Ritó Szabolcs összes bejegyzése

Offline

Tetőtől talpig gipsz borította a testét. A szemén kívül mást nem tudott mozgatni, így azt sem tudta megosztani a többiekkel, hogy éppen mi jár a fejében. Még csak szelfizni sem tudott. Keserves kínokat élt át, miután Tinderezés közben kificamodott a mutatóujja, majd a hüvelykujját is elveszítette egy Facebookos kommentháborúban. Ő is tudta, hogy esélytelenül száll harcba, miután ellenlábasa kizárólag összetett, egész mondatokat írt és mondatközi írásjeleket használt a helyesírás szabályainak megfelelően. Géza hiába próbált felnőni a feladathoz, az ujjaival és kézfejével fizetett a dologért. A nyaka már korábban beállt, kizárólag lefelé tekintve, előrehajtott fejtartással tudott közlekedni, mint aki egyfolytában a telefonját bámulja. Aztán a telefonját is elvesztette, és viharos gyorsasággal összeomlott. Már egy egész napja némán feküdt a kórházi ágyon, megosztások és lájkok nélkül, amikor hirtelen valaki megszólalt az ablak melletti ágyról:

-Mi jár a fejedben?

Géza nem tudott válaszolni. Szíve szerint szelfizett volna és kommentként aláírja, hogy bár a helyzete reménytelen, ő mégis hősiesen helytáll. Aztán jöttek volna a lájkok, először egyesével, aztán tízesével, százasával és ezresével. Minden bizonnyal rendkívül népszerű fotó lett volna. Talán még saját magának sem merte volna bevallani, hogy jobban bánja a lájkok elmaradását, mint a fekvőgipszet. Legszívesebben posztolt volna egy képbölcsességet az élet nehézségeiről, de gipszbörtönbe zárt madár lelke némaságra ítéltetett.

Halkan nyikorogva nyílt az ajtó, majd Zsüsztin lépett be a szobába. Kendőzetlen boldogsággal pislogott a fénykép mögül, melyen a szemeinél egy-egy apró lyukat vájt. A Facebookos profilképét tartotta maga elé. A fotó még tavaly nyáron készült róla a tengerparton, és talán Photoshoppal sem kellett sokat korrigálni rajta, csak a szemszínét változtatta meg barna helyett kékre, a szemöldökvonalát fekete helyett sötét szőkére és szabályosabbra, arcéleit pedig csak annyira finomította meg, hogy úgy nézzen ki, mint Marilyn Monroe a filmeken.

Kimondhatatlan boldogságot érzett, hogy végre újra látja a fiút, aki tegnap óta eltűnt a közösségi háló csetablakából és a neve mellett komoran állt az “offline – 1 napja” jelzés.

-Nagyon aggódtam érted! Eltűntél a csevegőlistáról és az üzenőfaladon sem jelent meg újabb kiírás. – halkan törtek fel belőle a könnyek.

-Már azt hittem, törölted magad! Vagy még annál is rosszabb: letiltottál! – reszketett.

-De, ugye te ilyet sosem tennél?! Ugye?

Géza szeme feszengve cikázott jobbra-balra, majd megpihent a lány arcán. Tetszett neki a profilképe, és ezt valószínűleg a lány is tudta, hiszen Géza volt az első, aki lájkolta és több kommentet is írt hozzá, mint hogy “tisztára Merilín Mónró”, “szúrnálak” és a többi.

Figyelte, ahogy a lány a táskájában kotorászik, aztán kihajtogat egy méterszer méteres papírlapot.

-Ezt hoztam neked, hogy tudjunk beszélgetni. – szipogott a lány.

A lapon az internetes csevegőprogramokból ismert hangulatjelek voltak, hogy Géza szavak nélkül is tudjon beszélni. Eleredtek a fiú boldogságkönnyei, mire Zsüsztin elmosolyodott és odasétált a szemközti falhoz, hogy felragassza az ábrákat.

-Örülsz? – kérdezte, mire a fiú szeme kimeredt a leggyakrabban használt “nagyon boldog jelzésen”, melyet XD-ként pötyögött volna be a telefonján, ha megteheti. A jel láttán reflexszerűen megrázkódtak az ujjai, mintha már írta volna, hogy “XD XD XD XP”, rendkívül boldog, de a mozdulattól fájdalom hasított kificamodott tagjaiba. Szomorúsággal töltötte el, hogy annyi év gyakorlás után, kezdetben billentyűzeten, aztán az érintőképernyőn, most semmivé vált a felépített munka. Pedig az ujjai gyorsabb mozgása érdekében még különleges edzéseket is végzett: eleinte barna és fehér babszemeket válogatott szét mutatóujjal, hogy az okostelefon érintőképernyőjén gyorsabban menjen az oldalra és fel-lehúzogatás, majd amikor a babszemek már nem jelentettek kihívást, áttért a mákra. Az edzés sokszor fájdalmas volt, és minden pénzét sportkrémre költötte, de az eredmény kárpótolta mindenért. Ő lett a leggyorsabb lájkoló az ismerősei között, és az ő nevéhez fűződött a legtöbb megosztás. Hiába volt tízezer Facebookos ismerőse, nem volt még egy olyan, aki képes lett volna őt lepipálni. Aztán jött Pista, az a köcsög rohadék.

Gézát elöntötte a tehetetlen düh. A lány szomorúan kukucskált az arca elé tartott profilkép mögül, majd valami megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve megsimogatta a fiú gipszelt kezét, mire az egy pillanatra elcsodálkozott, aztán az ábrák közül a “:)” barátságosan mosolygó jelen nyugtatta meg tekintetét.

