködtünk az első ilyen éjszakákon. A zuhanyzás általánosságban hasonlóan működött, sosem mentünk egyedül, csak haverokkal. Amíg én fürödtem, addig a többiek őrködtek és fordítva.

Ott is azt erősítette meg a közeg, hogy társaságban kell maradni?

Igen. Nekem hamar ment, mert észrevettem, hogy kikkel érdemes haverkodni. Mielőtt bekerültem, a barátaim felkészítettek a benti életre, és azt is elmondták, hogyan juthatok gyógyszerhez. Amikor bekerül valaki, előtte megvizsgálja a börtönorvos, és szó szerinti bemondásra felírja, amit az kér. Mondtam a rivotrillt és xanaxot, felírta. Még azt is megkérdezte, hogy mennyit szedek? Mondtam a mennyiséget, és kiírta.
A fiatalkorúak között bent nem volt jellemző az anyagozás. A srácok vagy intézetből jöttek, vagy cigánytelepről, abból a mélyszegénységből, ahol nem volt, aki ezt beindította volna. Inkább a gyógyszer ment, vagy az olyan hülyeségek, mint az öngyújtógáz szívása. A szipuzással ott találkoztam először. Amikor festették a zárkát, hígítóztunk. A gyógyszerezés meg félig-meddig legális volt. Ha egy félősebb gyerek kiíratta magának a gyógyszert, elvettük tőle stb.
Az első büntetésem alatt voltam több alkalommal is szállításban. Tehát, amikor az elkövetett bűncselekmény tárgyalása másik településen és bíróságon zajlik, akkor egy héttel a tárgyalás előtt már ott tartottak, utána visszavittek. Ilyenkor újra eljátszottam a gyógyszerfelíratós dolgot, és a dokik ott is egyetlen szóra felírták. Nem is nézték meg, hogy a másik börtönben én mennyit kaptam már.

Ebben a közegben dörzsöltebbé váltam. Azt éreztem, hogy ha nem tört meg a börtönélet, akkor a kinti világban megállíthatatlan leszek. Kiokosítottak bűnözésből. Miután szabadultam, a korábbi baráti társaságom elkezdett széthullani. Másfél év alatt a drogkínálat is megváltozott, sok volt az új cucc. Piálni is elkezdtem, az életemen pedig nem akartam változtatni. Elképzelni sem tudtam, hogy mit jelent az, ha valaki elmegy dolgozni. Azt láttam, hogy én is ugyanúgy pénzt szerzek, amit anyagra költök. Iszonyatosan hiányzott a haverokkal anyagozás, viszont megváltozott a személyem megítélése. Az idősebb arcok is elfogadtak, mert látták, hogy a kissrác kijött és nem tört meg, mások pedig tartottak tőlem. Nem akartam visszakerülni a börtönbe. Jobb körökbe kerültem az alvilágban, ahol nagyobb tétekkel ment a játék. Lett egy komoly barátnőm is, akivel élettársak lettünk, de ugyanúgy ment mellett mindennap az anyagozás, és már elkezdtem mellette piálni is. Ha nem volt éppen cuccom, piával és gyógyszerrel tompítottam az elvonási tüneteket.

Amikor több pénzed volt, változott a használt szerek fajtája?

Persze. Akkoriban is a kokain volt a legdrágább. Ha sok pénzem volt, azt vettem, mert az volt a legjobb, amire minden anyagos vágyik. Ment közben a piálás, gyógyszerezés és dohányzás is.
Miután bekerültem a komolyabb körökbe, már nem volt választásom. Ha ott egyszer elfogadsz egy szívességet, onnantól kezdve lekötelezettje vagy a társaságnak. Ott már olyan szinten ment a betörés, hogy a kezembe adták a kulcsot, hogy itt van, ekkor és ekkor be tudsz menni. Több pénz, komolyabb tétek. Többször volt olyan, hogy lebuktam és bevittek a rendőrök, mire a társaság felbérelte a legdrágább ügyvédet és kihoztak. Volt négy vagy öt olyan ügyem, amikor egyből kihoztak az ügyvédek által, viszont azt nem vettem figyelembe, hogy az ügyem ugyanúgy folytatódott, csak szabadlábon védekezhettem. Ez viszont az az ördögi kör, amiből nem tudtam kiszállni, mert a társaság kifizette az ügyvédet, az is sokba került, kihoztak, vissza kell fizetni. Néha tisztább napjaimon rádöbbentem, hogy változtatnom kell, ahhoz viszont le kell tenni az anyagot és a piát. Amikor viszont józan belátásom volt, beleőrültem abba, hogy milyen helyzetben vagyok, hogyan kerülhetnék ki azokból a körökből úgy, hogy ne essen bajom, ezt a tudatállapotot pedig csak az anyagozással tudtam elviselni.

