„Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig érzem. Én mindig csak vagyok valahol.”

Nő (43 éves)

A szüleim nagyon fiatalon házasodtak össze, tizennyolc-tizenkilenc évesek voltak. Apukám katona volt, amikor megismerkedtek. Miután összeházasodtak, rögtön érkezett a tesóm. Ezt követően hazaköltöztek édesapám szülővárosába, de anyum nem jött ki jól apum családjával. Kifordították önmagából. Amit ő csinált, az nagymamámnak sosem volt jó, és apum testvérei sem fogadták el családtagként. Anyumnak az a véleménye alakult ki róluk, hogy bunkók, amit az egész városra igaznak gondolt. Ennek következtében, amikor a bátyámmal volt várandós, a kilencedik hónapban hazaköltözött a szüleihez, hogy az ő gyereke ne legyen bunkó. Az én nagy bűnöm viszont az volt, hogy öt hónapra születtem koraszülöttként, és az orvos nem engedte neki, hogy hazautazzon. Nem tudom pontosan, hogy ez okozta-e benne a törést, vagy pontosan mi vezetett odáig, de utána keményen elkezdett piálni.
Apukám családja meglehetősen sunyi módon viselkedett és többnyire agresszív is volt. Apum sokat ivott, olyankor pedig előszeretettel vágta édesanyám fejéhez, hogy rajta kívül senkije nincsen. Miután mentálisan megtörte, jött a bántalmazás fizikai része. Kicsi koromtól kezdve vannak olyan emlékeim, hogy apu nagyon durván megveri anyut, de olyan szinten, hogy eltört az ujja vagy az orra. Nyolcéves voltam, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy a szobaajtó üvegén berepül anyukám. Az üveg elvágta a karját és a vére ráfröccsent a falamra. Tizenhárom éves voltam, amikor elköltöztem onnan, és egészen addig ott maradt a nyoma.

A szüleim munkásemberek voltak, de nem voltak szegények. A botrányok nem a pénz miatt voltak. Hat évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, neki még volt része jobb élményekben. A szüleim akkoriban költöztek el az apai nagymamámtól. Jártak moziba, étterembe, panelban laktak, ami akkoriban jónak számított. Amikor velem lett állapotos anyum, nagyobb lakásra volt szükség, amire beadták az igényt. Amíg azt megkapták, az apai nagymamámhoz költöztek a húsz négyzetméteres nyári konyhába, én pedig már négy és fél éves voltam, amikor megkaptuk a lakótelepi lakást. Abba a közegbe születtem bele, ahol folyamatos volt a feszültség: apu sokszor volt agresszív, anyu csak azért is pökhendin viselkedett, nagyanyám pedig keverte a dolgokat a háttérben.
A szüleim kilencéves korom körül váltak el. A bíróságon megkérdezték tőlem, hogy kivel szeretnék menni a válás után, anyuval vagy apuval? Számomra nagyon bizonytalan volt ez a helyzet, és megkérdeztem, hogy a bátyám hova megy? Ő anyumat választotta, és ezért választottam én is őt. Valamiért azonban anyukám szemében hatalmas bűn volt, hogy nem önként és szívből választottam. Fogalmam sincs, hogy mi baja lehetett, hogy rám haragudott vagy az egész világra? Egyébként nagyon hasonlítunk egymásra anyummal és az édesanyjával, még a keresztnevünk is mindhármunknak ugyanaz. Éppen ezért, amikor teherbe estem, megfogadtam, hogy ha lányt szülök, más nevet fog kapni. De a problémát rövidre zárta az élet, amikor kisfiam született.