-Többször is kiírtam ma az üzenőfalamra, hogy mennyire aggódom érted. – szólalt meg Zsüsztin érzelgősen.

-Mindenki lájkolta – szünetet tartott –, kivéve azt a köcsögöt.

Géza szeme az értetlenkedő gesztusjelre ugrott.

-A Pista… – Zsüsztin szégyenkezve bújt el profilképe mögött, mire a fiú szeme a dühös arckifejezésre villant.

A köcsög Pista néhány hete bukkant fel Géza megosztásainál, folyamatosan leszólta a fiú ízlését és nevetség tárgyává tette őt. A kommentháborút is ő nyerte meg, amire behódolásképpen Géza ismerősnek jelölte Pistát, aki pár napig még direkt várakoztatta is a visszaigazolással, míg végül aztán kegyesen elfogadta a felkérést.

Míg ő magában fortyogott és a dühösebbnél dühösebb hangulatjeleken ugrált a tekintete, Zsüsztin csöndben elsápadt. Remegni kezdett és megszédült. Úgy tűnt, hogy rögtön összecsuklik, de megkapaszkodott a fiúban. Elgyengülve leejtette a profilképét és előbukkant az igazi arca: nem Marilyn Monroe-ra hasonlított, hanem Ozzy Osbourne-ra az elvonó után. Géza nagyon aggódott, a csodálkozó és értetlenkedő szmájlikon hánykolódtak szemei, mire a lány nagy nehezen visszafojtotta hányingerét és előkotorta táskájából a telefonját:

“Óriási dráma a kórházban” – pötyögte reszketeg ujjakkal és a megosztásra nyomott. Már a kiírása puszta megjelenése az üzenőfalán csillapítani kezdte a verejtékezést, az első lájk után pedig a bizonytalan gyomorgörcs is megszűnt. A tizedik lájk hatására elmúlt a remegés, a századiknál visszaállt a normális közérzet, az első baráti megosztást követően pedig az orgazmushoz hasonló gyönyört élt át. Miután a gyönyör is alábbhagyott, a lány cigarettára gyújtott. Géza tétován pislogott, mert sosem látott még nőt kielégülni a valóságban. Próbálta megemészteni, hogy az internetes pornónál megszokott visítozás és vonaglás elmaradt, és nem voltak fröcskölő testnedvek sem. Figyelte, ahogy a lány párszor magához nyúl, majd aléltan a padlóra rogy. Már azzal sem bajlódott, hogy a profilképét maga elé tartsa. Szinte itta a cigarettafüstöt, aztán apró füstkarikákat fújt a levegőbe.

Mindketten hallgattak. Talán hosszú percek múltak el szavak nélkül, talán csak kínosan hosszúnak tűnt minden pillanat. A lány végzett a cigivel, a parazsat beoltotta a kórház padlóján, a csikket picit odébb dobta a lába elé, majd feje fölé tartotta a telefont, hogy a kórházi ágyak széle, a fehér ágynemű körvonalai, saját maga a földön, na meg a gondosan elpöccintett csikk is beleférjen a kamera látószögébe, és kattintott. Több fotót is ellőtt mielőtt feltápászkodott, hogy leporolja magát. Gézához fordult, aki meredten figyelte a mozdulatait.

-Megengeded, hogy… – Zsüsztin nem fejezte be a mondatot, Géza pedig tudta, hogy mire vonatkozhat a kérdés, így megpróbált az egyetértő, mosolygó hangulatjelre pillantani, de a lány rögtön odabújt mellé, fejét a fejéhez szorította és már szelfizett is. Először szomorú arcot vágott, aztán vidámat, majd partiarcot bulizós kéztartással, a telefon vakuja pedig csak villogott és villogott, mint a sztárok körül a vörös szőnyegen. Dolga végeztével a lány félrehúzódott és posztolta a fotósorozatot.

-Beteggellek, ha szeretnéd ­– tette hozzá –, de most rohannom kell.

Zsüsztin olyan váratlanul távozott, ahogy megjelent. Még csak el sem köszönt. Géza csalódottan bámulta a hangulatjeleket. Szemei ide-oda ugráltak egyikről a másikra, de hirtelen valamiért egyik sem volt az igazi. Sem a mosoly, sem a haragos fej, sem a könnyek vagy a csodálkozó tekintet. Egyik sem tudta volna kifejezni azt az érzést, ami olyan súllyal nehezedett minden porcikájára, hogy tehetetlen rongybabának érezte magát. Első gondolata természetesen az volt, hogy legszívesebben megosztaná a benne motoszkáló gondolatokat és érzéseket a Facebookon, kiírná és vitára bocsátaná a dolgot. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy legfeljebb lájkok és szomorú szmájlik érkeznének, vagy pár megértőnek szánt szó, de vigasztalást egyik sem nyújtana. Nem párosulna vele megértő tekintet, vigasztaló érintés vagy baráti ölelés, csak az unalomig megszokott kék-fehér felület bámulna vissza rá a képernyőről, a rohamosan szaporodó megosztások áradatában pedig elsüllyedne a gondolata.

Csalódottan töprengett tovább és furcsamód egyre idegenebbnek érezte a késztetést, miszerint szüksége van egy újabb posztra és újabb lájkokra. Már a köcsög Pista sem idegesítette. Az járt a fejében, hogy a lány merre járhat, és hogy vajon meddig lesz boldog a ma összeszedett közös élményekkel?