2002 körül kerültem börtönbe újra. Akkorra az összes meglévő ügyem összeadódott és több mint hét évet kaptam. Ebből összesen három évet kellett ténylegesen leülni. Tökölre kerültem a nagykorúakhoz. Ott volt igazán érdekes a helyzet. Korrupt hely volt, amiről később több riportfilm is készült a tévében, például pénzért adták a kimenőt a börtönből. Amikor bekerültem, hat-hét hónap alatt elvégeztem egy kőműves tanfolyamot. Utána kitettek kajaosztónak, ami odabent a legmenőbb állás, mert kicsit a rabok felett vagy és elég közel az őrökhöz. Én vittem a kaját, az őrök jöttek velem, és nyilván közben azért beszélgettünk is. A rabtársak között a kajával tudtam üzletelni, az őrök pedig rugalmasak voltak. Volt olyan, hogy az őr hozott be nekem piát. A zárkákban volt minimum két mobil, ami nonszensz, de tényleg volt. Mindennapos volt a drog is, ami iszonyatosan drágán ment, mert amikor kint háromezer forint volt egy gramm fű, ott bent ötezerért adták. De az mindennap volt. A gyógyszert pedig már elmondani is nehéz, mert ott bent már a gyógyszerosztó is rab volt, tehát hozzáfértek. Az ottani utolsó két és fél évben nem volt egyetlen tiszta napom. Az élettársam kint egy évig várt rám, utána viszont lelépett. Bennem összedőlt a világ, nem tudtam elképzelni, hogyan ülöm le a többi ítéletet. Minden átértékelődött bennem az utolsó két évben. Észrevettem, hogy a barátaim egy képeslapot sem küldtek, az anyám sem jött már látogatni az utolsó másfél évben, szóval akkor éreztem meg, hogy nincs senkim. Tudtam, hogy ez már nekem nem kell, és ha egyszer onnan kiszabadulok, nem akarom ezt az életet folytatni.

Szabadulás után eldöntöttem, hogy a haverjaimat és a bűnözői köröket messziről kerülni fogom. Kerestem a helyem a világban. Nem volt egyetlen ledolgozott munkanapom sem, csak a börtönben. Azt éreztem, hogy nem szabad ismét bekerülni a bandákba, mert akkor nem lesz kiszállás. Ők azt látták, hogy kijöttem és nem foglalkozom senkivel, valószínleg megtörtem és nem akarok ilyeneket csinálni. Akkor is egy darabig még hasonlóan éltem, de már csak egyedül csináltam. Nem sokkal később megismertem egy lányt, aki miatt megváltozott az életem. Iszonyatosan gazdagok voltak, viszont az volt az elvárás, hogy nem élhettem úgy, ahogy korábban. Kellett a rendes munkahely stb. Életemben először mentem el dolgozni. Természetesen anyagoztam akkor is, de meg kellett változtatni a minőségét a párkapcsolatom miatt. Nem lehetett mindennap cuccozni, viszont onnantól kezdve szerváltás következett: hétvégente anyagoztam, hétköznaponként munka után pedig megittam hat-nyolc sört és egy üveg bort. Azt éreztem, hogy szociális fogyasztó vagyok, ráadásul sok pénzünk volt, ezért elkezdtem online szerencsejátékozni: online póker, tippmix stb. Napi negyven-ötvenezreket játszottam el, mert ahogy utólag megértettem, a drog utáni vágy keltette űrt kellett kitöltenem. Ráadásul nem önmagamat adtam a kapcsolatban sem, hanem egy olyan szerepet játszottam, ami a nőnek tetszett, tehát eladtam magam, mert ebben a kapcsolatban biztosított volt a pénz. Egy idő után már ezt sem bírtam. Az egy dolog, hogy piáltam minden nap, de elkezdtem műbalhékat generálni. Összevesztem a feleségemmel, utána pedig durván becuccoztam. Ezt követően ismét elkezdődött a mindennapi fogyasztás, amit viszont már nem bírt el a házasságunk, és ebből lett a válás.

Miután tudatosult bennem, hogy ennek vége, összetörtem. Nem a válás és a feleségem miatt készültem ki, hanem azért, mert vége lett a jó életnek. Napi negyven-ötvenezer volt a zsebpénzem, amit csak a feleségemtől kaptam, mellette pedig volt nyilván saját bejelentett munkahelyem. Ha valami nagy dolgot akartunk, mondjuk nyaralni, arra is külön volt pénz. Olyan életszínvonalon éltem, amiről korábban álmodni sem mertem, és tisztában voltam azzal, hogy ezt a pénzt és ezt az életet nem én teremtettem elő. Onnantól kezdve egy lassú öngyilkosság következett. Mindent eldobtam magamtól, pedig úgy szálltam ki a házasságból, hogy a feleségem rám hagyott egy panellakást, ami be volt rendezve, és pénzem is volt. Szépen lassan, hat-hét hónap alatt eladtam mindent a lakásból és anyagra költöttem. Akiket ezekből a normális körökből ismertem, mindegyiktől kölcsönkértem. Próbáltam a korábbi életszínvonalat fenntartani, de nyilván nem lehetett. Akkoriban jöttek be az első dizájnerdrogok is, bár még a régi anyagokat fogyasztottam, de amikor már nem volt pénzem, hozzányúltam az olcsó cuccokhoz is. Ezek már nem a várt hatást nyújtották ugyan, de mindent arra költöttem, hogy elmeneküljek a valóságból. Amikor mindent elköltöttem, az utcán találtam magam. Nem volt egy tiszta pillanatom, mert azt az állapotot és azt a szégyent nem bírtam józanul elviselni. Válogatni nem lehetett, úgyhogy elszívtam bármit és ittam a flakonos bort. Lépcsőházakban aludtam a liftházban, vagy volt, amikor drogtanyán húztam meg magam. Három évig tartott a hajléktalanság, ami totálisan leépített. Bármit használtam, amit meg tudtam szerezni.

Mit tapasztaltál az olcsó biocuccoknál?

Már az első kipróbáláskor tapasztaltam, hogy nagyon rövid ideig tart az a hatás, amiért a drogos használja a szert, viszont sokkal tovább tart az utána következő rossz fázis. Kicsit felpörög az ember, de öt-hat perc múlva már rosszul van tőle. Amíg volt előttem anyag, folyamatosan szívtam, mert tudtam, hogy néhány percig jó lesz, utána viszont pokolian rossz állapot következik. Amíg ott van nálad a cucc, egyszerűen nem tudod abbahagyni.

Hajléktalanként egyedül voltál?

