Azt mondta, az apjáé a bélyeggyűjtemény. Meg, hogy nagyon különleges, és hogy tízezerért az enyém lehet. Először kételkedtem, de hát olyan ártatlan arca volt. Aztán a feleségem is ott ült mellettem. Tudja, nagyon frusztráló, ha a feleségem is jelen van fontos döntésnél, mert ha észreveszi, hogy hezitálok, már rögtön a gyengeséget látja bennem. Rögtön távolabb húzódott tőlem, aztán pár perc múlva már egy másik padon ült. Habár lehet, hogy nem a feleségem volt… Pedig gondolatban már elváltam tőle. Nem tetszett a profilja. Olyan volt, mint egy félbetört tégla. De azért mégis volt benne valami nőies báj, a sértettség és a megvetés a tekintetében. Mondhatni felizgatott.
Aztán benyaltam a bélyeget. Nem fizettem érte. Simán felpofoztam a kislányt és elvettem tőle, ő meg sírva fakadt. Erre odajött egy idős asszony és magyarázni kezdett, meg a botjával hadonászott. Valami olyasmit ordított, hogy szentségtörés, meg szemérmetlenség, és ócsárolni kezdte a tetoválásomat. A feleségem addigra eltűnt. Talán nem is a feleségem volt, pedig elképzeltem, hogy otthon vár ránk három rosszcsont gyerek, amíg mi a strandon élvezzük a napfényt… De a kislány tovább sírt, hogy „A pénz meg a bélyegek!”, úgyhogy odaadtam neki az összes kápét, ami nálam volt. Talán tizenöt-vagy húszezret. Rögtön felszáradtak a könnyei… Azt mondta, hogy a többi bélyeget nyugodtan tartsam meg, mert nekik otthon úgyis több ezer darab van.
-És aztán mi lett?
-Felszívódott bennem az anyag és az események zavarossá váltak. A kislány eltűnt, de hát maga is tudja, milyenek a fiatalok, ha pénz üti a markukat.
-Az a lány csak ötéves volt.
-Öt vagy tizennyolc… Tudja, milyen nehéz manapság megállapítani valakinek a korát?! Az a sok smink meg máz! És kifizettem neki a bélyeg árát, így már nem beszélhetünk rablásról.
-Dealerkedés.
-Hogy micsoda? Ő jött oda hozzám, hogy az apjának bélyeggyűjteménye van és nagyon értékes. Mutat egyet, és ha tetszik, az enyém lehet tízezerért. De az előbb már mondtam.
-És az állítólagos felesége?
-Szerintem elhagyott. Bár lehet, hogy csak egy anyuka volt. Igazság szerint nem tudtuk megvitatni a kérdést. Azt sem tudom, min húzta fel magát. Egyszer csak arrébb ült, aztán meg egy másik padra, közben a szeméből megvetés és undor áradt felém, majd elővette a telefonját és hisztérikusan rikácsolva hívta a rendőrséget. Az öregasszony a pártjára állt és tovább ócsárolta a tetoválásomat, pedig én őszintén gondoltam és tiszta szívemből átéreztem, amikor a legbecsesebb testrészemre tetováltattam, hogy „Szeretem az embereket”.
-Tudja maga, mit jelent az, hogy közszeméremsértés?
-Köze van az ajkakhoz?
-Nem, nincsen.
-Akkor fogalmam sincs.
-El tudná mondani, hogyan került hétfő délután kettő órakor a játszótérre, meztelenül?
-Hát én nem is tudom. Szerintem nem voltam meztelen. Bár a feleségem…
-Az nem a felesége.
-Akkor három gyerekünk sincsen?
-Nincsen.
-Elváltunk?
-Nem.
-Még szerencse. Különben kénytelen lettem volna megmondani neki, hogy el akarok válni tőle, mert olyan az ábrázata, mint egy óbudai panelház homlokzata alkonyatkor.
-Térjünk vissza a vasárnap estére. A barátai elmondása szerint alkoholt fogyasztott Rivotrilra.
-Szemenszedett hazugság! Én sose tennék ilyet! Maga is tudhatná, hogy milyen világban élünk, hogy már a barátaiban sem bízhat az ember. Mindenfélét állítanak, ami nem igaz.
-Egy egész kocsma tanúsítja.
-És maga hinne a részegeknek?
-Rendben van, akkor maga mondja el, hogyan került a játszótérre.
-Nos, ami azt illeti, vasárnap egy barátommal ünnepeltem. Tudja, március tizenötödike volt, megemlékeztünk nemzeti nagyjainkról és elszívtunk egy kokárdás cigarettát.