Zsüsztin hazafelé tartott. Peckesen sétált a járdán, cikázott az emberek között. Úgy közlekedett, mint a vakondok: fúrta magát előre az emberi húspépben, és amikor akadályba ütközött, irányt változtatott. A mozdulatait vezérlő szabály szent volt és sérthetetlen: vagyis egyetlen pillanatra sem nézhet fel a telefonjából. Lájkolt és kommentelt, szmájlikat és szívecskéket küldött a gratuláló ismerősöknek, hogy milyen fantasztikus képsorozatot készített a kórházban azzal a szerencsétlen sráccal, és ugyan többen is rákérdeztek, hogy mit keres ott Ozzy Osbourne, ő mégis minden pillanatát élvezte a dicsőségnek. Boldogan lépett a zebrára, egy pillanatra sem nézett fel a telefonjából, csak tette egyik lábát a másik után, miközben a közlekedésjelző lámpa fenyegető-pirosan világított. Hangos fékcsikorgás és a motorolaj kesernyés, forró gőze zavarta meg a lány lelkében virágzó idillt. Aztán jött a hatalmas csattanás és a szélvédő repedésének hangja, amint a nagyjából 60 km/órával érkező autó egy 50 kilós ember testével találkozott…

 

 

(Illusztráció: Artologica)