Úgy alakítottam az életemet, hogy kerültem az embereket. Iszonyatosan nagy szégyenérzet volt bennem, mert azt azért felfogtam, hogy néhány hónap leforgása alatt honnan hova jutottam. Azok voltak a mélypontok, amikor elsétáltam az utcán és például a kirakatüvegben megláttam a saját arcomat. Kerültem az embereket. Amikor beköltöztem a drogtanyára, akkor is inkább kerültük egymást a másik emberrel. Egy alkesz, drogos fickó élt még ott, mindketten tartottunk egymástól. Attól féltem, hogy előbb-utóbb vagy ő öl meg engem, vagy én őt. Rövid időn belül inkább visszamentem a lépcsőházakba aludni, mert egyszerűen nem tudtuk elviselni egymást. Az egyedüllét miatt teljesen beszűkült a gondolkodásom is. A dizájner cuccokon és a pián kívül nem volt semmi másom. Nem volt egyetlen okmányom sem, mert arra sem voltam képes, hogy elintézzem. Ahogy reggel elindultam, az első utam az anyag vagy a pia után vitt, aztán ismét aprót szereztem, majd megint cuccot, este pedig csak az volt a lényeg, hogy legyen valamim, amitől K.O.-ra vágom magam és elalszom. A végén már hallucinációim voltak, folyamatosan hangokat hallottam, mintha valakik ott beszélgetnének a fejem mellett.

Ennek az időszaknak a végét a hallucinációk okozták. Olyanokat hallucináltam, hogy keresnek a rendőrök, én pedig egyik hajnalban bementem a rendőrségre, hogy itt vagyok, nem kell keresni. Erre ők, ahogy megláttak, mentőt hívtak és pszichiátriára vitettek. A pszichiátrián folyamatosan injekcióztak. Először nagyjából két hetet voltam bent, utána jobban lettem. Amikor kiengedtek, megint azt hittem, hogy a magam ura vagyok, jól vagyok. Hiába nyomtak a kezembe egy csomó receptet olyan gyógyszerekkel, amiket amúgy is meg tudtam volna szerezni, nekem az első utam a kocsma volt. Egy hét alatt olyan szinten taccsra vágtam magam, hogy ismét elkezdtem hallucinálni. Egész nap zúgtak a hangok a fejemben. Az első utam ismét a pszichiátriára vezetett, mert azt gondoltam, hogy végem van, teljesen becsavarodtam. Annyira ki voltam készülve, hogy gyakorlatilag életet mentett, hogy felvettek. Az első két hétben nem hatott a szájon át történő gyógyszeres kezelés, ezért injekcióban kaptam a Haloperidolt. A májam már nem volt képes feldolgozni a gyógyszereket. Öt hetet voltam bent, utána megint kiengedtek. De az öt hét annyira hosszú idő volt pia és anyagozás nélkül, hogy alig vártam, hogy az első kocsmába eljussak. Ugyanaz a kotta volt, mint előtte: kocsma, dealer, és taccsra vágtam magam, mert ahogy kiléptem a pszichiátria ajtaján, máris megjelent a szer utáni vágy. Megint szétcsaptam magamat egy hét alatt, majd ismét visszamentem a pszichiátriára, és ott fordult meg teljesen az életem, mert nem engedtek be. A zárt ajtót kívülről csukták rám. Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak. Lepergett előttem az egész életem és rám nehezedett a súlya. Visszacsöngettem és annyit kérdeztem, hogy ha ők nem tudnak segíteni rajtam, akkor kik? Adtak egy címet a városon belül.

Felkerestem a helyet, pedig korábban magamért már nem tettem semmit. Az Egészségdokk Drogkonzultációs Irodába küldtek (https://www.facebook.com/egeszsegdokk/), és hihetetlenül nagy szerencsém volt, mert kiderült, hogy egy gyerekkori anyagozós ismerősöm is ott dolgozott segítőként. Hasonló életútja volt, mint nekem: ugyanaz a nyomor. Amikor megláttam őt tisztán, az olyan volt számomra, mint egy jel, hogy ha neki sikerült, akkor van kiút ebből a gyötrelemből. Tényleg reményvesztett voltam: el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne kiszállni ebből. Mondta a srác, hogy másnap keressem meg őket, hogy biztosan komolyan gondolom-e. Tehát másnap visszamentem, és mondták, hogy tudnak segíteni rehabra jutni, de olyan állapotban vagyok, hogy azzal előbb kórházba kell menni méregtelenítésre. Az ő általuk írt ajánlással felvettek a pszichiátria nyílt osztályára. Számomra ez volt az előgondozás. Nagyjából másfél-két hetet voltam ott, de miután kiengedtek, volt még egy hetem, hogy mehessek a reabra. A lelkemre kötötték, hogy bírjam ki, ne essek szét. Arra az időre beköltöztem egy nagyon régi anyagos lányhoz, aki heroinfüggő volt. Ott laktam egy hétig, de mondtam, hogy csak arra kérem, hogy egy hét után kísérjen ki a vasútállomásra, hogy eljussak a rehabra. Így is lett. Abban az egy hétben még folyamatosan anyagoztam, piáltam és gyógyszereztem. December 13.-án reggel kellett utaznom. Volt még egy fél üveg borom és egy marék gyógyszerem, amit bevettem, aztán elindultam. A vonaton már kezdett mardosni a kétség, hogy vajon tényleg ez kell nekem? Már elment az egésztől a kedvem, hogy nem jó, nem kell. De ott is velem volt Isten, mert Martonvásárhely előtt elhagytuk Baracskát, ahol szintén voltam börtönben. Akkor megértettem, hogy ha nem megyek rehabra, akkor a következő utam ismét a börtön lesz.
Martonvásárhelyen már várt a sofőr, aki Ráckeresztúrra vitt (http://drogterapia.hu/). Megdöbbentem, mert amikor kiszállt az autóból, odajött és átölelt, úgy mutatkozott be. Az utolsó években nem volt senki, aki átöleljen vagy szeretettel forduljon felém, erre jön egy vadidegen ember és átölel. Amikor Ráckeresztúrra értünk, ott várt harminc felépülő függő. Egyesével jöttek oda hozzám, megöleltek és segítettek bevinni a cuccaimat. Mondták, hogy örülnek, hogy itt vagyok, jó helyre kerültem. Olyan szeretettel fogadtak, amit nem tudtam megmagyarázni.

