–Hogy mit szeretne? – kérdezte dr. Keszlekiné Bárdos Tímea. Úgy gondoltam, hogy nem ismerhet fel, kettővel előtte dolgozott itt az, aki az én időmben volt az általános iskola igazgatója. Az irodában úgy láttam, hogy az asztalon kívül csak a falra kiszögelt osztályképek száma változott. Az emlékeimből megmaradt, régi, feszült érzéseket, amiket az igazgatói irodába lépve éreztem évekkel ezelőtt, most egy friss, és új, de hideg fuvallat váltotta fel. Jóleső szabadság érzés söpört át bennem. Tizenkét éve, hogy elballagtam. Utoljára akkor léptem be ide, ebbe a komoly irodába, amikor az ötödik osztályban meggyőztem két osztálytársam, hogy menjünk és követeljünk hosszabb őszi szünetet. Legalább olyan türelmesen hallgatott végig most, ez az új igazgatónő, mint elődje, aki szépen, kedvesen elmondta nekünk, hogy ez miért nem lehetséges.
–Tehát azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges volna-e? – kérdeztem végül, miután röviden újra összefoglaltam, hogy elölről szeretném kezdeni az iskolát. Hirtelen meglepett, hogy azt mondtam, „tehát”. A matematikai szöveges feladatok végén kellett a választ úgy kezdeni, hogy „tehát”. Az iskolában tanultakra nem emlékeztem, csak a „tehátra”, és kismillió más hasonló lényegtelen részletre. De vajon mi lehet Srí Lanka fővárosa, és egyáltalán hol van? Mi az a pitagorasz tétel, és ki az a Pitagorasz? A volt tanáraim zokognának, ha meghallanák, miket kérdezek magamtól.
–Hall engem? Magának olyan elveszett a tekintete, mint akinek fogalma sincs, hogy mi Srí Lanka fővárosa, sőt azt sem tudja, hogy hol van. Azért figyeljen rám, ha netalántán beszélek.
–Elnézést, elkalandoztam.
–Szóval Ön újra szeretné járni a nyolcadik osztályt, mert nem ismeri a földrajzot?
–Elsőtől a nyolcadikig szeretném.
–Újra akarja járni mind az egész nyolc osztályt.
–Igen. Azt a keveset is elfelejtettem, amit tudtam.
–ABC-t tudja?
– Az elejére még emlékszem.
–Írni és olvasni is elfelejtett?
–Nem, azt még tudok. Hát, jó akkor másodiktól, nyolcadikig. Visszajöhetek?
–Természetes, semmi akadálya – válaszolta.
– Szóval lehetséges? – ugrottam fel az asztaltól, mint akit egy nagy adag örömmel öntenek nyakon. Az igazgatónő arcát látva visszaültem a székre, és gyerekesen brummogtam, mint Vackor az első bében.
–Hány éves is, kedves Mátyás?
–Huszonöt.
–És mivel foglalkozik?
–Alternatív építész vagyok.
–Építész! Hogy lett magából építész, ha semmit sem tud? De, várjon, hogyhogy alternatív?
–Képzeletben építek.
–Értem. Illetve, nem értem. Kezdem sejteni, de nem értem.
–Hát, azt hiszem, úgy tudnám elmondani, hogy mindaz, amit idáig tanultam egy magas, de rozoga épület. Az alapok pedig vagy hiányosak, vagy egyáltalán nincsenek.
–Szóval álmodozó. Egy lusta álmodozó – mondta, és rosszul esett, hogy azt mondta, lusta vagyok, bármennyire is igaza volt.
–Azt hiszem, igaza van.
–Miért nem tanult, Mátyás?
–Viccekkel foglalkoztam.
–Maga nem az a Mátyás Mátyás, aki miatt a Denevér Istvánné halálra nevette magát, isten nyugosztalja?
–De, igen, ő volt a földrajz tanárom. A húgomat, a Mátyás Lillát is ő tanította, mielőtt szegény halálra… hát, szóval mielőtt szegény átnevetgélte volna magát a túlvilágra. Tetszett ismerni?
–Nem ismertem, mesélték. Azt is mesélték, hogy sokan magát hibáztatták. Megtalálták az egyik földrajz dolgozatát, ami miatt több tanár is kórházba került.
–Nagyon sajnálom, akkor is sajnáltam. De, ha elölről, érti, újból kezdhetném, akkor most rendesen tanulnék. Nem kezdhetem újra?
–Kedves Mátyás, miért rabolja maga az én időmet?
–Egy próbát megért, úgy gondoltam.
–Eláruljak valamit? Tudja, hogy nem maga az első? Az előző héten is legalább öten jöttek vissza, hogy elölről szeretnék kezdeni.
–Hogyhogy? Megkérdezhetem miért?
–Ráadásul mind az öten a maga régi osztályából. És mind magára hivatkoztak. Azt mondták, hogy maga miatt nem tudtak tanulni, és szeretnék újra kezdeni. Az egyikük, egy bizonyos Szabó Piroska azt mondta, hogy maga nyolc éven keresztül szórakoztatta az órákon, vicceket súgott és mesélt, maga miatt nem tudott tanulni!
–A Piros is elölről akarja kezdeni?
–Mindenki elölről akarja kezdeni. Olyan is volt, aki azért kezdte volna az első osztályt, mert a Szabó Piroskával akart újra összejönni.
–A Kerekes Laci!
–Az most mindegy. Nézze, kedves Mátyás, ez a fiú még azt is megígérte, hogy ráveszi a többieket, a maga összes osztálytársát, hogy kezdjék elölről együtt, csakhogy összejöhessen azzal a Szabó Piroskával. Én azt hiszem, hogy egy türelmes nő vagyok, azt hiszem legalább vagy tíz percig hallgattam, hogy a Szabó Piros ezt csinálta, a Szabó Piros mindig ezt és azt mondta. – Az igazgatónő itt szünetet tartott, kiitta a kávéját, majd folytatta. – Látja, már én is Pirosnak becézem, pedig nem is ismerem ezt a Szabó Piroskát.
–Jó hallani róluk. Nagyszerű lenne elölről kezdeni! – mondtam és az igazgatónő, mintha hatásszünetet tartott volna, sokáig nézett rám, a szobában csend lett. Mielőtt kedvesen arra célzott, hogy itt a búcsú ideje, újra megkérdezte: „Kedves Mátyás, miért rabolja maga az én időmet?” Utólag, emlékszem, beszélt még valamit arról, hogy a jövő felé kéne néznem, de kifelé menet már szinte oda se figyeltem.

(Illusztráció: From the beginning, Niki Hare)