Apunak nagy kedvence voltam, úgyhogy miután elváltak, akkor jött az igazi terror anyum részéről. Apum a bátyámmal volt engesztelhetetlen. Ha már csak négyest vitt haza valamelyik tantárgyból, elverte, velem viszont elfogult volt. A válást követően fordult a kocka. Tesóm akkor már tizennégy volt és én voltam az a személy, aki felett anyum hatalmat tudott gyakorolni. És hogy a bántalmazott emberből milyen könnyen lesz bántalmazó? Szerintem mindenkiben megvan a késztetés, hogy megmutassa a hatalmát, hogy már nem elnyomott – Rendszeresen úgy elvert, hogy összepisiltem magam.
Tizenegy voltam, amikor egy este picit később értem haza, mert a barátnőmmel voltunk lent és elkapott minket a vihar. Az eső elől behúzódtunk egy lépcsőház elé, mégis bőrig áztam. Amikor másfél órás késéssel hazaértem, anyum ruhástól bedobott a teli fürdőkádba, lenyomott a víz alá és ütött-vágott. A szomszédunkban lakott egy nagyon kedves idős néni, aki tudta, hogy anyám nem teljesen normális, ő rúgta be az ajtónkat és szedte le rólam.
Anyu súlyosan alkoholista volt már egészen kiskoromtól kezdve. Egy fél literes rum és az azt kísérő fél decis vermut volt a standard nála. Persze gyakran előfordult, hogy a rum nem volt elég és még leküldött a boltba egy kétdecisért. Az a fura, hogy azért küldött mindig engem, hogy ne őt lássák a piával, mert azt gondolnák az emberek, hogy iszik. Fogalmam sincs, ki gondolta volna, hogy nekem kell a pia nyolcévesen. Ráadásul az egyik osztálytársam édesanyja abban a boltban volt kasszás, ahol mindig megvetette velem a piát. A tanárok néha kijöttek családlátogatásra, de azon túl, hogy kaja volt, ruhám volt, nem volt rendetlenség, éppen akkor a szemük láttára nem vert anyám, hivatalos formában soha nem történt semmi.

A bátyám huszonéves koráig anyuval lakott, de nagyon ritkán volt otthon. Amíg kisebb volt, rajta is csattant például a vasalózsinór, de aztán elég nagyra nőtt, úgyhogy anyum nem merte bántani. Akkoriban egyébként mentek a bandázások, barátnője volt, és inkább volt máshol, mint otthon. Ahogy a barátaimon láttam később, másoknak sem volt sokkal különb életük. Nagyon gyakori volt a hasonló családi háttér. Külön szívfájdalmam azonban, hogy sem a testvérem, sem a rokonaink nem álltak mellém soha. Mindenki tudta, hogy mi történik otthon, de elfordították a tekintetüket, mintha ez így lenne természetes. Pláne azért is biztos, hogy mindenről tudtak, mert amíg a szüleim házasok voltak, nem egyszer történt meg, hogy apum hazajött, beivott, összeverte anyámat, minket pedig bepakolt a kocsiba és elvitt nagymamámhoz. Ha belegondolok, anyumat is olyan állapotban hagytuk olyankor magára, hogy komoly kórházi ellátásra szorult volna.
Amikor én lettem a bokszzsák, apum sem állt mellém. A válásuk után megismert egy szép, fiatal lányt, akit feleségül vett, minket pedig elhanyagolt. Rövid időn belül ugyanazt a karriert futotta a házasságuk, mint anyummal: apum bántalmazta az új feleségét is, aki aztán lelépett. Utána sokáig egyedül volt, de akkor sem foglalkozott velünk. Az apai rokonokkal is megszakadt a kapcsolat a válásuk után. Eleinte jártunk hozzájuk, de akkor folyamatosan anyumat szapulta nagyanyám, velünk pedig szintén nem voltak elfogadóak.
Nyolcadik osztályos koromra már egyre nehezebben viseltem anyum agresszióját. Egyszer, amikor szokás szerint nekem akart rontani valamiért, én pedig éppen mosogattam, eldurrant az agyam: nekilöktem a falnak és ráfogtam a kést. Azt mondtam, hogy ha még egyszer megüt, valószínűleg megölöm. Ezen ő annyira felszívta magát, hogy kidobott a lakásból, a ruháimat pedig kidobálta az utcára. Összeszedtem egy zsákba a cuccaimat és az éjszakai vonattal leutaztam az anyai nagymamámhoz. A helyi iskolában folytattam a tanévet, és az általános iskolát már mamámnál fejeztem be. Anyum tudta, hogy ott vagyok, de nem jött le, nem is foglalkozott velem. Még a családi pótlék rám eső részét sem küldte el mamámnak.