Mikor fordult át benned a folyamat?

Az első két hét kegyetlen volt. Nem kaptam gyógyszert. Teljesen szárazon kellett lejönni. Napi egy-két órát tudtam csak aludni, ötpercenként volt melegem, aztán hidegrázásom. A mozgáskoordinációm nem volt rendben, ha ki kellett mennem, fogtam a falat, hogy el ne essek. Nem volt étvágyam, szinte semmit nem ettem, pedig nagyon jó kajákat készítettek és kiszolgáltak. Felfogni sem tudtam, hogy vajon itt hogyan lehetne meggyógyulni. Hallgattam a csoportokat, ültünk, de nem állt össze a kép. Aztán lassan lett egy-két jobb napom. Mondták a srácok, hogy ők is ezen mentek keresztül, ismerik a folyamatot, ez most így zajlik, de utána jobb lesz. Nagyjából egy hónap alatt tisztult ki a szervezetem. Úgy voltam vele, hogy majd el leszek ott egy-két hónapot, egyfajta szabadságnak fogtam fel, aztán kezdek valamit magammal. Másfél hónap után rendeződtek bennem annyira a dolgok, hogy már fizikailag és mentálisan is kezdtem jobban lenni. Akkor jöttem rá, hogy napról napra látom a körülöttem lévő srácokat, ahogy változnak. Aztán jöttek olyan leállt szerhasználók, akik már öt éve meggyógyultak és elmesélték az életüket. A rehab előtt olyanok voltak, mint én, most pedig odajöttek a családjukkal. Olyan volt látni ezt számomra, mint egy csodát.

Kezdtem elengedni a régi dolgaimat. Elengedtem azt a berögződést, hogy majd én tudom, mi legyen. A mentorok is mondták, hogy ha bejöttem és feltettem a kezem, hogy segítséget kérek, akkor próbáljak meg végre valami újat. Nagyon sokat segített, hogy az ottani munkatársak többsége mind leállt függő volt. A tapasztalataik és a sorstárs jelleg miatt elfogadtam, amit mondtak. Akkor kezdtem felfogni, hogy ha ezt végigcsinálom, akkor van rá esély, hogy kiszálljak az anyagozásból. Mivel Ráckeresztúr egy református drogterápiás otthon, rendszeresek az istentiszteletek és a bibliaórák. Az életemben egyébként addig is mindig elfogadtam, hogy van Isten, de a vele való kapcsolatom leginkább olyan volt, hogy mindig kértem: kérlek, hogy pénzt adj, most ebben segíts, aztán abban, és így tovább. De amikor már egy ideje ott voltam, az egyik éjszaka megpróbáltam imádkozni. Nem kényszerített rá senki, magamtól éreztem a késztetést. Akkor történt életemben először, hogy az imámban hálát adtam azért, amim van: hogy élek, hogy jó helyen vagyok, hogy szeretet vesz körül. Talán az volt a legnehezebb része a rehabilitációnak, hogy tiszta fejjel kellett szembenézni önmagammal, és ehhez Isten adott nekem erőt.

A legnagyobb változás egy bibliaórán történt. Levetítettek nekünk egy rövid néma filmet egy ember életéről. Láttuk, ahogy megszületik egy gyerek, Isten pedig ott áll mögötte. A gyerek cseperedik, majd ahogy növekszik, elköveti a maga bűneit és fokozatosan eltávolodik Istentől. Amikor már mindenben csalódott és nem látja az élete értelmét, öngyilkos akar lenni, de Isten odaáll és segít neki. Amikor ezt láttam, úgy éreztem, hogy az a film az én életemről szól. Olyan euforikus érzés töltött el, mint amit a drogozáskor tapasztaltam eleinte. Tudtam, hogy aki előtte voltam, már nem létezik. Kicserélődött minden, új szemléletet kaptam. Elfogadtam Istent.

• 

• 

• Onnantól kezdve a változás nem úgy történt, hogy mindenre helyesen tudtam a választ, hanem kialakult bennem a hajlandóság és nyitottság, hogy tegyek azért, hogy változzak. A csoportokon jobban figyeltem, kértem felépülős könyveket és nyitottan kezdtem viszonyulni a szenvedélybetegség megismeréséhez. Elkezdtem őszinte lenni. A múltfeltárás során megkerestük, hogy mi a gyökere annak, hogy én elkezdtem anyagozni. Rájöttem, hogy mit jelent a barátság fogalma, mi az őszinteség, és hogyan kell kezelni a konfliktusokat.
  Isten jelenléte betöltötte az életemet, és onnantól fogva nem voltam magányos, mert tudtam, hogy Ő velem van. Később ez úgy is megmutatkozott, hogy például pénzt találtam az utcán és nem eltettem, hanem megkerestem a gazdáját. Saját magamon döbbentem meg, hogy régen loptam az emberektől, most pedig visszaadom a pénzt a tulajdonosának.

  Ma már segítőként dolgozol?