Játszótéri eset

Azt mondta, az apjáé a bélyeggyűjtemény. Meg, hogy nagyon különleges, és hogy tízezerért az enyém lehet. Először kételkedtem, de hát olyan ártatlan arca volt. Aztán a feleségem is ott ült mellettem. Tudja, nagyon frusztráló, ha a feleségem is jelen van fontos döntésnél, mert ha észreveszi, hogy hezitálok, már rögtön a gyengeséget látja bennem. Rögtön távolabb húzódott tőlem, aztán pár perc múlva már egy másik padon ült. Habár lehet, hogy nem a feleségem volt… Pedig gondolatban már elváltam tőle. Nem tetszett a profilja. Olyan volt, mint egy félbetört tégla. De azért mégis volt benne valami nőies báj, a sértettség és a megvetés a tekintetében. Mondhatni felizgatott.
Aztán benyaltam a bélyeget. Nem fizettem érte. Simán felpofoztam a kislányt és elvettem tőle, ő meg sírva fakadt. Erre odajött egy idős asszony és magyarázni kezdett, meg a botjával hadonászott. Valami olyasmit ordított, hogy szentségtörés, meg szemérmetlenség, és ócsárolni kezdte a tetoválásomat. A feleségem addigra eltűnt. Talán nem is a feleségem volt, pedig elképzeltem, hogy otthon vár ránk három rosszcsont gyerek, amíg mi a strandon élvezzük a napfényt… De a kislány tovább sírt, hogy „A pénz meg a bélyegek!”, úgyhogy odaadtam neki az összes kápét, ami nálam volt. Talán tizenöt-vagy húszezret. Rögtön felszáradtak a könnyei… Azt mondta, hogy a többi bélyeget nyugodtan tartsam meg, mert nekik otthon úgyis több ezer darab van.
-És aztán mi lett?
-Felszívódott bennem az anyag és az események zavarossá váltak. A kislány eltűnt, de hát maga is tudja, milyenek a fiatalok, ha pénz üti a markukat.
-Az a lány csak ötéves volt.
-Öt vagy tizennyolc… Tudja, milyen nehéz manapság megállapítani valakinek a korát?! Az a sok smink meg máz! És kifizettem neki a bélyeg árát, így már nem beszélhetünk rablásról.
-Dealerkedés.
-Hogy micsoda? Ő jött oda hozzám, hogy az apjának bélyeggyűjteménye van és nagyon értékes. Mutat egyet, és ha tetszik, az enyém lehet tízezerért. De az előbb már mondtam.
-És az állítólagos felesége?
-Szerintem elhagyott. Bár lehet, hogy csak egy anyuka volt. Igazság szerint nem tudtuk megvitatni a kérdést. Azt sem tudom, min húzta fel magát. Egyszer csak arrébb ült, aztán meg egy másik padra, közben a szeméből megvetés és undor áradt felém, majd elővette a telefonját és hisztérikusan rikácsolva hívta a rendőrséget. Az öregasszony a pártjára állt és tovább ócsárolta a tetoválásomat, pedig én őszintén gondoltam és tiszta szívemből átéreztem, amikor a legbecsesebb testrészemre tetováltattam, hogy „Szeretem az embereket”.
-Tudja maga, mit jelent az, hogy közszeméremsértés?
-Köze van az ajkakhoz?
-Nem, nincsen.
-Akkor fogalmam sincs.
-El tudná mondani, hogyan került hétfő délután kettő órakor a játszótérre, meztelenül?
-Hát én nem is tudom. Szerintem nem voltam meztelen. Bár a feleségem…
-Az nem a felesége.
-Akkor három gyerekünk sincsen?
-Nincsen.
-Elváltunk?
-Nem.
-Még szerencse. Különben kénytelen lettem volna megmondani neki, hogy el akarok válni tőle, mert olyan az ábrázata, mint egy óbudai panelház homlokzata alkonyatkor.
-Térjünk vissza a vasárnap estére. A barátai elmondása szerint alkoholt fogyasztott Rivotrilra.
-Szemenszedett hazugság! Én sose tennék ilyet! Maga is tudhatná, hogy milyen világban élünk, hogy már a barátaiban sem bízhat az ember. Mindenfélét állítanak, ami nem igaz.
-Egy egész kocsma tanúsítja.
-És maga hinne a részegeknek?
-Rendben van, akkor maga mondja el, hogyan került a játszótérre.
-Nos, ami azt illeti, vasárnap egy barátommal ünnepeltem. Tudja, március tizenötödike volt, megemlékeztünk nemzeti nagyjainkról és elszívtunk egy kokárdás cigarettát.
-Kokárdás cigarettát?
-Igen, kokárdás cigarettát: piros dobozban fehér papír, fehér papírban zöld anyag.
-Ez pontosan hány órakor történt?
-Késő este, úgy tizenegy óra után. Nemzeti ünnep volt, mindenhol tumultus meg politikusok, az utcán emberek vitatkoztak Petőfiről meg Kossuthról, aztán jöttek a Széchenyi-pártiak és összecsaptak a buszmegállóban. Ilyenkor nehéz anyagot szerezni, ezért a barátom nagyon elkeseredett. Már majdnem elsírta magát, amikor adtam neki egy kis Rivotrilt. Tudja, csak azért, mert az olcsó, meg a TB is támogatja.
Ekkor tovább kutattuk a fontosabb helyeket, mint a Parlament környéke, a Nemzeti Múzeum, a Rókázós kocsma a Wesselényin, meg a diákklubok, de mindenhol pangás volt. Az emberek odakint verekedtek. Franc se gondolta volna, hogy nemzeti ünnepen ilyen nehéz zöldséget szerezni.
-Zöldséget?
-Igen, azt. Mi egészségesen élünk. De kérem, ne szakítson félbe, amikor beszélek!
Szóval, amikor a nyolcadik kerületbe értünk, elhaladtunk egy razzia mellett. Na és ott, akkor, a maga egyik kedves kollégája volt olyan rendes, hogy olcsón felszámítva eladott nekünk egy kis uborkát meg retket. Kapcsolatban állt a sarki árussal, így ünnepnapon is tudott vitamint szerezni. Utána a kocsma felé vettük az irányt. A barátom viszont továbbra is nyugtalan volt, ezért adtam neki még egy kis gyógyszert. A Rivotril akkorra már elfogyott, mert a hosszú és stresszes úton kellett a rágcsálnivaló, de volt még nálam szívgyógyszer. Valami bétablokkoló, ha esetleg nagyon rakoncátlankodna a ketyegő. Abból megevett egy levéllel, aztán a kocsmában leöblítette sörrel. Én csak a mosdót használtam, mert vizet akartam inni, és minek fizessek a szénsavmentes vízért, amikor a csapból ugyanúgy megkapom ingyen?
Ezt követően kissé leült a hangulat. Mindketten elpilledtünk. Nosztalgiáztunk a régi évekről, amikor még együtt jártunk óvodába és neki katica volt a jele, nekem meg fogkefe, meg hogy a játszótéren mi voltunk a királyok… Egészen tizenegy éves korunkig, amikor aztán a Feri megnősült. Feleségül vette az óvónénit. Régről fakadó szerelem volt az övék, én pedig egyedül maradtam. Próbáltam barátkozni, de senki sem volt olyan jó fej, mint a Feri. Vele mindig jókat kacarásztunk egy-egy tubus Technokol mellett. De a szerelem elvette az eszét. A nők igazi manipulátorok!
Kénytelen voltam új hobbit találni barátok helyett. Bogarakat és bélyegeket gyűjtöttem. És végül, amikor már egészen tetemes mennyiségű bélyegem gyűlt össze, egy bélyeggyűjtő konferencián valaki mutatott egy igazán különlegeset. Az a pillanat teljesen megváltoztatta az életemet.
-De hogyan került hétfő délután kettőkor meztelenül a játszótérre?
-Nos, hétfő délelőtt tizenegy órakor elhagytuk a kocsmát és kerestünk egy békés helyet, hogy méltón megünnepelhessük március tizenötödikét. Valahol a belváros egyik eldugott szegletén kötöttünk ki, kutyák és gyerekek között. Elfoglaltunk két hintát, persze a testi erőfölényünket használva a kölykök felett. Mert a világ kegyetlen hely! A túlélésért folytatott harc már a bölcsőben elkezdődik, a játszótéren pedig egyenesen háborúk dúlnak! Mindegy…
Megcsináltuk a cigarettát, kényelembe helyeztük magunkat, aztán odajött az a kislány a bélyeggyűjteményével, az a nő pedig ott ült és figyelt minket, aki állítólag nem a feleségem… Utólagosan is hálát adok érte az égnek, mert olyan volt, mint egy férfi, akit fejbe vágtak péklapáttal. Aztán jött az öregasszony és ócsárolni kezdte a tetoválásomat, közben megvettem a bélyeget, a kislány lelépett, a Feri beleszívott a cigarettába, majd elrévedt, én megnyaltam a bélyeget…
Többre nem emlékszem. Itt ébredtem, és hirtelen április lett.

 

 

(Illusztráció: Thomas Baier)

Fizetve

Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma – felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.
Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen a monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.
Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! Azt hiszem, így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:
A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!
Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:
Háromdimenziós szimplex!
Elhallgatott.
Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:
Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…
Megtorpantam.
Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!
Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyébként is, ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.
Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.
Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.
Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.
Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.
Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!
Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.
Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellérogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.
Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jóllakottra! De muszáj… muszáj, különben… – visított. – Különben engem falnak fel!
Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.