-Kokárdás cigarettát?
-Igen, kokárdás cigarettát: piros dobozban fehér papír, fehér papírban zöld anyag.
-Ez pontosan hány órakor történt?
-Késő este, úgy tizenegy óra után. Nemzeti ünnep volt, mindenhol tumultus meg politikusok, az utcán emberek vitatkoztak Petőfiről meg Kossuthról, aztán jöttek a Széchenyi-pártiak és összecsaptak a buszmegállóban. Ilyenkor nehéz anyagot szerezni, ezért a barátom nagyon elkeseredett. Már majdnem elsírta magát, amikor adtam neki egy kis Rivotrilt. Tudja, csak azért, mert az olcsó, meg a TB is támogatja.
Ekkor tovább kutattuk a fontosabb helyeket, mint a Parlament környéke, a Nemzeti Múzeum, a Rókázós kocsma a Wesselényin, meg a diákklubok, de mindenhol pangás volt. Az emberek odakint verekedtek. Franc se gondolta volna, hogy nemzeti ünnepen ilyen nehéz zöldséget szerezni.
-Zöldséget?
-Igen, azt. Mi egészségesen élünk. De kérem, ne szakítson félbe, amikor beszélek!
Szóval, amikor a nyolcadik kerületbe értünk, elhaladtunk egy razzia mellett. Na és ott, akkor, a maga egyik kedves kollégája volt olyan rendes, hogy olcsón felszámítva eladott nekünk egy kis uborkát meg retket. Kapcsolatban állt a sarki árussal, így ünnepnapon is tudott vitamint szerezni. Utána a kocsma felé vettük az irányt. A barátom viszont továbbra is nyugtalan volt, ezért adtam neki még egy kis gyógyszert. A Rivotril akkorra már elfogyott, mert a hosszú és stresszes úton kellett a rágcsálnivaló, de volt még nálam szívgyógyszer. Valami bétablokkoló, ha esetleg nagyon rakoncátlankodna a ketyegő. Abból megevett egy levéllel, aztán a kocsmában leöblítette sörrel. Én csak a mosdót használtam, mert vizet akartam inni, és minek fizessek a szénsavmentes vízért, amikor a csapból ugyanúgy megkapom ingyen?
Ezt követően kissé leült a hangulat. Mindketten elpilledtünk. Nosztalgiáztunk a régi évekről, amikor még együtt jártunk óvodába és neki katica volt a jele, nekem meg fogkefe, meg hogy a játszótéren mi voltunk a királyok… Egészen tizenegy éves korunkig, amikor aztán a Feri megnősült. Feleségül vette az óvónénit. Régről fakadó szerelem volt az övék, én pedig egyedül maradtam. Próbáltam barátkozni, de senki sem volt olyan jó fej, mint a Feri. Vele mindig jókat kacarásztunk egy-egy tubus Technokol mellett. De a szerelem elvette az eszét. A nők igazi manipulátorok!
Kénytelen voltam új hobbit találni barátok helyett. Bogarakat és bélyegeket gyűjtöttem. És végül, amikor már egészen tetemes mennyiségű bélyegem gyűlt össze, egy bélyeggyűjtő konferencián valaki mutatott egy igazán különlegeset. Az a pillanat teljesen megváltoztatta az életemet.
-De hogyan került hétfő délután kettőkor meztelenül a játszótérre?
-Nos, hétfő délelőtt tizenegy órakor elhagytuk a kocsmát és kerestünk egy békés helyet, hogy méltón megünnepelhessük március tizenötödikét. Valahol a belváros egyik eldugott szegletén kötöttünk ki, kutyák és gyerekek között. Elfoglaltunk két hintát, persze a testi erőfölényünket használva a kölykök felett. Mert a világ kegyetlen hely! A túlélésért folytatott harc már a bölcsőben elkezdődik, a játszótéren pedig egyenesen háborúk dúlnak! Mindegy…
Megcsináltuk a cigarettát, kényelembe helyeztük magunkat, aztán odajött az a kislány a bélyeggyűjteményével, az a nő pedig ott ült és figyelt minket, aki állítólag nem a feleségem… Utólagosan is hálát adok érte az égnek, mert olyan volt, mint egy férfi, akit fejbe vágtak péklapáttal. Aztán jött az öregasszony és ócsárolni kezdte a tetoválásomat, közben megvettem a bélyeget, a kislány lelépett, a Feri beleszívott a cigarettába, majd elrévedt, én megnyaltam a bélyeget…
Többre nem emlékszem. Itt ébredtem, és hirtelen április lett.

(Illusztráció: Thomas Baier)