Fűszálak

Hallod, milyen sötét a városunk?
Mintha fél-Afrikában
kilobbant volna minden máglya.
Most eldöngött egy teherautó.
Vagy a föld fordult a másik oldalára?
Mesebeli cipóm a jótól elgurult,
a hamisságtól elgurult,
mért fordult vissza?
Foucault ingájaként lendül az utcalámpa,
megrengeti az éj feketeföldjét.
A föld sötétjében magok vagyunk,
csírázunk és szétlökjük a göröngyöt,
és minél zsírosabb a föld-sötét,
annál kövérebb fű leszünk,
annál zsengébb és fényesebb.
Fényitatta homokban nem csírázunk,
sötétség kell nekünk,
hogy tagadhassuk s győztesen
szétlökjük a göröngyöt,
fénybe nőjünk!
Kizsendülünk,
s a lovak lelegelnek.

 

Agyagdomb

Egyik háborúnak véget vetett a másik.
Apám testvére, nagybátyám, a frontra ment.
Önként jelentkezett? Már nem tudom,
csak azt: virrasztó éjek elől ment el,
űzték a fehér ablakok,
az éji riadalmak,
a kanyarban az éles fékcsikorgás.

Az árok partján iszákkal poroszkált.
Én ott apróztam a nyomában,
s kértem, hogy foglyul ejtse ám
a fasisztát, s ha ellenkezne,
karddal menjen neki,
vagy inkább szuronnyal,
vagy rúgja hasba,
hogy fájjon,
vágja el a kezét,
hadd folyjon el a vére.
Oldalvást rámtekintett,
köhentett komoran, és a porba köpött.

Mind ritkábban jött a házikóba levél.
De aztán érkezett egy.
Az állott benne:
nagybátyám jó halált halt.
Hősként esett el.

Én nem értettem,
csak azt a szót: hős.
Nevettem, kiabáltam.
Nagyapám nem sírt.
A zárkózott, mogorva öreg
útnak eredet az ínséges unokával,
bejárni a fél országot,
Hogy megkeresse sok ezer sír között
fia sírját.
Nem engedte idegen földben
nyugodni fiait.

Emlékszem: kis feltételes megálló,
éhség, aszály.
Katonák az elcsattogó vagonokban.
Tankcsapdák. Sebesült föld.
Kihalt állomások tátogató sora.
Üszök-fák, perzselt fűtől
felpuffadt tehenek.
Aztán:
folyók, folyók, folyók,
esők, hol szitálók, hol zuhogók,
nyárfák reszkető nyársai és
tölgyfacsonkok,
s agyag, agyag,
térdig dagadozó.
És nagybátyám sírjához elvezettek.
Ott púposodott egy kis falu végén,
meg se szikkadt még a szürke esők után.
Agyagdomb egy sekély patak fölött.
Körülállt bennünket a falu népe.
Az egyik asszony szép volt:
sovány, de pirosarcú,
s mérges, mint otthon szomszédasszonyunk.
Emlékszem rá ma is.
Nagyapám meg se látta őket.

Ledobta kurta kaftánját, és körbejárta a sírt.
Az agyagdombba mélyesztette az ásót.

Az asszonyok akkor gyűrűbe fogták.
Az a szép pirosarcú
azt mondta nagyapámnak
(emlékszem rá ma is):
– Hé, mit csinálsz?
Tizennyolc ember nyugszik itt!

Öregapám kicsit értett már oroszul.
Vigyázva kihúzta az ásót.
A domb sebét tenyerével ellapogatta.
Kezét száraz csizmájába törülte.

Estig ültünk a patak partján.
Bámultak a gyerekek sötétedésig.
Nagyapám sírva arab imákat énekelt.
Én hangyákat piszkáltam egy fűszállal.

 

Ének

Magányos sólyom függ a puszta fölött,
kóvályog a puszta fölött csapzott kecsesen,
a puszta fölött augusztusi nap tűzgömbje lebeg,
s az emberi hit egy-egy magányos szobra.

A cserényhez megyek,
kezemben kés, pogány
ráolvasót dödögök rá,
és villan a kés.
Ó Nap, bocsáss meg,
gyalázatos szavakat susogok,
hadd hallja meg
a börzsöny pusztaság!

És aztán?
Aztán lódobogás
tilolja a csendet.

Mondj engem bitangnak, holló paripám!
Lábát töri a ló
az ilyen éjszakákon,
és a lovas a sörény bakacsinjába
törli arcát.

Magányos égbolt függ a puszta fölött.
Nyugodj, lovas, csak a hold kél.
Ilyen hűvösség és nyugalom kellene mindhalálig.

Isten veled,
te börzsöny pusztaság!

 Rab Zsuzsa fordításai

 

(Illusztráció: Vincent Van Gogh festménye)