 

 

 

(Illusztráció: Gold Poem Painting)

kret-Én-monológ

Első pillanatban magam sem hittem el, hogy megtettem. Csak sodródtam a levegőben és egyre közelebb volt a térdem a lány mellkasához. Nagyon szép volt. Az arcra Emma Watsonra emlékeztetett, az alakja pedig egy porcelánbabáéra, de a fel-alá mászkálása a metróállomáson kiborított. Azon töprengtem, vajon mit fogok mondani, amikor földet ér és becsapódik, hogy mivel próbálom majd enyhíteni a fájdalmát, vagy letörölni a könnyeit. Március 15. már elmúlt, a nemzeti ünnepre nem foghattam a meglepetést, na meg elkoptatni sem illik egy jól bevált frázist. A nemzeti ünnep már túl sok szarból húzott ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy amikor meglátom pipacsvörös arcát és csorgó könnyeit, hogy amikor éppen levegőt próbál venni, de a gyomorszájat ért rúgástól nem megy, mert görcsöt kapott a rekeszizom… talán elkiabálom magam, hogy “Április bolondja!”.
De március volt…
Vészesen sodródtam felé, ő pedig lassan felém fordította tekintetét. Már látta a bajt, de hátrálni nem tudott. Gondoltam rá, hogy finomítok a rúgáson és lecsúsztatom a bordáira, de amíg végigpörgettem a lehetőségeket és föleszméltem, már éppen a földre zuhant. Háttal csapódott be, a fejét hátra vetette, a haja szétterült körötte és az arcán megvillant valamiféle nemes szépség. Tényleg kiköpött Emma Watson volt, csak picit vörösebb arccal és könnyesebb szemekkel. És az orra is vérzett. Na, igen, hogy is ne vérzett volna, reflexből a térdemre húztam a fejét, pedig azt már nem akartam…
Talán mégis könnyítene rajta az április bolondja felkiáltás, vagy egy aranyos kacsintás, de arra jutottam, hogy meghívom ebédelni, hátha megenyhül. De akkorra már körénk gyűltek az emberek. Bőrnadrágos hetvenes asszony és piros tarajos punk nagypapa csóválta a fejét; gyerekek sírtak fel; valahol elpusztult egy galamb; nem, igazából két galamb; megbírságoltak egy ártatlan embert, aki bliccelt; a metrószerelvény befutott a ritkuló déli tömeggel; a Föld tovább forgott-pörgött, hogy lassan mindenki beleszédült; és én ott guggoltam a lány mellett és azt magyaráztam neki, hogy márpedig a lányok nem sírnak!
Átvillant az agyamon, hogy megtehetném. Nem lenne nagyobb bolondság, mint amikor szívet formáltam a kezemből a jegypénztáros hölgy felé és ő elszámította a végösszeget: lefelé kerekített pár ezer forinttal. Nem lenne nagyobb lutri megkérdezni azt a lányt, aki szemben ül velem a metrón és Emma Watsonra emlékeztet, és néha összetalálkozik a tekintetünk. Egyszerre mosolyodunk el és zavartan félre pillantunk, de az izgatott kíváncsiság visszacsalogatja tekintetünket. Talán nem is olyan elvetemült dolog felpörgetni az udvarlási szokásokat és lerázni az ismerkedési formulák szokásos nyűgét, hogy XY vagyok, téged hogy hívnak, jaj de szép vagy, én is jaj de szép vagyok, látom, hogy egyedül ülsz itt, szóval mi lenne, ha?
Éppen ezért megkérdezem, hogy velem ebédelne-e? Ő meglepődik, mert hát erre mégsem számított, hiszen mint mindenki, Ő is a lassabb ismerkedéshez van hozzászokva, hogy szia, hogy vagy, jaj de szép a szemed, finom a szád, hazakísérhetlek, jaj és a neved majd elfelejtettem megkérdezni…
Nemet mondott, én pedig visszaültem és mosolyogtam tovább. Pedig lefejelhettem volna…

 

 

(Illusztráció: Christine Cha)

Képzelt utazás

 

Átlépek a küszöbön és többet nem nézek vissza. Hátam mögött hagyok mindent, amit elrontottam. A szobám tele van rossz emlékekkel. Elhibázott döntések, felelőtlenség, eltiport sorsok. Szilánkok sercegnek a talpam alatt, és minden újabb lépésnél csikorognak. Búcsút intek az  épületnek, ahol laktam, elhagyom az utcát, ahol mindig jártam. A dús lombú fák övezte útnak szinte minden négyzetméterét ismerem. A feltöredezett betoncsíkokat, az itt-ott kidudorodó puklikat, ahol a fák gyökerei nőnek, és tudom, merre tartok. Az állomás a közelben van, csak másfél kilométer. Már becsukott szemmel is odatalálnék, de azért még figyelek. Nézem az elém táruló otthoni képet és magamba szívom minden apró sugarát a környezetről visszaverődő fénynek. Jövőt szeretnék építeni, mégis kellenek az emlékek. Tudnom kell, honnan jöttem, meddig és hogyan éltem. Biztosnak kell lennem, hogy ha bármi történne, visszatalálnék, még ha nem is tervezem. A hangok élesek, általában autók és emberek hagynak el tömegesen, most azonban csönd van. Szinte hasít a mozdulatlanság.