  Önkéntesként működöm több drogsegély szervezetben.  A civil munkahelyem az építőiparban van, viszont annak is van missziós jellege. Én voltam ott az első olyan dolgozó, aki felépülő függőként került a céghez. Észrevették, hogy van bennem bizonyítási vágy, megbízható vagyok, és alapvetően más a felfogásom, mint a többieknek, mert én például soha nem káromkodom. A kollégák nyitottak voltak, elkezdtünk beszélgetni, és elfogadták. Ezt követően egyre több srác kapott ott lehetőséget miután kijöttek a rehabról, és azóta gyakran előfordul, hogy öten-hatan is ott vagyunk egyszerre. Emellett szoktam önkénteskedni a Válaszút Missziónál (http://valaszutiroda.hu/), Ráckeresztúron (http://drogterapia.hu/) és a Bethesda kórházban is. A kórháznak van drogprevenciós részlege, akik az iskolákba viszik a programokat, és én szoktam tartani az előadást. A Válaszútnál heti két napot dolgozom. Egyébként a félutas házukban laktam két évig a rehab után, ami nagy segítség volt, hogy visszakerüljek a munka világába és tudjak előtakarékosdkoni az önálló lakhatás megteremtéséhez.

  Tavaly több mint húsz iskolában tartottam előadást, illetve több alkalommal hívtak meg rádióba is. De volt olyan prevenciós előadásom is, amikor a Nemazalány koncertje előtt egy órát beszélhettem az életemről a koncertre érkező fiataloknak. Így próbáljuk elérni a fiatal korosztályt. Egyébként folyamatosan járok csoportokra hetente több alkalommal is, és van olyan csoport, amit ma már én tartok. Hetente több alkalommal járok gyülekezetbe, ott ismerkedtem meg a menyasszonyommal is.

  Ha a fiatal éned találkozott volna a mostani önmagaddal és azt mondtad volna neki, hogy ne csinálja, az változtatott volna?

  Nehéz megmondani. Olyan srácra hallgattam volna, akin azt érzem, hogy közülünk való. Ennek mindig az a kulcsa, ha olyan ember mondja, akin azt érzi a hallgatóság, hogy egy közülük. Például van most egy olyan lehetőség, hogy mehetek prevenciót tartani börtönbe, és úgy gondolom, hogy hiteles leszek a rabok számára, mert tudok arról beszélni, hogy én is voltam bent és milyen volt. Amikor én elkezdtem anyagozni, olyan embertől fogadtam volna el a felvilágosítást, akin azt érzem, hogy igen, ennek valóban lehet rossz vége is.

  Azt mondjuk, hogy például a bántalmazott gyerek ne kezdjen drogozni, mert az rossz, de ha nem csinálja, mégis mit kap helyette?

  Azoknak a srácoknak, akik a romatelepeken nőnek fel és szívják a biot, semmi esélyük nincs. Előttük az út vagy a halál, vagy a börtön. Egymást ölik meg, ha nincsenek kiszakítva abból a közegből. Az egyik ismerősömék Gyöngyösön szerveznek programokat a cigánytelepen felnövő gyerekek számára. Dikh villám futóklub a nevük (https://www.youtube.com/watch?v=daUoLoKs98A). Elviszik a gyerekeket futni, kenuzni és más programokra, hogy lássanak mást is. Mert a probléma ott van, hogy ezek a gyerekek bizony nem látnak mást. Azért volt nekem is huszonhét évesen az első munkahelyem, mert nem láttam mást magam körül, mint a bűnözőket. Dealerek és orgazdák vettek körül. Azt éreztem, hogy ebből nincs kiszállás, mert soha nem is láttam más példát.

  Elszórtan van egy-egy ilyen program vagy kezdeményezés, de amíg az állam nem áll mögé, addig alapvető gondokkal fognak küszködni. Például cipőt kellene adni a gyerekeknek, mert anélkül hogy vigyék el őket futni?
  Ha azt nézzük, Ráckeresztúron van egy tini részleg is, ahol 12-18 éves korig vannak a srácok. Ott találkoztam olyan tizenkét éves kissráccal, aki már négy éve volt szerhasználó. A szülei ártulták a biot, ő pedig nyolcévesen úgy gyújtott rá az első biós cigire, mint más cigánytelepen ugyanaz a nyolcéves a sima cigarettára. Nagyon sok munka lenne, hogy ezeket a gyerekeket kiragadjuk a környezetükből. Lehetséges, hogy hasonlóan bentlakásos formában kellene megtanítani őket az életvezetésre. Laktam én is cigánytelepen hónapokig és láttam, hogy komoly segítség nélkül esélyük sincs arra, hogy kitörjenek.
  Számomra is ott volt a lehetőség a félutas házban lakni két évig, hogy talpra tudjak állni. Ezek a programok működhetnének a börtönből szabaduló emberek számára is. Úgy lehetne támogatni őket, hogy ne essenek vissza a bűnözésbe és a szerhasználatba, hogy támogatott és ellenőrzött lakhatási formában élnének pár évig, ahonnan eljárnak dolgozni, viszont nem fogyaszthatnak drogot vagy alkoholt. Ráadásul ez a támogatási forma garantálhatná azt, hogy az ember ne abba a közegbe menjen vissza, ahol szerhasználatot folytatott vagy bűnözött. A drogrehabok félutas házai több városban is működnek pontosan azért, hogy a felépülő függő ne a korábbi közegébe legyen kénytelen visszamenni. Ezt is nyilván az állam pénzeli valamilyen szinten, máskülönben nem tudna működni, hiszen iszonyatos finanszírozás szükséges a komolyabb programok fenntartásához.

„Negyedóra sem kellett, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.”