Nálunk amúgy bevett szokás volt, hogy nyaranta Mamánál vagyok, mert anyum nem tudott hova tenni. A bátyám jóval idősebb volt nálam, ő tudott vigyázni magára, ezért otthon maradhatott, nekem viszont még kellett a felnőtt felügyelet. Nagyjából tizenegy éves voltam, amikor a Mamánál töltött nyári szünet alatt rádöbbentem, hogy a nagybátyám valószínűleg pedofil. Olyan beteg szokásai voltak, minthogy szerette a lábujjaimat nyalogatni, kigombolni a pizsamámat, a melleimet nyalogatni és arra reiszolni. Ennél komolyabb dolgokat nem csinált, de számomra ez is borzasztó volt. Nyaranta is rendszeres volt a dolog, amikor pedig odaköltöztem, minden estés lett. Borzasztó fél évet töltöttem ott akkor, amíg egy másik városba mentem suliba és kollégista lettem. Megdöbbentő volt, hogy később beszéltem az egyik hasonló korú lány unokatesómmal, aki ugyanezeket élte át nagybátyám miatt. Próbáltunk beszélni erről később a szülőkkel, aminek az lett a vége, hogy mindketten kaptunk egy-egy nagy pofont és a lecseszést, hogy milyen ocsmány dolog, hogy próbáljuk a nagybátyánkat befeketíteni. Eltelt pár év, és a fiatalabb unokahúgom is hasonlókat élt át, viszont ő volt a leghatározottabb: amikor megtörtént, rögtön elkezdett sírni és szólt nagymamámnak. Érdekes módon neki mindent elhittek, de nagybátyámra vonatkozóan semmiféle következménye nem lett. A családon belül mindenkivel ugyanolyan közeli a kapcsolata, csak a később született gyerekeket már nem hagyták vele egyedül.
Középiskolás koromban két évig nem jártam haza. Kollégista voltam, nagyon ritkán kellett otthon aludni. Amikor unokahúgom is ott volt, akkor ő csak a nagymamám szobájában aludhatott, aminek az ajtaját belülről beakasztottak egy kallantyúval, én pedig kint maradtam. El sem tudom képzelni, hogy mi járt a nagymamám fejében. És az unokahúgom, aki átélte ugyanezt, ő sem mondta, hogy hívjanak be engem is. Alkalmilag természetesen akkor is molesztált a nagybátyám, aminek úgy tudtam elejét venni, hogy minimalizáltam az otthon tartózkodást. A mai napig egyikük sem tudja, hogy én hol vagyok, vagy merre járok. Amikor kollégista voltam, annyira jó osztályközösségem volt, hogy a hazajárást úgy tudtam kibekkelni, hogy hol egyik, hol másik osztálytársammal mentem haza hétvégére, így legfeljebb öt-hat hetente kellett hazautazni nagymamámhoz. Külön szívfájdalom, hogy akkoriban már a testvéremnek is önálló élete volt, de egyszer sem mondta, hogy ott tölthetnék akár csak egy hétvégét is. És mind a mai napig tartja ő is a kapcsolatot nagybátyámmal. Ráadásul az a legszomorúbb, hogy a bátyám rendőr lett, mégsem volt képes soha erre az esetre rendőrként tekinteni, viszont velem mind a mai napig kihallgatásként folytatja a beszélgetéseket.  Számomra ebben nem csupán az a fájdalmas, hogy a nagybátyám ezt tette velem, hanem az a közöny, amivel a családom viseltetett irántam. Egész életemben, akármit is tettem, az sosem volt jó, így talán nem is meglepő, hogy ez sem lett kivétel. Mindenki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. A családom azzal magyarázta nagybátyám viselkedését, hogy kiskorában agyhártyagyulladása volt és értelmi sérült maradt. Én azonban úgy tapasztaltam, hogy nem volt olyan állapotban, hogy ne tudott volna a tettei súlyáról. Nem volt értelmi sérült. Egyébként ma már van egy élettársa, akinek mellesleg gyerekei vannak.

Középsuliból két év után kicsaptak. Nagy terveim nem voltak akkoriban, viszont dolgozni már tudtam. Először azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, hova menjek, mit csináljak. Amikor a kollégiumban már nem lehettem, visszamentem Anyu szülővárosába, és ha nem tudtam haveroknál aludni, akkor jobb időben inkább a parkban aludtam. A családomtól már nem kértem segítséget, mert az addigi tapasztalataim alapján bármit teszek, az úgyis rossz lesz, és máskülönben sem álltak mellém, amikor kellett volna. Ilyen-olyan munkák mindig adódtak, aztán később ismét felbukkant az életemben apum, aki felköltözött a fővárosba és felajánlotta, hogy lakjunk együtt. Mivel volt hol laknom, ez egy alapvető biztonságot jelentett, viszont még szinte gyerek voltam, nem tudtam bánni a pénzzel. Apu nem értette, hogyan lehet az, hogy a fizetés után három nappal már semmi pénzem nincs. Számomra az első fizetés olyan csoda volt, hogy tudtam venni magamnak valamit. Anyum minden pénzt elivott, rám már nem igazán jutott a minimálisan szükségesen túl. Nagyjából egy évig laktunk együtt Apuval, aztán visszamentem anyum szülővárosába. Albérletről albérletre, munkahelyről munkahelyre mentem. Nem volt olyanom, hogy otthon, és ezt a mai napig is érzem. Én mindig csak vagyok valahol. Régen ezt úgy éreztem, hogy egy bizonyos szintű hajléktalanság, ma pedig már úgy látom, hogy inkább nagyfokú rugalmasság, mert mindig van több hely, ahova lehet menni, csak sehova nem haza. Gyökértelennek érzem magam.