A szilánkok halkulnak, lépteimmel hagyom el őket, ahogy a rossz emlékeket. Némelyik piszkos, némelyik fémesen tiszta, mint a kés, s egy-két szilánkot vércseppek festenek pirosra – sorsok, amiken átgázoltam-. Már nem is tartom számon őket, hiszen túl sokat hibáztam, s olykor igazán nagyot. Bűntudat fog el és sajnálat, mert a tetteim nem visszafordíthatók, és a másokon ejtett sebek talán sohasem gyógyulnak be. Rajtam is temérdek heg húzódik, többségük azonban egészen láthatatlan. Ruhám alatt rejtegetem őket, mint szégyenfoltokat, pedig ha az értéküket nézném, igazán sokba kerültek. Némelyik vágás lehet, hogy életet mentett. Egy-két zúzódás vagy törés pedig az élettel jár, ha akarom, ha nem.

Nem gondolok a múltra. Őszülő hajszálaim könnyeden lengenek a szélben, éppen azt játsszák, hogy elszakadnak tőlem, mégis visszavonhatatlanul ragaszkodnak. Erősebb szél sodorja arcomba a sűrű tincseket, s a szűrt valóságon keresztül látom a forgalmi lámpát, a jelzést, hogy szabad az út, tovább mehetek. Korán indultam, semmit nem akartam a véletlenre bízni. Időben oda kell érnem, de lehetőleg hamarabb, mert a jövő nem várhat. Sietősen haladok el a kék bútorüzlet mellett, aztán elkanyarodom a következő úttesten az orvosi rendelő mellett, majd átsuhanok a pázsittal fedett parkon, mely két nagy pláza között tátong. Beengedték a természet fél lábát az ajtón, de nem többet. Az út további része már csak betonrengeteg és a buszállomás, néhány bódé a ruhaárusoknak és büféknek, meg egy ócska kocsma. Aztán az aluljáró lépcsője következik és a jellegzetes bűz, amit nem tudnak eltüntetni onnan. A hanyatló élet szaga ez, az igazságos világ szerencsétlenjeié. A kövek tiszták, de a levegő bűzlik a hontalanságtól. Az öregedés, elmúlás és a kiszolgáltatottság szaga ez, hiába nincs látható nyoma. Mindig is undorodtam tőle, most mégis mélyen belélegzem, újra és újra, hogy tudjam honnan jöttem és hol vezetett az utam.

Felkocogok a lépcsőn, a metróállomás még üres. Hajnali öt óra van, lassan érkeznie kell az első szerelvénynek. Pár éve még más volt a hely külleme. Aztán egy elavult, romos, lehasznált épületet cseréltek a mai boltíves, fémállványokból és üvegekből álló groteszkre. Nem tűnődöm soká, csak körbenézek. Látom az állomást, látom a bejárat mellett a kürtöskalácsos bódét, látom a büféket és a jegypénztárt. Mellettem a Kerepesi út terpeszkedik el szélesen, s mikor rápillantok, eszembe jut, hányszor mentem végig rajta gyalog vagy biciklivel. Hányszor mászkáltam ott éjszaka, céltalanul. Aztán az idő szólít, s a telefonom tompa rezgéssel figyelmeztet, hogy mindjárt itt az első szerelvény. Vasárnap van, még nincs forgalom. Besétálok hát a jegykezelőnél, kilyukasztok egy jegyet, a legolcsóbbat, ami három megállóra érvényes. Minek adnék ki pénzt a teljes szakaszra, ha csak egy megállót megyek. Állok és várok az állomáson. Egyedül vagyok, csak a felkelő Nap mocorog az égen. Alaposan szemügyre veszem és jól az emlékezetembe vésem. Mert a Nap mindennél fontosabb. Mindent a fénye éltet, és ahová tartok, ott a világosságból lesz a legnagyobb hiány. Még utoljára nagyot szippantok a levegőből, s közben hallom már, hogy a következő megállóból elindult a vonat. Csikorognak a sínek, és a modern, fehér szerelvény céltudatosan siklik az állomás felé. Elindulok, nem nézek hátra. A szilánkok már nem sercegnek, elhagytam őket az út során, akárcsak a rossz emlékeket. A legutolsó, amit megjegyeztem, a fölkelő Nap vöröses körvonala volt a szemközti épületek sorfala fölött és az utat kísérő fák friss, tavaszi illata. Éled a természet, minden újjá születik. És hát arra még emlékszem, hogy a születés fontos dolog, isteni csoda. Amikor egy új élet szikrája lángra kap és a szív dobogni kezd, s együtt lélegzik anya és gyermek, életük örökre összefonódik, mert kiegészítik és segítik egymást, mint kézfejen az ujjak.

Kissé elmélázom, majd hirtelen felocsúdok és látom, hogy a szerelvény sebesen közeledik. Már csak százötven méter.

– A születés fontos! – dünnyögöm magam elé, s eldobom a jegyet. Tekintetünk összetalálkozik a szerelvény vezetőjével, s látom rajta, hogy még csak éledezik benne a reggel. Elmosolyodom,  és az utamra gondolok. Egy pillanat alatt felidézem, hogy honnan, jöttem és tudatosítom magamban, hogy hová tartok.
Száz méter, kilencven, nyolcvan, hetven … Egy pillanatra behunyom a szemem, meg kell szoknom a sötétet. Aztán kinyitom és újra föleszmélek. A Nap gyorsan fölkelt, már-már hihetetlen, hogy szinte órák múltak el, pedig csak néhány perce várok itt… Csak a fehér szerelvényen visszaverődő fényre koncentrálok és gyorsan nekiiramodok. Nincs vesztegetni való időm! Negyven méter, harminc méter és a távolsággal az időm is egyre apad … Csak a fény a fontos! Mert ahová tartok, ott abból lesz a legnagyobb hiány.