(Kovács Attila, szociális munkás. Kovács István zenész)

Mikor indult Söréden a fogyatékkal élők táboroztatása?

Attila:

1983-ban indult a program. Egy budapesti pap, a néhai Kovács István atya vitt le oda egy Budapest és Budapest környékén élő sérült emberekből álló csapatot. Az ott segédkező önkéntesek között voltak székesfehérváriak is, akik kedvet kaptak, és a következő évben, 1984-ben már egy saját csapatot is szerveztek. A kétezres évek a két csapat felváltva használta a táborhelyet, a nyár egyik felében a budapestiek táboroztattak 4-5 turnust, a másik felében pedig a székesfehérváriak és a Székesfehérvár környékiek voltak ott. Később a budapestiek másik helyre mentek, a székesfehérváriak pedig Söréden maradtak.
1993 óta a Teljes Élet Szociális Alapítvány (http://www.teljeselet.hu/) finanszírozza a programot, amely minden nyáron nyolc  héten át kikapcsolódást és a közösségi élményt biztosít. Kiskorútól felnőttig találhatók segítők és segítettek. Kialakult egy fix csapat, de mindig vannak új érkezők is.

Hogyan kerültetek kapcsolatba az alapítvánnyal? 

Attila:

2001-ben jártunk először Söréden látogatóban. Még általános iskolások voltunk, és Kálozon, a szülőfalunkban az akkori fiatal plébános tartotta nekünk a hittant. Teljesen new wave felfogású volt, ő említette a tábort, és hogy ő látja bennünk a potenciált, ezért örülne, ha kipróbálnánk magunkat mi is.

Kik veszik igénybe a táborozás lehetőségét?

Attila:

Értelmi sérültek, mozgássérültek, illetve értelmi és mozgássérültek, tehát halmozottan sérült emberek.

Hogy lehet bekerülni?

Attila:

Várólista van. A jelentkezők sokat várnak, hogy eljöhessenek, mert a tábornak nagyon jó híre van.

Pista:

A várólista egy szűk keresztmetszet, mert az alapítvány költségvetése is véges. Érkeznek felajánlások, azonban a szervezet igyekszik ésszerűen gazdálkodni a forrásaival.

Hogy néz ki egy hetetek önkéntes segítőként?

Pista:

Segítőként abban az egy hétben egy személyért vagy felelős, vagy súlyosabb fogyatékosság esetén több ember felelhet ugyanazért a személyért. Amikor mi tizenhárom évesek voltunk, akkor vállaltunk  egy egész hetet egyedül. Én akkor pl. egy mozgássérült fiú segítője lettem, aki egyébként azóta informatikusként dolgozik. Teljes értékű életet képes élni.
Nyilván 13-14 évesen még furcsa volt, hogy én vagyok a felelős azért, hogy a patronáltamnak minden szükségletéről gondoskodjak, azóta viszont olyan szinten természetessé vált és annyira az életem része lett, hogy számomra már az a fura, ha valaki megdöbben azon, ha ott van egy downos vagy bármilyen sérült ember. Ebben a közegben már észre sem veszed a különbségeket.
Abba is érdemes belegondolni, hogy mi csupán egy hétig foglakozunk ezekkel a srácokkal, a szüleiknek viszont az egész életük a gyermekük vagy sérült hozzátartozójuk gondozása körül forog. Olykor előfordul, hogy vannak nehéz természetű szülők is, viszont nem szabad negatívan viszonyulni hozzájuk, mert nekik az egész életük erről szól. Lehet akár ötven-hatvan éves is az a sérült hozzátartozó, akiről gondoskodni kell, de ha például szülő-gyerek viszonyról van szó, az mindig ugyanaz a viszony marad.

Attila:

Rengetegen vannak olyan anyagi helyzetben, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy valahol üdültessék a gyerekeiket. Sok olyan fiatal van, akinek csupán ez az egy hét kikapcsolódási lehetőség adódik az évben,  amikor a szüleik számára is megteremtődnek a feltételek, hogy picit „szabadságra menjenek”. Söréden az alapítvány finanszírozza a nyaralás költségeit.

Pista:

A szülők nagyon hálásak azért, hogy ők is el tudnak menni kikapcsolódni, vagy akár csak mással foglalkozhatnak. Természetesen minden szülővel tartjuk a kapcsolatot. Például jó pár éve egy autista fiúnak vagyok a segítője, akinek az édesanyja naponta telefonál, vagy ha elmarad a napi telefonhívás, akkor tudjuk, hogy későn végzett a munkával. Ő is, ahogy a legtöbb szülő a gyerekéért dolgozik, egész életében a gyermeke áll a középpontban.

Attila:

A táborozók életében annyira fontos szerepet tölt be Söréd, hogy az évet ők nem január 1-től december 31-ig számolják, hanem Sörédtől Sörédig. A tábort követően minden év őszén van egy nagy találkozó Székesfehérváron, amikor a tábor fiataljai és segítői összejönnek. Szokott lenni Mikulás ünnepség, aztán farsang, és fokozatosan érkezünk meg a következő nyárig, amikor kezdődik a tábor. Ott pedig szinte megáll az idő.

Hányan veszik igénybe a tábort nyaranként?

Attila:

Turnusonként nagyjából 50 emberrel kell számolni, amiből kb. 30 segítő és 20 fiatal van.  Egyetlen nyáron közel 200 sérült fiatalnak biztosít lehetőséget a sörédi tábor a nyaralásra.

Pista:

Látogatók is szoktak érkezni. Vannak interaktív programjaink, amelyeket sokszor az iskolai önkéntesség keretében látogatnak meg a fiatalok. Többségük számára ez olyan élményt nyújt, amiről sokat mesélnek az iskolatársaiknak, ezáltal pedig folyamatosan érkeznek az újabb és újabb megkeresések az önkéntes részvételre vonatkozóan is.

Nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy az utcán annyira nem jönnek szembe a fogyatékkal élő emberek?

Attila:

Minden városban van napközi foglalkoztató vagy hasonló intézmény.

Pista:

De az is lehet, hogy csak nem figyeled annyira őket. Illetve ezek az intézmények olyan foglalkozásokat működtetnek, amelyek a már elballagott diákok számára biztosítanak programot azért, hogy továbbra is egy közösség része legyenek. Olyan intézmények is működnek, ahol munkát biztosítanak számukra és például vásárokban adhatják el a kézműves termékeiket. Kialakulhat bennük is az az élmény, hogy dolgozom és fizetést kapok érte, kialakul a napi rutin, tehát az önállóságra nevelés a szerepe.

Hogy látjátok a táboron kívüli emberek reakcióját, amikor a táborozókkal összetalálkoznak?

Attila:

Minden turnusban van kirándulós nap, amikor megyünk külső helyszínekre. Voltunk állatkertben, strandon, vagy például több éven keresztül mentünk a balatonfűzfői bobpályára, mert az üzemeltetője felajánlotta és szívesen látnak minket. Császáron van egy western város, Henryxcity, amit a tulajdonosa egymaga építette fel, ott is voltunk kétszer. A strandon vagy a bobpályán inkább jellemző, hogy meglátják az emberek, amikor jön egy csapat „furcsa” ember és megbámulják, de azt gondolom, hogy ez sokkal inkább annak a fogyatékossága, aki ezzel a szituációval nem tud mit kezdeni.

Pista:

Hál’ istennek pozitív visszajelzésből van több. Egyszerűen, amikor mások látják azt, hogy mi hogyan viszonyulunk a sérült emberekhez, akkor ők is felveszik ezt a magatartást.

Amikor először jártam külföldön egy nyugati kisvárosban, az első benyomásom az volt, hogy rengeteg fogyatékkal élő ember jár-kel a városban. Itthon viszont nem látom őket annyira.

Attila:

Lehet, hogy ott alapvetően jobban elfogadja őket a társadalom, viszont azt látom, hogy nálunk sem kritikus a helyzet. Nyilván köszönhető ez a közösségi médiának is, ahol megvan az a kellő érzékenyítés, hogy akár nulla tapasztalattal is, ha még nem voltál ilyen közegben, akkor is el tudod fogadni.

Pista:

Legfontosabb a hozzáállás tekintetében a nyitottság. Nem sajnálattal kell viszonyulni a sérült emberekhez, mert ők el tudják fogadni a helyzetüket. Tudnak százszázalékos életet élni. Miért kellene elkezdeni sajnálni őket? Ők sem sajnálnak téged. Egy olyan természetes hozzáállásra van szükség, amit ők is sugároznak felénk. Ezáltal megvan a kölcsönösség és a kiegészítés mindkét fél részére. Szerintem ez a legfontosabb.

Mit tudtok átadni ebből a környezetnek?

Attila:

Amikor a barátainkkal találkozunk és megkérdezik, hogy milyen volt Söréden? – szóban ezt átadni igazán jól nem lehet. Akárhányszor egy kívülállónak beszélünk erről, akkor előjön az a mondat, hogy „Jaj, annyira becsüllek ezért, mert én ezt nem tudnám csinálni”, miközben nagyon szép számban van példa az ellenkezőjére. Sok barátunknak mondtuk korábban, hogy jöjjön le és nézze meg, és szinte mindegyikük ott maradt végig, és később is visszajárt. Az egyik nagyon jó barátomat már több mint tíz éve hívtam el a táborba, mert aikido-t tanít, és a gyerekeknek nagyon tetszene. Ő is meg volt szeppenve, hogy „nehogy egyedül hagyj!”, aztán annyira jól érezte magát, hogy ott maradt végig, azóta pedig már önálló turnust vezet.

Magunkról is nehezen tudtam volna elképzelni, hogy tudjuk csinálni. Amikor először beléptünk a kapun, negyedóra sem kellett hozzá, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés: mi a francot keresek én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, ma itt maradok, holnap pedig hazamegyek. És tudjuk mi lett belőle: tizenkilenc év önkéntesség.

Pista:

A zenei producer, Pixa is járt Söréden a meghívásunkra. Régi barátok vagyunk, és egyszer eljött. Aztán a következő évben visszajött, mert annyira feltöltötte az ottani közeg és a sérült fiatalok közvetlensége, szeretete. Másrészt nem volt idegen számára a környezet, mert az ő családjában is volt olyan sérült hozzátartozó, aki folyamatos ellátásra, gondozásra szorult. Minden alkalommal, amikor jött a táborba látogatni bennünket, hozott a srácoknak ajándékokat, amiket az édesanyja készített. Mondanom sem kell, hogy mekkora sikere volt.

Mennyit változtatott a felfogásotokon ez a tapasztalat?

Pista:

Az alapfelfogás megmaradt, viszont az én esetemben a foglalkozásomat nem ez határozta meg.

Attila:

Tudatosan választottam a szociális munkát. Ha nem megyek el a sörédi táborba, nagy valószínűséggel most nem beszélgetünk itt. Volt egy időszakom, amikor a gyógypedagógia is érdekelt, végül mégis inkább a szociális munkánál kötöttem ki, mert testhezálló és szeretem csinálni.

A zenélésben érzékelsz valamilyen hatást, Pista?

Pista:

Amilyen pozitív élményeket tapasztalsz, hatalmas energiát tud adni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor szerelmes vagy és írsz a szerelmednek egy dalt. Számtalanszor történt, hogy a táborban éjszaka kiültem dalszövegeket és dalt írni, mert akkor volt egy olyan nyugodt szakasza az életemnek, amikor ezeket az impulzusokat bele tudtam forgatni az alkotómunkába.