Tizenhárom éves voltam, amikor rászoktam a cigire, tizennégy éves, amikor az alkoholra, tizenhat évesen kezdtem füvezni, tizennyolc éves koromra pedig nagyon kevés olyan tudatmódosító szer maradt, amit nem toltam be a szervezetembe. Midig az határozta meg a fogyasztást, hogy mi az, ami fellelhető. Ha nem volt semmi elérhető éppen, akkor nem használtam semmit, tehát elvonási tüneteim nem voltak. A pia miatt életemben kétszer fordult elő, hogy már kezdődtek az elvonási tünetek, de mindkét alkalommal sikerült megállni. Mára már évente, ha megiszom egy ízesített alkoholos üdítőitalt. Tizenéves koromban bárkivel elmentem bulizni vagy bandázni akár egy ekiért, bélyegért, füves cigiért. Ostoba fiatal voltam, mert soha senki nem mondta meg, hogy mire figyeljek oda, vagy mit nem csináljak, csak azt mondták meg állandóan, hogy mit rontottam el. Mivel fiatal voltam és ostoba, életem harmadik szexuális aktusából teherbe estem tizennyolc évesen. Voltam annyira szétcsúszott és buta, hogy fel sem fogtam mi történik. Lehetséges, hogy sejtettem, csak nem akartam szembenézni vele, de amikor nőgyógyászhoz fordultam, már a kilencedik hónapban voltam. Tizennyolc nappal utána megszültem az első gyermekemet, egy kislányt, akivel nem tudtam mit kezdeni. Félig utcán, félig albérletben, állandó munkám nem volt, az időm javában szét voltam csúszva, ezért inkább lemondtam róla, hogy örökbefogadó szülőkhöz kerüljön. Engem akkor csak az vezérelt, hogy ez egy hatalmas probléma az életemben, amitől szabadulni kell. Lehet, hogy jó döntést hoztam akkor, csak nem jó indokkal. Bár ha ugyanazt az életvitelt folytatom és próbálom felnevelni, valószínűleg sokkal nagyobb kárt okozok neki, mint azzal, hogy talán egy jó család örökbe fogadta. Nem tudhattam semmit róla, sem az adatairól, sem arról, hogy hova került. Ezek után már semmi sem állított meg, úgy éreztem, hogy enyém a világ. Az egyik volt osztálytársnőmmel még valamennyire megmaradt a kapcsolatom. Talán őt nevezhettem akkoriban az egyetlen stabil pontnak az életemben. Az ő egyik közeli rokona táncoslányként dolgozott Németországban, és felvetődött, hogy mi is próbáljuk ki. Belementem. Többször is jártam kint hosszabb-rövidebb időre, amivel több évem is elment. Nagyon sokan tudtak jól keresni vele, bennem viszont alapvetően nem volt meg az, ami ehhez a munkához kell: nem tudtam úgy nézni az emberekre, mint pénzforrásra, mert mindenkivel haverkodtam. Később több más országban is jártam Európában ezt a foglalkozást űzve. Akkoriban felszabadultan éltem. Végképp megszabadultam a családomtól és csak előre néztem. Ebben a nagy szabadságban mentálisan is elengedtem mindent: felfogtam, hogy iszonyatosan sokat iszom, de nem láttam magamban az anyámat. Iszonyatos mennyiségű cuccot toltam, de úgy gondoltam, hogy számomra ez csak egy kikapcsolódási forma. Táncoslányként eleinte jól meg lehetett élni, aztán Európa kinyílt, és a szegényebb régiókból érkező lányok miatt lecsökkent az így kereshető pénz. Sodródni kellett az árral, többet kellett bevállalni a jobb pénzért. Olyan helyen kezdtem dolgozni, ahol konzumlányok és eszkortlányok voltak. A konzumlányok beszélgetőpartnerek: több nyelven beszélnek, intelligensek, és aki fizeti az idejüket, annak megéri fizetni a társaságukért. A bárban elköltött összegből részarányosan kaptak pénzt a lányok, viszont ezt a szintet nem tudtam megütni, mert a műveltség és a több nyelv ismerete hiányzott.