Lassú léptekkel

Kezemben egy kulcs és egy telefon. Hozzám tartoznak, mint manapság mindenkihez. Hogy miért vettem elő? Bárcsak emlékeznék, de a szándék komótos léptekkel vándorolt át a múlandóságba. Odakint kusza utcák és útvesztők várnak rám, és az érdekes, öreg házak, a kertvároson túl a gyártelepek, aztán a belváros a sűrűn szőtt utcahálózatával. Ház házat ér, nincsen szünet, talán csak valamiféle üres, sötét belső tér. S míg a külső díszes felszín elcsábít, az évszázadok során lerakott kőréteg száz történetet mesél. Sajnálom, hogy nem lettem építész, de még egy kártyavárat se tudtam volna felépíteni, és amúgy is mindig az motoszkált bennem, hogy mi van a díszes felszín, a pompa mögött, vagy miféle rejtély övezi másutt az omladozó falakat, ahol látszólag nincs élet, de a nyomor mégis elevenen lüktet, mert az élet dacol az evolúcióval. De a természet nem kegyelmez. Mert ugye a gyengébb alul marad és előbb vagy utóbb a por és a hamu, a visszaépülő táptalaj, a humusz, meg a jól bevált menetrend. Csak a világ nem tisztul meg soha.

Fölfelé lépdelek, haladok a magasba. Előttem sűrű lépcsőfokok, mögöttem a fáradtan kilehelt lélegzet. Kezem finom kézhez ér, s bőrünk hevült felszínén élénken csillog a verejték. Boldognak kellene lennem, mégis azon tűnődöm, hogy vajon miért keltem ma fel. Senki sem felel. Elhaladunk egy gesztenyeárus mellett a villamosmegállóval szemben, mellettünk dübörög a délutáni forgalom. Kedd van, délután három óra. Egyesek végeztek a munkával, mások pedig csak most kezdenek, de a lényeg mégis az, hogy a napi ciklikusság, a zsúfolt tülekedés, a túlfeszített forgalom megismétli önmagát. Március van, kellemes szűrt fény vetül az utcákra, a hosszú, széles körút épületei között, s mint a színpadot, úgy világítja meg az utakat és a nyüzsgő embertömeget. Kórházba sietünk. A Harminckettesek tere mellett bekanyarodunk a Baross utcába, a barátnőm pedig kiválaszt egyet az épületek aljában sorakozó üzletek közül. Bemegy az egyik zöldségesbe, majd gyors és gyakorlatias válogatást követően átlátszó nylon zacskóba rak néhány érett narancsot, aztán fizet és távozunk. Elhaladunk a SOTE gyermekklinikája mellett és megérkezünk a célállomáshoz. Ismerem azt az épületet. Jártam már ott, amikor a nővérem terhes volt. Sok-sok éve, legalábbis úgy tűnk, ahogy az emlékek felvillannak. Képek és érzések, arcok és családtagok, az érkező, ártatlan jövevények, és akik azóta nincsenek már köztünk, csupán az emlékük.

Az apró termetű lány végigsuhan a szűk folyosón a recepció és a főépület között, aztán fölsiklik a hosszú lépcsősorokon, mintha madzagon húznák, én pedig vánszorgok utána érzések nélkül. Minden lélegzetem egy újabb benyomás. Végül a kórtermekhez érkezünk. A folyosón kisebb tumultus alakult ki a fehér ruhás egészségügyi dolgozókból és a ki tudja hova tartozó látogatók seregéből, aztán csatlakozunk mi is, és várunk. Olyan ez, mint valami csöndes idill a gondok mezején. Bambán figyelek egy magas, fehér köpenyes idősebb férfit, akinek tekintetét szögletes szemüveg teszi értelmesebbé. Nyakában orvosi sztetoszkóp lóg, ingzsebében kis notesz, toll, s közben sürgölődve nyitogatja az egyik ajtót. Míg én az összeverődött fehér köpenyes nyájat figyelem, barátnőm arcán látványosan átfut az aggodalom, de aztán tekintete célba ér és egy töpörödött idős nénit von közel. A néni apró, akárcsak a lány. Homlokán mélyen szántott barázdák jelzik korát, s tekintete fáradt, meggyötört. Aztán ők elvonulnak a váróba és leülnek, én pedig követem őket a magam komótos tempójában, míg nem lassan mellettünk sorakozik fel a fehér köpenyes nép. Míg a lány és a nagymama félszavakból és hallgatásból is megéri egymást, a fehér köpenyes csapat két hosszú EKG minta kiterítésével kommunikál. A szemüveges doktor angolul magyaráz, a fiatal medikusok angolul értetlenkednek. Mereven figyelem őket, ahogy fontosnak tűnő körkörös párbeszédük vissza-visszatér a kiterített papíron látható hosszú, egyenes csíkra. Balra a hosszú egyenes csík előtt még voltak kiugró jelek, aztán már csak egy hosszú és lapos vonal következett oldalakon át. A szemüveges orvos azt kérdezte a medikusoktól, hogy milyen ritmus vélnek fölfedezni a papíron, aztán kezdetét vette a tanakodás.

A nagymama fáradtan nézett ide-oda, néha a barátnőmre, néha az orvosokra. Kimerítette a rendszeres „látogatás”, melyet az elmúlt években tett ezen a helyen. És most valahol talán a fölmerülő személyes kérdések között az ő figyelmét is megragadta az orvos kérdése:

-Milyen ritmust vélnek fölfedezni a jelekben?