Egyébként szokott lenni tábori zenélés és közös éneklés is a tábortűz mellett. Estéként lefekvés előtt minden szobát megkérdezünk, hogy mi tetszett nekik legjobban aznap, és olyankor még van egy kis énekelgetés. Reggel pedig zenés ébresztővel és reggeli tornával indul a nap.

Attila:

Minden napszaknak van egy felelőse, aki a fiatalok közül kerül ki, mint a reggeli torna felelőse, a tábori postás, ebédnél a terítésért felelős, és vannak kint gyümölcsfák, amiket öntözni kell. Megvannak a kis feladatok, és nagyon szeretik, ha rájuk van bízva valami.

Tartjátok a kapcsolatot a fiatalokkal a táboron kívül? 

Pista:

Nyilván nem mindenkivel napi vagy heti szinten, viszont van olyan fiatal, akivel a tábori ismertség által napi kapcsolatban vagyunk. Az édesanyja ad helyzetjelentést a leányzóról, és amikor az időnk engedi, találkozunk. Egyébként az egész sörédi közösségre jellemző a családias hangulat.

 

Attila:

A fent említett kislánnyal 2006-ban találkoztunk először, az édesanyja révén pedig tényleg napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Pista:

Ő 16 évesen volt először Söréden, illetve egyáltalán bárhol távol a családjától. Az első három napban ki se jött az előszobából, ott ült a kis foteljában, aztán Attila odament és megkérdezte: „Szia Sára! Attila vagyok! Kijössz velem az ebédlőbe?”, Sára pedig kiment és azóta megmaradt ez a szoros kapcsolat.

Ajánlanátok másoknak az önkéntes munkát?

Attila:

Nem szeretnék közhelyes lenni és azt mondani, hogy gyertek el, mert ilyen szuper lehetőséget máshol nem találtok, de az a tapasztalatom, hogy akik eljátszottak a gondolattal, hogy megnéznék testközelből a tábort és lejöttek, a legtöbbjük visszajáró önkéntessé vált.

Ad valamilyen magabiztosságot vagy kezdeményezőkészséget az itt szerzett tapasztalat a hétköznapokban?

Pista:

Egy közeli példát mondanék. A feleségem is Söréden önkénteskedett, ott ismerkedtünk meg. Mára sérült emberekkel foglalkozik főállásban, és a tavalyi évben sikerült neki a Dumaszínházzal leszervezni egy adományestet. Litkai Gergely elsőre igent mondott, és egy olyan előadást hoztak tető alá, ahol Hajdú Balázs, Dombóvári István, Ráskó Eszter és Janklovics Péter is fellépett, a bevételt pedig az alapítványnak ajánlották fel. Azt gondolom, hogy manapság egyre könnyebb az ilyen kezdeményezéseket sikerre vinni, amihez részben a mi tapasztalataink is hozzájárulnak, másrészt pedig kialakult egy olyan pozitív nyomás a társadalomban, amely elfogadáshoz és  nyitottsághoz vezet.
Aki számára korábban még idegen volt az a szituáció, hogy sérült emberekkel kell együtt tevékenykedni, az most már nem húzza meg magát a háttérben, hanem beszáll. Söréden is ahány önkéntes van, annyiféle foglalkozás és életút áll mögöttünk, mégis egy csapatban, a sérült fiatalokért vagyunk ott. És eleve, ha ez egy önkéntes dolog és valaki a saját szabadidejét feláldozza, az már nagyon jó kiindulás. Ráadásul úgysem fog hazamenni, mert nagyon jó a közösség. Szoktunk is beszélni arról, hogy a táborozás után hetekig tart, mire visszarázódunk a hétköznapokba, mert olyan különleges hangulat van Söréden, ami magával ragad.

Attila:

Amióta kötelezővé tették a középiskolások számára az 50 óra önkéntességet, egyre gyakrabban érkeznek hozzánk ilyen céllal iskolások. Bevallom, eleinte volt bennem fenntartás, hogy a kötelező volta miatt nem fogják komolyan venni a dolgot, de abszolút pozitív csalódás ért. Odatették magukat, jól érezték magukat, és nagyon sokan közülük évről évre visszatérnek. Abban is biztos vagyok, hogy számukra a későbbi pályaválasztás során is meghatározó élmény lesz a fogyatékkal élő emberekkel végzett önkéntesség.

Pista:

Ráadásul úgy látom, hogy a  tizenat-tizenhét éves korosztályt nem kell terelgetni, hogy formálódjanak, hanem nagyon pozitív irányban képesek kinyílni nálunk. Sokat hozzátesz az ember személyiségéhez, hogy pozitív élmények által gazdagodhat.

Attila:

Azt is jó látni, hogy akik még tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt elkezdtük együtt, azóta többen is családot alapítottuk. Az én kislányom most tizenhat hónapos és tavaly már ott volt velünk végig. Amennyire jól érezheti magát egy kilenc hónapos gyerek, ő annyira jól érezte ott magát. Nem ijedt meg attól, ha egy sérült fiatal fel akarja venni vagy odamegy játszani hozzá, és azt gondolom, hogy ebben a korban még fontosabb, hogy ne a semmiből találkozzon ezzel a közeggel, hanem többen is vagyunk olyan szülők, akik már nagyon pici korban magunkkal visszük a gyereket. Természetes lesz számukra, hogy vannak olyan sérült emberek, akiknek az ő segítségükre lehet szükségük, és ezáltal a természetesség által nem fognak idegenkedni tőle.