A pompás reggeli (különféle színekben pompázó lekvárok, szalontüdő, kaviár) után Neifile odalépett a varázsgömbhöz, és kérte a lángocskát, hogy egy igazi férfiút, egy nemes származású politikust mutasson be nekik. De a kristálygömbben ágaskodó lángocska megsértette őket azzal, hogy nem feléjük fordulva kezdett el beszélni.

– Talán egy költő ő, akinek a tekintete a láthatatlan tengert keresi – merengett Giannetta.

Graz és Velence illatos hölgyei, Csáktornya parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang ünnepélyesen. – Várakoztam az erdőben. Körülöttem úgy parázslott a háború, mint a szikra az augusztusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát és szép hölgyemet, Eusebiát, kit a verseimben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Eusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba, csak versekben vigasztalhattam a szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedőek, mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett utaznom Péter öcsémmel. Nem indulhattam ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg, és nem fogad vendégeket a várában.
Talán forral valamit ellenem, talán más mátkát várnak Trakostyánban! Talán Draskovics nem engem, Zrínyi Miklóst, hanem a Frangepánt látná szívesen. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem! – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, saját magam helyett verseket küldhettem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén kiismerhetetlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban: engem türelemre intett, míg követeimet megetette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök eltakarodtak, én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Eusebia, az én violám a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét és a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a menyegzőre! De bármit is főztek ki a Draskovicsok, bármilyen szépen fogadtak Trakostyánban, az én Violám tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Ha gyengéden szólok hozzá, ha csak kérdezem, szép mátkám rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg! Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én Marinót idéztem lelkesülve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre teperném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül Trakostyánban: dalmát, horvát, stájer, olasz lovászok, mindenféle könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a menyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nemcsak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem – ám ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Ily sebes szívet a költészet nem nyugtathat meg, gondoltam, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, az első Zrínyi Miklós, a nagyhatalmú Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit. Még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe. Minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, és a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje.
Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt öleltem, eszembe jutott, miért is nem siettettem Draskovics Gáspárt jobban az esküvővel – Eusebiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem veres ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz – oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, és nőm nevetett – milyen boldogan, milyen szilajul nevetett!
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is levágtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha zokog, szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást: csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet.
Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, és láttam, katonáim lehajtott fejjel, elnémult ajakkal tisztelnek. Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Eusebia emlékét belefojtom a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén: szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, hogy egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába is kerestem az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a trák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.