És a hosszú tanakodás során fölmerült minden: négynegyed, kétnegyed, harmad, tizenkét negyed, aztán hosszú szünet és hallgatás következett, miközben a leghátsó kórteremből lefedett hordágyat toltak ki.

Eközben a barátnőm a nagymamája kezét fogta. Aggódva figyelte a szemek fáradt pislogását.

-Ugye megeszed a narancsot? Tudod, hogy kell a vitamin.

-Hát persze, kedveském, megeszem.

-De akkor ugye nem dugod el a fiókba, mint a múltkor, hogy ott penészesedjen meg.

-Nem, nem, biztosan nem.

-És jobban érzed magad?

-Fáradtan.

A fehér ruhás csoportnál már előkerült a metronóm is. Felrovátkázták az EKG mintát és elkezdtek ütemet számolni. Egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két-hár – diktált dallamosan a magas szemüveges férfi, s a medikusok táncra perdültek. Néha sanda pillantásokat vetettek a papíron húzódó hosszú egyenes vonalra és próbálták beleérezni a harmados lüktetést, de mélyen belül ők is tudták, hogy az nem az igazi. Vajon mi lehet a baja a betegnek? – morfondíroztak, hiszen a harmadolt ritmus nem illeszkedett a hosszú egyenes szakaszra. A szemüveges férfi sandán mosolygott, majd javasolta a páros ritmusokat és újra átnyálazták az egészet: egy-két, egy-két, egy-két-há-négy, egy-két-há-négy és így tovább, pammpapamm! – dudorászott, mire az egyik fiatal medikus lány kérdésre emelte kezét, s engedélyt kért megszólalni. A férfi megállította a metronómot és bólintott, hogy kérdezhet:

-Szünet! – felelte a medikus lelkesen.

-Így igaz – büszkélkedett a szemüveges férfi, s azzal összehajtogatta a hosszú mintázatot.

-És ilyen szünet esetén milyen kezelése javasolnának a páciensnek?

A lift az alagsorba ért és a fehér lepellel letakart hordágy elfoglalta helyét a nyugalom szigetén. Odalent háborítatlan csönd honolt. Problémák nem léteztek, megfejtendő kérdések vagy fölösleges válaszok már nem szorították ki helyéről az életet.

Búcsút vettünk a nagymamától és elindultunk a kórház kusza útvesztőjében, majd néhány lépés, még néhány lépcsőfok és pár kanyar után ismét a délutáni forgatagban találtuk magunkat. A Nagykörúton felszálltunk a villamosra, mely tömött volt és élettel teli. Hatalmas problémák és piti ügyek kavarogtak a levegőben. Néhol a tavaszkezdet és a szerelem, másutt a hétköznapi gondok jutottak szóhoz. Engem nem foglalkoztatott egyik sem. Figyeltem az épületeket, figyeltem őt, figyeltem a lélegzetemet. Néha egy-egy pillantást vetettem az emberekre, aztán a rohanó tömegre, amely mégis nyugodtabb volt, mint korábban bármikor. Persze nem a tömeg lett lassabb, csupán a saját feszült vibrálásom veszett ki belőlem. Az a számtalan kérdés, mely válaszra vár, választ mégsem kaphat, a számtalan benyomás, mely egy tizedmásodperc alatt érhet és kiégetheti az agyamat, most mind-mind tompítva hevertek elmém elfedett rejtekében. Zsebemben ott lapult a fegyver, a biztos tudat, hogy akár egyetlen tabletta is olyan messzire röpíthet a valóságtól, mintha számomra soha nem is létezett volna. Olyan biztos messzeségbe taszít, ahonnan talán soha nem találok vissza. Pedig néhány napja még, amikor egy nyugodt este szíven markolt a kétely, amikor belém fúrta magát a bizonytalan görcs és lélekszakadva rohantunk az éjszakában, hogy mentsük, ami menthető, akkor még igazán féltem. A kórház felújított közege és az éjszakai személyzet közönye, miszerint ha nem haltam meg út közben, és ha azóta se tettem, akkor talán jobb, ha a sarokban szenvedek tovább csöndben, elnyűtten. Mert ők elhiszik, hogy nekem fáj, de én is higgyem el, hogy az élet már csak ilyen: sokszor mindenkinek fáj. És mialatt azon töprengtem, hogy isten kacifántos útjai mennyire kifürkészhetetlenek és talán az én utolsó estém is ott lesz, ahova három hónapja utolsó útjára kísértük édesapámat; Hogy a fájdalom néha annyira mélyről fakad, hogy a felszínen az egész csupán látszat; Hogy hiába vannak a műszerek és hiába van szakértelem, sokszor a legjobb szándék is kevés; Hogy amióta elvesztettük őt, egyre jobban félek és a mellkasomat szorító görcs örökké fog tartani, mert nem tettem meg mindent és ilyen a kárhozat; Hogy ilyen a halál: magányos és elveszett; Hogy az ő hosszú szenvedése, a mindennapok, a kórházlátogatások, és azok a közönyös tekintetek mennyire rémisztővé tehették az utolsó percei.

Lassú léptekkel haladok fölfelé. Keresem a fényt, keresem a kiutat. Kezemben kulcs és telefon, mert hozzám tartoznak, bár ahová az utam vezet, hasznát egyiknek sem veszem. Attól tartok, nem élünk örökké. S félelmemmel szemben egyetlen pajzsom és fegyverem most az a néhány pirula, mely ott lapul a zsebemben, de ha megmutatnám, az emberek őrültnek neveznének. Lehetséges, hogy igazuk lenne, pedig nem őrületre írták a receptet, hanem a valóság ellen.