Átlépek a küszöbön és többet nem nézek vissza. Hátam mögött hagyok mindent, amit elrontottam. A szobám tele van rossz emlékekkel. Elhibázott döntések, felelőtlenség, eltiport sorsok. Szilánkok sercegnek a talpam alatt, és minden újabb lépésnél csikorognak. Búcsút intek az  épületnek, ahol laktam, elhagyom az utcát, ahol mindig jártam. A dús lombú fák övezte útnak szinte minden négyzetméterét ismerem. A feltöredezett betoncsíkokat, az itt-ott kidudorodó puklikat, ahol a fák gyökerei nőnek, és tudom, merre tartok. Az állomás a közelben van, csak másfél kilométer. Már becsukott szemmel is odatalálnék, de azért még figyelek. Nézem az elém táruló otthoni képet és magamba szívom minden apró sugarát a környezetről visszaverődő fénynek. Jövőt szeretnék építeni, mégis kellenek az emlékek. Tudnom kell, honnan jöttem, meddig és hogyan éltem. Biztosnak kell lennem, hogy ha bármi történne, visszatalálnék, még ha nem is tervezem. A hangok élesek, általában autók és emberek hagynak el tömegesen, most azonban csönd van. Szinte hasít a mozdulatlanság.

A szilánkok halkulnak, lépteimmel hagyom el őket, ahogy a rossz emlékeket. Némelyik piszkos, némelyik fémesen tiszta, mint a kés, s egy-két szilánkot vércseppek festenek pirosra – sorsok, amiken átgázoltam-. Már nem is tartom számon őket, hiszen túl sokat hibáztam, s olykor igazán nagyot. Bűntudat fog el és sajnálat, mert a tetteim nem visszafordíthatók, és a másokon ejtett sebek talán sohasem gyógyulnak be. Rajtam is temérdek heg húzódik, többségük azonban egészen láthatatlan. Ruhám alatt rejtegetem őket, mint szégyenfoltokat, pedig ha az értéküket nézném, igazán sokba kerültek. Némelyik vágás lehet, hogy életet mentett. Egy-két zúzódás vagy törés pedig az élettel jár, ha akarom, ha nem.

Nem gondolok a múltra. Őszülő hajszálaim könnyeden lengenek a szélben, éppen azt játsszák, hogy elszakadnak tőlem, mégis visszavonhatatlanul ragaszkodnak. Erősebb szél sodorja arcomba a sűrű tincseket, s a szűrt valóságon keresztül látom a forgalmi lámpát, a jelzést, hogy szabad az út, tovább mehetek. Korán indultam, semmit nem akartam a véletlenre bízni. Időben oda kell érnem, de lehetőleg hamarabb, mert a jövő nem várhat. Sietősen haladok el a kék bútorüzlet mellett, aztán elkanyarodom a következő úttesten az orvosi rendelő mellett, majd átsuhanok a pázsittal fedett parkon, mely két nagy pláza között tátong. Beengedték a természet fél lábát az ajtón, de nem többet. Az út további része már csak betonrengeteg és a buszállomás, néhány bódé a ruhaárusoknak és büféknek, meg egy ócska kocsma. Aztán az aluljáró lépcsője következik és a jellegzetes bűz, amit nem tudnak eltüntetni onnan. A hanyatló élet szaga ez, az igazságos világ szerencsétlenjeié. A kövek tiszták, de a levegő bűzlik a hontalanságtól. Az öregedés, elmúlás és a kiszolgáltatottság szaga ez, hiába nincs látható nyoma. Mindig is undorodtam tőle, most mégis mélyen belélegzem, újra és újra, hogy tudjam honnan jöttem és hol vezetett az utam.

Felkocogok a lépcsőn, a metróállomás még üres. Hajnali öt óra van, lassan érkeznie kell az első szerelvénynek. Pár éve még más volt a hely külleme. Aztán egy elavult, romos, lehasznált épületet cseréltek a mai boltíves, fémállványokból és üvegekből álló groteszkre. Nem tűnődöm soká, csak körbenézek. Látom az állomást, látom a bejárat mellett a kürtöskalácsos bódét, látom a büféket és a jegypénztárt. Mellettem a Kerepesi út terpeszkedik el szélesen, s mikor rápillantok, eszembe jut, hányszor mentem végig rajta gyalog vagy biciklivel. Hányszor mászkáltam ott éjszaka, céltalanul. Aztán az idő szólít, s a telefonom tompa rezgéssel figyelmeztet, hogy mindjárt itt az első szerelvény. Vasárnap van, még nincs forgalom. Besétálok hát a jegykezelőnél, kilyukasztok egy jegyet, a legolcsóbbat, ami három megállóra érvényes. Minek adnék ki pénzt a teljes szakaszra, ha csak egy megállót megyek. Állok és várok az állomáson. Egyedül vagyok, csak a felkelő Nap mocorog az égen. Alaposan szemügyre veszem és jól az emlékezetembe vésem. Mert a Nap mindennél fontosabb. Mindent a fénye éltet, és ahová tartok, ott a világosságból lesz a legnagyobb hiány. Még utoljára nagyot szippantok a levegőből, s közben hallom már, hogy a következő megállóból elindult a vonat. Csikorognak a sínek, és a modern, fehér szerelvény céltudatosan siklik az állomás felé. Elindulok, nem nézek hátra. A szilánkok már nem sercegnek, elhagytam őket az út során, akárcsak a rossz emlékeket. A legutolsó, amit megjegyeztem, a fölkelő Nap vöröses körvonala volt a szemközti épületek sorfala fölött és az utat kísérő fák friss, tavaszi illata. Éled a természet, minden újjá születik. És hát arra még emlékszem, hogy a születés fontos dolog, isteni csoda. Amikor egy új élet szikrája lángra kap és a szív dobogni kezd, s együtt lélegzik anya és gyermek, életük örökre összefonódik, mert kiegészítik és segítik egymást, mint kézfejen az ujjak.

Kissé elmélázom, majd hirtelen felocsúdok és látom, hogy a szerelvény sebesen közeledik. Már csak százötven méter.

– A születés fontos! – dünnyögöm magam elé, s eldobom a jegyet. Tekintetünk összetalálkozik a szerelvény vezetőjével, s látom rajta, hogy még csak éledezik benne a reggel. Elmosolyodom,  és az utamra gondolok. Egy pillanat alatt felidézem, hogy honnan, jöttem és tudatosítom magamban, hogy hová tartok.
Száz méter, kilencven, nyolcvan, hetven … Egy pillanatra behunyom a szemem, meg kell szoknom a sötétet. Aztán kinyitom és újra föleszmélek. A Nap gyorsan fölkelt, már-már hihetetlen, hogy szinte órák múltak el, pedig csak néhány perce várok itt… Csak a fehér szerelvényen visszaverődő fényre koncentrálok és gyorsan nekiiramodok. Nincs vesztegetni való időm! Negyven méter, harminc méter és a távolsággal az időm is egyre apad … Csak a fény a fontos! Mert ahová tartok, ott abból lesz a legnagyobb hiány.