Nagyjából hat évet dolgoztam az éjszakában, amikor kezdtem soknak érezni a munkát és a közeget, és egyik pillanatról a másikra felszámoltam a kinti életemet, hogy visszajöjjek Magyarországra. Ismét a vendéglátóba kerültem és elkezdtem normális életet élni, vagyis olyan életet, ami nekem normálisnak számított. Számomra nem az jelentette a normális életet, hogy reggel felkelek, aztán elmegyek dolgozni. A saját életemmel kapcsolatban az a tapasztalatom alakult ki, hogy bármihez is nyúltam, az elromlott, bármihez kezdtem, az rosszul sült el, a vendéglátó pedig újra az ivás felé sodort. Hiába tekintettem negatívan a piára, mert az anyámat ez tette tönkre, a saját életemre vonatkozóan nem láttam ugyanazt a veszélyt. Az első külföldi táncos munkám után eljutottam arra a szintre, hogy a kemény drogokból nem kérek, a heroint pontosan ezért nem is próbáltam, mert attól tartottam, hogy rajta maradok, de az ivásban nem láttam ezt a veszélyt.
Volt egy nagyon jó barátom, aki tinédzser koromtól fogva kíséri az életemet. Mindig legjobb barátként tekintettem rá, és amikor eljutottam arra a pontra, hogy a zavaros múltammal le akarok számolni, olyan ember mellett szerettem volna lehorgonyozni, aki biztos, hogy sosem bántana. Mivel őt mindig gyengébb érzelmek fűzték hozzám, mint engem hozzá, úgy éreztem, hogy ő sosem bántana, és egyszer csak összejöttünk. Minden jól ment, úgy éreztem, hogy ez egy működőképes kapcsolat lesz. Aztán másfél év múlva jött a bumm, visszatért a gyermekkori nagy szerelmem, aki akárhányszor megjelent az életemen, mindent eldobtam miatta. Ekkor sem volt másképp. Nagy szabadságomban ott hagytam a páromat és összeköltöztem vele. Két hónapot éltünk együtt, amikor kezdtem úgy érezni, hogy ez a kapcsolat zsákutca.
Mindkét fiú önfeláldozó, törődő és gondoskodó volt velem. Nem tudnék rosszat mondani egyikükre sem. Azt tudom, hogy sehogyan sem tudtam volna jól kijönni az akkori helyzetből, mert azt sem tudtam megítélni, hogy jó vagy rossz az a döntés, amit akkor hozok. Azt tudtam, hogy az a fiú, akiért mindig odavoltam, akkor nézett rám először úgy, ahogy mindig szerettem volna. Ha nem megyek el vele, egész életemben bántam volna, és mivel vele mentem, egész életemben bánhatom. Úgy tértem vissza az előző kapcsolatomba, hogy kiderült, terhes vagyok. Már túl voltunk a tizenharmadik héten, elvetetésről szó sem lehetett. Így maradt ismét az önmarcangolás és a bűntudat, hogy ott hagytam azt a férfit, aki úgy fogad el, ahogy vagyok, mindig szeretett, a családja elfogadott, és úgy térek vissza hozzá, hogy hozok magammal egy babát, aki nem az övé. A körülmények ellenére ő azt mondta, hogy szeret annyira, hogy neki ez így is megérje. Nagyon sokat tépelődtem, de nem tudtam változtatni a helyzeten. Még az önsebzés gondolata is megfordult a fejemben, csak bekapcsolt a „lúzer-jelzőm”, hogy nem úgy fog elsülni, ahogy gondolom, hanem tragikus kimenetele lesz, amit sosem leszek képes feldolgozni. És ez a fajta ismerete önmagunknak nagyon fontos volt, hogy tisztában legyek azzal, mi történhet, és merjek számolni a következményekkel. Nem tudtam volna elviselni a lehetséges tragikus kimenetelt, ezért nem is mertem kockáztatni. Elfogadtam, hogy bár soha nem akartam, mégis anya leszek.