Első pillanatban magam sem hittem el, hogy megtettem. Csak sodródtam a levegőben és egyre közelebb volt a térdem a lány mellkasához. Nagyon szép volt. Az arcra Emma Watsonra emlékeztetett, az alakja pedig egy porcelánbabáéra, de a fel-alá mászkálása a metróállomáson kiborított. Azon töprengtem, vajon mit fogok mondani, amikor földet ér és becsapódik, hogy mivel próbálom majd enyhíteni a fájdalmát, vagy letörölni a könnyeit. Március 15. már elmúlt, a nemzeti ünnepre nem foghattam a meglepetést, na meg elkoptatni sem illik egy jól bevált frázist. A nemzeti ünnep már túl sok szarból húzott ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy amikor meglátom pipacsvörös arcát és csorgó könnyeit, hogy amikor éppen levegőt próbál venni, de a gyomorszájat ért rúgástól nem megy, mert görcsöt kapott a rekeszizom… talán elkiabálom magam, hogy “Április bolondja!”.
De március volt…
Vészesen sodródtam felé, ő pedig lassan felém fordította tekintetét. Már látta a bajt, de hátrálni nem tudott. Gondoltam rá, hogy finomítok a rúgáson és lecsúsztatom a bordáira, de amíg végigpörgettem a lehetőségeket és föleszméltem, már éppen a földre zuhant. Háttal csapódott be, a fejét hátra vetette, a haja szétterült körötte és az arcán megvillant valamiféle nemes szépség. Tényleg kiköpött Emma Watson volt, csak picit vörösebb arccal és könnyesebb szemekkel. És az orra is vérzett. Na, igen, hogy is ne vérzett volna, reflexből a térdemre húztam a fejét, pedig azt már nem akartam…
Talán mégis könnyítene rajta az április bolondja felkiáltás, vagy egy aranyos kacsintás, de arra jutottam, hogy meghívom ebédelni, hátha megenyhül. De akkorra már körénk gyűltek az emberek. Bőrnadrágos hetvenes asszony és piros tarajos punk nagypapa csóválta a fejét; gyerekek sírtak fel; valahol elpusztult egy galamb; nem, igazából két galamb; megbírságoltak egy ártatlan embert, aki bliccelt; a metrószerelvény befutott a ritkuló déli tömeggel; a Föld tovább forgott-pörgött, hogy lassan mindenki beleszédült; és én ott guggoltam a lány mellett és azt magyaráztam neki, hogy márpedig a lányok nem sírnak!
Átvillant az agyamon, hogy megtehetném. Nem lenne nagyobb bolondság, mint amikor szívet formáltam a kezemből a jegypénztáros hölgy felé és ő elszámította a végösszeget: lefelé kerekített pár ezer forinttal. Nem lenne nagyobb lutri megkérdezni azt a lányt, aki szemben ül velem a metrón és Emma Watsonra emlékeztet, és néha összetalálkozik a tekintetünk. Egyszerre mosolyodunk el és zavartan félre pillantunk, de az izgatott kíváncsiság visszacsalogatja tekintetünket. Talán nem is olyan elvetemült dolog felpörgetni az udvarlási szokásokat és lerázni az ismerkedési formulák szokásos nyűgét, hogy XY vagyok, téged hogy hívnak, jaj de szép vagy, én is jaj de szép vagyok, látom, hogy egyedül ülsz itt, szóval mi lenne, ha?
Éppen ezért megkérdezem, hogy velem ebédelne-e? Ő meglepődik, mert hát erre mégsem számított, hiszen mint mindenki, Ő is a lassabb ismerkedéshez van hozzászokva, hogy szia, hogy vagy, jaj de szép a szemed, finom a szád, hazakísérhetlek, jaj és a neved majd elfelejtettem megkérdezni…
Nemet mondott, én pedig visszaültem és mosolyogtam tovább. Pedig lefejelhettem volna…

(Illusztráció: Christine Cha)